Keresés

Jean-Paul Sartre

 

 

 

 

 

 

Az Undor

(részlet)

 

 

 

Sokan sétálnak a tengerparton, poétikus, tava­szias arcukat a tenger felé fordítják: a napsütés csalta ki őket, s most ünnepet ülnek. Nők, világos ruhában, tavalyi, tavaszi toalettjükben; karcsúk, és fehérek, mint a glaszékesztyű; nagyobbacska fiúkat is látok, gimnáziumba járnak vagy kereske­delmibe; és gazdagon dekorált, idős urakat. Nem ismerik egymást, de cinkosán összenéznek, mivel hogy ilyen szép idő van, és mivelhogy ők emberek. Az emberek hadüzenet napján ismeretlenül is összeölelkeznek az utcán; és minden tavaszon egymásra mosolyognak. Egy pap közeledik, lassú léptekkel; breviáriumát olvasgatja. Néha fölemeli fejét, helyeslőn: a tenger is breviáriumról, istenről beszél. Könnyű színek, könnyű illatok, tavaszi lelkek. „Remek idő van, a tenger zöld, jobban szeretem ezt a száraz hideget, mint a nyirkosat." Költők! Ha megragadnám valamelyikük kabát-hajtókáját, és azt mondanám: Segíts rajtam! - azt gondolná magában: „Mi az ördögöt akar ez a rák?" - és elmenekülne, még a kabátját is kezem­ben hagyná.

Hátat fordítok nekik, két kézzel rátámaszkodom a mellvédre. Az igazi tenger hideg és fekete, tele van állatokkal; ott nyüzsög a vékony, zöld hártya alatt, amely csak arra való, hogy félrevezesse az embereket. A tündérlányok körülöttem megté­vesztve gyönyörködnek benne: ők csak a vékony hártyát látják, s ez a hártya Isten létét bizonyítja. De én azt látom, ami alatta van! A máz elolvad, a bársonyos, csillogó őszibarack-bőr mindenütt fölrepedezik tekintetemtől, széthasad, szétnyílik. Megérkezik a saint-élémiri villamos, megfordulok, velem együtt fordulnak a tárgyak, halványak és zöldek, akár az osztriga. Felesleges, merőben feles­leges volt fölugrani a villamosra, amúgy sem aka­rok máshová menni.

Az ablak mögött kékes tárgyak vonulnak zök­kenve, csupa merev és éles dolog. Emberek, falak; egy ház elém tárja a nyitott ablakon keresztül sötét belsejét; az ablakok elsápasztják, elkékítik mindazt, ami sötét, elkékítik ezt a hatalmas tégla­lakást, amely tétován, dideregve közeledik, azután hirtelen megáll, orra bukik. Egy úr fölszáll, leül, szemben velem. A sárga épület megint elindul, egyetlen ugrással az ablaknál terem, olyan közel van, hogy már csak egy részét látni, elhomályoso­dott. Remegnek az ablakok. A ház fölemelkedik, oly nyomasztó most, olyan magas, hogy nem is látom a tetejét, száz és száz ablak nyilik sötét bensejére; elsiklik a láda mellett, súrolja; a reszkető ablakok között leszállt az éjszaka. Siklik az utcán, vég nélkül siklik, sárga, mint a sár, az ablakok ég­színkékek. És hirtelen már itt sincs, elmaradt mögöttünk, éles, szürke fény önti el a ládát, kérlel­hetetlen igazsággal terjed el mindenütt: az ég az; az ablakon keresztül látni még az ég sűrű tömegét, mert most az Éliphar-dombra kaptatunk föl, tisz­tán látni mindkét oldalt, jobbra, egészen a tengerig, balra a repülőtérig. Dohányozni tilos, akár egy gitane-cigarettát is.

Rátámaszkodom a padra, de rögtön elhúzom a kezem: a pad létezik. Ezt a valamit, amin ülök, amire támaszkodtam kezemmel, padnak hívják. Ügy tűnik fel, mintha szándékosan azért csinálták volna, hogy rá lehessen ülni: bőrt hoztak, rugókat, szövetet, munkához láttak, azzal az elképzeléssel, hogy ülőalkalmatosságot készítenek, s amikor be­fejezték, ez volt az, ami kész lett. Idehozták ebbe a ládába, s a láda most zötyög és döcög, remegnek az ablakai, és testében ezt a vörös micsodát cipeli. „Ez egy pad", motyogom, mintha ördögöt akarnék űzni. De a szó megreked ajkamon: nem hajlandó rászállni a tárgyra. És a tárgy az marad, ami, vörös plüssborításával, ezer és ezer kis vörös lábával, a lábak mind a levegőbe merednek mereven, halott kis lábak. Ez az irdatlan has is a levegőbe mered, véres és puffadt - felfúvódott, a halott kis lábak kiállnak belőle, a has itt úszik ebben a ládában, a szürke égen, nem, ez nem egy pad. Ezért a pén­zért akár egy döglött szamár is lehetne például, amely felfúvódott a vízben, és most hullámok so­dorják, magasba meredő- has egy nagy, szürke, áradó folyóban; én pedig a szamár hasán ülnék, lábamat a tiszta víz fürdetné. A tárgyak levetkőz­ték nevüket. Itt vannak, groteszkek, konokok, óriásik, s ostobaság volna padnak nevezni őket, vagy bármit mondani róluk; én meg itt vagyok a Tárgyak, a megnevezhetetlen Tárgyak között. Egyedül, szótlanul, védtelenül: körülvesznek, itt vannak alattam, mögöttem, fölöttem. Nem köve­telnek semmit, nem tukmálják magukat rám: van­nak. A pad párnája alatt, a fatámla mellett egy kis árnyékvonal, keskeny kis vonal, amely végigfut a padon, titokzatos és pajzán, szinte egy mosoly. Tudom én jól, hogy nem mosoly ez, de mégiscsak létezik, itt fut a fehéres ablakok mögött, az ablak-csörömpölés mögött, megköti magát, itt fut az ab­lakok másik oldalán vonuló, megtorpanó, majd is­mét elinduló kék képek mögött, megköti magát, mint egy mosoly elködlő emléke, mint egy félig elfelejtett szó, amelynek csak első szótagjára em­lékezünk, s nem tehetünk okosabbat, mint hogy elfordítjuk szemünket, és másra gondolunk, arra a férfira, aki félig leheveredik a padra, ott, szemben velem. Terrakotta fej, kék szem. Testének jobb oldala elernyedt, jobb karja testéhez tapad, alig él ez a jobb oldal, fösvényen él csak, mintha megbé­nult volna. De testének bal oldalából egy kis parazitalét burjánzott ki, mint a fekély: karja remegni kezdett, majd magasba emelkedett, s a kar végén a kézfej egészen merev volt. Aztán remegni kez­dett a keze is, s amikor koponyájának magasságá­ba ért, kinyúlt egy ujja, és a köröm megvakarta fejbőrét. Kéjes fintor jelent meg a férfi szájának jobb sarkában, a bal oldala most is béna maradt. Remegnek az ablakok, remegnek a karok, a köröm vakar, vakar, a száj mosolyog a merev szem alatt, és a férfi elviseli, de észre sem veszi ezt a kis léte­zést, amely jobb oldalát duzzasztja, amely kölcsön­vette jobb karját és jobb arcát, hogy segítségükkel megvalósítsa önmagát. A kalauz elállja utamat:

„Várjon, míg megáll a kocsi l"

De én félrelököm, és leugrom a villamosról. Nem bírtam elviselni, hogy a tárgyak ilyen közel vannak. Benyomok egy rácsos kaput, belépek, könnyű létezések ugranak föl a magasba, és meg­fogódzkodnak a fák tetején. Most már ismét kiismerem magam, tüdőm,, hol vagyok: a parkban. Leroskadok egy padra a hatalmas, fekete  fatör­zsek, az égre meredő, fekete, görcsös kezek között. Lábam alatt az egyik fa fekete körömmel vakarja a földet. Ügy szeretném elengedni magam, megfe­ledkezni önmagamról! Aludni szeretnék. De kép­telen vagyok rá, fulladozom: mindenfelől rám tör és átitat a létezés, a szememen, az orromon, a szá­mon keresztül...

 

 

És hirtelen, egy csapásra szétszakad a fátyol:

megértettem, láttam.

 

 

 

Délután hat óra

 

Nem mondhatnám, hogy megkönnyebbültem volna, vagy hogy jó kedvem van; ellenkezőleg, le vagyok törve. De elértem a célom: tudom, amit tudni akartam; mindazt, ami január óta történt velem, megértettem. Nem szabadultam meg az Undortól, és nem hiszem, hogy egyhamar elmúl­na; de most már nem kell elviselnem, most már nem betegség, nem is múló roham: az Undor én vagyok.

Szóval, az előbb lent voltam a parkban. A gesz­tenyefa gyökere éppen az alatt a pad alatt mélyedt a földbe, amelyen ültem. Már nem emlékeztem rá, hogy gyökér, A szavak szétfoszlottak, s velük szétfoszlott a dolgok jelentése is, használati mód­juk is, azok a halvány jelek, amelyeket az emberek a dolgok felszínére róttak. Ott ültem, kicsit meg­görnyedve, lehajtva fejem, egyedül, szemben ezzel a fekete, görcsös masszával, amely nyers volt és bárdolatlan - és féltem tőle. És akkor minden megvilágosodott előttem.

A lélegzetem is elállt. Az utolsó napoktól el­tekintve, sohasem sejtettem, hogy mit jelent a „lé­tezni" szó. Olyan voltam, akár a többi ember, azok, akik a tengerparton sétálnak, tavaszi ruhá­ban. Akárcsak ők, azt mondtam: „A tenger zöld; az a fehér pont, ott fönt, a magasban, egy sirály", - de nem éreztem, hogy csakugyan létezik, hogy a sirály „létező sirály"; a létezés általában elrejtő­zik. Itt van körülöttünk, bennünk, a létezés azonos velünk egyetlen szót sem mondhatunk, hogy ne beszéljünk róla, de végső soron mégis megfog­hatatlan. Amikor azt hittem, hogy a létezésre gon­dolok, alighanem semmire sem gondoltam, üres volt a fejem, vagy legfeljebb egy szó motoszkált benne: az, hogy „lenni". Vagy pedig azt gondol­tam.. . hogy is mondjam csak? A hovatartozásra gondoltam, azt mondtam magamban, hogy a ten­ger a zöld dolgok osztályába tartozik, vagy hogy a zöld szín a tenger egyik jellegzetessége. Még ami­kor néztem őket, akkor is távol esett tőlem az a gondolat, hogy a dolgok léteznek: díszletnek te­kintettem őket. Megfogtam egy dolgot, eszköznek használtam, élőre számoltam ellenállásával. Csak­hogy mindez a felületen történt. Ha valaki meg­kérdezi tőlem, hogy mi is a létezés, teljes jóhi­szeműséggel azt felelem, hogy semmi, legfeljebb üres forma, amely kívülről járul a dolgokhoz, de mit sem változtat jellegükön. És lám, hirtelen itt volt előttem, napnál világosabban láttam: a létezés egyszerre csak lelepleződött. Elvesztette az elvont kategóriák ártalmatlan jellegét: maga volt a dolgok lényege; ez a gyökér, például, létből volt gyúrva. Vagy inkább az történt, hogy a gyökér, a park rácsa, a pad, a pázsit ritkás füve egyszerre csak szétfoszlott; a dolgok sokfélesége, egyénisége im­már csak látszat volt, máz. És ez a máz elolvadt, nem maradt egyéb, mint egy sereg óriási puha, zűrzavaros massza - csupa félelmetesen, szemér­metlenül meztelen massza.

Óvakodtam a legkisebb mozdulattól is - de hát moccannom sem kellett, így is láttam a fák mögött a zenepavilon kék oszlopait és lámpáját, a babérfák között a Velléda-szobrot. Mindezek a tárgyak... hogy is mondjam csak ? A terhemre voltak; szeret­tem volna, ha nem ilyen erősen léteznek, hanem szárazabban, elvontabban, tartózkodóbban. A gesz­tenyefa a szemem előtt hivalkodott. Zöldes rozsda borította körülbelül fele magasságig; fekete, puffadt kérge cserzett bőrhöz hasonlított. A Masqueret-szökőkút vizének halk csobogása fülembe ömlött, befészkelte magát, sóhajokkal töltötte meg; orro­mat szinte feszítették a zöld, rothadó szagok. A dol­gok, valamennyien, szelíden, gyöngéden átengedték magukat a létezésnek, mint azok a fáradt nők, akik átadják magukat a nevetésnek, és nyálas han­gon azt mondják: „Milyen jó is nevetni!" - igen, a dolgok kitárulkoztak egymás előtt, alpári bizal­massággal kölcsönösen megvallottak egymásnak tulajdon létezésüket. És én megértettem, hogy a nem-lét és az efféle önfeledt túláradás között nincsen középút. Aki létezik, annak egészen eddig kell léteznie, egészen a penészedésig, a puffadásig, a szemérmetlenségig. Egy másik világban a körök, a dallamok megőrzik tiszta és szigorú vonalaikat. De a létezés nem egyéb, mint elereszkedés. A fák, az éjszakától kék oszlopok, a szökőkút boldog hörgése, a hideg levegőben lebegő, meleg kis köd­foszlányok, a vörös férfi, aki egy padon emészt: mindezek a szundikálások, mindezek az emészté­sek, ha együtt vesszük őket, meglehetősen nevet­ségesek. Nevetségesek ?... Nem is: erről azért nincs szó, ami létezik, nem lehet nevetséges: olyan volt ez, valami lebegő, csaknem megfogha­tatlan azonosság alapján, mint némely bohózati helyzetek. Itt voltunk mi, egy csomó létező, vala­mennyien zavartan, kínosan éreztük magunkat, tulajdon létünk zavart bennünket, egyikünk­nek sem volt oka rá, hogy ott legyen, mindegyi­künk érezte, ha zavarosan is, hogy a többihez képest fölösleges. Fölösleges: ez volt az egyetlen kapcsolat, amit fölállíthattam magamban a fák, a rács, a kavicsok között. Hiába igyekeztem megszá­molni a gesztenyefákat, hiába próbáltam megálla­pítani helyüket a Velléda-szoborhoz viszonyítva, hiába igyekeztem magasságukat a platánfák magasságához hasonlítani: valamennyien megszök­tek azoknak a kapcsolatoknak köréből, amelyekbe be akartam zárni őket, elszigetelődtek, túlcsordul­tak rajtuk. Ezeket a kapcsolatokat (amelyekhez makacsul ragaszkodtam, hogy így késleltessem némileg az emberi világ, a mértékek, mennyisé­gek, irányok összeomlását), ezeket a kapcsolatokat nagyon is önkényesnek éreztem; most már semmi közük sem volt a dolgokhoz. Fölösleges a geszte­nyefa, ott, szemben velem, kissé balra, fölösleges a Velléda-szobor....

