Néha nagy szemet meresztesz, és átütnek fényén a csodák; megy nagy hegyekre lassan lépegetve dübörgő hangú, mérges indián. Ott vad hajós a karján kék jelekkel, a piactéren súlyos medvetánc, és kikiáltó tűzszínű palástban. Az arca sárga! - margaréta tán. És átütik a fényt egy mozdulattal a fákba vésett, vassal írt jelek, meg egy lány is - lassan erre lépked! Ez érthetetlen! Hogy került ide? Aztán megint az indián, a matróz. A medve és a tűzszínű palást. A testvéremnek arca kiskorából. Aztán te is. Nem tudom, ki vagy. Körbejársz, és jobbra-balra nézel, kezeddel intesz. Hallgatok. Azt mondod, hogy rózsaszín a házsor, és föl-le jár egy sárga villamos.
Rád gondolok, ha szél borzolja hajam,
Rád gondolok, s már jól érzem magam.
Rád gondolok, ha a nap derűsen ragyog,
Rád gondolok, s boldog vagyok.
Téged hallak, ha síri csönd honol,
Téged hallak s már nem vagyok komor.
Téged látlak, ha lehunyom a szemem,
Téged látlak szelíd kedvesem.
Hozzád szólok álmaimban talán,
S rólad ábrándozom minden éjszakán.
Téged várlak napjában százszor,
S Te vagy az, kiért a szívem lángol.
Nincs az a tér, melyen a gondolat
Pillanatok alatt át nem halad,
S mint postagalamb repül feléd sebesen.
A sorok közt megbújva, Rád gondolok kedvesem.
Soltszentimre, 1987. március
Őrződ vagyok a küszöböd előtt föld fölé tartom az ünnepi cipőd söpröm az utat lépteid előtt
Küllő vagyok ha kerékpárra ülsz párnád vagyok mire fáradtan ledűlsz karmod vagyok ha védekezni kell létrád vagyok az égig mászni fel
vérted vagyok ha suhannak a nyilak csókod vagyok míg nem lelsz másikat fájdalmad vagyok ha szenvedni van kedved orvosságod vagyok ha beteg lenne lelked
játékod vagyok míg rám nem unsz addig bűnbakod vagyok hogy kitölthesd a raplid kéménye vagyok füstölgéseidnek fátyola vagyok könnyes szemeidnek
fényed vagyok ha sötétben élsz utad vagyok hogyha útra kélsz. Őriződ vagyok. Már hiába félsz.
Én vagyok itt, - nem a halál, - Csak egy vadrózsa-ág, Akármily gyönge vagyok is, Megfogom a ruhád. Kezed talán felvérezem, Hegesztem a szíved, Sziget vagyok vad sziklák közt Szelíd tündér-sziget. Én vagyok itt, - semmi vagyok, Kis, névtelen öröm, Mely örvények közt hirtelen, Váratlan rádköszön.
Én vagyok itt, - semmi vagyok, Kóbor, parányi fény, De éjbezuhanók alatt Mindíg virrasztok én. Én vagyok itt, - semmi vagyok, Egy illat, lehelet, Keresztezem a rohanó rögöt S a zúgó végzetet. Én vagyok itt, - semmi vagyok, Alaktalan alak, De ha egy kicsit Te is akarod: Megállítalak, és megtartalak.
Az igazi múzsát nem csapom el, a Trombitás Angyal a párom. Nem a mennyei ő, a malaszttal-teli, de ama göndörhajú vurstlibeli, s bár a tunikája a bokát fedi: tudom én: fiú ő a javából.
Az igazi múzsát nem csapom el, ő temet el hihetőleg, borít rám verseimből lepedőt. S mert hűségével az ember lebőg: gáláns eszmékkel megcsalom, mielőtt szarvai a fejemrenőnek.
De a sorsunkra testemmel emlékezem: ó a látvány, künn a Ligetben, ahol jégcsillagos a sátorkalap, s abrakolnak meteort a hintalovak - ó a látvány: a világ patái alatt megverve, kirúgva, mi ketten!
Világ Forgása! Ideszorul az aki hordja a terhet, aki már felnőtt az asztal alól, aki jogáért: a csókért hittel dacol, s akinek vénen sincs szeretni hol, a romlott hóba, egy nemzet!
