Amikor (kicsit korábban) azt írtam, hogy az ’Amerika benépesülése’ témakör kész káosz (hozzáteszem: nekem, mint laikusnak) akkor az általad bemásolt cikkekhez/írásokhoz hasonló, de tartalmát tekintve homlokegyenest mást állító ’kutatási- és egyéb eredmények’ tömegére gondoltam (természetesen színvonalbeli különbségek is vannak, ezért van kiemelve a hasonló – nem a cikket véleményezem, csak ennek kapcsán írok).
“Az Egyesült Államok déli részén 1967-ben egy csontvázat találtak az eocén kori kőzetrétegben. Ez volt az Eohippus, amelytől kezdve nyomon követhetjük a lovak fejlődését 60 millió éven keresztül, egészen az Equus caballusnak, a háziló ősének – mintegy egymillió évvel ezelőtti – megjelenéséig. Az Eohippus róka nagyságú állat volt, négy ujjal a mellső, és három ujjal a hátulsó lábakon. A szőrzete csíkos, vagy foltos lehetett. Amikor a mocsaras területeket, ahol éltek, fák nélküli síkságok váltották fel, az Eohippus leszármazottai alkalmazkodtak ehhez. Amerikából kiindulva elterjedtek az egész Földön, a jégkorszak előtt meglévő földszorosokon keresztül. Később a lovak eltűntek az amerikai kontinensről, egészen addig, amíg a XVI. században a spanyol hódítók be nem telepítették őket.”
Kordos László a Beringián való átvándorlásról a História 2004/4. számában:
Hogyan lehetséges, hogy szinte egy időben, 12-11 ezer évvel ezelőtti leletek kerülnek elő Alaszkában és Dél-Amerikában? ...Az immár klasszikus nézet szerint az Ázsiát és Észak-Amerikát elválasztó, napjainkban vízzel borított sekély tengerszoros a földtörténet során igen gyakran szárazföldi híddá változott, és ekkor bizonyítottan átvándoroltak az ott élő állatok az egyik kontinensről a másikra. Az anatómiailag modern, értelmes ember, a Homo sapiens sapiens 200 ezer évvel ezelőtti afrikai kialakulása óta ilyen átvándorlásra akkor nyílott lehetőség, amikor a pleisztocén jégkorszak idején globális méretű eljegesedések alakultak ki, és emiatt a világtenger vízszintje 50-80 métert süllyedt ...Beringia – mint a kontinenseket összekapcsoló földterület – létét először Eric Hultén botanikus ismerte fel 1937-ben. A későbbi kutatások kiderítették, hogy a Bering-szorosnál a jégkorszakok idején nemcsak egy keskeny „híd”, hanem egy több mint kétezer kilométer széles szárazföldi kapcsolat jött létre, ami alaposan kiterjesztette Szibéria és Alaszka jelenlegi területeit is. A szibériai Léna folyótól a kanadai Mackenzie folyóig terjedő hatalmas Beringia igen változatos térszínén az utolsó eljegesedés idején ugyan alapvetően a füves mamutsztyepp-tundra uralkodott, de a hegyvidékek, a hatalmas zárt medencék, a folyóvölgyek, a gleccserek vidéke és a partszegélyek növény- és állatvilága jelentősen különbözött egymástól ...
Tudjuk, hogy már 50 méteres vízszintcsökkenés mellett is létrejön a Beringia szárazföld. A Kr. e. 60 és 25 ezer évek között a szárazföldi híd ugyan már létezett, de annak jelentős kiterjedése csak 20 és 18 ezer évekkel ezelőtt következett be, a tengerszint 121 méteres lesüllyedésével. A Bering-híd mint keskeny, kontinenseket összekötő földnyelv, 15 ezer évvel ezelőttre alakult ki, a Bering-szoros, vagyis a teljes vízelöntés, a mai állapot, csak kb. 10 ezer évvel ezelőtt jött létre. Mintegy 15 ezer évvel ezelőtt, tehát kb. 5 ezer év időtartamra, megnyílt az állatok és az emberek továbbvándorlását biztosító, jégmentes észak-déli irányú folyosó.
