Eljutottunk odáig hogy bizonyosság, csak közvetlen elméleti-gyakorlati megismerés során szerezhető. Azt mondhatjuk, hogy azért bizonyos (okozat) valaminek az ismerete, mert közvetlen elméleti-gyakorlati megismerés okozta, ilyen tapasztalat során szereztük. Amely bizonyosság ezt a feltételt nem teljesíti, az a bizonyosságban való tévedésnek tekinthető. A „biztos vagyok benne, hogy …(van Isten)” kezdetű állítások csak közvetlen tapasztalattal és deduktív következtetéssel lehetnek megalapozottak.
Ha azt állítjuk, hogy a nem közvetlen tapasztalat és a nem deduktív közvetkeztetés okozza a megalapozatlan bizonyosságot, akkor kell valaminek lennie, amely ezt a téves következtetést létrehozza. Ez pedig nem más, mint az az állítás gondolat (van Isten), amelyet a fennálló feltételek, körülmények folytán tévesen minősítünk igaznak.
Amikor ennek a téves állításnak, gondolatnak az okát keressük, legfeljebb itt juthatunk el arra az álláspontra, hogy ezt előidézhette idegen hazugsága, és az úgynevezett „önhazugságunk”, esetleg butaságunk.
A (ön)hazugság, butaság tehát semmilyen ismeretnek nem lehet eredménye, hanem csak oka. Amikor valaki azt a kijelentést teszi, akár önmagára, akár másra vonatkozóan, hogy „hazudok önmagamnak”, vagy „hazudik önmagának” akkor egy aktív cselekvésre és nem egy fennálló állapotra tesz kijelentést. Ha pedig ezt mégis az eredményre értené, akkor az okot az okozattal cseréli fel tévesen.
Eléggé elvesztettem a fonalat már megint... hogy minek kapcsán is beszélünk az érdekről? (érveid garmadája nekem valahogy szanaszét húzza az alapkoncepciómat, és nem tudom, melyik irányba kellene mennem, visszahúzni valamelyiket:)))
Én továbbra is azt gondolom, hogy nem feltétlenül célja mindenkinek, amit alább néhány esetben, mint utópiát, felvázoltál.
Amit meg még hozzátennék az érdek kérdéshez, ahogy már korábban a szükség kapcsán is érintettünk, az érdekek egy nagy csoportja is pusztán hitalapú.
Egyetértek, nem mindent kellene hazugságnak nevezni, ami nem feltétlenül az "igazság". Ott van például a gyerekek játéka, vagy egy színdarab, egy film, egy regény.
Pont a minap jutott eszembe az, hogy milyen önkényesen jelöljük meg bizonyos fogalmainkat bizonyos szavakkal. Mert van benned egy fogalom (egy gondolat, ruha nélkül), és "ráaggatsz" egy szót, mint valami ruhát, hogy kifejezd, hogy kommunikálni tudj másokkal róla, de ami valójában csak szimbolizálja azt, amit mondani akarsz. És ha a másik emberben ugyanez a szó egy másik fogalmat (gondolatot) szimbolizál, akkor meg vagy lőve.
Jó példa erre a halál. A halálra nagyon kevesen szoktak, nem trendi gondolni ugyebár. Tabutéma. Tudjuk hogy létezik. Sokszor mondjuk, hogy az egyetlen biztos dolog. Mégsem nagyon agyalunk rajta, kevés kivétellel. Be is látjuk, hogy ezen nem kell gondolkodni, "ne is gondojunk rá!". Igaz? Önámítás?
Igen, én simán el tudom képzelni, hogy vannak ilyen "tiltás alatt álló" gondolataink, éspedig éppen az őszinte felvállalhatatlanságuk miatt. Mert "nehogy véletlenül" elszólja magát az ember, és kiderüljön, vagy nehogy ellentmondásba keveredjünk valami aktuálisan kényelmesebbnek tűnő érdekünkkel.