És én - én, aki erőtlenül, bágyadtan, szemér­metlenül ültem, emésztettem, és komor gondolato­kat forgattam fejemben, fölösleges voltam én is. Szerencsére ezt nem éreztem át, inkább csak értettem - de rosszul voltam: attól féltem, hogy hamarosan érezni is fogom (még most is félek -attól félek, hogy egyszerre csak elkapja hátulról a fejem, és fölemel, mint a mélyből érkező hullám). Végzek magammal, ötlött fel bennem, hogy ezek közül a felesleges létezők közül legalább egyet megsemmisítsek. De halálom is felesleges lett vol­na. Fölösleges lett volna a holttestem, a vérem a  kavicsokon, a növények kőzött, ebben a derűs parkban. És fölösleges lett volna foszladozó testem is a főidben, amely befogadná végül, s még letisz­togatott, lehántott csontjaim, amelyek tiszták len­nének, akár a fogak, még csontjaim is fölöslegesek volnának: igen, fölösleges voltam örök időkre.

 

(fordította Réz Pál)

 

Egyszerű mondat, tökéletes gondolat.

Ezért szeretem Canettit.

Cioran, számomra egyszerre fájdalmas és mélységesen cinikus.

Ezért szeretem Ciorant.

 

Egyébként mindig féltem idézeteket olvasni.

Egyszerre adnak valami megnyugtató élet-útmutatást, és keltenek bennem lelkiismeretfurdalást, bántóan tökéletesen mutatnak rá hibáimra, gyarlóságaimra, valamint arra is, hogy soha – mint egy újévi ígéretet – nem fogok tudni egyetlen egyet sem betartani:)

Roland Barthes

 

Buksi a négerek között

 

A Match című hetilapban olvastam egy történetet, amely roppant jellemző a Néger nyárspolgári mí­toszára: egy fiatal házaspárról van szó, amely azzal a szándékkal cserkészte végig az Emberevők or­szágát, hogy ott képeket festhessen; magukkal vit­ték néhány hónapos csecsemőjüket, Buksit is. Az olvasókat, persze, valósággal lázba hozta a szülők meg a gyermek bátorsága.

Először is nincs bosszantóbb, mint a céltalan hő­siesség. Ugyancsak nehéz helyzetben lehet az a társadalom, amely öncélúan fejleszti tovább tulaj­don erényeinek formait Ha a Buksira leselkedő veszedelmek (árvíz, vadállatok, betegségek satöb­bi) csakugyan valóságosak voltak, egyszerűen os­tobaság pusztán azért kockára tenni az életét, hogy szülei Afrikába mehessenek rajzolgatni, és hogy - kielégítvén kétes becsvágyukat - vászonra rög­zítsék „a nap meg a fény tobzódását" ; még ennél is elítélendőbb, hogy ezt a sületlenséget szép, mu­tatós és megható vakmerőségnek tüntetik fel. Látni való, hogyan működik itt a bátorság: formá­lis és üres cselekedet, és minél motiválatlanabb, annál több tiszteletet ébreszt; egy cserkészvilág kellős közepén vagyunk, amelyben az érzelmek és értékek rendszere teljesen független a szolidaritás vagy a haladás konkrét problémáitól. Valójában a „jellem", vagyis az „idomítás" ócska mítoszával van dolgunk. Buksi hőstettei éppen olyanok, mint a látványos hegymászások: etikai bizonyítások, amelyek csak attól a nyilvánosságtól kapják meg végső értéküket, amelyek előtt lejátszódnak. A kol­lektív sport specializált formáinak nálunk gyakran a sport sztárjainak kiemelkedő teljesítménye felel meg; a fizikai erőfeszítés azonban itt nem segíti elő az egyén beilleszkedését csoportjába, inkább a hiúság morálját, a kitartás egzotizmusát, a kaland jelentéktelen miszticizmusát táplálja, amelyet iszo­nyatos módon elszakítanak minden közösségi gondtól.

Buksi szüleinek erről a - mellesleg igen homá­lyosan meghatározott vidéken tett - utazásáról, amely vidéket főleg a Vörös Négerek Földjeként, mint valami romantikus tájat emlegetnek, amely­nek észrevétlenül elkenik túlontúl valóságos voná­sait, és amelynek legendás neve már önmagában is rettenetes kétértelműség, hiszen nemcsak a vörös festékre utal, amellyel a bennszülöttek kifestik ma­gukat, hanem az ember vérre is, amelyet a közhie­delem szerint isznak, nos, erről az utazásról a hódí­tás szókészletével tudósítanak bennünket: a föl­fedezők, persze, nem fegyverrel a kézben kelnek útra, dehogy, hanem „festőpalettával és ecsettel", ám mégis olyan színezete van a dolognak, mintha vadászatról vagy katonai expedícióról volna szó, amelyre pénzszűkében szánják rá magukat (a hő- sök ugyanis mindig szegények, a bürokratikus tár­sadalom nem kedvez a gondtalan elutazásnak), nem lévén egyebük tulajdon bátorságuknál - és az utazás nemes (vagy groteszk) céltalanságánál. A kis Buksi pedig, Parsifal szerepében, szőkeségét, ár­tatlanságát, hajfürtjeit és mosolyát szegezi szembe a fekete és vörös bőrűek pokoli világával, a rovát­kolt arcokkal és hátborzongató maszkokkal. Ter­mészetesen a fehér szelídség diadalmaskodik: Buk­si, aki előtt sorra behódolnak a bennszülöttek, az „emberevők" bálványa lesz (a fehérek nyilván arra valók, hogy istenek legyenek). Buksi derék kis francia, aki egyetlen puskalövés nélkül juhászítja meg és igázza le a vadakat: kétévesen, ahelyett hogy a Bois de Boulogne fái alatt játszadoznék, már hazájáért buzgólkodik, akárcsak papája, aki - miért, miért se - egy tevés osztag tagjaként ül­dözi a „fosztogatókat" a bozótosban.

Az olvasó bizonyára sejti már, milyen képet rajzol ez a nagyon is üde történet a négerről: a Néger először is félelmetes, hiszen emberevő; ép­pen azért bámuljuk Buksi hősiességét, amiért lép­ten-nyomon kockáztatja, hogy őt is felfalják. Ha nincs ez az állandó, bár rejtett veszély, oda lenne a történet megrázó hatása, hiszen nem rettegne az olvasó: így aztán se szeri, se száma azoknak a jele­neteknek, amelyekben a fehér gyerek magányosan, önfeledten és védtelenül játszadozik a potenciálisan fenyegető négerek gyűrűjében (az egyetlen meg nyugtató kép a négerről a megszelídített barbár háziszolgáé, akinek alakját különben egy másik - minden valamirevaló afrikai történetben előfor­duló - közhellyel ötvözték össze: a tolvaj szolgá­val, aki nyomtalanul eltűnik gazdája holmijával). Minden jelenet olvastán reszketünk attól, ami be­következhetett volna: azt azonban sohasem hatá­rozzák meg pontosan, hiszen az elbeszélés „tárgyi­lagos" ; ám a történet mégiscsak a fehér és a sötét bőr, az ártatlanság és a kegyetlenség, a szellem és a mágia közti patetikus összeütközésen alapszik; a Szépséges Szűz leigázza a Szörnyeteget, Dánielt körüldorombolják az oroszlánok, a lélek civilizá­ciója uralma alá hajtja az ösztön barbárságát.

A Buksi-akció mély agyafúrtsága abban rejlik, hogy a fehér gyerek szemével láttatja a négerek világát: itt, természetesen, minden komédiának Ját­szik. Márpedig, mivel ez a torzítás nagyon is híven tükrözi azt a módot, ahogyan a közfelfogás képet alkot magának az egzotikus művészetekről és szo­kásokról, a Match olvasója is csak megerősödik gyermeteg szemléletében, úgyhogy végül - aho­gyan a kispolgári mítoszok kapcsán már utaltam rá - teljesen képtelen arra, hogy beleélje magát egy Másik Ember helyzetébe. A négernek alapjában véve nincsen teljes és önálló élete: különös tárgy csupán, élősködő szerepre kárhoztatva, arra, hogy egy kicsit fenyegető furcsaságával mulattassa a fehér embert: Afrika valójában nem egyéb, mint egy kissé veszélyes komédia.

És most, ha ezzel a közkeletű szemlélettel (Match: körülbelül másfél millió olvasó) szembe­állítjuk a néprajztudósok erőfeszítéseit, hogy de-misztifikálják a négert, ha figyelembe vesszük, mi­lyen óvatosan kerülik már jó ideje az olyan szak­kifejezéseket, mint amilyen a „primitív" vagy az „archaikus", és hogy milyen tudományos lelki­ismeretességgel szálltak szembe az olyan tudósok, mint Marcel Mauss, Lévi-Strauss vagy Leroi-Gourhan az ósdi, burkoltan fajgyűlölő elnevezé­sekkel, jobban megértjük egyik legsúlyosabb nya­valyánkat: a tudás és a mitológia fájdalmas szét­válását. A tudomány gyorsan és egyenesen halad az útján; a kollektív elképzelések azonban nyo­mába se érnek, évszázadokkal maradtak el mögöt­te, mivel - hála a hatalomnak, a sajtónak meg a rend értékeinek - végérvényesen megrekedtek a téveszmékben.

Miránk tehát még mindig egy Voltaire előtti gondolkodásmód a jellemző, és ezt újra meg újra el kell mondanunk. Mert Montesquieu vagy Vol­taire idejében, ha csodálkoztak is az emberek a perzsák vagy a huronok láttán, legalább az ártat­lan együgyűség erényével ruházták fel őket. Vol­taire manapság nem úgy írná meg Buksi kaland­jait, ahogyan a Match: sokkal inkább egy ember­evő (vagy koreai) Buksit képzelne el, harcban a Nyugat gyújtóbombás rémdrámájával.

 

Az író nyaral

 

Gide Bossuet-t olvasott, amikor lefelé hajózott a Kongón. Kitűnően jellemzi ez a póz a „vakációzó" írók életeszményét, akiknek fényképét a Le Figaro közölte, és akik a nyaralás hétköznapi élvezetét egy olyan nagy presztízsű hivatással kapcsolják össze, amelyet sem abbahagyni, sem lejáratni nem lehet, íme, egy nagyszerű, szociológiai szempontból is értékes riport, amely minden köntörfalazás nélkül megmutatja, hogyan képzeli el polgárságunk tulajdon íróit.

Ami leginkább meglepi és elkápráztatja ezt a polgárságot, nem egyéb, mint saját széles látóköre, amellyel elismeri, hogy az íróknak éppúgy joguk van a nyaraláshoz, mint a többi halandónak. A „nyaralás" különben viszonylag újkeletű társa­dalmi jelenség, amelynek mitológiáját érdemes volna tüzetesebben szemügyre venni. Először csak a diákok kiváltsága volt, majd, a fizetett szabadság bevezetése óta, a proletárok vagy legalábbis a dol­gozók előjoga. Es ha valaki azt állítja, hogy a nya­ralás maholnap az írókat is megilleti, hogy az em­beri lélek búvárainak is alkalmazkodniuk kell a dolgozók szokásaihoz, ezzel arról győzi meg az újságolvasó polgárokat, hogy ők is lépést tartanak a korral: mindenki önelégülten ismeri el bizonyos prózai dolgok szükségszerűségét, és igazodik ~ Siegfried és Fourastié előadásainak hatására - a „modernség" követelményeihez.

Az író, persze, csak látszólag proletarizálódik, hogy később annál könnyebben lehessen felma-gasztosítani. Jószerivel meg sem ajándékozták még egy társadalmi attribútummal (és a vakáció igazán a legkellemesebbek közül való), máris szélsebesen tér vissza abba a mennyországba, ahol együtt él az elhivatottság hivatásosaival. A „természetes" póz pedig, amelyben regényíróinkat megörökí­tik, valójában egy roppant körmönfont ellent­mondás kifejezője: ez az ellentmondás egyrészt a prózai életkörülmények (amelyeket, sajnos, egy nagyon is anyagias kor hozott létre), másrészt a káprázatos státus között feszül, amelyet a polgári társadalom nagylelkűen adományoz a szellem munkásainak (feltéve, hogy ártalmatlanok).

Mi sem bizonyítja jobban az író csodálatos rend­kívüliségét, mint hogy még e híres nyaralás köz­ben is, amelyet bajtársiasan megoszt a munkással meg a boltossegéddel, ő, a többiekkel ellentétben, folyvást dolgozik vagy legalábbis alkot. Nemcsak álmunkás, álnyaraló is egyben. Az egyik az emlék­iratain dolgozik, a másik kefelevonatot javít, a harmadik új könyvét rendezi sajtó alá. Aki pedig semmit sem csinál, úgy vallja be, mint valami kü­lönös magatartást, forradalmi hőstettet, amelyét csak egy nagy ember engedhet meg magának. Már e hencegésből is kitetszik, hogy az emberek voltaképp nagyon is „természetesnek" tartják hogy az író mindig ír, bármilyen helyzetben leled­zik is. Ez a szemlélet először is holmi ösztönös mirigytevékenységet, valamiféle tabut lát az iro­dalmi alkotásban, hiszen nem vonatkoznak rá az emberi lét törvényei: hogy emelkedettebben fejez­zük ki magunkat, az írót egy benne lakozó isten kerítette hatalmába, aki szakadatlanul beszél, és zsarnokian ügyet se vet médiuma nyaralására. Áz író nyaral, de a Múzsa virraszt, és szül, szül, fárad­hatatlanul.

Másik előnye ennek a logorrheának, hogy kény­szerítő ereje folytán, olyan színben mutatkozik, mintha ez volna az írói tevékenység természetes lényege. Ez a szemlélet elfogadja, hogy az író is csak olyan életet él, mint bárki más, és hogy neki is van régi parasztháza, családja, rövidnadrágja, kis­lánya stb., de - szemben a többi dolgozóval, aki személyiséget cserél, és csak nyaralóként tartóz­kodik a tengerparti fövenyen - az író, épp ellen­kezőleg, mindenütt megőrzi író mivoltát; ha nya­ral, emberi külsőt ölt ugyan, ám megmarad isten­nek: az író úgy író, ahogyan XIV. Lajos király volt, még az árnyékszéken is. Funkciója tehát némiképp úgy aránylik az emberi munkához, ahogyan az ambrózia a kenyérhez: csodálatos, örök életű szubsztancia, amely csak azért ereszke­dik le az emberek közé, hogy még jobban észre­vétesse tüneményes másféleségét. Mindez ugyancsak a felsőbbrendű író, e páratlan lény eszméjéhez vezet bennünket, akit csak azért tesz kirakatba a társadalom, hogy még inkább hangsúlyozza a mesterkélt rendkívüliséget, amellyel felruházta.