Gyere, add fel koronám, legyen király, király a poéta mint régen, lebegjünk a kiosztott élet felett, be ne várjuk: bitang háta amíg levet - egy fél országgal és veled, angyalom, veled beérem.
Gyere te nímand, gyere pofám, ide a csókot, a stexet. Voltunk a vérbeli, gyöngybeli pár, romantikára a profán halál, szolíd tájon a viharmadár - négy szárnyunk ma is a legszebb.
Szeretlek, szeretlek, szeretlek, egész nap kutatlak, kereslek, egész nap sírok a testedért, szomorú kedves a kedvesért, egész nap csókolom testedet, csókolom minden percedet.
Minden percedet csókolom, nem múlik ízed az ajkamon, csókolom a földet, ahol jársz, csókolom a percet, mikor vársz, messziről kutatlak, kereslek, szeretlek, szeretlek, szeretlek.
Ha tudott rólad, aki csókol, és ha tudom, hogy rád gondol: téged éltet, s te beköltözöl, édes kisértet, és az idézett és aki idéz, egymást növeli: lelkeknek mesés egyessége ez, oly keveredések tükörjátéka, amikkel az élet máskor csak lopva s kényszerből igéz: hűség s hűtlenség jajdul össze bennem féltékeny és oldozó szeretetben (kettőben három és három az egyben!) s mint túlvilág kérdi a pillanat, hogy ami még te, már az se te? - Vagy, hogy ami nem te, még az is te vagy?
CSUKÁS ISTVÁN - Ülj ide mellém
Ülj ide mellém s nézzük együtt az utat, mely hozzád vezetett. Ne törődj most a kitérőkkel, én is úgy jöttem, ahogy lehetett. Hol van már, aki kérdezett, és hol van már az a felelet, leolvasztotta a Nap a hátamra fagyott teleket. Zötyögtette a szívem, de most szeretem az utat, mely hozzád vezetett.
Én már annyi mérget nyeltem, aztán mégis itt vagyok, túl a gyógyszereken s ellenszereken, és ha kínálgatnak egyre többször hátat fordítok, olyan édes vagy nekem.
És ha éretlen gyümölcsből óh, már kaptam jó sokat, ha savanyúan érkezem, s végre kéne már az életből egy másik változat, olyan édes vagy nekem.
A túlvilág majd összeadja minden bűnömet, s az ördög a vállamon bőg, ő tudja, hogy csak rám emelted macskazöld szemed, s minden eldőlt.
Néha hízelegve lépre csalnak cukros nénikék, és én nagy kanállal megveszem, az csak arra jó, hogy megmutassa, mennyit vesztenék, olyan édes vagy nekem.
S a papírtrombiták, a harsogó világ, engem nem érdekel, egy sóhaj többet ér, s szívemig beér s nekem végem!
Senki sem érti, mindenki nézi, mindenki nézi, mi van velem? Olyan édes vagy nekem.
Ha elment, aki okos és megcsalt, aki szép s csak én vagyok ellenem, kis mentőcsónak győzi le a bánat tengerét: Olyan édes vagy nekem.
Ha ábrándosan nézel, mint a némafilmeken, ha elpirulsz, vagy nem, könnyű kókusz illat libben át a durva életen: Olyan édes vagy nekem.
És égek majd a tűzben, s a szívem lángra kap, s egy percig még emlékezem, és elém gömbölyödöl, mint a habverőn a hab, s jó, hogy éltem.
Senki sem érti, mindenki nézi, mi van velem? Olyan édes vagy nekem!
Kívüled élek, olyan bátran,hogy abban már megláthatnád a vacogást, ha egyszer közelről szemügyre vennéd. De nem is ismersz.
Én vagyok az, aki megtudom szelídíteni szemöldököd egymást-maró kígyóit, aki nem félek,hogy összezúzódom fekete köveiden, aki talán még megbírkózom egyszer iszonyú angyalaiddal, aki be merek lépni hozzád a magad-fonta kettős rács mögé és enni adok neked naponta és megitatlak. Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.
Érted-e még az egyszerű beszédet? Bogozd ki göbös sorsodat. Segítek. Aztán visszaadom.