Beringia területén a klimatikus viszonyoknak megfelelően különböző növénytársulások váltották egymást. A 14 és 12 ezer évek között a nyírfákkal tarkított erdős tájak jelentek meg, majd 10 és 7 ezer évekkel ezelőtt gyorsan előretört az éger és a lúc. Az állati maradványokból ismert, hogy ebben az időben a magasfüves növényzeti környezetben, amit általában mamutsztyeppének neveznek, egy sajátos, napjainkra már kihalt állatvilág alakult ki. Jellegzetes állatai a mamut, a gyapjas orrszarvú, a bölény, a ló, a rénszarvas, a teve és a saiga-antilop. Ez az állattársaság egészen 12 ezer évvel ezelőttig megmaradt. A füvespusztai és az erdei vegetáció váltása kb. 12 ezer évvel ezelőtt következett be.
Szibériát már legalább 40 ezer évvel ezelőtt elfoglalták az első emberek. Mintegy 28-25 ezer évvel ezelőtt már minden éghajlati övben és ökológiai típusban éltek, majd 24-20 ezer éve, az utolsó eljegesedés csúcsidőszakában, a sarkkörön belüli területekhez alkalmazkodott csoportjaik is megtelepedtek.
Az utolsó eljegesedési csúcs előtti melegebb időszakból több olyan lelőhelyet ismerünk (Sungir, Malta), amelyeket az ember 25-23 ezer évvel ezelőtt foglalt el ...A 29-30 ezer évvel ezelőtti lelőhelyen megtalálhatók mindazon állatok csontjai, amelyek az utolsó eljegesedés hidegcsúcsa előtt ezen a vidéken éltek. A gyakori mamut mellett ló, rénszarvas, bölény, gyapjas orrszarvú, mosuszökör, farkas, barnamedve, barlangi oroszlán, rozsomák, sarki róka és nyúl csontjai jelzik az egykori sarkkörön belüli jégkori állatvilágot. Mindezek különösen hasonlítanak az észak-amerikai ún. Clovis népességnél megtalált fegyverekre, amelyek azonban kizárólag mamutagyarból készültek.
A 24 ezer évvel ezelőtt megkezdődött lehűlés idején egyes népcsoportok behatoltak a Jenyiszej és a Léna folyók északra tartó völgyeibe, és testfelépítésükkel is alkalmazkodtak a szélsőségesen hideg, füvespusztai környezethez. Ennek legszembetűnőbb jele a testméret csökkenése és a végtagok rövidülése. Az alkalmazkodás az eszközhasználatban is változást hozott, mert a korábbi, szinte tömegesen használt kisméretű kőpenge helyett egyre nagyobb szerepet kaptak a csontból készült vadászfegyverek.
Beringiában az ember rendszeres jelenléte csak 15 ezer évvel ezelőttől valószínűsíthető, amikor a csapadékosabb időjárással a korábbi tundrát – mint említettük, Kr. e. 14–12 000 – a nyír- és nyárfaligetek váltották fel. A nagy kiterjedésű füves puszták felszabdalódása egyúttal a nagy termetű és sok növényi tápanyagot igénylő állatfajok megritkulását és kihalását is okozta. Beringia „első benépesítői” azok a kb. 17 ezer évvel ezelőtt élt emberek, akik a Kamcsatka-félsziget közepén (Ushki lelőhely) telepedtek le. Az Indigarka-folyó torkolatában, a 71. szélességi fok környékén 15-16 ezer éves települések ismertek csakúgy, mint az amerikai kontinensen, az alaszkai Seward-félszigeten.A Beringiát 15–12 ezer évvel ezelőtt benépesítő emberek kulturális maradványaik és kőeszközeik alapján az Északkelet-Ázsiában (Észak-Kína, Japán, Léna-medence) ekkor elterjedt Nenana népességbe tartoztak. A kisméretű kőpengékkel, nyílhegyekkel és kaparókkal jellemzett kultúra jelentősen különbözött az ott korábban honos pengekultúrájú társaságtól.
