Keresés

Majtényi Erik

EMITT A VÖLGY

Emitt a völgy a lábaidnál,

a forrás, melyből sosem ittál,

amott a fehér országútja

s a szikár hegység csapott kúpja.

Így élnek örök szomszédságban

e megszokott, külön világban,

így élnek évszázadok óta,

s ha nem volna az ország útja,

amit az ember keze döngölt,

úgy ráncosodnék itt az ős föld,

oly változatlan egy-alakban,

mint valaha a kőkorszakban.

Állok a hegy alatt, a marton,

és nézem, felmérem kitartón

ezt a nagy, pihentető, áldott

s kihívó mozdulatlanságot.

S érzem, amint itt állok csendben:

e tájjal teljesebbé lettem,

minden ághegynyi rezdülése

itt rezzen tudatomba vésve.

A szemem szinte beleájul,

ő áll és nem vesz tudomásul,

nem szól, nem moccan, meg sem érez,

csak van – s alighanem elég ez.

A végtelen mondat [58.]

Majtényi Erik

VIRÁGÉNEK

Megyek utánad,

jössz utánam,

csupasz a vállad,

csupasz a vállam,

s akar a bőrre

tapadó inget,

cipeljük pőre

kétségeinket,

meg azt a terhes,

meg azt az áldott,

azt a keserves

bizonyosságot.

Szándékot szándék

félve kerülget,

karjatárt árnyék

lopva feszül meg,

szólsz botladozva,

szólok dadogva,

s legyűrnek félszeg,

didergő félszek.

Szempillád néha

nyugtalan rebben,

mint lüktetés a

kötözött sebben,

s szavunk a semmi

rácsához koccan

kétemeletnyi

hűvös magosban.

Valami lomha

időtlenség

süketen kongja

ideges csendjét,

a ebből a csendből,

ösztönünk börtön-

odvából feltör,

feltör dübörgőn

az a parázsló,

magát veszejtő,

meg nem bocsátó,

el nem eresztő,

eszelős, fojtott

kényszerűség,

vérünkbe oltott

védtelen hűség,

az a sikoltó,

láncokat oldó,

borzongó óhaj,

sunyi, kegyetlen,

emberi szóval

nevezhetetlen,

amitől félsz, és

amitől félek,

amiért élsz, és

amiért élek.

111 vers a szere-

lemről [50-51.]

Major-Zala Lajos

VÉDELEMBŐL JÓT

Fehér rózsa Anyácska

gyönggyel gyökeredző

arannyal bimbózó

bölcsőcske szívecske

Ég szülte a Földet

Föld az embereket

emberek a Rosszat

rosszból Magasztosat

védelemből a Jót

jóból újabb rosszat

védelemből a Jót

lelkünk légterét

világunk világát

idegeink gyökerét

védelemből a Jót

forogjatok keresztek

sámán-szagú szavaink

Boldoganyánk kebelében

a világ tengelyén

kumisz tejben

komisz vérben

a világ tengelyén

térdig szennyben

könyökig koromban

bellű irgalmatlanú

kívű kegyetlenű

fehér rózsa Anyácska

szirmaiddal takard be

fekélyünket lelkedbe

testünkön szívünkön

sebeink forraszd be

hegeid heveddel

gyógy-illatoddal

                            ámen

Régi nagy patrónánk [362-363.]

Major-Zala Lajos

A MEGIGAZULÁS IMÁJA

Kurta élet magossága

magános öröm kurtasága

üres napok rút magánya

lélekcsendnek szép magánya

nyiss kaput szívem?

csukj ajtót szívem?

vetkőztess le szomorúság ruhájából

öltöztess fel boldogok ruhájába

ó ti Titkok

mit kisérgettek engem?

fejem a Keresés

szivem a Vállalás

lelkem az Elérés

reményem Tudomány

hitem meg Bennetek

kivül pillantsak?

belül maradjak?

nyitott-fényű nap

zárak nélkül

zárulj körém

ó irgalom

ha időm lenne e szavakat

mindennap elmondani

nap nap után megigazulnék    ámen

Innen és túl [769.]

