Zemplén 2003. 04. 19-21. Húsvét
A húsvéti ünnepeket a Zemplénben töltöttem egy baráti társasággal: egyetemi évfolyamtársak, barátok, barátnők. Végül 26-an voltunk. A túrák szervezésénél már az elején látszott, hogy lesznek kisebb gondok, de így is jól sikerült ez a három nap. A kiscsapat már péntek este lement autókkal Pálházára, ahol a Megálló Panzióban szálltunk meg. (amint a neve is mutatja a kisvasút végállomásánal van). Sok mindent szerettem volna megnézni a Zemplénben, mivel először jártam ott. Amit láttam csak arra volt elég, hogy szívem visszavágyakozzon.
Első nap a Társaság erőnléti állapota miatt az egyik túravezető srác (aki a környéken született) egy bevezető túrácskát szervezett.
Kőkaputól (280m) indultunk, a SŁ jelzésen a Kemence-patak mellett Rostalló felé. A tavasz már megérkezett: csiripeltek a madarak, zöldbe kezdtek borulni a fák és kellemes meleg volt. Rostallónál balra fordultunk a S jelzésre és Ördög völgyében folytattuk az utunkat. Ez a mély patakvölgy Mlaka-rét felé vezetett, de mi hamarabb toronyiránt felmásztunk egy erdei útra, néhol annyira csúszott a hegyoldal illetve annyira keskeny ösvény ívelt benne, hogy néha négykézláb lehetett csak haladni. Az erdei úton hamarosan elértük a turistaházat Istvánkúton (530m). Itt a Társaság nagy része el is fáradt:-( Kicsit nyűgös lettem, hogy átutaztam a félországon, és semmit sem fogok látni. Végül közvéleménykutatás és pici győzködés után 10-en hosszabb útvonalat választottunk, és életemben először túravezető lettem. Itt láttam először Kék-túra pecsétet (tinta nem volt).
Elindultunk a K jelzésen és a Kr-re fordulva felkerestük Pengő-kőt (700m), az első Zemlpléni csúcsomat. Az úton még találtunk egy méteres átmérőjű hófoltot, mint a télnek utolsó lábnyomát, és rövid ujjú polóban elkezdtünk hógolyózni. A Pengő-kőn egy csodálatos 2m magasságú szikla helyezkedett el, egyik oldalán egy elég mély sziklás szakadékkal. A barátnőmmel nem bírtuk ki és felküzdöttük magunkat a sziklára, ahonnét gyönyörű panoráma nyílt a Zemplénre. A változatosság gyönyörködtet alapon, a másik oldalon akartam lemászni. Az egyik srác látva, hogy ez nem lesz ennyire egyszerű, segíteni akart, hogy meg fogja az egyik lábam. Közben a kezem közül kezdett kicsúszni a két szikladarab, amibe kapaszkodtam. Már semmire nem volt idő, a percek megálltak és mégis fénysebességgel száguldottak. Egyetlen dolog, amire figyeltem, hogy minél nagyobb felülettel essek a sziklára, a fejem pedig lehetőleg ne és inkább az alattam lévő sziklára érkezzem, ne a szakadékba. Ráestem a sziklára, 5 percig nem mertem megmozdulni, mert nem tudtam képes leszek-e rá, a többiek is döbbenten figyeltek. Megfagyott a levegő, még a légy zümmögését is lehetett volna hallani. Aztán próbáltam mozogni, sikerült, bár rettenetesen fájt, de nem akartam nyafogni. Szerencsésen megúsztam, az ijedtség volt a nagyobb, minden lépéskor fájt a derekam alatt, főleg felfelé és ez kb egy hónapig tartott. Ez volt az első és legemlékezetesebb csúcs.
A Tokár tető (742m) a közelben volt, alulról megnéztük, de ide már nem lehet felmenni. Találkoztunk néhány túratárssal, akik tavaly még felmentek, de már akkor is életveszélyes volt.
A Kr-ön visszamentünk a K jelzésre és visszafordultunk, majd egy másik Kr-ön felkerestük a Nagy-Péter mennykőt (709m). A barátaim többször megkérdezték, hogy jól vagyok-e, persze mondtam, pedig sírni tudtam volna. Tiszta idő volt, tavaszi napsütés, így a csúcsról gyönyörű kilátás tárult elénk. A Zemplénben az a csodálatos, hogy a kilátást nem csúfítják el ipari létesítmények, sőt sokszor még településeket sem látni.