Érdekes módon, miközben Beringia létrejöttét egy glaciális lehűlés következtében létrejött tengerszintcsökkenés okozta, az első emberek mégsem a hidegcsúcs idejében vándorolták át Ázsiából Amerikába, hanem egy 12-11 ezer évekkel ezelőtti kisebb felmelegedés alkalmával, amikor Beringia területe a kismértékben megemelkedő tengerszint miatt ugyan csökkent, viszont a klimatikus és vegetációs viszonyok az emberek számára kedvezőbbekké váltak. A korábbi hideg, füves tundrát elsősorban a tengerpartokon és a folyók völgyeiben felváltotta az erdő, ami a korábbi állapotoktól eltérően egyúttal fűtőanyagul is szolgált az ott élő embereknek. 12 ezer évvel ezelőttől kezdve a Beringiát elfoglaló emberek hamar eljutottak az azonos környezeti adottságokkal rendelkező alaszkai Újvilágba. Ekkorra a korábbi hatalmas jégtakarók között már megnyílt az a jégmentes folyosó, ami lehetővé tette az állatok és az őket követő emberek délre vándorlását. A kontinenseket összekötő szárazföldet 12-11 ezer évekkel ezelőtt elfoglaló emberek valószínűleg a már korábban ott megtelepedett Nenana népességből származnak, akiket a Clovis-kultúrába tartozókhoz sorolnak.A 11 ezer és 10 500 évek közötti kisebb lehűlés (fiatalabb driász időszak) hatására a korai beringiai kőeszköz-technológiát felváltotta egy mikropengéket előállító ipar. Valószínű, hogy nem a korábbi népesség alakította át életét, hanem egy új társaság vándorolt be Beringia megváltozott környezetű területére. Ugyanakkor ezek az emberek, akik a Clovis-okhoz hasonlóan már Amerikában is éltek, sohasem vándoroltak délebbi területekre.
Amerika Ázsia felőli benépesülése az elmúlt tízezer évben több vándorlási hullámmal folytatódott. A navajo és az apacs indiánok ősei Északkelet-Ázsiából az elmúlt ötezer évben érkeztek Kanada földjére. Nyelvük leginkább észak-kínai és tibeti rokonságot mutat. Az alaszkai, észak-kanadai és grönlandi aleutok és az inuitok (korábban őket eszkimóknak nevezték) leginkább az észak-szibériai csukcsokhoz és más ott élő őslakosokhoz hasonlítanak. Genetikai vizsgálatok szerint a két csoport szétválása még Ázsiában, kb. 9 ezer évvel ezelőtt megtörtént. Az Újvilág sarkvidéki területeiről a mai inuitok ősei kb. 4000 és 1000 évekkel ezelőtti időszakban vándoroltak jelenlegi szálláshelyükre.
A legújabb antropológiai és genetikai vizsgálatok ...arra az eredményre vezettek, hogy az amerikai kontinenst sokszor és igen külöböző népek hódították meg.
Ezt még átdobom okulásul az írástörténeti rovatból:
„Szabó István Mihály akadémikus a Magyar Tudományos Akadémián 2002 végén tartott előadásában az 1995 és 2002 között publikált európai és amerikai szakirodalmi adatok alapján 11 500 évvel ezelőttre tette egyes ugor törzsek amerikai bevándorlásának időpontját. Leszármazottaik a penut indiánok, közéjük tartoznak többek között a totonákok és a maják is.