Major-Zala Lajos

IMA ABLAKNYITÁSKOR

(még mielőtt cigarettára gyújtanánk

     és serkentő tablettát szednénk)

Fehér-rózsa Mária

Pirkadás-kehely Mária

csontjaimban naperő

izmaimból bizalom

fehér-rózsa nyugalom

Pitymallat-rózsa Mária

Béke-bimbó Mária

Derengés-szirom Mária

béke-harmat elcsöppen

vérkocsányon elgurul

gyökerekből fényporzókba

az idegek felszedik

a létembe betakarják

perceimmel simogatják

neurózisok nyűgei

pusztuljatok testemből

lelkemből

az agy sejtjeiből

mindörökre

                    ámen

Régi nagy patrónánk [361.]

Major-Zala Lajos

MEGMARADÁSI IMA

Hegyet hágék lőtőt lépék

lejtőn állék

perceim lejtőjén

tüdőmmel

kapaszkodnék

születésem első lélegzésébe

sorsom kápolnájának lét-kilincsébe

az irgalmasság nyílását

keresve

a Látás gyötrő aranyait

Lét-Világ kondulását

a visszhang szerénységében

szívemből

agyamba

az Elviselhetőség harangjait

fényütőik rezgését

lelkem kételyeiben

hogy

ha nem is hiszem

de érezzem

napról napra

az élet örökkévalóságát

cselekedeteim

remény-káprázatában

                                     ámen

Innen és túl [148-149.]

Major Gabriella

KÖRFORGÁS

Lassú álom ereszkedik le a tájra

Beleburkolózik az őszi melankóliába

De mindent betakaró jótékony palást:

A korai tél hava oldja az elmúlást

Tócsák jegének foglya sok színes falevél

Mind az eljövő zsendülő tavaszról regél

S őrzi a nyár megannyi érlelő igézetét

Mint éjek éjében derengő fény az élet jelét

Major Gabriella

LOCSPOCS

A nyár előlünk részvétlen szökött

Ősz lopakodik már a kertek között

Egyhangú ütemét eső kántálja

Ablakok üvegén orrocskák párája

Nap szórta bőkezűn fényét ránk nem is rég

Révedezni vissza volna jó kicsit még

Szemek tükrében átázott levelek

Elárvult utakon fakón ha hevernek

Kontúrok nélküli halvány akvarell

Vászna tétován szétcsorgó színre lel

Kedvünk levert: most csak veszekedne

Tócsákban szürke az ég kisírt szeme

Major Gabriella

ÁPRILISI KÉPESLAP

Üdvözlégy Természet!

Most kezdte színeidet

a tavasz újjá festeni

A fák üstökét eső fésüli

Zsendülő pázsitot borzol

s virágruhákban táncol

a szél s szökken felhők fodrára

Kéklő hegyek ormára

illatrajt repít a méhdongás

A harmat gyöngy, napsugárcsillanás

Zizegő sásban madárfészek

s szárnyakat próbáló rebbenések

Világra tárulnak az ablakok

a zsongó lelkek pici harangok

Könnyíts a szíveden s emeld az égig fel

a hithez – hinni a jót – ott mindegy mennyi kell

én sem akarom már azt, ami nincs

A remény tűnékeny, elásott, csalóka kincs

mégis mindig valahol

valaki új dalt dalol

és új élet fakad a rügyező ágakon

Üdv hát neked is, üdvözlégy barátom!

Major Gabriella

ILLANÁS

Este kibomlik a jelen

Benne készülődésekkel teli sejtelem

holnapmagzat születőfélben

Álmom tenyerén

időzsonglőr egyensúlyban

a holdezüst fény

s a kelő Nap gömbvöröse játszik

Égmagas hágó mögött lengő

éjtengerből már kilátszik

a hegymagasig emelkedő

partra lépő reggel

Tudatkút tükrözi még egyszer

a tűnő valóságot

Víztükrén csobban az ébredés

s szétfutó körei hintik szét

a felszínre vetült máshoni világot

Major Gabriella

PÁRBESZÉD

– Milyen tiszta és csillagos az ég!

