Ne félj, szívem, most mégis csak kivirrad és fény-ruhában jönnek a napok. Ne félj, szívem, most már csak hazaérünk mi ketten: szelíd, csókos vándorok, mi ketten: éjben vakoskodó vakok.
Ne félj, szívem! Lesz nékünk hajnalunk s ölelnek pajkos napfény-gyerekek, járunk mi még pacsirtás utakon s köröttünk boldog, új pipacs-fejek bókolnak mélyen s vígan intenek...
Ne félj, szívem, csak bátran lépj az úton s kihajt bennünk még száz tavaszi ének. Ifjú szájjal és égő, szép szemekkel megyünk egyenest az élet ölének mi ketten: boldog, mesebeli lények...
Nem láttalak, pedig mindig látlak, napsütésben, sötét éjjel, behunyt szemem mögé rajzol óvó képzeletem. Lennél bárhol is, mindenütt rád kiáltana a szívem, fölfedezne a nyugtalanság, ami körülkerít mindenütt.
Megtalál a hangod, kihallatszik a csöndes szólam, a bátortalan vallomás elér hozzám és felvidít. Szemed menekülő pillantása fogva tart, nem ereszt.
Biegelbauer Pál
"Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal. Mert minden szó igaz, benne a változatlan, időtlen teljesség az időben, a részben és a változóban nyilatkozik meg. Mert minden szó a csend szava, minden szó a csend törődése, minden szó a csend odaadottsága. Mert minden szó, teremtés. Minden szóban a teremtő csend és a teremtett szó eggyé válik. Minden szóban a teremtő és a teremtett eggyé válik. Ez az érintés teljesség. Minden szóban a teljesség van jelen."
Ha illatos, ábrándos éjen Elnézem a sok csillagot; Merengve a végetlenségen, Elgondolom, döbbenve érzem, Mi semmiség, parány vagyok! E ragyogó napok fényteste Mily óriási, szertelen. Nagyságuk titkait keresve, Hogy rémül el kétségbeesve A legmerészebb képzelem!
Csigává törpülök ijedten; Féreggé őrl a gondolat: Mi ez a lét, mi maga itten E vergődő rabképzeletben Az öröklét - egy pillanat?
Ti ott a fölséges égbolton Tündöklő fényes csillagok, Nagyok, dicsők!... de én azt mondom, Az én szerelmes kis galambom Szemében szebb, jobb fény ragyog.
Oh!... mikor én azokba nézek, Hogy éledek, hogy áradok! Egyszerre nőni kezd a féreg; Azt gondolom, az égig érek, S uram bocsá! - isten vagyok!
Enyim e szép világ, mely itten Énértem, kedvemért forog. Én vagyok itt cél, központ, minden; A nap, hold, a tejút, körültem Csak eszköz, ékszer, butorok...
...Ti csillagok a magas égbe' Elbujhattok mind, bujjatok! Isten jósága, bölcsessége Az én galambom szép szemébe' - Higyjétek el, - ott legnagyobb!
Kerekes László - Vágyvers
Legyek tüzes nap, ha fázol.
Útjelző, ha tétovázol,
Legyek felhő, mely eltakar,
Ha világ sokat akar…
Legyek a föld, melyre könnyed
Hullajtod, ha most úgy könnyebb…
Legyek hang, melyet kiejthetsz
Holdas éjjen elrejthetsz…
Legyek álmod, és megfejthetsz
Legyek rózsa, és szerethetsz
Legyek az út, és elviszlek
Legyél igaz, és elhiszlek…
Mezey Katalin: A lélek néha
A lélek néha csöndességre vágyik, megnyugodni végre valamiben. Mint gyermek, valakinek a mellkasára hajtani bajtól zsibongó fejem.
Egy percre megpihenni elnyugodva, nem kérődzni örök kétségeken. A lélek vihar előtt csöndet áhít, ha tudja is, hogy a vihar üzen.