Én se gondolkoztam még ezen ebben a formában, de ahogy olvastam, rögtön igaznak éreztem. Bizonyos következményektől félhetünk annyira, hogy még a gondolatát (pláne a gondolati azonosulást) se merjük megengedni magunknak annak, amiből az következhetne.
"akkor erősen korlátozva van a gondolkodásunk, pont annyira, amennyire az őszinteségünk"
Sőt, mi van, ha a két téma egyenesen azonos? Amikor önmagunknak hazudunk (biztosra veszünk valami bizonytalant, vagy kizárjuk valaminek a fennállását, amiről tudjuk, hogy igazából fennáll), akkor nem ugyanúgy bizonyos gondolatok-e azok, amiket aktuálisan megtiltunk magunknak félelemből? Mert félünk attól, ami az őszinte, felvállalt gondolatból következne.
Az jutott eszembe, hogy vajon hányan gondolják ezt így (vagyis, hogy hányan ismerik el annak igazságát, hogy az ember mindaddig nem gondolkodik igazán szabadon, amíg nem érzi azt, hogy bármit is gondol: kimondhatja).
Én erősen elgondolkodtam ezen, és abszolút úgy érzem, hogy igaz. És ez azért érdekes, mert ha tényleg igaz, akkor erősen korlátozva van a gondolkodásunk, pont annyira, amennyire az őszinteségünk. Nem?
Tegnap olvastam egy könyvet, amiben egy rész két szempontból is illett a mostani beszélgetésekhez, úgyhogy be is másolom:
"- Ilyesmiről soha nem beszéltem vele.
- Nem? Hanem miről beszéltek?
A fiatalember felnevetett.
-Pénzről. Főként a pénzről. Mindig az értékpapírokról meg a részvényekről beszélt, hogy hogyan lehet megállapítani a pénzügyi mérleg alapján, hogy érdemes-e megvenni egy bizonyos értékpapírt vagy sem. Meg telkekről és házakról, hogy honnan lehet tudni, hogy melyiknek fog nőni az értéke. Úgy gondolta, hogy a pénz azért fontos, mert ha van belőle elég, akkor az ember nem függ senkitől. És ha nem függ senkitől, akkor kimondhat bármit, ami csak az eszébe jut. És ha kimondhat bármit, akkor azt gondol, amit akar...
- Talán fordíva, nem?
- Nem - szögezte le Billy. - Így mondta. Az ember akkor tud szabadon gondolkodni, ha érzi, hogy bármit mondhat. Mert ha ez nincs meg, akkor hajlamos rá, hogy bizonyos dolgokra ne is gondoljon."
(Ebből az utolsó mondat az, ami nekem az önhazugsága rímel, mert ahhoz is kell egy kis elme-trükk, hogy az ember tudja, hogy valamire nem gondolhat, vagy hogy mi az a gondolat, amire nem gondolhat, és ezért nem is gondolja azt.)
"Azt gondolom, az érdek belül születik, de a külsővel való "kapcsolatbakerülés" alapján."
Az egyértelmű, hogy a világ elemeiből fogunk válogatni, mert hát mi másból? Csak a világot vehetjük az érdekeltségünk területének, mivel abban éljük azt az életünket, amiben érdekeltek vagyunk.
De az érdek, a mérce, az már bennünk van eleve, és nem a világgal való találkozás hozza létre. Mondok egy példát. Ugyan az elgondolással nem feltétlen értek egyet, de azt mondják, hogy az alapján találunk valakit minél vonzónak, minél inkább úgy ítéljük meg tudatalatt, hogy a fizikai állapota és genetikai készlete ideális lenne az utódunknak.
Vagyis van bennünk egy érdek, ami az utódkészítésre irányul, és egy olyan is, hogy ez az utód minél életképesebb, életerősebb, sikeresebb legyen. És ez lesz az a mérce, amihez a szembejövő lányokat/fiúkat (kinek mit) hozzámérjük. Érzelmileg pedig arra fogunk jobban reagálni, aki jobban megfelel a meglévő mércénknek. Ezen múlik, hogy ki mit vált ki belőlünk. De nem ők hozzák létre az érdeket, meg nem is önmaguk miatt tetszenek, hanem azért, mert remekül illeszkednek a meglévő törekvéseinhez. Aki pedig nem passzol bele, az nem kap reakciót, mivel nincs miért kapnia.