Kívüled élek, ilyen siralmas bátran. Te itt keringsz, még oldozatlanul, csontjaim fehér izzószálai tízezer voltos áramában.
Gyér meseszálon függ piros élte, Az első hajnalt rettegte félte - Te ki kezedben Hozod halálom Hajnal ne jőjj el, Mesélni vágyom. Szép dús a hajam Gyöngyszin a testem, Tizenhat évvel Sohsem szerettem, Csak ne legyen hajnal, Csak legyen még éjjel, Nagy Szultán mulatlak Ezeregy mesével! Seherezáde századik éjjel Tartja urát, a szultánt mesével, Mesél alélva Álomra vágyva, Sóhaját fojtja Allah segits! Hogy El ne felejtsem. Kusza fonalamat Most még el ne ejtsem. Egy kis erőt adjál, Egy kis mesét adjál Csak egy napra valót. Csak ma el ne hagyjál!" Seherezádé ezredik éjjel Tartja urát, a szultánt mesével. "Ezer napom terhét, Alig, alig birtam, Két szép fiút szültem, Sok szép könnyet sírtam És bár fájdalomban Görnyedtem és féltem - Ezer bágyadt éjjen Sok mesét meséltem. Pihenni, pihenni! Nem szóllani csókról, Csengő gyönyörökkel Megrakott hajókról. Pihenni, pihenni - Nem félni a reggelt Elaludni napom - Míg az időm eltelt. -" De ha kifogy az álomjószág A nehéz pallósú valóság Napot neked valjon még ád-e, Szegény Seherezáde ? -
=====
Csendre és türelemre van szükségem, a türelmedre nagyon. Összeszedem magam, egy kis idő. Szeretlek.
"Egy szegény sorsú ember meghal, és a mennybe jut. Megkeresi az őrangyalát, hogy számon kérje tőle: - Visszanéztem most az utamra, az úton jöttél mögöttem, de néhol, mikor igazán nagy bajban voltam, csak egy lábnyomot látok. - Nézd csak, azokon a szakaszokon mélyebbek a nyomok a földben. Olyankor ölben vittelek."
~~~~~
Harangi Mária
Bekopogott egy angyal az ablakomon és szeretetet kért. Adtam örömmel, volt éppen, neki szántam. Földi értelmemmel megkérdeztem mit ad cserébe. Adta a szeretetét, nem mérte meg, adta számolatlan. Neki több volt, és fényesebb. Tanított repülni, én tanítottam a földön járni. Néha rémülten kerestem, - hol vagy, nem látlak. Nevetve fújt a hajamba. Ha néztem, nem láttam. Inkább becsuktam a szemem, megsimított a szárnya. Két kézzel szórta az ajándékait, néha viszonoztam. Hívott repülni. Földre huppantam. Lakjunk faodúban - kértem - puha fészek melegében. - nem fér be a szárnyam. - engedj el Angyal, lehúzlak. - már nem lehet, megszerettelek. - nem tudok repülni, menj nélkülem. - nem lehet, nem lehet. - Te nagyon jó angyal vagy? - nem, kicsit emberi. de Te ugye jó ember vagy? - nem, kicsit angyali. látnak, de nem látnak. - akkor épp jók vagyunk egymásnak. - Tudod, hogy fáj szomorú angyalt látni? - de én boldog vagyok.
Hát így vagyunk szaggatott vonal, mély lábnyomok. Repülni nem tudó ember, járni nem tudó angyal. Mégis mikor senki nem látja, együtt repülünk és együtt járunk. Boldogan és boldogtalanul, tanulunk, még tanulunk. Kimerevített percében az örökkévalóságnak.
Szelíd könny a vér Néma tó az arc Az eső hangja hív De kinek mondanád Miért hazudnál? Félek Az emlék körbe zár Kék lesz Az eső és a sár Bármit odaadnál egy szóért De hangod mélyre száll, fáj még! Ezüst színű kép Senki nem beszél A mesék hangja hív De kinek mondanád Miért hazudnál? Félek Az emlék körbe zár Kék lesz Az eső és a sár Bármit odaadnál egy szóért De hangod mélyre száll, fáj még! Szívet fest a láng Fegyvert ránt az éj Feszült csendben állsz Mert az ajkad nem mozdul Nem beszél...