Ahmet Hromadzic: Lángocska
Lángocskának hívták. És jól illet rá a név, mert amikor éjszaka repdesett, senki nem gondolta volna, hogy madár, hanem hogy valami csillagocska szökkent le az ég boltozatáról. Amikor pedig leszállt pihenni valami bokorba, vagy fa lombjába, úgy tűnt, mintha ott valaki csodálatos lámpást gyújtott volna. Minden élőlény ─ madár, vad egyaránt ─ elmenekült a fényköréből a sűrű sötétbe, és Lángocska mindig egyedül maradt. Ezért nem volt társasága, barátja, és amikor ennek tudatára ébredt, könnyű kitalálni, hogy nem volt boldog. Hol született? Maga sem tudott felelni erre a kérdésre, mert gyermekkorára nem emlékezett. Létezik talán valahol a világon hely, ahol lángmadarak élnek, ő azonban, szerencsétlenségére, egészen picike korában eltévedt, és idegen világba jutott. Talán a szelek sodorhatták el ismeretlen szülőföldjéről? Vajon létezik-e valóban az a szülőföld? Ha Lángocska nem tudott erre határozott választ adni, ugyan ki más tudott volna? Mégis hitte, hogy létezik. Vágyakozott szülőhazája után, és hegységről hegységre bolyongva kereste. Azt remélte, hogy találkozik majd a lángmadarakkal, nővéreivel, s előre örült az első beszélgetésnek. Száz folyón, rengeteg hegycsúcson repült át, elért a tenger partjára ─ de semmi! Hiába kérdezősködött. Hiába énekelt, várva, hogy hasonló dallam, a hasonló hang a többi rokon madarat odavonzza. Sóvárgó éneke beleveszett a térbe, a messzeség, és Lángocska mindinkább elveszítette reményét, hogy valaha fölleli, amit keres. Honvágya azonban nem szünt meg. Amíg pihent, éjszaka, amikor minden elnéptelenedett, amikor a hegyekben hang sem hallattszott, nemegyszer álmodott arról, hogyan repül majd szülőföldjére. Elképzelte, milyen is lehet, és bizonyos volt benne, hogy ott örökké ragyog a nap, hogy a fáknak is tüzes a koronájuk, a vizek melegek és másfélék, mint amilyeneket eddig látott. Gyakran telt el ilyen álmodozással egész éjszakája. Nem is bánta. Miért is bánta volna, amikor ezek voltak élete legkellemesebb órái? Múltak az évek. Lángocska egyre csak bolyongott. Egyszer, tél közepén egy rengeteg erdőbe vetődött, amely fölött váratlanul oly sűrű és oly sötét fellegek gyülekeztek, hogy a nappal alig különbözött az éjszakától. Szüntelenül hullott a hó. A madarak nem tudtak elrepülni, mert mindenütt áthatolhatatlan felhők falába ütköztek. Eleségük sem volt már, a leggyengébbek pusztulni kezdtek az éhségtől, de az erősebbekre is előbb-utóbb ugyanez a sors várt. Ha itt nem hagyjuk ezt a hegységet, elpusztulunk ─ mondogatták egymásnak. De hogyan hagyjuk el, amikor minden út bezárult? Amikor fekete fellegek vannak mindenütt? Lángocska hallgatta őket és azt gondolta: "Talán segíthetnék rajtuk, kivezethetném őket innen." És elmondta ezt a madaraknak. Azok meglepődtek. Sokan kétkedéssel fogadták a szavait, de a legbátrabbak és a legokosabbak így szóltak: ─ Ha semmit sem próbálunk meg, elpusztulunk. Ha megpróbáljuk, van még remény. Vezzessen minket Lángocska! A hatalmas