A www.mult-kor.hu honlap a Science-re hivatkozva számol be orosz kutatók felfedezéséről (2004. január 2.), akik minden eddiginél régebbi, harmincezer éves emberi település nyomaira bukkantak Szibériában, jóval a Sarkkörön túl, a világ egyik legkegyetlenebb éghajlatú vidékén. Az utolsó jégkorszak idején keletkezett telep nyomai a Jana folyó környékén találhatók, az északi sarkkörtől még csaknem 500 kilométerre északra, közel ahhoz a helyhez, ahol több tízezer évvel ezelőtt a Bering földhídnak nevezett szárazföldi átjáró vezetett Ázsiából Amerikába. Ez az átjáró körülbelül 11 ezer évvel ezelőtt, a jég olvadása, és a tengerek szintjének emelkedése következtében megszűnt, és kialakult a mai Bering-tengerszoros. A régészek korábban hangoztatott nézetei szerint az amerikai földrészt ezen az egykori földhídon keresztül körülbelül 11 ezer éve (azaz nem sokkal az átjáró megszűnése előtt) népesítették be az ázsiai földrészről érkező törzsek. A kőből és csontból készült szerszámok, a mamut- bölény- medve- oroszlán- és vadnyúlmaradványok azért hozták izgalomba a kutatókat, mert ezek az első jelei annak, hogy 30 000 éve (tehát 5 000 évvel az utolsó jégkorszak eljegesedési csúcspontja előtt) is éltek emberek ezeken az északi területeken, a mai Bering-szoroshoz közel. A felfedezés azt is valószínűvé teszi, hogy a mamutcsordákat követő vadásztörzsek már ekkor átjutottak az amerikai kontinensre.”
"Az egyetlen védekezés ellenük az, ha nem válaszol nekik senki" - vonatkoztatja rám példátlanul zseniális meglátását a 640. számú hozzászólásában provó futóbolond. Erre kisvártatava, a 652. számú hozzászólásában mit tesz az egyetlen védekezést kiválóan ismerő provó futóbolond? Válaszol nekem.
Én már olvastam futóbolondokról. Hallottam futóbolondokról. Láttam futóbolondokat. De, hogy egy futóbolond ennyire futóbolond legyen, az példátlan.
A lakotáknál a sámánoknak nem is négy, hanem hét fokozatuk volt.
Erre utal a "varázslat hét sátra" kifejezés is.
A legalsó szintet a füves ember, a Pezhuda Wichashaképviselte.
Mint a neve is mutatja, gyógynövényekkel gyógyított.
A következő fokozat a yuwipi, azaz a 'megkötözött' volt. ez egy speciális szertartás volt, amelynek során a sámánt megkötözték egy sötét sátorban és a megkötözött állapotban különféle látomásai voltak.
A következő, 3. fokozat a waayada,a 'révülő' volt, aki révült állapotban képes volt a jövőbe és a múltba látni.
A következő a wapiya, nem nagyon lehet magyarra fordítani, bár néhányan 'boszorkánymesternek' vagy 'varázslónak' fordítják. Ráolvasással és varázslattal űzi el a betegségeket és az ártó szellemeket.
A heyoka vagyis 'szent bohóc' szintén egy fokozat. Ez egy elég különös intézmény, bár egyes indián népeknél elterjedt, az Óvilágból nem nagyon tudok példát hozni rá.
A legmagasabb fokozat a Wichasha wakhan, azaz 'szent ember' vagy 'titokzatos ember'. Ő tkp. mindegyik alacsonyabb fokozat dolgait tudja, de mellette még több különös képessége is van. Ők képesek elérni a wakhanya wowayanke-t, a Nagy Látomást.
A szent emberek többsége elvonult, magának való ember, bár némelyikük, mint pl. Ülő Bika (Tatanka Iyotanke) nagyon fontos népvezérré vált.
A wichasha wakhan gyakran elvonul a tömegtől, a zajtól, keresi a csendet és az egyedüllétet. Ilyenkor a hátát egy fának vagy sziklának támasztja és a Wamakashka ('Minden ami él', 'Élővilág') hangjaira és neszeire figyel.