És ez így van mindennel. Miért vált ki valakiből lelkesedést az Avatar, és miért nem a Zongoralecke? Mi teszi jobbá az egyiket a másiknál? Honnan ez a különbség?! Az Avatarban van valami titokzatos lélekráható erő, amit magától átad az embernek a nézésekor? A Zongoraleckéből meg ez hiányzik? Nyilvánvalóan nem ez a helyzet.
"neki mindig akkor esik az eső, akkor süt a nap, és annyit, amikor/amennyi neki éppen ideális, stb., az összes többinek meg nem. Hogyan???:))"
Nyilván sehogy. Nincs ilyen állapot. Se a tulipánnál, se nálunk. A célunk elérhetetlen, de ez nem jelenti azt, hogy ne erre vágynánk. Ahogy egy tulipán is vágyhatna arra, hogy ha lehet, akkor rá az általad írt szabályok vonatkozzanak. Akkor is, ha ilyen nincs.
A cél a minél kevésbé kisz. állapot. És mindenki próbál is efelé haladni, amennyire tőle telik. De ennek az abszolút foka elérhetetlen (és különféle gyakorlati lehetetlenségekbe is ütközne), a nagyobb baj viszont az, hogy még a különböző százalékos megvalósultsága is csak önhazugsággal hihető.
Nyilvánvaló, hogy egyik nélkül nincs másik. Ha nem tapasztalnánk külvilágot, akkor nem lenne közege az életünknek, tehát nem lenne hol és miben érdekeltnek sem lenni. Nyilván kell hozzá. De ez nem azt jelenti, hogy a bennünk lévő érdekeltséget a külvilág hozná létre bennünk. Egyszerűen csak mi magunk érdekelt lények vagyunk. Olyanok, akiknek nem mindegy, hogy mi történik velük (ha már egyszer vagyunk, és vagyunk valahol, tehát ha azt látjuk, hogy létezünk, és van jövőnk).
Ha nem lennénk eredendően érdekeltek, akkor nem lenne a világban semmi-de-semmi olyan tapasztalható, amire a "nekem ez jó" vagy a "nekem ez rossz" minősítés ráragasztható lenne. Ha nincs érdekem, akkor nincs mi alapján bármit is bárhogy minősítenem. Mert akkor nem vagyok érdekelt a jelenségek bármilyen voltában, mind egyre megy nekem.
És ezért nem tanulható, és nem is kapható az érdek.
"Azt gondolom, az érdek belül születik, de a külsővel való "kapcsolatbakerülés" alapján"
Nem "alapján". Bármire is reagálsz a világ jelenségeiből, azzal kapcsolatban benned már megvolt az érdek, már a jelenség tapasztalása előtt. Különben nem reagálhatnál rá. A jelenségek csak mozgásba hozzák az érdekedet, gyakorlati minősítést váltanak ki belőled, annak függvényében, hogy milyen szinten segítik vagy keresztezik a már meglévő érdeket.
Ne úgy képzeld ezt el, hogy ha hallasz az Avatarról, akkor hirtelen érdeked lesz megnézni, márpedig neked nem is lehetett Avatar-néző érdeked előzetesen, hiszen mostanáig az nem is létezett, számodra pedig azelőtt egyáltalán nem, amíg nem hallottál róla. Ilyenkor az van, hogy az Avatar olyannak tűnik a szemedben most, hogy már van róla elképzelésed, ami szerinted valamilyen formában, valamilyen értelemben kielégíti, vagy segíti egy meglévő érdekedet. Nem az Avatar-néző érdekedet, hanem valami mást. Semminek az értékes volta nem magyarázható pusztán önmagával. Minden csak valami más miatt tűnik jónak. Valamilyen szempontból, és ez a szempont az, amire a tényleges érdek vonatkozik.