madársereg így kezdte meg az életveszélyes repülést a sűrű felhőkön át, a bizonytalanságba ─ mert nem tudták, meddig kell repülniük, és találnak-e vajon menekvést. Lángocska suhant az élen. Égő fáklyaként világította meg az utat, és nem volt szomorú; büszke volt és örült, hogy lángszínű tollazata van. Csak kitartson. Csak el ne fogyjon az ereje ─ mert ez volna a vég! Kezdetben könnyedén szárnyalt, később azonban mind nehezebben, mind lassabban. Sok madár hullott már el. Sokan utolsó erejükkel, szárnyuk utolsó lendítésével tartották fenn életüket. ─ Nem szabad lankadnod! ─ bátorította önmagát Lángocska. ─ Kitartani még egy kicsit. Ott valahol a felhők mögött ragyog a nap, a meleg nap, mint a szülőföldeden. Meddig tartott ez a repülés, pontosan senki nem tudná megmondani. Senki sem mérte az időt órával, a távolságot kilométerekkel. De a madarak számára oly hosszúnak tűnt, mint az örökkévalóság, és amikor már a legbátrabbak is kezdték elveszíteni a reménységet, Lángocska kivezett őket egy tágas, fényes, hómentes térségre. ─ Nap! ─ kiáltotta. ─ Megmenekültünk! Ez volt minden, amit mondani tudott. Ereje elhagyta, szárnya lelankadt. A földre hullott és nem kelt fel többé. A madarak igyekeztek segíteni rajta. Amikor azonban megbizonyosodtak róla, hogy minden hiábavaló, sírt ástak neki, és a testét a földbe helyezték. Nagy, különös, szomorú temetés volt ez. Sok-sok barátja volt már Lángocskának, ám nem látta, miképpen siratják őt, nem hallotta, miképpen beszélnek róla. Teste fölött lassan növekedett a hant. És ez a hant minden éjjel világított a sötétségben, mint Lángocska tollazata, Lángocskáé, akinek nagy lelke és bátor szíve volt.
"... Amíg őriz a szemed, amíg lehunyt szemmel látsz, - lehet, elmegyek, de itt leszek, - a lábnyomomban jársz ... Amíg érez a kezed, - amíg néha még rám vársz, - egy mozdulatban egyszer majd újra megtalálsz ...
/Kipling/"
Kinek rejtőzöl ibolya? gyökeredig csöpp izgalom, kiért reszketnek ereid becsukott kék szemhéjadon? szendered álom-mosolya árama barna avaron csiklandja kérő kezemet, belebizsereg fél karom s szemem, hogy addig nézzelek, míg lassan fölébresztelek.
Ne tétovázz, csak mondj Igent! Felejtsd el, hogy létezik a tagadás, e zárt kapu, amely gőgjével vétkezik. A NEM, kemény szó, és hideg, terméketlen, akár a kő, amely sírdombon tornyosul, s belőle még fűszál se nő.
IGEN! Ez csengő csengettyű, valaminek a kezdete, fut, mint az áram, szerteszét, ez a teremtés szelleme, kigyúl, és forr a fondolat, közeledik a messzeség: új világrend, új emberek, s új üstököst röpít az ég!
Csak mondj Igent, s már földereng, valami mostan indul el, hajnalodik, világosul, a nap szeme sugárt lövell, minden megérik, teljesül, gyermek születik, és a fák érett gyümölcse bólogat, egy nagy IGEN, a nagy világ!
Akarni kell: IGEN, IGEN! Így lett a lét, a föld, a nap! Igenlés az, hogy létezünk, hogy a földből kikél a mag, kazánok alatt tűz lobog, sziszeg a gőz: IGEN, IGEN! Így születtek a csillagok valamikor a semmiben!