A „nyaraló író" jámbor képe tehát azoknak az agyafúrt misztifikációknak a sorába tartozik, ame­lyeknek az a céljuk, hogy a művelt közönség gúzsba kösse tulajdon íróit: mi sem domborítja ki jobban valamely hivatás rendkívüliségét, mint az, hogy már megtestesülésének prózaisága is (ahelyett, hogy tagadná, inkább) ellentmond neki: elcsépelt fogása ez minden hagiográfiának. Nem­hiába terpeszkedik el az „irodalmi vakáció" mí­tosza, túl a nyár határain: a mai újságírás ugyanis arra törekszik, hogy mind prózaibb képet adjon az íróról. Alaposan tévednénk azonban, ha holmi mítoszromboló szándékot látnánk ebben az igye­kezetben. Épp az ellenkezőjéről van szó. Persze nekem, egyszerű olvasónak, mindenképp meg­ható, sőt hízelgő, ha egy pletyka jóvoltából bete­kinthetek a tehetsége révén kiválasztott faj min­dennapi életébe: alighanem elbűvölően testvérinek érezném azt a világot, amelyben az újságok meg­írják, hogy olyik nagy író kék pizsamát visel, amaz fiatal regényíró pedig kedveli „a csinos lányo­kat, a camembert-sajtot meg az akácmézet". A műveletnek azonban így is, úgy is az az ára, hogy az író még inkább sztár lesz, még inkább el­távolodik a földtől égi hajléka felé, ahol pizsamái és kedvenc sajtja egy csöppet sem akadályozzák fennkölt demiurgoszi nyelvének használatában.

Ha az írót érzéki testtel látják el, ha elárulják, hogy kedveli a száraz fehér bort meg a véres bél­szint, csak még csodálatosabbá, még inkább isteni eredetűvé teszik művészetének termékeit. Min­dennapi életének apró-cseprő eseményei ugyanis korántsem hozzák közelebb hozzánk, korántsem világítják meg ihlete leglényegét, hanem az efféle pletykák, épp ellenkezőleg, az írói hivatás mitikus rendkívüliségét hangsúlyozzák. Elvégre csak egy felsőbbrendű lény, egy páratlan személyiség képes rá, hogy kék pizsamát viseljen, amikor egyetemes tudatként nyilatkozik meg, vagy hogy ugyanazzal a hanghordozással hirdesse a camembert-sajt iránti vonzalmát, mint amellyel Énje legújabb fenome­nológiáját jelenti be. Ennyi fennköltségnek és ennyi jelentéktelenségnek a látványos ötvözete ar­ról árulkodik, hogy még mindig hiszünk annak az ellentmondásnak az igazságában, amely nem csupán egészében, hanem elemeiben is varázslatos: ez az ellentmondás nyilván minden érdekességét elveszítené abban a világban, amelyben az író munkája nem volna többé szent, hanem éppen olyan természetes, mint öltözködése vagy étkezési szokásai.

 

Einstein agya

 

Einstein agya: mitikus tárgy; mivel a legmagasabb rendű értelmet, paradox módon, a legtökéletesebb gépezet formájában képzeljük el, a tehetség, el­szakadva az egyén pszichológiájától, a robotok világába kerül. Tudjuk, hogy mindig van valami eldologiasodott a tudományos-fantasztikus regé­nyek felsőbbrendű hőseiben. Aminthogy Einstein­ben is: általában agyával azonosítják, ezzel a gyűj­teményes szervvel, amely valóságos múzeumi tárgy. Ezt a felsőbbrendű hőst azonban, talán ma­tematikai képzettsége miatt, minden mágikus tu­lajdonságától megfosztották. Nincs semmiféle ti­tokzatos ereje, és ami rejtély benne, csakis mecha­nikai természetű: Einstein valójában nem egyéb egy rendkívüli, csodálatra méltó, ám valóságos, sőt fiziológiai szervnél. Bár mitológiai szempont­ból Einstein anyag, hatalma nem okvetlenül a szel­lemiség felé taszít bennünket; ehhez egy önálló morál segítségére, a tudós „lelkiismeretének'^, figyelmeztetésére van szüksége. (Tudomány lelkiis­meret nélkül, lélek boldogság nélkül - mondogatják.) Einstein némiképp maga is hozzájárult tulajdon legendája kialakításához, amikor agyáról is vég­rendelkezett, amelynek birtoklásáért jelenleg két kórház pereskedik egymással, mintha valami kü­lönleges gépezetről volna szó, amelynek végre-valahára szemügyre vehetik az alkatrészeit. Egy fényképen látni, amint a műtőasztalon fekszik, fejéből elektromos huzalok ágaznak szanaszét; épp agyhullámait mérik, miután megkérték, „gondol­jon a relativitásra". (De hát csakugyan, mi a csudát jelent: „gondolni valamire"?) Alighanem azt akarják megértetni velünk, hogy annál erőtelje­sebb a mutató kilengése, minél fogasabb kérdés a „relativitás" problémája. A gondolat tehát, ame­lyet holmi energetikai anyagként képzelnek el, egy olyan bonyolult (már-már elektronikus) ké­szülék mérhető végterméke, amely az agyi szubsz­tanciát erővé változtatja. Einstein mitológiája olyan zsenit csinál a tudósból, akiben nincs semmi mágikus, hiszen úgy beszélnek a gondolkodásáról, mint valami céltudatos munkáról, amely semmi­ben sem különbözik a szalámigyártástól, a gabona­őrléstől vagy a kőfejtéstől. Einstein agya éppen úgy, éppen olyan folyamatosan állítja elő a gon­dolatot, mint a malom a lisztet, és a tudós halála mindenekelőtt egy helyhez kötött tevékenység megszűnése: „A legnagyobb elme megszűnt gon­dolkodni."

Ennek a zseniális gépezetnek egyenleteket kellett termelnie. A világ, Einstein mitológiájának jóvol­tából, örömmel lelt rá újra a szabatosan megfogal­mazott tudás elképzelésére. Mindamellett, paradox módon, minél inkább agyának minőségében öltött testet tehetsége, és minél inkább mágikus körül­mények közepette született meg zsenialitásának terméke, annál hűségesebben képviselte annak a tudománynak az avítt, ezoterikus elképzelését, amely teljes egészében összefoglalható néhány be­tűben. A világnak csak egy titka van, és ez az egyetlen titok nem egyéb egy szónál, a világegye­tem pedig valamiféle páncélszekrény, amelynek rejtjeles kulcsát szakadatlanul kutatja az emberiség: Einstein csaknem ráakadt, íme Einstein mítosza, amelyben valamennyi gnosztikus téma fellelhető: a természet egysége, a világ lényegi redukciójának eszményi lehetősége, a szó varázsereje, egy titok meg egy szó ősrégi harca, valamint az a gondolat, hogy a teljes tudásra csak egy csapásra lelhet rá az ember, mint amikor a zár, számtalan hiábavaló próbálkozás után, hirtelen enged a kulcsnak. A tör­ténelmi jelentőségű egyenlet (E = mc²) meghök­kentő egyszerűségénél fogva csaknem megvaló­sítja a csupasz, egyenes vonalú, egy fémből való kulcs tiszta eszméjét, amely boszorkányos köny-nycdséggel nyitja ki azt az ajtót, amelyen évszáza­dokon át hasztalan dörömböltek. Ezt a mítosz iko­nográfiája is figyelembe veszi: a lefényképezett Einstein egy bonyolultabbnál bonyolultabb mate­matikai képletekkel teleírt tábla mellett áll; a le­rajzolt Einstein viszont, vagyis a legendáé, krétával a kézben és minden előkészület nélkül épp a világ varázsigéjét írja egy üres táblára. A mitológia tehát tiszteletben tartja a feladatok különböző ter­mészetét: a szorosan vett kutatás voltaképp egy mechanikus szerkezet működtetése; e szerkezet székhelye egy merőben anyagi szerv, amelynek csak kibernetikai bonyolultsága ijesztő. A fölfede­zés viszont, épp ellenkezőleg, mágikus jellegű lé­vén, éppoly egyszerű, akár egy kémiai elem, akár valami ős szubsztancia, akár a bölcsek köve, Ber­keley kátrányos vize, Schelling oxigénje.

De mivel az élet megy tovább, mivel a kutatá­sok ezerszám folytatódnak, s mivel az istennek is meg kell adni, ami megilleti, valamiben Einstein­nek is kudarcot kellett vallania: Einstein, azt rebes­getik, úgy halt meg, hogy már nem bizonyíthatta be „azt az egyenletét, amelyben a világ legtitko­sabb lényegét foglalta össze". A világ tehát végül is ellenállt. Jóformán föl se szakították, a titok kapuja ismét becsukódott, a rejtjel megfejtetlen maradt. Ilyenformán Einstein teljesen megfelel annak a mítosznak, amely ügyet se vet az ellent­mondásokra, nem lévén más célja, mint egy eufó­rikus biztonságérzet megteremtése: Einstein, aki egyszerre gép és varázsló, fáradhatatlan kutató és örökké elégedetlen feltaláló, a legjobb és a leggo­noszabb erők felszabadítója, aki egyszerre agy és lelkiismeret, a legellentmondásosabb álmokat vált­ja valóra, amikor az embernek a természet felett gyakorolt korlátlan hatalmát mitikusán egyezteti össze azzal az isteni „végzettel", amelytől az ember egyelőre képtelen megszabadulni.

 

Látom a cédulkákat! Hozzál!:-)

Magritte-ra Magritte:



Attól, hogy az ember önmagát vádolja, semmi sem lesz jobb. Minél mélyebbre megy a vájkálás, annál bizosabbra vehető, hogy önelégültségben fog végződni. "Micsoda fickó vagyok én! Még ezt is megmondhatom magamnak büntetlenül!"
-
/Elias Canetti Feljegyzések - ford. Halasi Zoltán - Európa Könyvkiadó, 2006/

Az emberiséget évszázadokon át a remény roncsolta; előtte az egész jövő, hogy kigyógyuljon belőle...

-

Megfigyeltem, hogy csak akkor vagyok komisz, amikor mélységesen elégedetlen vagyok magammal. Sajnos ez gyakran megtörténik. Az egész világra haragszom, amint... amint rosszallom magam.

-

Semmi sem olyan csüggesztő, mint azt látni, hogy újra meg újra ugyanazok az illúziók bukkannak fel, olykor ugyanazokban a formulákban. Életünk egy adott pillanatában őrültek voltunk valamennyien, tehát illúziókra képesek. Ez magyarázza, hogy minden örökre holtnak hitt régi tévedés feltámad egyszer, ismét eleven lesz, míg újból el nem temetik: az ember ugyanis nem tudja a végtelenségig megújítani őrültségre való képességét vagy őrültség-készletét.

-

Az emberiség azért rajong olyannyira a hallucináló megváltókért, akik küldetést tulajdonítanak maguknak és fanatikusan hiszenk is magukban, mert azt képzeli, hogy a megváltók benne - az emberiségben - hisznek.

-

Az ember abban a mértékben szabad, amilyen mértékben képes rá, hogy ne cselekedjék azonnal. Csakis reflexeinek ernyedtsége biztosíthatja szabdságát, mivelhogy az időt enged arra, hogy elgondolkodjék, latolgasson, válasszon: intervallumot, űrt teremt tettei között. Ez az űr a szabadság tere és feltétele. Az ember hiányosságai által ember. Ha nem volna némi hiba alapreflexeiben, automata volna csak.

-

Akik sokat szenvedtek, néhány kivételtől eltekintve, végül arrogánsok leszenk, nem pedig alázatosak. Minden szerencsétlenségüket a képedbe vágják, s nem nyugszanak, míg nem szenvedsz annyit, mint ők.
X.-ről beszélek. Sokat kellett elviselnie élete során: megalázták, csakugyan. Most azt hiszi, az égvilágon mindenhez joga van: könyörtelen. Hogy elfogadjuk azt, ahogyan viselkedik, szentnek kellene lennünk. Azt gondolja, sértés, hogy az emberek nem hajlandók térdet hajtani előtte. Mindenkit meg akar alázni - ez az egyetlen vágya. Nem tudja magáról, hogy embertelen, mert nem tudja elképzelni, hogy neked is lehet méltóságod. Üldözték: üldöző lett. Azt hiszi, sajnos, hogy most is áldozat. És ettől még kérlelhetetlenebb.

-

Megfigyeltem, hogy éjfél után hajlamos vagyok megszánni magam. Korábban kellene lefeküdnöm.

fordította: Réz Pál

------------------
E.M. Cioran: Füzetek 1957-1972, Európa Könyvkiadó, 1999

Majd még hoznék belőle... :)

... nemes lelkűek...

'A' híres ember leveleiről nem elfeledkezve ma ettől az úriembertől akartam hozni valamit. Nem épp ezeket, de - miután elolvastalak benneteket - röpke lepkeként simán "átreppentem" :-) Régen olvastam először. Jó, hogy van a háznál!
-
Julio Cortázar: FILANTRÓPIA

A fámák rendkívül nemes tettekre képesek: például ha egy fáma meglát egy szerencsétlen reményt, aki lepottyant egy kókuszpálmáról, rögtön az autójába támogatja, hazaviszi, lelket önt belé, és addig táplálja, míg a remény össze nem szedi magát annyira, hogy újra nekimerészkedhet a kókuszpálma megmászásának. A fáma ez után a cselekedete után nagyon jónak érzi magát, és valóban az, csak hát arra nem gondol, hogy néhány nap múlva a remény megint leesik a fáról. És miközben a remény újra ott hever a kókuszpálma alatt, a fáma a klubjában üldögél, és nagyon jónak érzi magát, és azon mereng, hogyí hogyan is volt az, amikor ő megsegítette a szegény, összetört reményt.
  A dulimanók elvből nem nemeslelkűek. Még az olyan megrázó látvány mellett is elmennek, mint amilyen például egy szerencsétlen remény, aki nyögdécselve ül a járda szélén, mert nem tudja befűzni a cipőjét. Ezek a dulimanók rá se néznek a reményekre, minden figyelmüket a tovaszálló ökörnyál köti le. Az ilyen lényekkel nem lehet komolyan gyakorolni a jótékonyságot, ezért van aztán az, hogy az emberbarát-társaságokban mindig fámák a tisztségviselők, a könyvtáros pedig mindig remény. A maguk posztjáról a fámák nagyon sokat segítenek a dulimanóknak, de azok se ne fregan.1

1 Fütyülnek rá
-
fordította: Dés Mihály

Julio Cortázar: CSAPOTT EVŐKANÁLLAL

Egy fáma fölfedezte, hogy az erény egy gömbölyű, soklábú mikroba. Tüstént beadott az anyósának egy nagy kanál erényt. Az eredmény elrettentő volt: a hölgy felhagyott a csípős megjegyzéseivel, egyesületet alapított eltévedt hegymászók megsegítésére, és alig két hónap múltán olyan példásan viselkedett, hogy a leánya hibái, amelyek addig észrevétlenek voltak, a fáma nagy megdöbbenésére és elképedésére most határozottan szembetűnőek lettek. Nem volt mit tennie, beadott egy evőkanál erényt a feleségének is, aki még aznap este elhagyta, mert faragatlannak, jelentéktelennek és mindenben különbözőnek találta azoktól a tündöklő eszményképektől, amelyek a szeme előtt lebegtek.
  A fáma jól meggondolta a dolgot, és végül felhajtott egy üveg erényt. De továbbra is egyedül és szomorúan él. Amikor az utcán összetalálkozik az anyósával vagy a feleségével, tisztelettel és távolról üdvözlik egymást. Még beszélgetni sem mernek, annyira tökéletesek valamennyien, és annyira félnek, hogy megfertőzik egymást.
-
fordította: Csép Attila

/Julio Cortázar Nagyítás - Európa Könykiadó, 1977/

*****
Mert kockás a háttér, mint egy rendes cédulkához illik:-)  Sajnos, az Ugróiskolát még nem olvastam.
Esterházy Cortázarról

CSUKÁS ISTVÁN
A fiatal almafa

A fiatal almafa kertem végében,
a fiatal almafa reggelente rám mosolyog,
kávét szürcsölök a teraszon s fürdök a
mosolyában, még előttünk a nyár, még
van idő bőven teremni, gömbölyűket
álmodni, fényben fürödni, port, füstöt
kilehelni, zöld, zöld, zöld időt harapni,
ízlelni fűszeres csöndet, rángó izmokat
kilazítani, nyugágyon fekve lelket röptetni
a bukfencező felhők alatt, az asszonyfenekű
felhők alatt édeset sóhajtani, várni, míg
fejemben a zúgás eláll, s azután már
a kert muzsikál, lágyan elringat a nyár,
s érzem, hogy hozzám is van egy szép szava:
kertem végében a fiatal almafa.