"Önmagam véleményét nem ítélhetem biztosan tévedésnek, mert ahhoz azt is tudnom kellene, hogy mi az igazság. Éppen azért tévedés a vallott bizonyosságom, mert ezt hiszem igaznak, holott a dolgok logikája ezt kizárja."
Vagyis ha a dolgok logikája kizárja, hogy valamit biztosnak lehessen minősíteni, akkor ha valaki mégis annak minősíti, akkor téved. Tévedésben van az adott körülmények között megengedhető, abból jogosan következő minősítést illetően. Tévesen azt hiszi, hogy az biztos, pedig nem is az. És közben nem tudja, hogy téved. Ha tudná, nem is követné el a tévedést már eleve.
Mindez kb. annyit tesz, hogy fogalma sincs, hogy mik a jogosan biztosnak minősítés kritériumai. Vagyis... buta. Mondd ki végre, ne kerülgesd! Úgyis mindig erre akarsz kilyukadni. ;-) A hívők buták, és ez a végső ítéleted.
De természetesen aki buta, és ezért jut béna következtetésekre, arra nem is mondjuk a nem is fordított logikánkkal, hogy abszurd módon önhazudna, hanem ő tényleg csak tévedésben van. Ennek oka pedig a butasága. Látod, _ezt_ én is pont úgy gondolom, mint te. :)
"Fordított logikával látjátok igazolni az önhazugságot. Az okozat, mint eredményből (jogosulatlan bizonyosság) következtettek visszafelé az okra"
Első lépésben egyenes és szabályos logikával jutunk el annak a kimutatásához, hogy a magunkon kívül eső objektív valóságban bárminek a biztos volta kimutathatatlan.
Ha pedig ez megvan, akkor egyenes ágú logikával jutunk el szükségszerűen ahhoz a következtetéshez, hogy aki mégis ilyen dolog kapcsán állít meggyőződéssel bizonyosságot, annak a fejében valami "nem stimmel".
Ezután megkeressük, hogy az ilyen nem stimmelésnek milyen lehetséges formái vannak. Megkeressük azokat az okokat, amik következetesen magyarázhatják azt, hogy valaki ilyet csinál. Mivel a reális helyzet belátásához logika szükséges, ezért aki tényleg képtelen azt belátni, annál nyilvánvalóan a logikai érzék hiánya áll fenn, ugyanis egyedül ezen múlik a belátás.
És ez az a pont, ahol te megállsz, és semmi mást nem tudsz már elképzelni a fennálló helyzet okaként. Mi pedig ennél tovább megyünk, és feltételezünk egy olyan helyzetet, ahol esetleg igenis rendben van a páciens értelme, miközben mégis képes meggyőződéssel logikátlanságot logikusnak tartani. Egy újabb lehetőség, egy újabb magyarázat. Az ilyeneknek a keresése természetesen nem "fordítottan logikus" (bármi is az), hanem kifejezetten építő és értelmes tevékenység. Persze csak akkor, ha nem egy óriási képtelenséggel áll elő az ember, mint újabb lehetséges magyarázat, és hát belátom, hogy ebben az esetben ezt az új ötletünket eltérően ítélnénk meg ebből a szempontból. :)
Mindenesetre itt jön be az önhazugság variációja. Szerintem ilyen van, én csinálom is rendszeresen (és _tudom_, hogy ezt), a világ és a szótár osztja ezt az elképzelésemet, a pszichológia evidenciaként kezeli, és amennyiben tényleg igazunk van, akkor máris van egy alternatív magyarázatunk, szemben a te kizárólagosoddal, és ez ráadásul még jobb színben is tűnteti fel az emberiség 99%-át. Ezzel mindenki jól jár.