A szerelmesek félni kezdenek, ha simán mennek a dolgok. Feltámad bennük az érzés, hogy talán eltűnőben van a szerelem. Amikor a szerelem lecsendesül, minden elsimul. Akkor a szerelem olyanná válik, mint a barátság, és ennek megvan a maga szépsége. A barátság a szerelem krémje, legbenső lényege. Ezért csendesülj le! És ne nyugtalankodj, mert az előbb-utóbb bajt okoz. Az elme folyton bajt akar okozni, mert akkor marad fontos; ha nincs semmi baj, elveszíti a fontosságát. Az elme éppolyan, mint a rendőrség. Ha a város nyugodt és csendes, rosszul érzi magát: nincs rablás, nincs rendbontás, nincs gyilkosság - semmi! Nincs szükség rá. Amikor minden csendes és békés, az elme félni kezd, mert ha igazán lecsendesülsz, nem lesz többé elme. Ne feledkezz meg erről. Az elmének mennie kell, mert nem ő a cél. A cél túllépni az elmén. Ezért segítsétek egymást csendben maradni, és megőrizni a dolgok sima folyását. Ha a másikban rémület ébred, próbálj segíteni
A szív az csak jelkép. Valójában nem kincseskamrája a szeretetnek. Mert a szeretet nem is hagyja bezárni magát. Szétfolyik az emberben. Amikormegsimogatom az arcodat, az ujjam begyében van. Ha Rád mosolygok, ráül a szájam szegletére, és onnan árad szét. Amikor elesel, és felemellek, erővé válik a két karomban...
LINDGREN SUNNANÄNG
Egyszerre muzsikába kezdett felettük
a tavasz minden kedvessége,
ezer kis madártest dalolt,
ujjongott a fákon,
a tavasz minden patakja ott csörgedezett,
ákos : Mindenki táncolValaki jött, aki biztosan tudta És bizalmasan a fülekbe súgta, Hogy megváltozott minden, Nincsen többé Isten, És lehet gyorsabban élni, Nem kell az ördögtől se félni!
A város így mulat, Jó a hangulat, Senki sem áldozat, Mindenki táncol! Járják szűntelen, Hatalmas bálterem, Mindenki bűntelen, Mindenki táncol!
Mielőtt végképp' elnémult volna, A hírnök még azt is bevallotta, Hogy lehetünk újra gépek, Sugaras erőtől szépek, Hiszen minden gátlást levetkezik Aki a jövendővel szeretkezik!
A város így mulat, Jó a hangulat, Senki sem áldozat, Mindenki táncol! Járják szűntelen, Hatalmas bálterem, Mindenki bűntelen, Mindenki táncol!
Sorsod vagy démonod, Táncolj és megtudod, Mindenki feldobott, Mindenki táncol! Járják szűntelen, Hatalmas bálterem, Mindenki bűntelen, Mindenki táncol!
Hogy is mondjam, csak oly lágyan tudom, ahogy szép szavaid mindig érintenek, ahogy az ősz könnyeit hullajtva rozsdás öltönyében tisztelettel kaput nyit a télnek.
Szép vagy kedvesem, szép minden pillanat, mit életedből adsz, tudom nagy örömmel, vágyaidban bomlok mint a kis hóvirág, mikor a kora-tavaszi napsugár jön el.
Érezned kell, hogy bár olykor mostoha a sors, de gyönyörű is tud lenni az élet, mindenek fölött legyen örömöd, s dobogjon a szíved mikor rád tekintek.
A múlt már nincs többé, a jövő még nincs itt. Mindkettő olyan irányba halad, amely nem is létezik: az egyik létezett, de már nem létezik, a másik pedig még hozzá sem kezdett a létezéshez. Csak az lehet helyes, ha az ember pillanatról pillanatra él. Csak az az ember cselekszik helyesen, aki nyilának hegyét a jelenre irányítja; aki mindig itt és most van, akárhol is legyen; egész tudata, teljes lénye az itt valóságában és a most igazságában összpontosul. Ez az egyetlen jó irány. Csak egy ilyen ember léphet be az arany kapun. A jelen az arany kapu. Az itt-és-most az arany kapu. ... De csak akkor tudsz a jelenben lenni, ha nem vagy ambiciózus: ha nem akarsz mindenáron teljesíteni, ha nincs benned hatalomvágy, ha nem sóvárogsz pénz, tekintély után, még a megvilágosodás után sem, mert minden ambíció a jövőbe vezet. csak egy ambícióktól mentes ember képes a jelenben maradni. Annak, aki a jelenben akar maradni, nem gondolkodnia kell, hanem csak látnia - és belépni a kapun. A tapasztalás a maga idejében érkezik, azt nem lehet erőltetni."