Ezután Kr-ön vissza a K-ra egészen Mlaka-rétig (innen azon az úton mentünk, mint a Társaság nagyobbik része). A S-n mentünk 100m-t és rögtön jobbra Sr-ön (túlságosan nem volt jelezve, de megtaláltuk) felmásztunk a Sólyom bérc (564m) szikláira. Ez ugyan nem 700-as csúcs, de a kilátás mindenképpen megérte. Az egész egy sziklaegyüttes, sok-sok hatalmas sziklából áll. Sziklamászókat is láttunk, elég brutális volt, mert a biztosító kötél csak lógott a levegőben, jó messze a szikla oldalától. (Elkezdtek csörögni a mobilok, hogy hol vagyunk már hát igen a 10 emberben volt a söfőrök többsége
)
Elbúcsúzva a szikláktól indultunk, hogy Kerek-kőnél beérjük a csapat többi tagját, akik már kicsit unták magukat. Sr, S, Mlaka-rét, OK, Kr. A várakozók köszöntek és indultak tovább, remélve, hogy kihagyjuk ezt a követ. Mi azonban felmentünk a Kerek-kőre is, hogy újabb irányból csodálhassuk meg a Zemplént. Innen jelzetlen úton lezúztunk egy lejtőn a régi vasút nyomvonalához. Az egyik barátnőmnek a térde fel is mondta a szolgálatot, alig bírt menni. Ismerem ezt az érzést az első topictúrámról. Elértünk egy szerpentines utat, ahol sikerült beletaposnom az egyetlen létező pocsolyába, és ezen úton érkeztünk vissza Kőkapuhoz. Az este egy rizikó partival zárult.
Vasárnap mindenképp hosszabb túrát akartam, a sziklaesésem ellenére. Egyeztetések után a Füzéri vár és Nagy-Milic lett a cél, a Társaság azonban itt szétvált. A túra végig az OKT vonalán haladt, a csúcsokat pedig jelzés nélküli ösvényeken vagy irányt belőve közelítettük meg. Megfogadva a tanácsokat és látva a saját állapotomat a bakancs és túrabot mellett döntöttem, utólag nagyon helyesen.
Autókkal átmentünk Füzérre, a Füzéri vár (552m) már messziről látszódott, tekintélyesen magasodott a falu felett. Saccra 500m-en 150m szint, túrakezdetnek nem a legbarátságosabb. A vár viszont szép volt és a távolban már látszódott cél : a Nagy-Milic. A minden mozdulat fáj felé esés miatt a túrabotoknak nagy hasznát vettem, nélkülük kizárt hogy fel bírtam volna menni. (Megj. Felajánlottam, hogy kölcsönadom lefelé a botokat annak, akinek fáj a lába, de nem kellett, mert hát bottal menjen
)
A vár után jobbra fordulva (az út melletti büfében van a pecsét) indultunk el Csatarétre (630m), ahol pihentünk pár percet, utána kis segítséggel ráleltem a Kakasbércre (720m) vezető útra, ami lankás volt és kb 1,5 km-es kitérőt jelentett csak oda-vissza. A csúcs szerintem onnét kapta a nevét, hogy olyan mint egy szemétdomb, amin a mesebeli kiskakas kapirgál. Déli irányba a Füzéri várat, Észak felé a Nagymilicet lehet látni. A látvány igazából leírhatatlan. Azt hiszem nekem ez a csúcs tetszett a legjobban.
Visszatérve a kék útra, a Nagymilic előtti réten megpihentünk, fotózgattunk. Újabb csodás panorámában gyönyörködhettünk. Innen a Nagy-Milic (895m) már nem volt messze, megszemléltünk az Obeliszket, de kilátás nem volt. A felfelé vezető úton elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaki képes kerékpárral feljönni. Gyalog is többször meg kellett állnunk, gyökérről-gyökérre lépegettünk.