És menet közben sehol nem sértettük meg a logika rendjét, különösen nem azzal, ahogy eljutottunk a hívő fejében lévő valamilyen rendellenesség gondolatához. Ez a rendellenesség pedig kétfelé sorolható. Vagy őszinte a buta állítás, és akkor mindenképpen buta az illető, vagy esetleg maga az állítás nem igaz, tehát valamilyen hamisság áll a hátterében, és ez lenne az önhazugság. (Amit ha gyakorlari lehetetlennek látnék, nem próbálnám forszírozni, dehát én nem látom annak.) Egyéb magyarázatot viszont nem látok lehetségesnek. Vagy nem őszinte a hit, és akkor lehet értelmes az ember, vagy őszinte a hit, de akkor már nem. De olyan biztos nincs, hogy őszinte a hit, és az ember mégis értelmes. Valamelyik oldal mindenképpen bukik. Szerinted ez csak az egyik lehet, szerintem meg mindkettő.
Ráadásul még a gyakorlat is emlékeztethetne rá továbbra is, ahogy megfigyelem és látom _mások_ általános kiszolgáltatott voltát, vagy mások (és a világ) _nekem_ való kiszolgáltatottságát.
Ez a feltevés nekem kicsit olyan, mint ha azt mondanánk, mondjuk egy tulipánra nem vonatkoznak a rendszer általános törvényei, azt csinál, amit akar, akadálytalanul, nincs szüksége semmire, amire a többi tulipánnak az életben maradáshoz, vagy ha van, neki mindig akkor esik az eső, akkor süt a nap, és annyit, amikor/amennyi neki éppen ideális, stb., az összes többinek meg nem. Hogyan???:))
Az az érzésem, mintha megint abban gondolkodnál, hogy az érdek kívülről kerül az emberbe. Mintha az szülné meg bennünk az adott dologra-helyzetre irányuló érdeket, hogy találkozunk vele a világban. És ha a világban már nem találkoznánk vele többé, akkor az az érdek (mármint úgy egyáltalán: az adott irányú érdekeltség) megszűnését is maga után vonná.
Valamennyire jól érzed:) de ez egy oda-vissza hatás, nincs "tudomás" belsőről, ha nincs külső. Azt gondolom, az érdek belül születik, de a külsővel való "kapcsolatbakerülés" alapján. Úgyhogy a kettő nem választható el egymástól.
Ez nem szóismereti, hanem értelmezési probléma.
Egyazon állítást kell a kijelentő szemszögéből és kívülálló, de leginkább objektív szempontból megítélni.
A biztos, hogy van Isten kijelentésben a nem csak a "van Isten", de a "biztos-bizonyos" állítás is lehet őszintén igaz, tévesen hamis, hazug, hipotetikus és új meggyőződés is.
Ha nagyon szigorúak akarunk lenni, akkor bizonyosságot csak a közvetlen és személyes tapasztalattal rendelkező személy jelenthet ki. Így a személyes bizonyosság ha akarom kivételes eset, ha akarom kitüntetés, mert hát én mindíg ott vagyok ahol velem valami történik. :)
Aki azt tekinti "biztosnak-bizonyosnak" amit az adott körülmények között nem tehetne meg, az meg minden egyes esetre kimondhatóan biztos hogy csak szimpla tévedésben és nem önhazugságban leledzik.
Önmagam véleményét nem ítélhetem biztosan tévedésnek, mert ahhoz azt is tudnom kellene, hogy mi az igazság. Éppen azért tévedés a vallott bizonyosságom, mert ezt hiszem igaznak, holott a dolgok logikája ezt kizárja. Nem egyszerűen egy külső megfigyelő véleménye ez, hanem ez maga a mindenkitől független tévedés.
Fordított logikával látjátok igazolni az önhazugságot. Az okozat, mint eredményből (jogosulatlan bizonyosság) következtettek visszafelé az okra: az objektíve el sem érhető bizonyosság indokolatlan. Aki ennek ellenére mégis ezt vallja, az vagy elhitte egy idegen hazugságát, de ha közel nincs senki, akkor csak önmaga hazugságának az áldozata lehet.
Ezzel a logikával minősítitek hazugságnak ugyanazt a bizonyosságot, amely igaznak gondolva az érintett tévedését okozza.
"hanem abban, hogy amit bizonyosnak hisz, gondol, az maga a bizonyosság lenne."