Rab Zsuzsa

FÁK

   Nem tudom, még körülbelül sem megmondani, embert vagy fát ismetem-e többet életemben. Csak azt tudom, hogy a fát, hosszú évek után, biztosabban megismerem, mint az embert. Még megnőve vagy megcsonkítva, haldokolva is.
   Ismerek egy kis fát a Pápakovácsiba vezető országút szélén. Magról kelt őszibarackfa. Fiatal vagy öreg, nem tudni. Egyedül térdepel az árokparton, pőre táj közepén, messze környéken az egyetlen barbár rózsasznű láng kora tavasszal. Húsvéttáji autós vagy motoros kirándulók nem tudnak tétlenül elmenni mellette, facsarva nyúzzák virágos ágait; húsvét urán már csak görcsös-rémült anyatörzs szégyenkezik az árokszélen. Aztán újra kihajt.
   Ismerek magányos tölgyfákat, fél tüdővel zihálókat, villámok mágnesét; bakonyi legelők közepén hajdani makkoltató tölgyesekről, szegénylegény-bújtató sűrűségekről hírmondókat, bütykös ágú történelmet.
   Hallottam még apám ültette, kisajátított almafát recsegve sírni, elzuhanóban, gyümölcsökkel tele. Hanyatt dőlt, és maga alá temette apám padon üldögélő árnyékát – nem, élő alakját -: azon az egy helyen nem látom többé.
   Láttam bauxitvidékek vörös púderes akácfáit, mérgezett környék utolsó őrszemeit, amint a vastüdőben fuldokló tájba eleven oxigént pumpálnak még, utolsó leheletükkel.
   Hallottam kedvtelésből kicsavart útszéli surjánfa kislánysírását, amelyet elnyomott a gyilkosok vastag röhögése.
   Láttam szíjfonadékos törzsű-gyökerű karsztvidéki olajfát, kősánccal védettet, amely kínlódva fizet, ahogy tud, a gyökeréhez mély völgyekből felhordott földért.
   Ismertem bő szoknyájú szőlőhegyi fákat, amelyek sohasem kértek semmit – se oltást, se nyesést, se permetet; egyetlen igényük volt, hogy ősszel verjék őket -, csak adtak, adtak, adtak: árnyékot, diót, száraz gallyat, bolha ellen fiatal levelet, aztán lócát, bölcsőt, sifonért, menyasszonyládát.
   És láttam védett parkokban ápoltan nődögélő, maguk mutogató, krinolinos fadámákat.


   A fenyőfáknak pedig több átváltozását ismerem.
   Láttam őket, hányszor, a maguk tömjén- és rozmaringillatú homályában, borostyánfüzéresen, maguk terítette, puhán rugózó szőnyegen. Lábuknál fehér meg sárga gombák pukkadoztak jókedvükben kövéren és profánul a templomi csendben.
   Ezeket a fenyőket gyerekkoromban sokáig nem tudtam azonosítani a karácsonyi vásártérre felhajtott testvéreikkel.
   De hiszen azok nem is fenyőfák voltak, már karácsonyfák. Mint ahogy egy napon vágómarha lesz az idillien legelésző, szelíd szemű üszőből. Csak amazoknak a nevét hozzászépítették az ünnephez.
   Mérik őket rúddal, zsinórral, tetszetősre rázzák, úgy kelletik; számok röpködnek, kicsinylő meg dícsérő szavak. A fa várja a sorsát. Aztán összekötözik, valaki a hóna alá fogja, vagy a vállára emeli, kifizeti, aprópénzt guberál, elteszi, ami visszajár.
   Még mindig nem tudtam megszokni, hogy ezeknek is áruk van. A fenyőfáknak, a virágoknak. Meg a zsebből kikandikáló, öklömnyi pulikutyáknak. Szabott áruk van, vagy kereslet-kínálat hullámzásától függő. Tudom, tudom, természetes, nem lehet másképp. Csak magamról beszélek, a magam fellengzős bolondságáról. Rám úgy hat a pénzcsörgés némely dolog körül, mintha szépséget, illatot, sorsot, hűséget árulnának centire, szálra, csomóra, darabra. Érzelgés? Még azt is vállalom.
   Aztán ott áll a fenyőfa fényruhában, papírcicomában, arany-ezüst csillámosan. Árasztja fanyar-zöld, könnyű illatát. Majd az illat is meghal. Úgy a negyedik-ötödik napon. Talán akkor hal meg igazán a fa is. De marad még, hiszen nehezen válunk meg az ünnepeinktől. Marad porszívó-töltőnek, háziasszony-bosszantónak, makacs szemetelőnek.
   Végül a kapuk előtt, szemetesvödrök szomszédságában várja, kell-e még valakinek. Nemigen kell, sokáig ott marad, megfigyeltem, néha még a tavasz is ott találja. Kuszálja a szél a rajta hagyott üres papírokat, fonalakat. Az a tüskebokor jut eszembe róla, az a pogány áldozati bokor, amelyet sajátos módon, egy örmény sziklakolostor bejáratánál láttam, testen viselt ruha lehasított rongyaival, oltalmat kérőn, telekötözve. Igaz, az a tüskebokor élt.
   A fenyőfát kivágták, eladták, hazavitték, teleagatták, gyönyörködtek benne, bosszankodtak rá, kihajították. Akárhogy is: azért csak pályafutás volt ez. Tündöklött a közepe.
   Csak azokra nem szeretek gondolni, a karácsony után megmaradottakra. Az el sem keltekre, a hiába feláldozottakra. Évek óta látom őket, december-január fordulóján: egymáshoz lapulva borzonganak valami szemetes tér sarkában. Mi lesz karácsony után a megmaradt fenyőkkel?
   Miért pusztul bele mindig annyi minden az ünnepeinkbe?
   Tudom, Andersen rég megírta a fenyőfa történetét. Csak éppen olyan kevesen olvasunk meséket mostanában.

_{(Rab Zsuzsa: Álombeli lakomák, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1981)}

GYEREKEK!
Ha nem volna nekem ez a néhány perc, olykor egy-egy óra ITT, lehet ki se akarnám bírni az életet :-)

Szép napot Mindenkinek!

-
Gabriel García Márquez: A VILÁG LEGSZEBB VÍZIHULLÁJA

  A gyerekek, akik elsőként pillantották meg a tenger színén némán és feketén közelgő tömböt, ellenséges hajónak vélték. Aztán mivel sem zászlót, sem árbocot nem láttak rajta, azt hitték, bálna. Csak miután megállapodott a fövenyen, s lehántották róla a sargassoszövevényt, a medúzák rostjait, apró halrajok és hajóroncsok ráragadt maradványait, akkor vették észre, hogy egy vízihulla.
  Már az egész délutánt végigjátszották vele, betemették a homokba, majd újra kikaparták, amikor valaki véletlenül meglátta őket, és felverte a hírrel a falut. A férfiak, akik a vállukon vitték a legközelebbi házig, érezték, hogy nehezebb minden eddig ismert halottnál, majdnem olyan súlyos, mint egy ló, hát azt gondolták, biztos túl sokat lötykölődött már a vízben, és teleszívódtak a csontjai. Amikor kiterítették a padlón, azt is láthatták, hogy mindenkinél nagyobb, alig fér be a házba, de hát – gondolták – úgy látszik, a továbbnövekedés képessége egynémely vízihullának már a természetében van. Tengerszaga volt, és csak az alakjából lehetett emberi tetem mivoltára következtetni, mivel bőrét moszat– és sárpáncél borította.
  Nem kellett lemosniuk az arcát hozzá, hogy tudják, nem idevalósi. A kies földnyelv csücskében alig húsz elszórt, virágtalan, kőudvaros deszkaházból állt a falu. Oly kevés volt a föld, hogy az anyák állandó rettegésben éltek, nehogy elvigye a szél a gyerekeket, s még az évek során elhunyt kevés halottjukat is kénytelenek voltak lehajítani valamelyik szurdokba. A tenger azonban szelíd volt és bőkezű, és az összes férfi elfért hét csónakban. Így hát amikor a vízihullára akadtak, csak végignéztek egymáson, máris láthatták, hogy mind megvannak.
  Aznap este nem szálltak tengerre dolgozni. Amíg a férfiak a szomszéd falvakban tudakolták, nem hiányzik-e valaki, az asszonyok a vízihullára vigyáztak. Eszpartófű-csomókkal ledörzsölték róla az iszapot, kigubancolták hajából a mélytengeri töviseket, és pikkelyezőkéssel lekaparták róla a moszatot. Mialatt ezt végezték, megfigyelték, hogy a növényzet távoli tengerekről, mély vizekből való, ruhája pedig cafatokra rongyolódott, mintha korallok útvesztőiben hajózott volna. Azt is megfigyelték, hogy méltósággal viseli halálát, vonásai ugyanis nem hasonlítottak sem a tengerbe fúltak magányos arcára, sem a folyami hullák redves, nyomorúságos ábrázatára. Ám csakis amikor teljesen megtisztították, csak akkor ébredtek tudatára, micsoda férfi is volt, és ettől elakadt a lélegzetük. Nemcsak hogy a legmagasabb, a legerősebb, a legférfiasabb s a legjobb alkatú volt, akit csak valaha láttak, hanem hát hiába nézték, be sem fért képzeletükbe.
  A faluban nem találtak akkora ágyat, hogy lefektessék, sem olyan erős asztalt, hogy felravatalozzák. Nem ment rá sem a legtermetesebb férfiak ünneplő nadrágja, sem a legtestesebbek vasárnapi inge, sem a legnagyobb lábúak cipője. Túlméretezett szépségétől lenyűgözve elhatározták hát az asszonyok, hogy jókora darab farvitorlából nadrágot, kendervászonból meg inget varrnak neki, hogy méltóan élhesse tovább halálát. Amint így körben ülve varrtak, s egy-egy öltés között a holttestre pillantottak, úgy érezték, soha még ilyen makacs nem volt a szél, sem a Karib-tenger ilyen sóvár, mint akkor este, és feltételezték, hogy ezek a változások összefüggésben állnak a halottal. Arra gondoltak, hogy ha ez a nagyszerű ember itt élt volna a faluban, az ő házának lettek volna a legszélesebb kapui, a legmagasabb teteje és a legkeményebb padlója; az ő ágykeretét hajóbordákból ácsolták volna vas csapszegekkel, s az ő asszonya lett volna a legboldogabb. Azt gondolták, akkora tekintélye lett volna, hogy puszta szavára előjönnek a tengerből a halak; és oly hévvel munkálkodott, hogy forrást fakaszthatott volna a legkopárabb kőből, virágot a szurdok öléből. Titkon összevetették őt férjeikkel; úgy gondolták, egész életükben nem tudnának annyit végezni, mint ő egyetlen éjjel, s végül, a szívük mélyén, már megvetették őket, mint a föld legsatnyább, legsilányabb teremtményeit. A képzelgés ezen útvesztőiben tévelyegtek már, amikor a legöregebb asszony, aki – éppen mert a legidősebb volt – kevesebb szenvedéllyel, mint szánalommal szemlélte a vízbefúltat, felsóhajtott:
  – Olyan istvános képe van!
  Igaza volt. Legtöbbjük, ahogy még egy pillantást vetett felé, ráeszmélt, hogy csakis így hívhatják. A makacsabbja, vagyis a fiatalabbja, kitartott ugyan amellett, hogy majd ha felöltöztetik, és virágok közt fekszik lakkcipőben, még Lautaro is lehet a neve. Hiú remény volt. Kevésnek bizonyult a vászon, a nadrágot rosszul szabták, és még rosszabbul varrták, szűk lett neki, szívének rejtett feszülésétől pedig lepattogtak az inggombok. Éjfél után elvékonyodtak a szél füttyei, és a tenger visszaesett szerdai álmatagságába. A csend véget vetett az utolsó kétségeknek is: István volt bizony. Az asszonyok, akik öltöztették, akik fésülték, akik a körmét vágták, és a szakállát kefélték, nem tudták elfojtani a szánalom rezdülését, amikor porba hullásába kénytelen-kelletlen belenyugodtak. És akkor rádöbbentek, mily boldogtalan lehetett szegény ezzel az irdatlan testével, ha még holtában sem hagyja nyugodni. Már látták is, egész életében arra ítélve, hogy féloldalt nyomakodjon be az ajtókon, hogy felhorzsolja minden szemöldökfa, hogy a vendégségben állva maradjon, nem tudva, mit kezdjen pufók, rózsaszín tengeriökör-kezeivel, miközben a háziasszony a legvaskosabb ülőalkalmatosságot keresve, holtra váltan kérleli: üljön le ide, István, kérem szépen; ő pedig a falnak támaszkodva mosolyog: hagyja csak, asszonyom, nagyon jól megvagyok így is; sajgó sarokkal és az untig elismételt mondókától már égő háttal, hagyja csak, asszonyom, jól vagyok így; csak azért, hogy szégyenszemre össze ne rogyjon alatta a szék, s talán még csak nem is sejti, hogy akik az imént marasztalták: ne menj még, várd meg legalább, amíg felforr a kávé, majd összesúgnak utána: végre elment ez a behemót kelekótya, jaj de jó, elment a szép félcédulás. Ezt gondolták az asszonyok a holttest körül, kevéssel virradat előtt. Később, amikor eltakarták az arcát egy kendővel, hogy ne zavarja a fény, annyira végképp halottnak, annyira védtelennek, annyira hasonlatosnak látták saját férfiaikhoz, hogy szívükben megnyíltak a könnyek első csatornái. Először az egyik legfiatalabb sírta el magát. A többiek, egymást buzdítva, a sóhajtozásból jajveszékelésbe csaptak, és minél jobban zokogtak, annál nagyobb sírhatnékjuk támadt, mert egyre istvánabbá lett szemükben a vízihulla, s úgy elsiratták, hogy a végén a föld leggyámoltalanabb, legszelídebb, legalázatosabb embere lett belőle, szegény István. Ezért, amikor a férfiak visszatértek a hírrel, hogy a vízbefúlt egyik szomszéd faluba se való, az asszonyok ujjongó megkönnyebbülést éreztek a könnyeik között.
  – Áldott legyen az ég – sóhajtoztak –, akkor a miénk!
  A férfiak csak holmi asszonyi idétlenségnek vélték ezt a hűhót. Az egész éjszakai kutatástól kimerülten egy vágyuk volt csupán, hogy végre megszabaduljanak a betolakodótól, mielőtt fellángolna a szilaj nap, a kopár, szellőtlen nappal. Árboc- és vitorlarúd-maradékokból rögtönzött hordágyat eszkábáltak össze, vastag csarnakkal jól megkötözték, hogy elbírja a test súlyát a szurdokig. Bokájára teherhajó horgonyát akarták kötni, hogy akadálytalanul érjen feneket a legmélyebb tengerben, ahol a halak vakok, és a búvárok belehalnak a honvágyba, s ahonnét gonosz áramlat vissza nem hozhatja a partra, mint más holttestekkel már megesett. Ám minél inkább siettek volna, annál több időhúzó bolondságot eszeltek ki az asszonyok. Riadt tyúkok módjára kapírgáltak a ládafiában holmi tengeri amulettek után; az egyik itt lábatlankodott, merthogy jó szelet hozó skapulárét akarna a halottra aggatni, a másik amott, mert úgymond, tájoló karkötőt csatolna rá, s a sok "menj innen, asszony, ahol nem vagy útban; no nézd csak, még rálöksz az elhunytra" dohogásban a férfiak máját feszegetni kezdte a gyanú, s megindult a zsörtölődés, minek ide ez a sok oltárra való cicoma egy idegen halott miatt, hisz így is, úgy is felfalják a cápák, akármennyi pólyába s fityegőbe bugyolálják is; ám az asszonyok csak tovább dugdosták, egymásba botolva hozták-vitték vásári ereklyéiket, megannyi sóhajtásban eresztve ki magukból, ami ki nem jött a könnyekkel, míg végül a férfiakból csak kicsattant: mióta szokás ekkora hűhót csapni holmi kóbor halottért, senki fia vízihulláért, rakás szarért! Akkor az egyik asszony, akit felháborított ennyi érzéketlenség, lehúzta a halott arcáról a kendőt, s erre a férfiaknak is elállt a lélegzetük.
  István volt. Mondani sem kellett, felismerték. Ha azt mondják nekik, Sir Walter Raleigh, tán rajta is elámulnak, gringó akcentusán, vállán nyugvó papagáján, kannibálölő mordályán, de nem úgy, mint Istvánon, az csak egyetlenegy van a világon, és íme, ott feküdt, akár a partra dobott hal, mezítláb, kinőtt sihedernadrágban, azokkal a göcsörtös körmeivel, amin csak bicska fogna. Elég volt arcáról lerántani a kendőt, hogy rögtön lássák: röstelkedik, nem tehet róla, hogy ilyen nehéz és ilyen szép, s ha tudta volna, hogy ez lesz belőle, rejtettebb zugot keres magának a vízbefúláshoz, komolyan mondom, magam kötöttem volna a nyakamba a gályahorgonyt, s levetettem volna magam a sziklafalon, csak olyanformán, mint aki akarja is, nem is, csak hogy ne lennék most terhükre ezzel a szerdai halottal, ahogy maguk mondják, ezzel az undorító kukaceledellel, amihez semmi közöm. Létmódjában annyi igazság volt, hogy még a leggyanakvóbb férfiak is; azok, akik abbeli rettegésben töltötték hangyaszorgos éjszakáikat a tengeren, hogy asszonyaik majd megunnak ővelük álmodni, és inkább vízbefúltakkal álmodnak, még ezek is, de az ennél keményebbek is mind velejükig megrendültek István nyíltságától.
  Így történt, hogy a legeslegszebb temetést rendezték neki, amit csak egy vízihulla-lelencnek el tudtak képzelni. Néhány asszony, aki virágért ment a szomszéd faluba, más asszonyokkal tért vissza, akik nem akartak hinni a fülüknek, ám ők is virágért indultak, amint a halottat megpillantották, s ezek is újakat hoztak, s megint újakat, mígnem annyi volt már a virág és a nép, hogy lépni is alig lehetett. Legvégül pedig sajnálták volna így árván bocsátani vissza a vízbe, hát apát és anyát választottak neki, a legjelesebbek közül; mások testvérükké, unokaöccsükké és nagybátyjukká fogadták, úgyhogy az ő révén rokonságba került egymással az egész falu. Néhány tengerész, aki a távolból hallotta a nagy sírás-rívást, elvétette az útirányt; s olyanról is tudnak, aki a főárbochoz kötöztette magát, réges-régi szirénmesékre emlékezve. Miközben azon marakodtak, kinek jusson a megtiszteltetés, hogy a vállán viheti le a szurdok meredek lejtőjén, a férfiak és az asszonyok első ízben döbbentek rá utcáik vigasztalanságára, udvaruk kopárságára, álmaik szűkösségére, szemben halottjuk ragyogásával, szépségével. Horgony nélkül dobták le, hogy visszatérhessen, ha akar, és amikor csak akar, és rnindannyian visszafojtották a lélegzetüket arra az évszázadtöredékre, míg a test a szakadék fenekére ért. Nem kellett egymásra nézniük, anélkül is tudták, hogy többé már csonkítatlanok soha újra nem lehetnek. De azt is tudták, ettől fogva minden másképpen lesz, házaiknak szélesebb lesz a kapuja, magasabb a teteje, és keményebb a padlója, hogy István emléke szabadon járhasson-kelhessen, ne üsse be fejét a szemöldökfába, és ezután senki se merje susmogni: meghalt a behemót kelekótya, de kár, meghalt a szép félcédulás, mert ők most vidám-tarkára fogják festeni a homlokzatokat, hogy megörökítsék István emlékét, és derékroppanásig fognak forrást kaparni a kövekből; virágot ültetni a szurdok ölében, csak azért, hogy az eljövendő esztendők hajnalain a nagy hajók utasait mélytengeri kertek sűrű illata ébressze, és a kapitány is kénytelen legyen lejönni parancsnoki hídjáról, gálauniformisában, asztrolábiumával, sarkcsillagával és hadi érdemrendjei füzérével, s a Karib-tenger horizontján arra a rózsafedte fokra mutatva tizennégy nyelven magyarázza: nézzék, az ott, ahol most olyan szelíd a szél, hogy az ágyak alá kuporodik aludni, ott, ahol úgy ragyog a nap, hogy a napraforgó nem tudja, merre forogjon, igen, az ott az István faluja.
-
fordította: Dely István fordítása
 