– Sosem volt ilyen talán még

– Ködbe bújt a telihold

– És hófelhőfátylat hord

– A Vénusz fényes, mint a Nap

– Ha kivárod, reggelre elszalad

– A Fiastyúk helyén tűnékeny gyertyafény

– Messziről pislákoló elhagyott remény

– A Tejúton vakító olajmécsesek

– Keresd a kisbolygót: a B612-eset

– A lábam elé hullócsillag esett

– Ne taposs el minden boldogságmorzsahegyet!

Major Gabriella

TAVASZVÁRÓ

Valami jácintillatú dallamot idéző

felhőtlen tekintetben

kellene már

a korai lombokon átszüremlő

olthatatlan fényeket

viszontlátni

holmi tűnékeny

napéjegyenlőségek helyett

Major Gabriella

A BOLDOGSÁGMORZSÁK

A lelki szemeink filmszalagjára rögzített,

tetszőlegesen előhívható pillanatok.

Örök jelenidejű emlékeink, amiket

végig magunkkal viszünk.

A türelem jutalmai.

A türelemé, aminek olykor megadatik

elleshetni a pillanatot:

Amikor a bimbóból, a készülődésekkel teli

sejtelemből kipattannak a virág szirmai:

ahogy az ígéretből kibomlik

a teljesedés.

Amikor a bábból előbújik a lepke

és először mozduló szárnyán megcsillan

a születés hímpora.

Amikor a cseppkő könnyet ejt.

Amikor valaki egyszercsak megnyílik

számunkra görcs, póz, színészkedés,

félelem és félhomály nélkül.

Odahajol hozzánk és az arca, minden

mozdulata, szava és a lelke őszinte.

Kendőzetlen és – mert igaz ott és akkor –

gyönyörű és örök.

Nem szabadna hagyni, hogy az ilyen

közelségek, mint a varázs, megtörjenek.

Óvni kellene őket, oltalmazó kézzel

és eleven szívveréssel éltetni.

Amíg csak lehet.

Mert végig magunkkal visszük őket.

Major Gabriella

BEL CANTO

Víz alá nem bújhatok

tó tükréből arcod nézne

Virággá nem válhatok

a szél rólad mesélne

Hold mögé rejtőznék

látnám, mikor alszol

Hegyi ösvény lehetnék

de minden út hozzád hajszol

S ha ott lennék, bevallanám

nem félnék, hogy nem vártál rám

Mert nem véd semmi, nincs kegyelem:

Ki s be sétálhatsz az életemen

Majla Sándor

NAPJAIM

                 sz. f.-nek

néha – kellem – akad

mit ennem

de több a búm mint falatom

máskor bölcsön

kérek kölcsön

van mecénásom

s böhöm örömöm

ha tartozásom

megadhatom

ha írnék is néha ím

több a finánc

asszonánc

mint a tiszta rím

mint fogolynak

egybefolynak

éjszakáim s a nappalok

de ha behemót bú nyom

szemem sebten behúnyom

s hallom – mily drága

langy dalok –

valahol fenn velem énekelnek

s táncot lejtenek az angyalok

111 vers a Sóvidékről [106-108.]

Majla Sándor

SZONETTEK TÉLELŐN

I.

Gondoltam, megfogom az ősz nyakát,

int már a tél, a foszló nagykabát.

Bomló kerteken ülnek bűneim,

beszennyezik sosem-volt álmaim.

Becsap, megcsal sok rozsdás barnaság,

utánam kapkod tövis, horgas ág,

ez őszből is a télbe ballagok,

Kimérák űznek, fagyos hajnalok.

S téged ott fent, vagy lent mi vesz körül,

mit hagyhatsz magadra, ránk örökül?

Hová záporoz télbe fúlt nyarunk,

ha egymástól mindent elragadunk?

Kitől loptuk a szerelmet, s végül:

ha kérik majd vissza kinek adjuk?

II.

Zizzen-e még és bánt-e az avar,

ha tavalyi télből fúj a szél,

s mond monotonul, cseveg, beszél,

és enyhe pilléivel betakar?

Úgy hull-e rád nagy pelyhek köpenye,

ahogy Volt – és még Van szerelem

zápora; ölelés üzen-e

remegő, Volt – s még Lehet meleget?