Szóval akkor most csak szóismereti problémáról beszélünk? Egyes emberek amikor magukban még csak valószínűsítenek valamit, azt hiszik, hogy annak a 'biztos vagyok' benne kifejezés az adekvát kinyilvánítási formája?
"Önmagamnak szándékosan hazudni ez a hazugság abszurdja."
Akkor ilyen abszurd a valóság. Egyébként meg kimondja a szótár. Nem szép dolog szembemenni vele. :)
Itt valóban jártunk, de csak abból az aspektusból, ahogy a véleményedben ez megjelenik. Én itt másról írtam:
Az érintett nem abban téved, hogy bizonyos-e valamiben, vagy sem, hanem abban, hogy amit bizonyosnak hisz, gondol, az maga a bizonyosság lenne. Csak valószínű az, amit adott helyzetben, bizonyosnak értékel. Nem a tárgyban, hanem a megismerés fokának a minősítésében, ismeretei mélységének a megítélésében téved, és ezt hívjátok előszeretettel önhazugságnak. Szubjektíve meggyőződéssel ítél olyat bizonyosnak, ami objektíve csak valószínű lehetne.
„Önámítás: Az a lelki folyamat, tény, hogy valaki ámítja, áltatja magát”
Ez egyszemélyes történet. Az, hogy önmagát áltatja valaki, valami olyasmit jelent, hogy olyan bizonyosságban hisz, amely már, vagy még indokolatlan. Ha magam is indokolatlannak tartom valamely hitemet, akkor feladom, ha pedig mégis megtartom, akkor meg számomra nem lehet indokolatlan. Ezért ezt csak kívülálló ítélheti így, vagy önmagam, mikor utólag állapítom meg, hogy indokolatlan volt a fenntartása. Ahogy ezt az előző hszemben olvashatod, aktuálisan vagy hűen igaz, vagy tévesen hamis a bizonyosság szintű ismeretem.
„Áltat: (Megnyugtatásul) ámít, félrevezet valakit.”
„Félrevezet: Valakinek, valaminek a megítélésében (szándékosan) megtéveszt valakit.”
A definíciók szerint van a cselekvő (aki áltat, félrevezet) és van a másik személy(ek) a valaki, aki ezt elszenvedi.
Ha ezt az önámítás egy személyre vonatkozó definíciójába behelyettesítem, akkor kapok egy értelmezhetetlen meghatározást az önhazugságra, amelynek az értelmét önmagában a szándékosság is kizárja. Önmagamnak szándékosan hazudni ez a hazugság abszurdja.
"az ő tévedése itt csak egy külső ítélő ítélete, aki épp az illető véleményét* veti össze a jogos véleménnyel, hibásnak, téves tartalmúnak állapítva meg azt. "
*A véleményének a tartalmát.
És ha ezt úgy mondja épp, hogy "az illető téved", azzal itt nem feltétlen azt fejezi ki, hogy "az illető kijelentésének az oka tévedés", hanem csak azt, hogy "az illető véleménye tévedés". Tévedés, mint a nem igaznak, az elvétettnek a szinonímája. De hogy ez milyen okból jött létre az állítóban, az ebből még nem tudható biztosra. Lehet éppen tévedés is valóban (aminek az oka akár figyelmetlenség, akár butaság), de ugyanúgy lehet önhazugás is. Mármint az, hogy ő egy ilyen tévedést hisz éppen igaznak.
"Aki mégis bizonyosnak tekint egy ilyen állítást az a bizonyosságot illetően tévedésébe és nem hazugságba esik. Magyarul, amit bizonyosságnak hisz valaki, az vagy valószínű, vagy csak hipotetikus igazság."
Ahogy újra nézegetem, valószínűleg nem is azt akarod mondani, hogy önmaga véleményének milyenségét illetően tévedne, hanem már megint az objektív helyzettel összevetettségre gondolsz. (Megtévesztett, hogy te a 'bizonyosság' szót nem (csak) egy személy egyfajta állapotára használod, hanem arra is, amit egy objektív létezőről állíthat ("biztos, hogy létezik", ami nálad "a létezésének a bizonyossága"). Én ezt ebben az értelemben nem használnám, és ez zavart meg.)