/A világirodalom legszebb elbeszélései az ókortól a XX. századig - Európa Könyvkiadó, 1988/

 

www.terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/amerika.html

-
T. S. Eliot: MARINA

                                  Quis hic locus, quae
                                  regio, quae mundi plaga?

Micsoda tengerek micsoda partok és szürke sziklák és szigetek
Micsoda vízcsapkodás a hajóorr körül
És fenyőillat és a fenyőrigó füttye a ködben
Micsoda képek térnek vissza most
Ó én lányom.

Azok akik a kutya fogát hegyezik és azt mondják
Halál
Azok akik a kolibri dicsőségében csillognak és azt mondják
Halál
Azok akik az elégedettség disznóólában ülnek és azt mondják
Halál
Azok akik az állatok önkívületét szenvedik és azt mondják
Halál

Lényegtelenné váltak, semmivé csökkentette őket a szél,
A fenyő lehellete, a köd erdődala
Ez a kegyelem feloldotta őket e helyen

És ez az arc mi legyen, e nem olyan tiszta, de tisztább
Ez az érverés a karban, e nem oly erős, de erősebb –
Örökbe, kölcsönbe adták? távolibb mint a csillagok és közelibb mint a szem
Levelek és siető léptek közt suttognak és halkan nevetnek
Az álom alatt, hol találkozása van minden vizeknek.

Az orrfa jégtől, a festék hőségtől repedt meg.
Én tettem ezt, én vagyok az, aki ezt elfeledte,
De most emlékezik.
Az árbocot a szú, a vitorlát a penész megette
Ama júniustól eme szeptemberig.
Nem tudva tettem ezt, félig akarva öntudatlanul azzal, ami enyém.
A fenékpalánksor léket kapott, az eresztékek tömítésre várnak.
Ez a forma, ez az arc, ez az élet
Él, hogy túléljen egy rajtam túli idővilágban –
Mondjak le életemről ezért az életért, szavaimról ama ki nem mondottakért,
Az ébredésért, a megnyílt ajkakért, az új hajókért.

Micsoda fenyvesek, micsoda partok és gránitszigetek a vitorlarúdjaim felé
És fenyőrigó rikkantása a ködben
Ó lányom.
-
fordította: Vas István

Újabb "történeti" alak belső monológja: Eliot Shakespeare Pericles-ének felismerésjelenetét (V.1.) teremti újjá, melynek során Pericles megtalálja halottnak hitt leányát, Marinát. A jelenetbe azonban - kontrasztképpen - beleszűrődik egy másik, tragikusan értelmetlen felismerés-jelenet is, mégpedig a mottó révén, mely idézet Seneca Hercules Furens-éből (1.1138.): "Mi ez a hely? Mily táj, mily sarka a világnak?" Seneca művében Hercules, akit Juno őrülettel ver meg, lemészárolja családját, majd álomba merül. Ébredését, őrületének múltát kísérik a mottó szavai, melyek nyomán Hercules fokozatosan felismeri tettének rettenetes voltát. A vers e kétféle felismerés között teremt feszültséget, s a tengeren született és a tengeren elvesztett Marina történetébe egyben Eliot egy korábbi témája: a vízbefúlás és a vízből való újjászületés is beleszövődik.
-
/T. S. Eliot versei - Európa Könyvkiadó, 1978/

 Nem járok mindennap a sírodhoz. Furcsa érzés látni a nevedet a fejfán. Másnak csak betűk, de nekem ezernyi emlék. Nekem az Édesapám voltál. Ma egy éve, hajnalban...

Mennyi, mennyi emlék, és ahelyett hogy halványulnának, ezernyi régi -új "jön" helyettük.

 Biciklin kirándulok veled. Hátul ülök, erősen szorítom  a derekadat. Tavasz van. A vízparton színes íriszek, tarka foltokban. A fűzfák lehajló ágai a vizet súrolják. Minden szín harsogó, kicsattanó. Ha Rád gondolok, ez az élmény jut eszembe legelőször.

  Aztán a békebeli karácsonyok. Hogy szeretted díszíteni a fát.

  Emlékszel?

  Emlékszel a kedvenc bordó rózsád illatára?

  Emlékszel a májusi orgonákra?

  Emlékszel a vasárnapi, ebéd utáni hosszú beszélgetésekre?

  Emlékszel?

  Badacsonyban voltunk, felmentünk a Kisfaludy házhoz.
  Mi, gyerekek is ihattunk egy korty bort.
  Gyalog mentünk haza, a kertek alatt, jókedvűen.

  Aztán évek múltán Szigliget. Mennyire szerettél volna ott egy házikót.

  Emlékszel?

 A nappaliban, az asztalkán van a fényképed. A füzet is, amit színes ceruzával telerajzoltál. Nem tudom, hogy van ez. De egyszer csak becsukott szemmel, vagy a távolba nézve is előjönnek az emlékek. A szívemben őrzöm őket, mindhalálig.

Köszönöm szépen:-)
Jó, hogy vagytok!

Egy régi levélből:

 

Még azt szeretném elmondani neked, Drága Fiam, hogy tegnap, azaz szombaton kb. 6 órát élveztem „anyáddal" együtt a tévéműsort. Igen jó volt a Riporter Kerestetik című műsorszám. Utána a MOM-ból „Vidám Találko­zás" cimén élveztünk egy kitűnő műsort, amit egészen érdekesen és szerintem eddig még a tévében nem látott, talán mondhatnám igy, „nyugati" stílusban rendeztek meg. Ma délután nem nézem a Fradi-Szeged meccset, mert az engem nem érdekel, viszont elviszem „anyádat" a Puskin moziba este 7-kor a 8 és félhez, bár az se érde­kel. De remélem, hogy ott majd nem kell aludni. De se­baj, mert miután már rég aludtunk, legalább ki fogjuk verni a szundit. Viszont az se marhaság! -

Fiacskám! Megvettem az Újvilágot és az összes Film-Szinház-Muzsikát elteszem Neked. -

Tehát a leirottakból is megállapíthatod, hogy nagy­stílű, vidám, mondáin életet élünk. Még azt is közlöm Veled, hogy elkészült „anyád" új szemüvege, és ragyo­góan néz ki benne. - Persze Te tudod a véleményemet a szemüveges hölgyikékkel kapcsolatban. 

Abban a reményben, hogy végig nagyon jól fogod ma­gadat érezni, és azért rólunk sem fogsz elfelejtkezni, és egy pár sort kapunk Tőled, búcsúzom, mindenkit sok­szor üdvözlök, aki szeret Téged, (ha kislány, azt persze csókolom), és számtalanszor csókol

„Szülőapád és szülőanyád"

 

 

Papa, csak most tudok válaszolni. Majdnem biztos vagyok benne, hogy megkapod ezt a kötetet. Aludj jól.

 

Kornis Mihály

 

 

"Ha minden idő örökké jelen,

Ugy minden idő helyrehozhatatlan.

A lehetett volna elvont fogalom

És csak egy kiokoskodott világban

Marad meg mint állandó lehetőség.

Ami lehetett volna s ami volt

Egy célba fut és az mindig jelen van."

 

T. S. Eliot

( Vas István fordítása)

 

 

 

 

 

 

KÉRVÉNY

 

 

Tisztelt    Igazgatóság!

 

Hivatkozással alulírott igény-jogelismerési kérelmének el­bírálásával kapcsolatos nagy­ra becsült megkeresésünkre (Iktatószám: 1909-70; ügyinté­ző: Szalkainé), az Igénybeje­lentő lapot a Kiegészítő Nyi­latkozattal csatoltan, ezennel visszaküldöm.

 

IGÉNYBEJELENTŐ-LAP

 

az i e. 19 5 7. évi 40. s z. törvény­erejű   rendelet  alapján

 

I. MIT AKAR?

 

a)    1909. december 9-én szeretnék meg­születni  Budapesten.

b)    Édesanyám: Fekete Regina (htb.), édesapám: Tábori Miksa (mozgó ügynök) legyen.

(Ha T. C-nek nem áll módjában fent ne­vezettek személyére vonatkozó kérelmemet teljesíteni, úgy más lehetőségek felé is nyi­tott vagyok, amennyiben b. szülők azonosít­hatók lesznek a Mamával, ill. a Papával.)

c)   Kérem továbbá, hogy feleségem Kovács Edit   (bérelszámoló), fiam   Tábori   Pál

(tanuló) legyen. (Lásd I. b pont zárójeles ki­egészítését; itt a „Mama" és a „Papa" sza­vak értelemszerűen „Feleségem", ill. „Fiam"-mal helyettesítendők.)

d) Unokákról, figyelembe véve elhalálo­zásom kívánt dátumát — lásd. II. pontot —, egyszer és mindenkorra lemondok.

 

II. MEDDIG AKAR ÉLNI?

 

61 év,6 hónap 3 nap 2 perc 17 másodper­cet kérek.

(Megjegyzés: már több ízben nyúj­tottam be kérvényt a Tisztelt Igazgatósághoz — ie. 80, ill. 1241, 1514, 1526, 1711, 1849 — mindeddig azonban hely hiányában eluta­sítottak. Most kérem hetedszer. 61 év, ugye­bár, nem sok, és ha T. C. szíves jóindulatát megnyerhetném, úgy én a bizalommal e rö­vid idő alatt is élni fogok.)