Havak hullnak, elmúlik egyszer ez,

miként zajjá tornyosul a csend.

Mi lehet fenn és mi odalenn –

kérdezzük bölcsen és öregen,

miközben hideggel felfegyverez

a tél, a vén havas történelem.

111 vers a Sóvidékről [103-104.]

Mahagóni Eszter

NYÁRELŐ

aprócska zöld a gesztenye

nem tudja hogy kell nőni még

hárs illatával lesz tele

a nyári ég

napolaj ízű csókokat

varázsol rád a strand után

szelíden lustán bólogat

a délután

nő még a nappal egy araszt

nem tudja még hogy nőni kár

egedből új reményt fakaszt

egy fénysugár

2008

Mahagóni Eszter

ŐSZI FÉNYKÉP

fénykép az ősz ma semmi más

varázslat izzó látomás

diófa kéklő képkeret

épp amilyennek képzeled

október végi pillanat

lobog a fény a fák alatt

domboldal sárguló füvek

emelik égre lelküket

amott az út s az út megett

meglesheted a lényeget

kerítés őrzi s hét lakat

ami a nyárból megmaradt

íme a fénykép: semmi más

október végi vallomás

az ég alatt a föld felett

a nyárról ami elveszett

2007

Mahagóni Eszter

TITKOS CSEND

szívünkbe titkos csend oson

nyomul az ősz a városon

virágtalan és jeltelen

nyomunkba lép a végtelen

2006

Mahagóni Eszter

LÁSD

búcsúzik a nyári nap

hazudja csak a fényeket

a részletek kihullanak

már ősz rostálja lényeged

a nyár csak mámor és varázs

kevés a kincs mi megmarad

és nincs a hó alatt parázs

de tarts ki tartsd meg önmagad

lopd az őszbe minden álmom

a szürke égre fess napot

én rád gondolok majd ha fázom

és becsukom az ablakot

2004

Magyari Lajos

VAN OLYAN FÖLD

Van olyan föld, kinek fiává lenni

nem kényszer, de jó, de kell,

van olyan föld, mely értelmünknek

nem himnuszt – parancsot énekel.

Van olyan föld, egy keserű-édes,

kit megtagadhat bár az ostoba…

Van olyan föld, ki édesanyánk lett,

életet adó, sosem mostoha.

Van olyan föld, mely parancs-osztó

szükségek máglyás századain át

élni tanította elporló eleinket

megtartani itt – portát és hazát.

Van olyan föld, mibe boldogan

megtérnek futók és számkivetettek –

a Házsongárdba vagy csere fák alá,

de itt is, ott is – történelemnek.

Van olyan föld, melyen fölszikrázhat

lelkünknek lelke, legszebb lényegünk,

egy föld, hol eltűnik félelem, alázat,

hol nem csak születünk s temetkezünk.

Látóhatár. 1977. július [49.] Tiszatáj, 1977. 6. sz. [13.]

Magyari Lajos

KÖTÉSEK II

Az időben – valahol messze mögöttem –

szülő nő sikolt,

a nyomomba szegődnek a hangok.

Futhatnék előlük, bújhatnék előlük,

ne érjenek el jelölő harangok.

Futhatnék, bújhatnék,

de a rohanás, az is csak lelassul;

érzem: minden mozdulással inkább

testem részévé lesz e vassúly.

A szívem táján villog és

szólal, megcsendül agyamban,

hozzábékül a sejtjeimhez,

akárha éppen így akartam.

Lélegzik bennem és általa

megszólítanak az élők és a tárgyak,

látok vele és vele hallom

üzenetét a néma vágynak.

Valami titkos, furcsa anatómia

rendeléseképpen

bolyong bennem, sajog,

már részem egészen.

Átültethetetlen,

pótolhatatlan,

kimetszhetetlen szervem…

Anyanyelvem.

Tűzkör [47.]

Magyari Lajos

SZÜLŐFÖLD, ÚJRA

A szülőföld – „az ereimből

kifutó patakok, folyók sodra…”

A szülőföld – „a lélegzetemből vett

lélegzése a földnek…”

A szülőföld?

Csíkország szigorú, pontos, fenyves-övezte,

emberlakta földje, egy darab a Földből.