(Osho)
" Életünkben a legemberibb dolog, amit tehetünk, hogy megtanuljuk kifejezni legőszintébb érzéseinket és meggyőződéseinket, és vállaljuk értük a következményeket. Ez a szeretet első követelménye, mely egyben sebezhetővé is tesz minket a többiekkel szemben, akik talán kinevetnek. Mégis, sebezhetőségünk az egyetlen, amit az embereknek adhatunk. "
(Leo F. Buscaglia)
Játszunk, ahogy az idő osztja a lapot. Kapkodva szeretünk, akár a fürge szél, két "szia" közt veszünk kabát-kalapot - most mégis torkomban ül, hogy elmentél. Mert vagy, mint csuklómon az ér, mint tenyeremben a kusza vonalak, mint vacsorához asztalra tett kenyér - észrevétlen adod oda magadat.
Fölénk nőnek a rohanó hónapok, a nyár haja egyre az őszbe lebben, majd a tavasz a télre rákopog, s látod, ebben a folyvást-szaladásban majdnem elfeledtem a várásban rejlő ezernyi csodát, titkát a soha el nem szakadásnak, mikor egymásba érnek az éjszakák, s hogy akár látatlan is látlak.
Ahogy távolodsz, úgy jössz bennem közel. S most közelebb vagy, mint a mindennapokban, mikor napra nap együtt ébredünk fel, és a kelő Nap kettősünkre lobban. Talán a mindig-együtt, meg a megszokás, s a gondok, miket lelkünkre gyűrtek az évek, hogy mi se változunk, és egyik nap se más, eltakarta, hogy ma is, most is ugyanúgy érzek.
Látod, még soraimat se zabolázom, ma gúzsba kötnek a máskor szelíd szabályok, hisz' tested nyoma még ott pihen az ágyon, és nem könnyű most, hogy csak így várok. De valahogy majd eltelik ez a hat nap - talán írok Neked még hasonló, suta verseket... Oly jó, hogy újra és újra visszakaplak, pedig soha el nem veszítettelek.
hajnalt kíséri borzong tőle a tenger uszályát húzza fölötte, mint egy henger nyújtózik, ahogy halad lerombol mindent nyomán semmi sem marad lecsillapodván könnyedén táncra perdül bujkál ágak közt miközben meg sem rezdül a levél a fán tán elhagyta az erő gyöngéden érint nem is oly egetverő ahogy átölel erdőnyi csókos hölgyet és mégsem ereszt lankást, hegyet, se völgyet magának akar mindent, s úgy felgerjeszt viharos érzést, hogy már többé nem ereszt simuló felhőt felhasítja az eget hogy vére serken vöröséből tereget s hogy véget vessen tomboló szenvedélynek felkerekedik, s dudorász szende éjnek
Kellemes szép jó éjszakát kívánok Mindenkinek! :))
Biegelbauer Pál
"Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal. Mert minden szó igaz, benne a változatlan, időtlen teljesség az időben, a részben és a változóban nyilatkozik meg. Mert minden szó a csend szava, minden szó a csend törődése, minden szó a csend odaadottsága. Mert minden szó, teremtés. Minden szóban a teremtő csend és a teremtett szó eggyé válik. Minden szóban a teremtő és a teremtett eggyé válik. Ez az érintés teljesség. Minden szóban a teljesség van jelen."
OSHO:Lecsendesülés 
Kellemes szép napot, délutánt , kívánok Mindenkinek! Sziasztok : ))
Leleszi Balázs Károly:
Ligeti Éva: A szél románca