 

III. MINEK?

 

a) Mert szeretném elvégezni a hat elemit, a négy polgárit, és a felsőkereskedelmi is­kolát. Utána szívesen elszegődnék a „Haas és Fia" céghez pénztárosnak, hogy 1939-ben a Tisztélt Igazgatóság jóváhagyásával önál­ló — textilféleségekkel foglalkozó — kiske­reskedést nyithassak a Király, későbbi Ma­jakovszkij utcában. 1940-ben valóra válta­nám egy régi álmom: vásárolnék egy két­üléses Topolinó gépjárművet.

(A mérlegelés során vegyék figyelembe, hogy a Mamát így majd kocsin vihetem ki a Nagycsarnokba, amit ö még nem sejt!)

 

 

Összhasználatiidő — üzlet, au­tó, élelmiszerek, szappan stb. —: 3 év.

b)   Ezt követően egy II. Világháborúra gondoltam. Nácizmust, zsidóüldözést, sárga csil­lagot: viselek. Autómat és üzletemet át­adom a Magyar Honvédségnek, illetve a
Kereskedelmi és Iparügyi Minisztérium Zsidótalanító Osztályának.

(T. C! Itt kérem, hogy szüleimet lehetőség szerint ne vagoníroztassa a mauthauseni koncentrációs tábor felé, mert úgy néz ki, hogy nekik el tudom intézni a Dohány utcai gettót is.)

Jómagam szeretnék munkaszolgálatba ke­rülni. Pofonok, békaügetés — beleértve! Re­mélem, hogy 1945-ben a Vörös Hadsereg felszabadító hadműveletei engem és csalá­domat még életben találnak — Id. I. II. pon­tot! —, ha így lesz: azonnal családot alapí­tok, gyermeket nemzek, és belépek a Ma­gyar Dolgozók Pártjába is.

c)  1945-től 1948-ig: boldog leszek.
Összhasználati   idő:   új üzlet, új autó, élelmiszerek, szappan stb. —: 3 év.

d)    1949-ben szeretnék megismerkedni fi­ammal, és jó lenne, ha még ugyanebben az évben végérvényesen megszabadítanának autómtól (a Mamát addig el fogom temetni), üzletemtől és párttagságomtól.

e)    Feleségemet úgyszintén zárják ki a pártból.

(Amennyiben itt technikai akadályok me­rülnének fel; tekintve, hogy feleségemnek — rajtam kívül — a magánszektorhoz vajmi ke­vés köze lesz, úgy hadd hívjam fel becses figyelmüket már most Csizmadia Józsefnéra, más néven Babira. Ö szerintem rávehető lenne egy névtelen levél megírására, amely­ben közli, hogy nejem hat évig a Vörösmarty utcai skót kezekben levő alsóreáliskola hall­gatója volt; emellett pedig bizonyos Kun Ró­zán keresztül az Amerikai Egyesült Államok­kal is szorosnak mondható kapcsolatokat tart fenn: leveleket kap, küld, ír, olvas stb.)

f)   Fiamat pedig ne fogadják be az óvo­dák.

g)  Az 1956-os ellenforradalmi megmozdu­lásokban nem kívánok részt venni, ellenke­
zőleg: a felfordulások elleni tiltakozásul csa­ládommal együtt koplalni fogok. Négyórás
éjszakai őrségek a lépcsőházban — dr. Ko­vács Aurél fogorvos, klinikai tanársegéd tár­saságában — elképzelhetőek, mindazonál­tal hálás lennék, ha a fent említett Vörös Hadsereg ismét segítséget nyújtana orszá­gunknak.

h) Ettől kezdve mint anyagbeszerző-he­lyettes, majd anyagbeszerző szeretném foly­tatni, illetőleg befejezni az életemet.

 

Megjegyzés:

Felsoroltakon kívül érdemleges történelmi események bekövetkeztét mellőzni szívesked­jenek.

Tisztelettel : Tábori   István

 

I.   sz. Melléklet

 

KIEGÉSZÍTŐ NYILATKOZAT

Alulírott büntetőjogi felelősségem tuda­tában kijelentem, hogy mint kiskereskedő, tehergépkocsi-vezető, anyagbeszerző-he­lyettes, anyagbeszerző szeretnék a Magyar Királyság, Tanács-Magyarország, Csonka-Magyarország, Apostoli Kormányzóság, Kár­pát-Duna Nagyhaza, Magyar Népköztársa­ság hasznos tagjává lenni.

I. Ferenc József, Gróf Károlyi Mihály, Kun Béla, Horthy Miklós, Rákosi Mátyás, Kádár János stb. kormányát tisztelni fogom, törvé­nyeit  becsülettel  megtartom.

Az osztrák, német, szovjet, magyar Him­nuszt; továbbá a Gotterhalte, Giovienezza, Erika, Ha a Föld Isten kalapja; valamint Szózat, Fel vörösök, proletárok, Internacio­nálé című dalokat vigyázzállásban hallga­tom végig.

Az osztrák, német, szovjet, nemzetiszínű és vörös lobogónak; népünk címerének: Ket­tős Kereszt, Szent István koronája; sarló és kalapács, búzakalász stb. — megadom a kötelező tiszteletet.

Feletteseimet: Haas Ödön és Haas Pál, Vitéz Garzó Endre büntetőszázad-parancs­nok; Zsérci Kálmán igazgató, ifj. Zsérci Kál­mán szövetkezeti elnök stb. — úgyszintén tisztelni fogom, szavuknak mindenkor enge­delmeskedem. Munkahelyi és munkahelyen kívüli feladataimat— evés, alvás, utódgon­dozás; pincék, szavazóhélyíségek, kórházak látogatása — lelkiismeretesen látom el. Fe­leségemnek  a   házimunkában,   mosogatásban és takarításban, fölmosórongy kicsava-rásában felszólítás nélkül is segítek.

Életemben különleges kérésekkel — űr­utazás, filmfőszerep, Hyde Park —a Tisztelt Igazgatóságot nem fogom zaklatni, halá­lomba pedig előzetes értesítés mellett vagy anélkül is belenyugszom, és nem lesznek idegen isteneim, nem teszek majd hamis tanúbizonyságot a felebarátom ellen; nem kívánom el feleségét, se szolgáját, se szol­gálóleányát, ökrét se, szamarát se, és sem­mit, ami mind az én felebarátomé lesz majd.

A reményben, hogy kérésem értő fülekre talál, maradok, aki leszek:

Tábori   István

 

Folytatom a "levelezés"-t:-)

**
József Attila levele Vágó Mártának
/részlet/

Pest, 1928. szept. 30.

(...)A gondolat megöli az érzelmeket, az enyéimet is megöli. Tudod, hogy a szerelem nem érzelem, hanem lényegileg valami más?
Hogy nem lehet az? Hiszen, ha elgondolkodom sem szeretlek kevésbé és így tételem logikusankövetkezik az előbbiekből. És gondolkozni jó, ha az embernek keze-lába sajog. Kicsikém, minden meghal bennem, mert minden rossz, a virágos fák oldalán kard lóg, de téged szeretni és gondolkozni jó.
Márti, szeret-e téged az Isten? Gondolkodtál-e már ezen? Engem nagyon-nagyon szerethet, mert minden rossz, de bennem nem marad meg rossznak, ha fájdalommá válik. Kicsim, oly ismeretlen volt nekem mindaz, ami szívembe húzódott sátor alá és most halottan fekszik ott.
És nagyon sok rosszat tehettem én, hogy most annyira tudom, mi a Rossz, de még sem tehettem annyit, hogy a Rossz fölfaljon egészen, mégis jobb voltam, mint rosszaságaim, mert csak így juthat osztályrészemül az az érdemesség, hogy megismerhetem, de meg is különböztethetem a Jót a Rossztól. Márti, voltál-e már kívül a világon? Láttad-e már úgy kívülről, mint most én, és anélkül, hogy mosolyogtál volna? Olvastál-e síró szatírát? Ezt kérdezni volna jogom bárkitől, de csak néked szabad a kérdés élét kikerülnöd - csak tőled kérdezhetem úgy, hogy
tudom, választ nem adsz, de szólsz és az nékem is megnyugtató.(...)
Azonban nem húzok egy szerelemről két bőrt, a tiédet és az enyémet - bár ez a két bőr kétséges, hiszen nem szeretsz egészen, ha nem örülsz akkor is, ha jajgatásomat hallod. De hátha ez unalmas, előtted furton-furt nyavalyogni - hátha unalmasabb előtted még eszem filozófiájánál is? Hát nagyon szeress és mondd meg, ha unod, hogy okosabb dolgokat öltöztessek eléd, vagy vetkőztessek kecses idomaikért.(...)
Szívem, édösöm (...), mindennapi újabb és újabb szép fölbátorodásom, nagyon szeretlek.

A.

***

Vágó Márta levele József Attilának

(London, 1928.okt.) 8-ika este

Drágám, Attilám, édesem, egyetlenem(...)
Te vagy egyetlen a világon, aki tényleg szeretsz és ismersz(...)
Angyalom, hogy vehetnélek ölbe?
Hogy bírjam ezt ki, hogy egyedül vagy otthon és szenvedsz? Senkit sem látsz a világon? (...)
Attila, kisfiam, mi lesz velünk? Az a legrettenetesebb, hogy nem tudom, mi lenne a
legjobb...(...)Pénz, pénz, pénz kéne, a fene egy meg ezt az egész ronda világot. Versedhez hozzászólni most túl fáradt vagyok, de prózádtól el vagyok ragadtatva.(...)

Forrás: Valachi Anna: A szépség koldusa
József Attila szerelmei
Holnap Kiadó, 2005

Igen, köszönöm szépen.:-)

Te is megkaptad az enyémet, ugye?

-
Louis- Ferdinand Céline: UTAZÁS AZ ÉJSZAKA MÉLYÉRE

                                    XXV

Annak örültem volna a legjobban, ha soha többé nem kell visszamennem Rancyba. Reggel óta, amióta eljöttem, szinte teljesen elfelejtettem mindennapos gondjaimat, mert annyira hozzátartoztak Rancyhoz, hogy ide már nem követtek. Ha otthagyom őket, talán végképp eltűnnek, mint ahogy Bébert is, ha nem megyek haza. Csupa külvárosi gond. A rue Bonaparte-on mégis az eszembe jutott minden szomorúság. Ez pedig olyan utca, amelyik jókedvet ébreszt a járókelőben. Vannak aztán jóindulatú meg kedves utcák is. De ahogy a Szajna-parthoz közeledtem, föltámadt bennem a félelem. Csak járkáltam fel és alá. Képtelen voltam rászánni magamat, hogy átkeljek a Szajnán. Nem mindenki Caesar! A túlparton, a híd után, már kezdődnek a kellemetlenségek. Úgy határoztam, hogy sötétedésig a bal parton maradok. Ezzel is nyerek néhány napsütéses órát, gondoltam.
  Halkan csobbant a víz, horgászok ültek a rakparton, én is leültem, néztem, mit csinálnak. Ráértem, legalább annyira, mint ők. Mintha eljutottam volna abba a korba, amikor az ember már tudja, mennyi mindent veszít minden egyes múló órával. De ahhoz még nem elég bölcs, hogy egyszerűen megálljon az idő országútján, meg aztán ha meg is állna, nem is nagyon tudna mihez kezdeni, annyira beleivódott már fiatalkora óta a haladásnak, ennek az őrültségnek a csodálata. A fiatalkorára már nem annyira büszke, csak éppen mások előtt nemigen meri bevallani: fiatalkora azzal telt, hogy igyekezett minél gyorsabban megöregedni.
  Nevetséges múltunkban annyi nevetségességet, csalást, hiszékenységet fedezünk fel, hogy szinte azt kívánjuk, ne is lettünk volna fiatalok, szinte azt várjuk, hogy fiatalkorunk leváljon rólunk, maradjon mögöttünk, távolodjon el, kerüljön minél messzebb, hadd lássuk át hiábavalóságát, hadd érzékeljük ürességét, azután jelenjen meg még egyszer előttünk, azután tűnjön el újból, hogy biztosak lehessünk benne, most már végérvényesen elmúlt az ifjúság, mi pedig szép lassan átjutottunk az idő másik oldalára, és igazi valóságukban látjuk az embereket meg a dolgokat.
  Lenn a parton a horgászok semmit sem fogtak. De úgy láttam, nem is igen akarnak fogni semmit. A halak már biztosan ismerték őket. Csak ültek ott a horgászok a látszat kedvéért. Szépen és eléggé melegen sütött még a nap. Kékes-aranyos visszfények táncoltak a folyón. A szemközti partról, a fák lombján keresztül egy-egy langyos széllökés jutott el hozzánk. Kellemesen éreztem magam. Kerek két órán át ültünk ott, semmit sem fogtunk, semmit sem csináltunk. Azután a Szajna elsötétedett, és a híd végét vörösre festette az alkony. A rakparton járók ottfelejtettek bennünket a part és a víz közt.
  A híd boltívei közül előbújt az este, elérte a kastélyt, ellepte a homlokzatot, azután egymás után homályosította el az imént még lángoló ablakokat. Lassan valamennyi ablak kihunyt.
  Újból csak mennem kellett.
  Fenn a rakparton a könyvárusok lezárták ládáikat. "Jössz már?" - kiáltott le egy asszony a felső rakpartról mellettem horgászó férjének, aki összeszedte felszerelését, hordozható székét, kukacait. Valamit morgott, utána mindegyik horgász morgott valamit, és fölvonultunk, morogva, a felső rakpartra, csatlakoztunk a járókelőkhöz. Beszéltem néhány szót a könyvárusnővel, hogy mielőtt egészen besötétedik, mondjak neki valami kedveset. Mindjárt rám akart sózni egy könyvet. Egy olyan könyvet, amelyet állítólag elfelejtett berakni a ládájába. "Olcsón adom magának - tette hozzá -, majdnem ingyen..." Egy valódi kis Montaigne, régi kiadás, mindössze egy frankért. Ha már ilyen olcsó, gondoltam, nem fogom a kedvét szegni. Megvettem tőle a Montaigne-t.
  A híd alatt elnehezedett a víz. Semmi kedvem nem volt továbbmenni. Kimentem a bulvárra, rendeltem egy kávét, és felütöttem a könyvet, amelyet ez a nő rám sózott. Épp azon a lapon nyitottam ki, ahol Montaigne-nek az a levele olvasható, amelyet feleségének írt egyik fiuk halálakor. Ez a levél mindjárt felkeltette az érdeklődésemet, valószínűleg azért, mert kapcsolatba hozhattam Bébert-rel. "Ah! - valahogy így kezdte a feleségének írt levelet Montaigne. - Rá se ránts, drágám! Nyugodj meg, kérlek!... Minden rendbe jön előbb-utóbb!... Az életben mindig minden rendbe jön... Egyébként pedig - tette még hozzá - épp tegnap találtam meg egy barátom régi írásai közt bizonyos Plutarkhosznak azt a levelét, amit a miénkhez hasonló helyzetben írt a feleségének... És nekem annyira megtetszett az a levél, drága feleségem, hogy elküldöm neked, úgy, ahogy szól... Nagyon szép levél! De nem is húzom tovább az időt, majd meglátod, hogy egykettőre elfújja a bánatodat!... Drága feleségem! Elküldöm neked ezt a szép levelet! Ez aztán a levél, a Plutarkhosz levele! Úgy bizony! Majd meglátod, milyen érdekes! Az ám! Muszáj elolvasnia, drága feleségem! De jól olvassa el! Mutassa meg a barátainak is! Aztán olvassa el még egyszer! Most már nyugodt vagyok. Biztos vagyok benne, hogy ettől rendbe jön!... Jó férje, Michel." Ez aztán rendes munka volt, gondoltam magamban. A felesége igazán büszke lehetett, hogy olyan férje van, mint ez a Michel, aki rá se ránt. De hát végül ez az ő dolguk. Amikor a mások lelkét kell meg-
















nap. "Úgy látszik, megint rosszabbul van - gondoltam. - Annyi biztos, hogy jobban nemigen lehet... Talán már vége is?" - így tanakodtam magamban. Hiszen az egyik asszony már sír... A napnak vége volt.
  Mégis eltöprengtem azon, hogy van-e valami részem a dologban. Csendes és hideg volt a szobám. Mint egy kisebb éjszaka benne a nagyban, külön az én használatomra.
  Időnként lépések zaját hallottam, a szobámban felerősödött, azután eltompult a visszhang... Teljes csönd. Még egyszer kinéztem, hogy történt-e valami kinn, a másik oldalon. De nem, énbennem zajlott minden, én tettem föl magamnak szünet nélkül ugyanazt a kérdést.
  De a sok járás, a sok hiábavaló keresgélés úgy elfárasztott, hogy végül is elaludtam a kérdésem fölött, a saját kis éjszakámban, koporsómban.
-
fordította: Szávai János

/Magvető Könyvkiadó, 1977/

hmmm...:)

 

 

 

ORAVECZ IMRE

 

1972. SZEPTEMBER

 

(részletek)

 

……….