A szülőföld?

Keresztúr nyerges dombjai, miket

meg nem érthet bármi idegen tekintet.

A szülőföld?

Udvarhely szelíd lankái, a jó szavak,

mik elkeverednek lassan bennem az idővel.

A szülőföld?

Gyergyó kegyetlen, villogó telei –

azt is elbirja, aki ember.

A szülőföld?

Háromszék hősivé magasztalt földje.

Áron vérével bepermetezett televény.

(Mi mástól teremne jó búza ezen a földön?)

A szülőföld?

Ereimből indulnak a folyók,

a völgyek – homlokom mélyülő ráncai.

A szülőföld?

Öncsalás, hazugság, gyönyörű mámor –

de nincs ennél igazabb igazság nekem.

Erdélyi költők antológiája [357.]

Magyari Lajos

SZAVAK

                                        Sütő Andrásnak

Egymilliószor megverve, megáldva,

a szavak fellegvárába bezárva,

élve hűségvizen, jóság-kenyéren,

szándékaidban örök tettenérten,

égre rúgtatva, hol csillagszilánkok

megsebzik és szétszabják az álmot,

a mélybe lebukva, le, gyökerekre,

a kínok pörgő korongján pörögve,

és győztesen mégis, mégis birtokolva,

e birtoklásért indulva birokra,

hol szelíd harcon, csak magad sebezve,

születik már a dolgok égi rendje:

a lét odabékül lassan a kezedhez,

csak minden percét nevén nevezd meg,

és rád hallgat a dolgok szétbogárzó nyája

– nincsen szükséged dobra, lármafára –,

mert megőrzik e világot, korokon át,

nyelvünk szavai, hű sorkatonák.

Erdélyi költők antológiája [355.]

Magyari Lajos

DAL

A felhők itt nyugatra járnak,

a felhők itt keletre szállnak,

madaraink délre húznak,

viharaink északra zúgnak.

A felhőt szelek kergetik.

A vihart törvények vezetik.

Ösztönére hallgat a madár,

hová ösztöne űzi, arra jár.

De az ember itt marad,

hol szánt, vet, vasat önt, arat.

E talpalatnyi föld jogunk.

Hát maradunk.

Mi maradunk.

Az idő száll, futnak évszakok,

a vén bolygó közönnyel forog,

millió év és nincs változás,

más nemzedék jön és újra más.

Épültek várak s templomok,

romban már régvolt otthonok,

de lelkünkben itt a folytatás:

csak ez a föld kell, soha más.

Mert az ember itt marad,

az ember, az ember megmarad,

hol szánt, vet, s talán majd arat.

E talpalatnyi föld jogunk.

Hát maradunk.

Mi maradunk.

Nyárra ősz hull és őszre tél,

az ember messze néz, s remél,

nézi a felhőt, a madarat,

és befödi arcát az alkonyat.

Hazahív a hűség [427-428.]

Magyari Lajos

JÖHET, ANYÁM…

Jöhet, anyám, már minden életemben,

bomló sejtekkel töltöm be földi sorsom;

érc egek kései villannak felettem…

A csoda megtörtént mégis: elkezdődtem,

és immár örökkön folytatódom.

Kezed kenyér ízével szenteli számat,

ajkadról lelkembe zendül a nyelv zenéje,

szemed a jóság ágát növeszti bennem;

megtöretett tested lelkesít, hogy soha,

mégse hulljak térdre.

Jöhet, anyám, már minden életemben:

negyven tavaszról-őszről készül a leltár,

én, öledbe-hajló, tőled-messzejáró,

bűneim levetem

a szemed, a szemed sugaránál.

A megmérő idő [56.]

Magyari Lajos

ÜZENET

Legyen a béke órája ez…!

Hallom, ahogyan kontinensek fölött száll a harangszó,

átölelik egymást minden emberi szavak,

és seregbe gyűlve mondják: legyen a béke órája ez!

Mint a növő gyermek, minálunk még alszik,

szendereg a jövendő kenyér,

kalásszá most álmodja önmagát,

mert a dolgok törvénye szerint mindeneknek

föl kell nőni – a beteljesülésig.