Szóval most asszem azt mondod, hogy vannak olyan dolgok, amikről nincs (még) elég bizonyíték a biztos volt megállapításához, és ha valaki mégis azt hiszi, hogy az biztos, az téved ebben. Tévesen ítéli meg, hogy a meglévő bizonyítékok elégségesek-e, vagy hogy az adott dologra egyáltalán felállítható-e biztos kijelentés (mert mondjuk eleve a jövő tartományába esik). Nem hazudik, csak téved.
De azért vedd észre, hogy az ő tévedése itt csak egy külső ítélő ítélete, aki épp az illető véleményét veti össze a jogos véleménnyel, hibásnak, téves tartalmúnak állapítva meg azt. "Tévedés az, hogy biztos lenne az adott dolog állapota, vagy fennállása".
És ezzel már megint szépen elterelted a témát egy teljesen más területre. Ugyanis az ettől teljesen független, és valójában az lenne, hogy a biztosságot állító miért, hogyan, milyen alapon jutott erre a biztos véleményére, amikor ez nem is lenne számára adott. ÉS EZ ITT AZ EGYETLEN KÉRDÉS!
"Aki mégis bizonyosnak tekint egy ilyen állítást az a bizonyosságot illetően tévedésébe és nem hazugságba esik."
Itt már voltunk. Most azt akarod kimutatni, hogy egy ember tévedhet a saját véleményének a kifejezése során. Téved abban, hogy mi is az ő saját véleménye, vagyis abban, hogy van-e benne bizonyosság. Ez olyan, mintha valaki éhes lenne, de tévedne, és ezért tagadná ezt az állapotát. Hogy téved valaki abban, hogy mi van éppen benne?! Különösen ha tisztán gondolati helyzet megfogalmazásáról van szó, mert a testi érzékletet akár még "félre is érezheti" egy pillanatig, na de hogy mást gondolna, mint amit gondol, hogy gondol... Aki azt állítja, hogy biztos valamiben, akkor a fejében éppen az a gondolat van jelen, hogy ő biztos az adott dologban, nem pedig az ellenkezője, amit csak tévesen másnak értelmez. Ez így hülyeség. (Minden egyes lehetőséget megragadsz, hogy más mederbe tereld a magyarázatot, ami önmagában díjazandó lenne, ha ezek a medrek nem lennénk legtöbbször hamisak.)
"a definíciót úgy alkották meg, hogy a hazugságok állandó és közös elemei között fennálló összefüggést öntötték nyelvi formába, nem pedig úgy hazudunk, hogy kezdetben volt a definíció amit az emberek megtanultak és a továbbiakban alkalmaztak."
Én meg felteszem, hogy a definíciók nincsenek betonba öntve. És ha a valóság a gyakorlatban összetettebbnek bizonyul, mint amit az addigi definíció megengedett, akkor a definíciókon változtatnak, bővítve, szűkítve, esetleg további alesetekre osztva azt. Ahogy elismered, hogy eredetileg a tapasztalat volt a mérvadó a def. megalkotásánál, ugyanúgy kéne elismerned, hogy adott esetben a tapasztalat alapot jelenthet a módosításra is. Hacsak nem gondolod valamiért azt, hogy amit egyszer már meghatároztak, annak mindenképpen helyesnek és örök érvényűnek kell lennie. De ugyan miből kövekezne ez? Mindentudó istenek írták a definíciókat? Vagy tán az élet és benne az ismereteink időben változatlanok? Ugyan már.
"Talán nem véletlen, hogy nem született meg még az önhazugság definíciója."
Sajnos én az a fajta vagyok, aki hajlandó venni a fáradságot. Ebből pedig most az következik, hogy a saját fegyveredet fordíthatom ellened, és mégcsak nem is lesz szükségem az előző bekezdésben írt lehetőségre.
Magyar értelmező kéziszótár:
Önámítás: Az a lelki folyamat, tény, hogy valaki ámítja, áltatja magát.