Na én is megyek, sétálok egy jót az erdőben és hallgatom a Wamakashka hangjait.
Régóta köztudott, hogy az istent jelentő "teo, theo" szavak az óceán mindkét partján elterjedtek a prekolumbián időkben. Ezekre a párhuzamokra azonban Heyerdahl, Tim Severin és társaik már megadták a megoldást.
"Az algonkin Ogma töve nem azonos eredetű a huron és más északi irokéz Oki, Okhi vagy Ohi tövével? Jelent-e valamit?"
Elképzelhető, hogy maga a szótő azonos, de nem vagyok benne biztos. Az Ogma az én tudásom szerint 'fenségest' vagy valami hasonlót (pl. magasztost) jelenthet.
"Az északi atapaszka: Jakiszta töve talán inkább jó, vagy jó ég?"
Lehetséges, megpróbálok utánajárni.
"Tenochtitlán nevében Tenoch neve szerepel, aki a város területére vezette a népét. Ez a magyar Ten istennév (Ten ős?) változata."
További hasonló nevek:
Teotihuacan: a legnagyobb prehispán mexikói város neve. Jelentése az 'istenek lakóhelye'. Nahuatl teoti - istenek, huacan - hely, lakhely.
Tiahuanaco: a prehispán Peru egyik legnagyobb és legősibb, igen titokzatos városa. Ma Bolíviában található, a Titicaca-tó partján. a szófejtését most hirtelen nem tudom, de arról is nevezetes, hogy az ún. Naptemplom pl. óriási, kb. 20 tonnás kőtömbökből van kirakva.
"...tudomásul kell venni, hogy lovat a spanyolok adtak az indiánoknak. "
Nem nagyon értek egyet a felvetéseddel, legalábbis, ami a megfogalmazást illeti.
A spanyol hódítók nem voltak olyan nagyon ajándékozós hangulatukban.
Az indiánok többnyire úgy jutottak lóhoz, hogy az új-mexikói spanyol telepekről lopták őket (jó, tudom, ez nem szép dolog...), illetve az északabbi törzsek (pl. feketelábak, varjak) pedig a prériken és a Sziklás-hegységekben kóborló vad ménesekből szakítottak ki és törtek be maguknak lovakat.
Ezek a vad ménesek a spanyoloktól elszökött állatoktól származtak és a XVII. sz. közepére már egészen fönn északon, a Winnipeg-tóig elteerjedtek.
Az angol mustang szó a spanyol 'mesteno' - 'szökevény'eltorzítása.
Észak-Amerikában először valószínűleg az apacsoknak voltak lovaik, már a XVII. sz. elején.
1650 körül már ismerték a lovat a sosóni (Shoshone) és jút (Ute) nemzetek is.
A Felső-Missouri vidék népei, a feketeláb(Blackfoot) és varjú (Crow) nemzetek fiai pedig 1700 körül jutottak először lovakhoz.
1730-1790 között aztán az egész Nagy-síkságon elterjedt a lovas életmód.
Abban viszont igazad van, hogy a ló gyökeresen átformálta az indiánok életformáját, nemcsak a harcmodorukat, de a mindennapi életüket is.
provó: "Mifelénk a tudományos vitákat nem a vitapartner pocskondiázásával intézik el, hanem érvekkel."
Triste: Úgy látom, nem voltam elég érthető számodra. Akkor mégegyszer, hátha most némi világosság gyúl az agyadban: te nem vagy és soha nem is leszel számomra vitapartner. Ha az lennél, az egyenlő lenne a tudomány megbecstelenítésével egy trágyadombon. Számodra vitapartner Tiszteletes, najahuja és a hozzá(d) hasonló többi futóbolond.
provó: Magadról és az általad védett finnugrizmusról megfelelő jellemzést adtál. De igazad van akkor, amikor nem bocsátkozol tudományos igényű vitába, ahol a fegyvertelenséged azonnal kiderülne; hanem megmaradsz az út szélén, ahol joggal otthon érezheted magadat.