Legyen a béke órája ez…!

Én most is azon a földön állok, élek,

hol ükök és dédek vért és verejtéket sohasem

sajnáltak televénytől.

S mert hinnem kell, hogyha hitre születtem,

e vér a verejték sós ízében hiszek, jogunkban,

hogy megtartó, növesztő hatalma

mibennünk nőjön és folytatódjék.

Legyen a béke órája ez…!

Idefentről, a lélek magasából, szikrázó ormokra

látok, távolabb a búzát szerelmesen fogadó mezőkre,

s tovább, még tovább, már csak az értelem

s a remény teleszkópján át odalátva,

erre az egész küzdő, szerető, szenvedő,

a reményben újra s újra föltámadó emberiségre.

Elmondom hát néki most én is őseim szavával:

„Bort, búzát, jó reményt, békességet!”

Új aranyhárfa [307.]

Magyari Lajos

HIMNUSZ

Barátaim, ime, e rögnyi, maréknyi

párolgó földet mérték ki nekünk.

Dús televény vagy szík agyag csak,

megterem rajta jövő életünk.

Párolgó rög, csírákat növel,

laknak benne győzelmes hadak

és vérbetiport, nagy lázadások,

bíbor alkony és villó virradat…

Filmszalag ez a maréknyi föld,

hangoktól hangos magnó-barázda,

a történelem vegyszereibe merítve

létünk képletét megmagyarázza.

Mert ezernyi régvolt életünkből

építjük föl ezt a mai egyet:

Mi nem szégyeljük már vallani

jussát e profán egyszeregynek.

Vegyük hát forró tenyerünkbe,

hűsítse a hajnali harmat,

csak rálehelt meleg lélegzetünk

ád néki végtelen hatalmat:

Egy rögöt elmenő barátainkért!

Egy rögöt csillagnak az égre!

Egy rögöt a konok emberiség

roncsolt, de növő épületébe!

A végtelen mondat [109.]

Magyari Lajos

NÉZ ISTEN MINKET…

Néz Isten minket, már szomorún, tehetetlenül,

néz sziklákká tornyosult gondjai mögül:

„Nem alkothattalak én tökéletesnek,

hiszen csak tettelek volna gépezetnek.

De hogy fájdalmaid most sírnak-élesednek,

tán megtanulsz végre örülni örömnek,

s bírául fogadsz el, bírádul, öröknek.

Iszonyú gőgöd majd megcsillapul, elül,

s parancsim hinni is fogod – rendületlenül.”

*

Nézz rá, Uram, a hegyeidre, zöldhajú erdeidre,

tenvéred hordó sok ezüstös ereidre,

ezernyi folyódra, megannyi folyamodra,

s ne tedd, ne hagyd, hogy sodra-habja

hűs hű italát, életet hömpölygető nedve

színét véres tajték és vérvörös hab belepje,

akár erdőid s mezőid a szörnyű rozsda:

kalászod, füved emberek teste-roncsa.

*

Nézz be, Uram, mi rejtelmes lelkeinkbe,

csurrants csöppnyi fényt mi szív-kelyheinkbe,

s mi ott most szörnyű sötétben rejtve rejlik,

tán a béke-szivárvány szép ívére kisejlik,

s parancsod, intelmed lészen teljesülve:

ember ember ellen immár sohse gyűlne,

köztünk inkább a béke zenéje zendülne…

Isten kezében, 1991 júliusa [393.]

Magyari Lajos

ÚJMAGYAR MÁRIA-SIRALOM

„Valék siralom-tudatlan.

Siralomtól süppedek,

Bútól aszok, epedek.”

     Istenünk, ha e földre letekintesz,

     hová elküldted egyszülött fiad,

     hogy üzenje meg végtelen kegyelmed,

     most látva lássad, hogy miként vigad

     újra az álság: hadai gyűlnek,

     kufárok verik föl a templomod,

     a jók között gonoszok elvegyülnek,

     Törvényed ellen készülnek torok.