Áltat: (Megnyugtatásul) ámít, félrevezet valakit.
Félrevezet: Valakinek, valaminek a megítélésében (szándékosan) megtéveszt valakit.
Tehát az önámítás definíciója létezik, jelentése pedig: az a lelki folyamat, tény, hogy valaki valaminek a megítélésében (szándékosan) megtéveszti magát. Ami lássuk be, jelentésében 100%-os fedésben van azzal, ha a hazugság definícióját kiegészítenénk az önmagunkra irányultsággal. Vagyis ha nem is az önhazugság kifejezés alatt, de maga a pontosan azt kifejező jelenség azért meg lett határozva.
És akkor most vagy a definíciók mindenhatóságába vetett hitedet kell feladnod (elismerve, hogy adott esetben módosításra is szorulhatnak), vagy azt a véleményedet, hogy az önhazugság ellen szólna az, hogy nincs is definiálva (mert van - de ha nem lenne, még akkor is kéne és lehetne is módosítani a meglévő def-eket, amennyiben az életben megfigyelhető a jelenség).
Minden megismerési folyamatnak szubjektíve a tőle független dolgok léte változását kell visszatükrözni. Ez a változás vonatkozik, vonatkozhat a múltra, jelenre, jövőre.
Már elmúlt dolog bizonyosságáról csak, mint volt bizonyosság beszélhetünk. A múltban keletkezett, de jelenben is fennálló dolog - ha nem változott - lehet aktuálisan is bizonyos, aktuális lehet továbbá a folyamatos jelen bizonyossága, a jövőre vonatkozó bizonyosságot pedig kizárólag hipotetikusan állíthatunk.
Ha ehhez hozzáveszem még azt a kritériumot is, hogy mindenki csak önmaga számára szerezhet bizonyosságot, akkor a kör leszűkül a múlt-jelen azon eseteire, amelyekben a dolgokat, jelenségeket önmagam közvetlenül tapasztaltam, tapasztalom meg.
Ebből viszont következik az is, hogy aminek a változását nem követhettem a múltban, nem követhetem a jelenben közvetlenül arról bizonyosság szintű ismereteim nem, csak hipotéziseim lehetnek. Az ilyen esetekre vonatkozó állítás vagy hipotézis, vagy, ha bizonyosságra vonatkozik, akkor érvénytelen, mert értékelhetetlen.
Aki mégis bizonyosnak tekint egy ilyen állítást az a bizonyosságot illetően tévedésébe és nem hazugságba esik. Magyarul, amit bizonyosságnak hisz valaki, az vagy valószínű, vagy csak hipotetikus igazság. Ez pedig azt jelenti, hogy aki valószínű igazság helyett bizonyosságot vall, ilyen bizonyosságban hisz annak legfeljebb szubjektíve lehet igaza, objektíve hamis bizonyossága van, az pedig ezért téves bizonyosság, egyszerűen tévedés.
Ez a tévedésnek tiszta esete, az a tévedés, amelyet még csak nem is hazugság okozott.
A hazugság nem csak logika-matematikai, hanem definíciós kérdés is. Felteszem a definíciót úgy alkották meg, hogy a hazugságok állandó és közös elemei között fennálló összefüggést öntötték nyelvi formába, nem pedig úgy hazudunk, hogy kezdetben volt a definíció amit az emberek megtanultak és a továbbiakban alkalmaztak.
Talán nem véletlen, hogy nem született meg még az önhazugság definíciója. Az nem definíció, hogy az az önhazug aki magának hazudik. Egyetlen emberen sem volna kimutatható a hazugság tünetei akiket önhazugnak neveztek. Az önhazugok minden poligráfos vizsgálatot kiállnának. Az pedig, - mint ahogy valahol írtad - valaki ne tudjon arról, hogy ő most hazudik magának - a hazugság teljes félreértelmezése. Azt a benyomást kelti mintha sosem hazudtál volna egy egészségeset sem, mint akinek nincs mihez viszonyítani az önhazugságot. :)