A Társaság újra elfáradt. Óvatos kérdéseimre: két csúcs és Hollóháza, szinte egyöntetű nem volt a válasz. Szerencsére két vállalkozó szellemű barátnőm csatlakozott hozzám, és újra túravezető lehettem. A Nagy-Milicről Hollóháza felé lankás az út, egyedül és az előző napi esés nélkül valószínűleg futottam volna. A Hermann Háztetőt (884m) Remete-hegyen elég könnyű volt megtalálni, bár a túravezető sráctól kaptam egy kis segítséget: a térképen ott egy nyereg és onnét kell balra felmenni. Nem volt út, igazából átgázoltunk a mély avaron. A csúcson sem volt kilátás, csak szép magas bükkfák, néhol sűrűbben, néhol ritkábban. (A betű kb. 4 helyen volt kiiírva, és a csúcs neve is, ellentétben Nagy-Miliccel, ahol hosszú keresgélés után sem találtam meg a betűt.)
Nem időztünk sokat, visszamentünk a K jelzésre és próbáltuk keresni a pici nyilat jobbra egy bükkfán, amely felvezet minket a Nyerges-hegyre (820m). Sikerült. Köszönöm Múzslának az információt. Lehet, hogy másnak nem új, de nekem az volt: a Nyerges-hegynek az a lényege, hogy két csúcsa van. A nyíl után elindultunk fel a csúcsra, út/ösvény hiányában úgy az irányt megtippelve. Könnyú volt kitalálni, hogy mikor értünk fel: kilátás nyílt a szlovákiai oldalra, meseszép volt. Leültünk, ettünk és ittunk. Tavaszhoz és az előző hetekhez képest nagyon meleg volt.
Visszamentünk az útra és csodáltuk a bükkfákat, tölgyfákat, a kibújó hóvirágokat. Elértük volna a László-tanyát, ahol lett volna egy kilátó, de sajnos magánterület lett az egész Kastélyszálló. Lemondtunk erről és kicsit szomorúan, de elég gyorsan folytattuk utunkat. Annyira, hogy Bodó-réten sikerült átmennünk és elértük a K+-t, amin a többiek visszamentek Füzérre. Rájöttem, hogy elfelejtettem pecsételni és letértünk a K jelzésről. Ennyi tévedés belefér, visszamentünk a Bodóréti büfébe, ahol én pecsételtem és nagyon olcsón üdítőt ittunk. Ezután többnyire a K jelzésen mentünk, bár elfelejtettük levágni egy helyen a szerpentint. Egy idő után a betonútról jobbra kell letérni. Láttunk is egy jelzést egy betonoszlopon, egy dzsumbuj közepén, hezitálva indultunk el a fél ember széles ösvényen, és csak reménykedtem, hogy tényleg ez a jó út. Szerencsére hamarosan méteres utacskává szélesedett.
Elértük Dög-teret (hogy miért ez a neve?), majd Sarjános rétet. Itt csábított minket az előttünk álló széles út, de a K jobbra van, csak jelzés nincs, de néha már sikerül használnom a térképet, így egy métert sem kavartunk el. Lassan ereszkedve a lejtőn már látni lehetett Hollóházát. Tény hogy nem végig a K-n mentünk, de beértünk egy temető/templom mellett Hollóházára, ahol eddig csak dolgozni voltam. Jó hír: ennyi működő és finom vizű kutat ritkán látni. Elindultunk a Porcelángyár felé, és közben megcsodáltuk és megörökítettük az Országos Kék Túra végpontját és annak parkját. A pecsétet megszereztem.
A terv szerint itt a P-n mentük volna vissza Füzérre egy ideig betonon, majd jobbra erdőn át. Még nem voltam fáradtam, de a barátnőimen láttam, hogy jobb lenne valami gyorsabb módszert kitalálni. És vannak még néha csodák. Hollóháza buszközlekedése katasztrofális egész nap szumma 3-4 db van, és kb du 3 órakor az utolsó, kivéve a hétvégéket. A csoda: megnéztük a buszmegállóban a táblát és láttuk, hogy épp van egy járat, felnéztünk és beállt a Füzérre menő busz. Mindenki örült: a lányok, hogy hamar visszaérünk, én pedig a Kék Túrám első szakaszának és az első 6 db csúcsomnak :-)))
A Húsvét hétfőn már nem túráztunk, a Sárospataki várat néztük meg.