     Istenünk, félünk, lehullott mirólunk

     kegyelmed leple, fogytán balzsamod,

     fölfohászkodván Tehozzád, hogyha szólunk,

     rút szégyen-bélyeg hajt le homlokot:

     esendők vagyunk mi, keresztre szemeltek,

     gyávák is vagyunk, búvók, bűnösök,

     de belénk elplántált igéid emeltek

     kígyó-kételyek s nagy félelmek között

     fényes Arcodba nézni, mi maga: Igazság

     – minékünk vigasz,

     és utolsó vigasság.

„Szemem könnytől árad,

Én keblem bútól fárad.

Te véred hullása

Én keblem alélása.

Világ világa

Virágnak virága!

Keservesen kínzatol,

Vas szegekkel veretel.”

     Istenünk, ha már rendeled keresztünk,

     szigor-szerelemmel gyermekké fogadsz,

     s mi parancsod-cselekvő gyermekeddé lettünk,

     miért szívünk kiált, nékünk add meg azt:

     én-vétkünk Golgotáját hogyha járjuk,

     a végső percig add meg a vigaszt,

     hogy nem hasztalan gyötrődtünk e földön,

     kínunk s gondunkból támadhat malaszt,

     béke s termékeny nappalok Napja följön

     az imádott föld fölé,

     és beragyogja azt.

     Készülünk szívünk Hozzád fölemelni,

     távoztassék el tőlünk bűn s harag,

     de add, hogy némán ne kelljen visszanyelni

     soha az Igazságodat.

     Add, hogy kereszten is, gúnykacaj között,

     a szöggel szögezők cirkusz-zsivajában,

     arcunkat nem felejtő vásznakba törölve,

     ne rendüljünk meg az Ember igazában.

*

„Ó, nekem, én fiam,

Édes, mint méz!

Szegényül szépséged,

Véred ürül vízként.”

     Bizony ároklik igazoknak vére,

     osztják már a töviskoronát,

     öltözködnek a kínok köntösébe,

     kik menetelnek e tűztánc-koron át.

     Útjuk, az út: a keresztek útja,

     latrok között a megváltás felé,

     s bár feszület súlya sújtva sújtja,

     nincs választás: csak föl, és fölfelé…

     Új s új Golgotákon, föl, tiszta magosba.

     Álság s gonoszság körül, ha kitetszik,

     vaj nem húny-e ki Szövetség csipkebokra,

     s mondhatjuk-é, hogy: „Et resurrexit!”

*

„Végy, halál, engemet,

Egyetlenem éljen,

Maradjon uracskám,

Kit világ féljen!”

     Mert hiszem, hogy nincs Halál,

     csak testnek Végbe-gyötretése,

     vágy s gondolat majd visszatalál,

     hol született s köti bére…

     Igévé testesül a szenvedés

     és lesz örökre pusztíthatatlan,

     leng föld s vizek fölött,

     jelenvaló lesz minden gondolatban.

     Isten s parancs így költözik

     az elmúlandókból a születőkbe

     étekké s itallá öltözik,

     hogy vándorolhasson mindörökre:

     ózon lesz és erdősuttogás,

     titkos uruság a vert sebekre,

     ha új nemzedék jön s újra más,

     loppal lopja át magát mindezekbe.

     Lesz vérehullató bíbor fecskefű,

     lesz szelektől kergetett katáng,

     lesz harangvirág és gyönyörű,

     Napra kacagó cicka-láng.

     Hegyekké s forrássá változik,

     hersegő füvekké lényegül,

     villámcsapássá, tűzzé kárhozik,

     és áldott esőkké csendesül.

     Embernek fia, ki szenvedett,

     önmagát hagyja örökül.

*

„Kegyelmezzetek fiamnak,

Ne legyen kegyelem magamnak,

Avagy halál kínjával,

Anyát édes fiával

Egyetemben öljétek!”

     Múltán a kínnak, fájdalomnak,

     teltén három súlyos gyásznapoknak,

     hiában, hogy sziklával elfödözve,

     ki lemosott vértől Anya könnye,

     ki megörökült a Veronika-vásznon,

     hogy világ lássa, s világra lásson,

     vonhatják keresztre, kínpadokra:

     föltámad mégis harmadnapra.

     Föltámad mégis harmadnapra!

Isten kezében, 1300-1990 [387-390.]