Az alábbi szöveget najahuha leveléből vettem, a képet pedig azért mellékeltem hozzá, mert ezek összetartoznak.
Én fényképeztem az MVSZ Őstörténeti konferenciáján, a Simon Péter előadásához készített képkiállításon.
Simon Péter Torontóban volt egyetemi tanár, minden szabad idejét az indiánok kutatásával töltötte és erről nemrégen jelent meg egy kötetének II. kiadása az Írástörténeti Kutatóintézet sorozatában. A kötet rendkívüli élményt jelentett a számomra és nyilván mások számára is, mert az indián-magyar kulturális kapcsolatok megdöbbentő bizonyítékait sorolja fel benne a szerző.
Simon Péter ma Magyarországon él, s éppen Mohácson, ahol egy totemoszlop áll a háza előtt. Azaz a szöveg feltehetően ebből a kötetből való, bár én ezt most nem találtam meg, mert nem volt elég időm az áttekintésére. A kötet talán megvásárolható a Püski-Masszi Könyvesházban, bár ebben nem reménykednék, mert elég gyorsan elfogyott.
Diszítőmotívumok vonatkozásában: Az ábrák magukról beszélnek. Minden tabló baloldala az indián eredetű, a jobboldala a magyar motívumokat ábrázolja, pontos forrás megjelölésekkel. A 13 tablós kiállítási anyagon ki-ki maga győződhet meg a két rokonnép ősi kincséről. Alaposan szemlélve kitűnik, hogy miden motívum (magyar és indián egyaránt) nem csak megegyezik, de mindegyikük a három szakrális számon, a 4-esen, a 7-esen és a 9-esen alapul.
Az ősi indián motívumok ismert értelme tanúságos és néha egészen lenyűgöző. Szinte úgy érezzük, hogy a már elfeledett ősi tudásból vagyunk képesek valamit újból birtokba venni. Csak egy példát említek: a nálunk „Rozettá”-nak, az indiánoknál „A legkisebb család”-nak nevezett motívumot. Ezt a jelet festi még a mai napig is a lakodalmas menet az újházasok sátrára, vagy házfalára. A szimbólum ugyanis a legkisebb családi taglétszámra, 2 szülőre és négy gyerekre utal, teljes személyi egyenrangúságot kölcsönözve már előre is a születendő gyermekeknek a felnőttekkel. A gyermek személyiségét ugyanis a fogantatás pillanatától egyenlőnek tartották a megszületett, vagy felnőtt emberével. Ez olyan tisztán él bennük a mai napig is, hogy a fehérbőrű temető látogatókat időnként furcsa töprengésre kényszerítik. Hogyan is értsen meg a mi globalizált világunkban valaki például egy ilyen gyermek sírfeliratot: „Little Moon (Kis Hold) szül.:1969. május 6-án, megh.: ugyanezen év június 8-án. Tehát a mi fogalmaink szerint egy hónapot és két napot élt. Az alatta lévő sorban mégis ez áll: „Mély fájdalmunkra csak 10 hónapra élhetett velünk.” Itt bizony nincs áltatás. Az anya testrészének bizonyos ködös és vitatott időpontig személyes önrendelkezésre eltávolítható „sejtburjánzása” náluk ismeretlen fogalom. A magzat a fogantatás pillanatától teljes értékű ember és megismételhetetlen személyiség. A dakoták elnevezési rendszere csodálatos erővel sugározza ezt az ősi és Isten eredeti elgondolásával harmonizáló meggyőződést a magyar szülőknek és a már régóta várt új magzati törvény alkotóinak egyaránt. A dakoták magukat a saját nyelvükön egyszerűen emberek -nek hívják. A gyermekek a kis emberek, a magzatot pedig ( és most kapaszkodjanak meg kedves hallgatóim!) a titokzatos ember-nek szólítják.