 

Kezdetben volt

                         a te, volt az ott, volt az akkor, volt a kék égbolt, volt a napsütés, volt a tavasz, volt a meleg, volt a rét, volt a virág, volt a rét, volt a virág, volt a fa, folt a fű, volt a madár, volt az erdő, volt a bátorság, volt a határozottság, , volt a könnyedség, volt a bizalom, volt az odaadás, volt a gazdagság, volt az öröm, volt a derű, volt a nevetés, volt az ének, volt a beszéd, volt az imádság, volt a dicséret, volt a tisztelet, volt az egyetértés, volt az édesség, volt a tisztaság, , volt a szépség, volt az igenlés, volt a hit, volt a remény, volt a szeretet, volt a jövő, aztán a teből ő, az ottból itt, az akkorból most, a kék égboltból fekete füst, a napsütésből eső, a tavaszból tél, a melegből hideg, a rétből mocsár, a virágból kóró, a fából hamu, a fűből avar, a madárból préda, az erőből gyengeség, a bátorságból gyávaság, a határozottságból bizonytalanság, a könnyedségből nehézkesség, a bizalomból gyanakvás, az odaadásból önzés, a gazdagságból szegénység, az örömből bánat, a derűből ború, a nevetésből sírás, az énekből kornyikálás, a beszédből dadogás, az imádságból káromlás, a dicséretből átok, a tiszteletből megvetés, az egyetértésből viszály, az édességből keserűség, a tisztaságból szenny, a szépségből varangy, az igenlésből tagadás, a hitből kétkedés, a reményből kétségbeesés, a szeretetből gyűlölet, a jövőből múlt lett, és kezdődött elölről az egész.

 

 

……….

 

 

1972. szeptember,

                             az évszakhoz képest szokatlan meleg, P., a fény városa, de nekem a sötétségé, mert itt nyelt el végleg elvesztésed éjszakája, külvárosban, a P. d’O. közelében lakom, a metróállómástól pár percre, egy olcsó szállodában, a hatodik emeleten, ha lakásnak lehet nevezni, hogy egész nap, mint most is, ruhástul fekszem az ágyon, a mennyezetet bámulom, melyen semmi látnivaló nincsen, és igyekszem valami másra gondolni, P.-re például, amely itt van köröttem, és arra, hogy P.-ben vagyok, hátha segít, de nem, szúr, vág, reszel, kapar, mint az idegen tárgyak alakja, színe, szaga, elhelyezése a szobában, vagy mint a levegő, amely mindentől függetlenül még mindig cserélődik bennem, olyan mintha kívül-belül megnyúztak volna, felkelek, és elhatározom, hogy kimegyek a folyosóra, az utcára most gondolni sem merek, , és megszólítok egy vendéget vagy egy takarítónőt, szóba elegyedek valakivel, valami ürüggyel, jó napot kívánok, megkérdem, hány óra vagy merre van ez meg ez az utca, mondok valamit, mindegy mit, akármit, csak mondok, de mégsem teszem, mert érzem, hamis volna, nem arról beszélnék, amiről kellene, és főleg nem azzal, akivel kellene, ha egyáltalán van még értelme a beszédnek, és az is lehet, hogy rosszul játszanám szerepemet, elárulnám magam és felsülnék, a mosdókagylóhoz lépek inkább, vizet iszom, a bidébe vizelek, az éjjeliszekrényből előveszem, és az ablaknál fellapozom útlevelem, B.-ben még disszidálni akartam miattad, M.-ben el akartalak felejteni, de itt már semmit se akarok, nem tudom, miért jöttem ide, miért vagyok itt és meddig maradok, visszafekszem az ágyra, kinyitom a sliccemet, magam mellé képzellek, onanizálni kezdek, és megpróbálok életben maradni.

 

……….

 

 

Kezdetben jött

                        tőled ez, az, levél vagy lap néhanap, olykor többoldalas, olykor csak pár soros híradás, általánosságban mozgó, hevenyészett és felületes, nekem mégis becses, mert megtudtam belőle, hogy vagy, és ezzel kimondatlanul arra bíztatsz, hogy én is legyek, hiszen a legrosszabb végül is nem történt meg, és azt is, hogy nem akarsz egészen elszakadni tőlem, mert tartozol ennyivel magadnak és ifjúságodnak, melynek része voltam éppúgy, mint te az enyémnek, igaz, voltak kisebb-nagyobb szünetek, és én sem válaszoltam mindenre és mindjárt, mert nem akartam tovább tapétázni amúgy is megtépázott hitemet, hogy újra lehet kezdeni, ha nem is azt, amit veled kezdtem, de mást és mással is érdemes, hiszen még nem harangoztak, nemhogy este volna, mégis volt valami folytonosságféle, és mint búvópatak csörgedezett vereségem felszíne alatt, egyszer aztán, sok éve már, postai úton sejtetni engedted, hogy annak idején alighanem tévedtél, de most már, úgymond, késő, majd ellentmondó módon váratlanul látogatást helyeztél kilátásba, ám végül mégsem jöttél, és nem jött más se többé,

se levél, se lap, és azóta nem tudom, hol vagy, mit csinálsz, kivel élsz, miért, azóta mégis olyan, mintha egyszer s mindenkorra mindent tudnék rólad, és attól, hogy olyan, már semmit sem akarok tudni.

 

 

……….

 

 

 

És utánad jöttek

                          és mentek a napok, hetek, hónapok és az évek, és országról országra, városról városra, szobáról szobára jöttem és mentem én is, és jöttek és mentek a nők is, a szépek és a csúnyák, a magasak és az alacsonyak, a teltek és a soványak, a szőkék és a feketék, a teltkeblűek és a laposmellűek, a szőrösek és a borotváltak, az erősek és a gyöngék, a vidámak és a szomorúak, a nyíltak és a titkolózók, a fesztelenek és a zavartak, az eszesek és a buták, a mélyek és a felszínesek, a megfontoltak és a könnyelműek, az érzékenyek és a tompák, a célkövetők és a tévelygők, a forróvérűek és a hidegek, a szégyenlősek és a szemérmetlenek, a tiszták és a romlottak, a kéj mesterei és a gyönyör kontárjai, a sors kegyeltjei és a szerencsétlenek, és mind adtak és vettek, igazat mondtak és hazudtak, felizgattak és lehűtöttek, kielégítettek és hiányérzetet hagytak, vágyat ébresztettek, és csömört okoztak, örömet szereztek és meggyötörtek, istenítettek és megátkoztak, magukhoz vontak és eltaszítottak, felszabadítottak és leigáztak, magasba emeltek és sárba tapostak, javítottak rajtam és rontottak, reményt ébresztettek és kétségbe ejtettek, hűséget fogadtak és hűtlenek lettek, hozzám szegődtek és elhagytak, és én ugyanezt tettem mindegyikkel megcsaltalak, mert még mindig szeretlek, mialatt azzal áltattam magam, hogy már nem szeretlek.

 

 

……….

 

 

Szerettem előtted

                            valakit, felhőtlen kapcsolat volt, gyanúsan felhőtlen, nem csoda, hogy annál keservesebb lett a vége, és a végnél is keservesebb a vég emléke, tudom, mindezt tudod, és azt is, hogy egy idő után az ember abba a korba ér, mikor már mindenki előtt szeretett valakit, noha feltett szándéka volt, hogy majd örökké csak egyetlenegyet szeret, valaha, mikor még egészen másként képzelte az életet, de nem panaszkodni akarok, ízetlenség is volna, erről, éppen neked, és az is távol áll tőlem, hogy olcsó bölcsességgel traktáljalak, csak azért hoztam szóba a múltat előtted, mert ráébredtem, hogy annak a régi kapcsolatnak, nem szó szerint, átvitt értelemben, vagyis, ahogy útban volt, csak most lett igazán vége, mikor már fenntartás nélkül elfogadlak olyannak, amilyen vagy, mikor nézem, de nem látom orrod szabálytalanságát, mikor érzem, de nem veszem észre izzadszágszagodat, mikor idegesít, de elviselem szórakozottságodat, mikor aggaszt könnyelműséged, de nem vonlak felelőségre érte, mikor tudom, hogy nem értesz, de nem kételkedem a képességeidben, igen, most lett igazán vége, mert te most már te vagy nekem, nem én és nem más, hibáid ellenére drága lény, behelyettesíthetetlen, elvéthetetlen és egyszeri, mint maga a relytélyes pillanat, melyben mindenkiről leváltál és önmagaddal azonosultál, mint az áhított jövő, mely tőled jelenné lett.

 

 

……….

 

Azokról a nőkről

                            szeretnék most beszélni neked, akik voltak az életemben, arról a sok teről, akiből egy szép napon mind ő lett, és akinek mind egy szép napon teből ővé lettem, mielőtt veled találkoztam és beléd szerettem, és megpróbálni, nem annyira neked, mint inkább magamnak, számot adni az eltűnt időről, mely most egyszeriben ismét megjelent, nem nevekre, évszámokra, , helyekre vagy arra gondolok, kinek mit adtam, , és ki mit vett el tőlem, te sem ezt firtatod, az foglalkoztat, ami a neveken, évszámokon, helyeken vagy az érzések adásvételén túl van, ami a múltból megmaradt, és a jelenben is érvényes, de akárhogy erőltetem emlékezetemet, a vak kényszeren kívül más nem jut eszembe, mert te mindent érvénytelenítettél, mikor utánuk nekem adtad magad és a magad hasonlóságára kezdted alakítani őket, és minél hasonlatosabbá váltak hozzád, annál hasonlatosabbá váltál te önmagadhoz, mialatt nem eszköze, hanem célja lettél szenvedélyemnek, amely a sok alkun át utat tört magának, és végre eljutott hozzád, és úgy változtatott őből tevé téged, hogy te vagy már minden nő, aki volt, és minden nő végleg elhagy, ha te elhagysz.

 

 

 

……….

 

 

Most csak egy dologról

                                       és sietve, mert úgy látom, éppen az ellenkezőjét hiszed annak, ami az igazság, ez pedig az, hogy fájdalmat okoztál ugyan, és a fájdalom azóta is fáj, mégsem ítéllek el, ezt akkor mindjárt és utána még sokáig magam sem tudtam, ha tudtam volna, aligha illettelek volna olyan szavakkal, vagy ha mégis, egyszerűen nem mertem bevallani magamnak, de most, hogy már tisztán látom, hát megteszem, mondom, nem ítéllek el, nem, mert így könnyebb, hanem így igazságos, hiszen közvetve, ezt majd más alkalommal részletezem, magam is vétkes vagyok vétkedben, meg azután, és ez a döntő, nem vagyok benne bizonyos, hogy nem ugyanazt tettem volna helyedben, amit te tettél, ha én vagyok a gyengébb és te az erősebb, merthogy gyengébb voltál, afelől nincsen kétségem, ha nem lettél volna az, aligha választottad volna a könnyebb megoldást, amely, mint kiderült, könnyebbnek könnyebb ugyan, mégsem megoldás, visszatérve a lényegre, nem ítéllek tehát el, de fel sem mentelek, mert magamat sem menteném fel, ha én volnék te, és te volnál én.

 

 

……….

 

Barátom, H. szerint

                                csak akkor fogsz ismét szeretni, ha ugyanolyan megrázkódtatás ér, mint engem ért, mikor elveszítettelek, és a megrázkódtatás alázatossá tesz és fényében meglátod, amit a gőg sötétjében nem látsz, meglátod, mennyit érek neked, és mennyit ér mindaz, amitől így megfosztod magad, csak várjak, legyek türelemmel, és én várok, és türelemmel vagyok, mióta már, és nem akarom kézbe venni, amit nem vehetek kézbe, mert kézben van az, bár nem az enyémben, és nem a tiédben, és kitartok magányom mellett, mint a remete, akinek nem terem gyümölcsöt az egyedüllét, de nincs más választása, mint ez a gyümölcstelenség, ám megrázkódtatásod csak nem akar bekövetkezni, és én egyre kevésbé bízom benne, nem mintha H.-nak nem volna igaza, lehet, hogy igaza van, csak hát érzem, mint múlik el megrázkódtatásom, és mint búra alatt a levegő, mint fogy el alázatom, és tudom, ha egyszer elfogy, rám is a gőg sötétje borul, és semmire se mégy majd alázatoddal, mert csak neked világít, nekem nem.

 

 

……….

 

 

Már nem szeretsz,

                              de látom, igyekszel elviselni, ha nem is vagy velem, legalább a közelemben élsz, ha nem is érdekel a munkám, legalább bíztatsz, hogy dolgozzam, ha nem is kérsz belőle részt, legalább hagyod, hogy közös jövőről álmodozzam, ha nem is kell, amit tőlem kapsz, legalább nem utasítod el, ha nem is adsz már, legalább nem veszed vissza, amivel megajándékoztál, ha nem is osztozol kínomban, legalább tiszteletben tartod, ha nem is szítod, legalább nem lohasztod a vágyam, hogy megint enyém légy, ha nem is kezded újra, legalább nem adod fel egészen, ha nem is bízol benne, hogy egyszer még minden rendbe jön, legalább nem ölöd ki belőlem a reményt, és hidd el, én hálás vagyok igyekezetedért, és kellőképen méltányolom, amit értem teszel, mert tudom, nem könnyű szeretni, ha szeretnek, miként nekem sem volt könnyű, amikor még szerettél és én még nem szerettelek.

 

 

……….

 

 

Úgy látszik,

                    jót tesz neked a szenvedés, mondtad egyszer, szenvedésem kezdetén, mikor még látni véltem a végét a szenvedésnek, melyet okoztál, cinikusan hangzott, de tudtam, hogy nem rossz-, hanem jóindulat mondatja veled, jóindulatod meg együttérzésből fakadt, melynek az adott körülmények közt ilyen suta módon adtál hangot, és beláttam, lehet valami igazság e megállapításban, mert mikor tükör elé állva megvizsgáltam arcomat, vonásaim közt valóban felfedeztem annak jelét, amit te jónak neveztél, valami, talán az árkok szöge volt más, talán az árkok mélysége, átlényegülésfélét, amely addig nem volt, de hát ez akkor volt, azóta minden megváltozott, hiába bámulok a tükörbe, hiába keresem, nem találom a jelet, arcomban egyre fénytelenebb szempárt lelek, egyre üresebb tekintetet, melyet magamra vetek, és téged egyre türelmetlenebbnek, önzőbbnek, kegyetlenebbnek és gonoszabbnak látlak, holott én leszek egyre türelmetlenebb, önzőbb, kegyetlenebb és gonoszabb, és ez az igazságtalanság arra késztet téged, hogy már semmit se mondj a szenvedésről, és úgy tégy, mintha nem is volna, és én se volnék, pedig még van és még vagyok, és ez egyre terhesebb nekem.

 

Akkor levelezzünk:-)
-
Fernando Pessoa: A SZERELMES LEVELEK

A szerelmes levelek mind
nevetségesek.
Nem is lennének szerelmes levelek, ha nem volnának
nevetségesek.

Annakidején magam is írtam szerelmes leveleket,
olyanokat, mint a többi,
nevetségeseket.

A szerelmes levelek, ha szerelmesek,
óhatatlanul
nevetségesek.

De, végül is,
csak azok, akik sose írtak
szerelmes levelet,
azok
a nevetségesek.

Ó, hol az az idő, amikor én is írtam
szerelmes leveleket,
nem tudva még, hogy
nevetségesek.

Az igazság az, hogy ma ezek,
a szerelmes levelek
fölött mélázó emlékeim,
ezek
a nevetségesek.

(A túlhangsúlyozott szavaknak,
akár a túlhangsúlyozott érzéseknek,
az a természetük,
hogy nevetségesek.)
-
fordította: Somlyó György

Igen, nevetségesek, intimek, kívülállóknak - vagy csak nekem? - pláne. Nem is nagyon szoktam híres emberekét idézni, olvasni sem túl sűrűn.
Valakivel viszont kivételt fogok tenni. Hogy miért? Klasszikust idézek: Mer' csak!:-) /Vukkancs/

 
Csak még össze kell állítanom az anyagot, mert egyelőre csak fortyog, kavarog az fejben.

  SALAMON PÁL

 

                   A  SOREL  HÁZ

   " Kedves fiam, Sorel Mihály!

   Ugye nem haragszol rám, ha egyszer kipanaszkodom magamat? Bár tudod, hogy ez idő szerint is minden nap sokan járnak a Sorel házba, mégis magányos vagyok. Húsz éve is elmúlt, hogy láttalak; nem voltam ott, amikor szegény Márta meghalt, a menyem volt... Nem ismerem a gyereked anyját, és sosem láttam az unokáimat és a kedves Ilosfaiékat sem. Esténként, amikor magamra maradok, csak elgondolom az életeteket.Tudom, hogy miért van ez így, de mégsem értem. Hidd el, ha éjszakánként elgondolkozom az életről, nem tudom felfogni az emberi rosszaság értelmét, mert a rosszaság egyben képtelenség is. Hiszen a Rossz a Rosszaknak is árt. Vagy talán mégse? És ha ez így lenne, akkor meg valami mást nem értek. Remélem, nem ijesztelek meg a levelemmel. De tudod, hogy anyád kicsit mindig bolondos volt. Különben is tudom, hogy Neked is sok bajod van, fiam. Pedig sohasem írsz róla.
    Tegnap éjszaka nem éreztem jól magam, hajnalig ültem az ágyban Csehov szép novelláival, de nem olvastam, hanem gondolkoztam, hogy mit választottam volna, ha lánykoromban megkérdezik, akarok-e majd valamikor bölcs öregasszony lenni. Ha tudtam volna, hogy számtalan magányos éjszakán és sok-sok évi egyedüllét után válok majd Rózsafa  "bölcs öregasszonyá" - vá, akkor azt kiáltottam volna:  "Akar a fene!"  és elfutottam volna. Mert én már születésed után a második gyerekünkre gondoltam, később unokákra és arra, hogy Apáddal sétáljak a völgyben, és felmenjek vele a Tisztásra, és esküvőkre meg keresztelőkre járjunk. Ehelyett az lett az életemből, ami lett. Most végre már nem tudom titkolni Előtted (ezt senki más még csak nem is sejti), hogy szomorú vagyok. Mert éjszakánként egyre gyakrabban kérdezem a Teremtőtől - úgy halok meg, hogy sohasem látlak már Benneteket?
    Látod, végre bevalllottam, hogy titokban szomorú vagyok. De azért tudd meg, hogy mégse keseredek el. Mert van egy nagy vigaszom, amit Apádtól lestem el: az, hogy a nehéz sorsomat úgy viselem mint ő tette. Tizenkét és fél évre elhurcolták katonának a semmiért, és gondolj bele, különb emberként jött vissza, mint ahogyan elment. Pedig a megpróbáltatás a legtöbb embert megtöri. Ha hagyom, hogy a rámszakadt szomorúságok megtörjenek, akkor ma a te anyád hajlotthátú öregasszony lenne, aki faluszerte pletykál, sipítozik és panaszkodik és egyetlen vigasza a mások rossz sorsa. Annak nagyon örülök, hogy nem lettem ilyen vénasszony. Sőt, ha tudni akarod, nem görbültem meg, mert igyekszem egyenesen tartani magam, és télen az udvaron az arcomat és a karomat friss hóval dörzsölöm le. De persze úgy, hogy senki se lássa, mert még bolondnak néznének. 

   Írjál minél hamarabb. Arra nem kérlek, hogy fényképeket is küldjél, mert biztosan nem kapom meg. A vastag leveleket mindig felbontják, és utána eldobják. 

     Szeretettel csókolom Lulut, Ágnest, Jánost és a Háziakat.                                                                                           
  

                                                               Szerető anyád"                                                                                                                                      Szerető

 

Nichifor Crainic
/1889-1972/

Őszi ima

Engedd meg, hogy úgy múljak el, mint a fák
ősszel, ha lombjait veti az ág
s kék-piros-sárgái égett leveleknek
megfordított fáklya lángjaiként lebegnek.

Az őszi fa: Seneca; leveleit
cseppenként elvérző ága pedig
a bölcs kor, amelynek vére ered,-
de áll a törzs, büszkén a kékbe mered.

Engedd meg, hogy úgy mújlak el, mint a fák,
öltsek gondolatot, mint lombot az ág
s a megsebesülés lángkoszorúját
égve még lássam, hogy milyen a világ.

S ha gyermekek jönnek játszani ezekkel
az aláhullajtott gondolattüzekkel,
mint kopár facsúcs a kék magasság ölén,
az uj század számára rügyezzek ujra én.

***

Elmulás

És majd a hegyoromról felhőre lépek át,
nehéz, megrázó nap lesz a búcsú napja nékem,
midőn majd foszlányokban a szívemet letépem
rólad, keserű szépség, te bolyongó világ.

Majd pillám alatt a tág teret szétmorzsolom
és sóhajomat felhő-sajkámra fektetem le,
melyet két angyal ingat orrán-farán, lebegve
evező szárnyaival azúr hullámokon.

Körül ég-óceánok világossága gyúl,
ladikom nekivág a csillagok tengerének,
s kis száraz kőnek latlak, föld szép világa, téged,
amely a feneketlen mélységben elgurul.

Majd örvényeknek ormán begöngyöl, mint habok
árja, egy fény, mely omlik remegve mindennünnen
és majd a megbánástól, salaktól könnyebbülten
mennyei muzsikában, szélben fölolvadok.


József Attila fordításai
**
Forrás: József Attila minden verse és versfordítása
Szépirodalmi Könyvkiadó, 1980

-
KÖNYVMOLY

Ha könyvmoly vagy, gyer, komám,
Vár reánk a Kner Gyomán.

*

BAGOLY

Gyertyalángot gyújt a bölcsnek:
"az éjt könyvbe bújva töltsed!"
Izzó páros kandeláber,
űzd a város hajnalát el!

Figyelj nagyon: sánc ám a könyvtár,
kilenc bagoly lándzsával őrt áll,
mert forrong a bibliotéka:
kiborul a kibli ott néha!

*

LEMMING

Elsültek a piszkafák,
az irodalom visszavág:
nem tévézik lemmingné -
leköti a Hemmingvé'.

*

ÖSZVÉR

Hétfő-szerda-péntek szamár,
kedd-csütörtök-szombat kanca,
ma ülhet rá Don Kihóte,
holnap meg a Szancsó Panza.

*
TRAGIKROKODIL

Színház az élet. Tegnap este
a világot jelentő gázlón
egy komikus gnu debütált.
Azt hitte, vízkereszt vagy amit akartok.
De jött egy intrikus krokodilus,
és hamm lett.
-
:-) ITT

Na, akkor nap befejezéseként én ezt hoztam:

BENJÁMIN LÁSZLÓ
NAP NAP UTÁN

Nap nap után, év év után továbbállt,
ha mit hozott, elvitte mind –
limlomokat hagytak hátra neked, fakuló
fényképeit az életnek, ami egykor a tiéd volt.

Elhagytak, el barátaid is, egyre többen
gyülekeznek a föld alatti országban,
kihült ajkukon a néma intelemmel,
hogy utolsó napodra
annyid marad, amennyit másoknak adtál.

Megismerted az anyaggal viaskodók
alázatát és gyönyörűségét,
megdolgoztál kudarcaidért is –
Emlékeidet lapozva ne bújj meg falaid közt,
a munka ne hulljon ki kezedből:

Nincs más esélyed,
hogy amíg még vannak nappalaid és éjszakáid,
együtt tudj élni magaddal,
békén feküdj le, könnyű szívvel ébredj.

/ Szép versek 1973
Magvető Kiadó, Budapest /

 

Jó éjszakát!

„Vannak korok…hogy az emberfia

nem elégedhet a jelennel, és az

idő mélyebb rétegeire vágyik,

mint a szántóvető, úgy szomjazik

az idő szűz talajára”

                            (Oszip Mandelstam)

 

 

________________________________________

 

 

 

 

 

 

 

   

 

 

 

Amy Clampitt

 

Utazások

 

1932. április huszonhetedikén Hart Crane

az Orizaba farkorlátjához ment, kabátját

levetette, s a vízbe ugrott. Tizenhétévesen,

elcserélt gyermek, az abroncs- és gumigyárak,

 

acélüzemek világából, az Ohio-síkföld gabonás

végtelenjéből, mely megteremtette őt szórakozottan,

belenézett egy elbűvölt első-utazás

során a dúlt Karib-tengerbe, s tudta, otthon van.

 

És ott, ahol sosem volt otthon, egyszer megnézte

a kora reggeli műszakváltást, Dél-Mainbe tódulva –

bevándorló görögök, ahogy vágynak Amerika-létre –

aztán elképzelte, milyen Porphürio Akrónban

 

 

(görögül) „magas hely”): az ablakszárny, a faliszőnyeg,

a művi szerelmi fészek, az épp viharos ólmos eső,

a bagoly, a bicegő nyúl, fagya a fűnek,

Keats visszatérő álma, hogy átmelegedne ő…

 

ő, aki oly gyakran fázott, áhítozva tekintett kovácsok

szikrázó tüzébe is: „Mily dicső”, ezt írta

róluk, reszketve (Stevensszel), látván, a csillagok, át, ott

hogy öltik villódzó övüket: micsoda pusztulás-mivolta

 

fagy, ez a sós szél, ez lett volna az eljövendő? A jég-

-ideje-sosem-elég; életre-hó, nem lehet előre látni.

A néva mellett Oszip Mandelstam december hidegét

írta, Leningrád fagyát-ködét. Ó, kitárni, kitárni

 

(írta) egy ablakot: az Adriára! – ablakot nyitni,

ó, vágya a közönsége-fosztottnak, annak, ki lélegzethez 

sem juthat, vágya akár Moszkva rossz legét is szívni.

De a fagyos üveg síkján, mely csak örök lesz,

 

mert, hideg keret, lélegzetek páfrányosának örökléte,

virágágy-ridegség a fűtetlen gyerekkori szobákból,

híven vallhatta ő: lehelet-melegével

megtisztultan került ki a gyanús zárvány-homályból.

 

Élő melegség álma, roncsolt terhe,

túl későn ért el Itáliába, iszonyú, vérből

gyúrt ököl (szívét lucsokká itatta a tenger):

az utazás, minden utazás kegyetlen végül.

 

1937 februárjában, hogy Voronyezs síkjára száműzték,

afféle második Akheron-tájra, Mandelstam mintegy

posztumus suttogással, egyre kerek, kék

öblökről írt, elővillanó vitorlákról – más színek,

 

mint ez utazáshoz illenék, kegyetlenebb homály

mélyére, ahová indult, melynek végéről csak

álhajú hínár adhat hírt, belvízi hajó roncsainál.

Meg nem tett utazások, Léthe-hideg, ó, alig-cél vak

 

eléretlenje, egyre! Keats elepedt, még mielőtt meglátta

az oly rég elképzelt Nápolyi öblöt. A lélek így húny ki.

Éjhosszat, álomtalanul, a Spanyol lépcsőknél, víz

locsogása:

hullva, csak hullva. Levelek, melyeket nem nyit fel senki.

 

 

   

 

 

Berceuse

 

Hallgasd, hogy játsza Gieseking Chopin

Berceuse-ét – pille szárnyreszketést, a

hamukönnyű, perzselt-papír tünékenyt -,

 

s aludj, most, hogy az auschwitzi kemencék

mind kihúnytak, turista-láthelyek.

A szín művészet a gyalázattal hált,

 

mind ezért adózunk. Aludj. Az ébredés napja

vár, az ivartalan főnix-születés –

ezernyi válasz a függőleges silókban,

 

a végső vállalkozás dajkahelyein.

Rontja a romlás, amit bír, rohadt

nyugvás-szövetünk ítéletnapi cinkos.

 

Aludj tovább, roncsolt üdv. Aludj, te ritka

s tünékeny relikvia. A képzelet nem redőny,

ha jön az abszolút napkelte, a nincs-másképp.

 

 

(fordította Tandori Dezső)

 

Hú!
Lett egy olyan érzésem ma este, hogy én nagyon megtaláltam valamit.
Vagy inkább Valakiket.!?.
Köszönöm szépen Nektek.
:-)
Itt azt hiszem nem fogok csalódni!