Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
A bátyám folyton ijesztget. Hogy az ágyam alatt láthatatlan mumus él, és egy éjjel elvisz a zsákjában. A padlásról óriási pók mászik nyolc szőrös lábával a számba. A szekrényemben kínhalált halt szellem vár, hogy bosszút álljon. A parkettám pedig azért recseg, mert alatta lidérceket kergetnek boszorkányok. De anya szerint az igazi rémek emberek. Nem az ágy alatt laknak, hanem a szomszédban. Nincs varázserejük, csak sötét lelkük, tele gonoszsággal, se hatalmas foguk, csak szájuk, az viszont nagyobb sebet ejt, mint bármekkora agyar. És nem is láthatatlanok, csak elrejtik valódi önmagukat. Ahogy anya beszél az ő szörnyeiről, na, az igazán félelmetes.
Úgy jöjj, ha jössz még, mintha akkor azon az utolsó napon áldozó, súlyos alkonyatkor, amikor vérré forr a bor. Ne vigasz légy, ne az ígéret, és az se légy, a kegyelem, aki már tudom a sötétet, s neved se mondom majd az éjnek, nyisd meg szemem a semmiségnek. Mint tárgyak csöndje, légy velem.
Hátrálj, még elég messze vagy! Nem hasonlítok asszonyodhoz. Arcom nem puha gyermekarc, kínvéste mély jeleket hordoz. Mellem nem hűvös lányoké. Lappangó zsarát. Tűzzé lobban egy érintéstől. S eleven szén lesz már a kéz is. Akit szoptat, fájdalmat nyel. Korán kiszárad. Csípőm nem boldog asszonyé. Bronzurnája a tűzhalálnak. A szerkezet rajt átdereng már: domborműve a csontszobrásznak.
Hátrál], míg elég messze vagy! Nem asszonyokra, csontra, kőre hasonlítok én mindhalálig. Nem nő vagyok. A szerelem. Emelhetetlen tömb: az egység. Nem osztható férfira, nőre.
Egyre jobban érdekel. Visszapörgettem itt, a topikon. József Attila: Isten, csak 2004-2005-ben szerepel, de mind más változat, miközben vannak benne közös részek.
Nagyon örültem, mikor találkoztam ezzel a verssel. Nem gondoltam eléggé át, azért ismerős minden szakasz, mert esetleg szerkesztett lehet. Tudjuk, hogy az "összes" kötetek sokszor nem összesek. Örülnék én is, ha tudna segíteni tovább gondolni valaki.
Becsapja az ajtót, duzzog mögötte hosszan, tudja, hogy nem látom, mégis nagyon jól látom, mintha üvegből lenne az a rozzant ajtó, előttem van testtartása, az ágyon punnyad összeroskadva, gúlát rakott kamasz-csontjaiból, már csak alá kell gyújtani, párnát szorít a hasához, mintha terhes lenne, tudom, hogy velem terhes, engem kell most megszülnie, aki szültem, hát majd kivárom a vajúdást, van a konyhában-fürdőszobában dolgom bőven, részben őmiatta, aki tizenéve minden áldott nap meg kell szüljön engem, akit tizenéve minden áldott nap meg kell szülnöm újra. Mikor az az átkozott ajtó nagy nehezen megnyílik végre, nála a lemez még mindig ugyanott van elakadva, pedig a téma már akkor is csak ürügy volt, amikor bement, belékapaszkodik, mint nadrágszárba tacskó, próbálgatja az ellenállást, pedig csak tessék-lássék szólok közbe-közbe, legyen valami, dühöngje ki magát, jót tesz az egészségnek, ez is ugyanúgy hozzátartozik, mint a második ajtócsapódás. Torkig vagyok már, nem elég, hogy főzök, mosok, vasalok a nagyságos asszonyra, nem elég, hogy viselem rigolyáit, még ezek az ajtócsapdosások is, egy szép napon arra jön majd haza, hogy leszereltettem az egészet, nagy önállósága jelképét, letesszük a konténer mellé, vigye, aki erre vágyik, kíváncsi vagyok, attól fogva mit vagdosna vajon, labdát a falhoz, könyvet a földhöz? Persze, hogy megbocsátok, ölelem át, ne lássa, hogy a szemem telefutott könnyel, érzelmes öreglány, tényleg miféle jelentősége van ilyenkor vitának, ajtónak, csapkodásnak, hiszen a testünk éppoly szorosan tapad egymáshoz, mint mikor ringattam, mint mikor őt vártam, leválhat végre rólam, megszültük egymást, csak az a kajla kilincsű, zsanérjain elferdült ajtó néz ki egyre gyalázatosabban.
Érdekes ez a József Attila vers és ritkán is láttam így egyben. Köszönöm, kedves Halkabban!
Számomra azért érdekes, mert részleteiben több külön műként megjelenik a J.A. összes-ben, azonos címmel: ISTEN. Sőt, az ISTENEM c. is itt van ebben a változatban, ugyan kissé módosult tartalommal.
Azután van egy hasonló címmel, ami érdekes módon nem került bele a "közös" műbe.
Erről van szó:
..........................
József Attila
ISTEN
Láttam Uram, a hegyeidet S olyan kicsike vagyok én. Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló, Hogy küszöbödre ülhessek, Uram. Odatenném a szívemet, De apró szívem hogy tetszene néked? Roppant hegyeid dobogásában Elvész ő gyönge dadogása S ágyam alatt hál meg a bánat: Mért nem tudom hát sokkal szebben? Mint a hegyek és mint a füvek Szívükben szép zöld tüzek égnek Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban Ott állsz az útjuk végén - Meg nem zavarlak, én Uram, Elnézel kis virágaink fölött.
.................
Azért kíváncsi vagyok, ezek a versek eredetileg is így lettek megalkotva, vagy a könyv szerkesztője készített belőlük egy "összevonást".
Nálam felkészültebb verskedvelők bizonyára tudják a választ.
Mikor a villamos csilingel, Vagy ha a kedves kenyeret szel S elvál a kenyér a karajtól, Az Isten megjelenik akkor. Őt én már igen sokszor láttam; Fáradtan feküdtem az ágyban, Ő jött s megláttam szemlehunytan, Éppen amikor elaludtam. Egyszer borotvát vizsgálgatva Ujjamat végighúztam rajta. Nagy hideg támadt, nehéz, fojtott, Még a csontom is megborzongott. Gondolatban tán nem is hittem; De amikor egy nagy zsákot vittem S ledobva, ráültem a zsákra, A testem akkor is őt látta. Most már tudom őt mindenképpen, Minden dolgában tettenértem. S tudom is, miért szeret engem, Tettenértem az én szivemben.
Hogyha golyóznak a gyerekek, Az Isten köztük ott ténfereg. S ha egy a szemét nagyra nyitja, Golyóját ő lyukba guritja. Ha hideg a föld leheverni, A Napot nagy felhőkbe rejti És meg-megráncigálja fürtünk, Úgy mondja meg, hogy le ne üljünk. Ő sohase gondol magára, De nagyon ügyel a világra. A lányokat ő csinosítja, Friss széllel arcuk pirosítja. Ő vigyáz a tiszta cipőre, Az uccán is kitér előre. Nem tolakszik és nem verekszik, Ha alszunk, csöndesen lefekszik. Hogyha a jóság csak bút hozhat, Akkor megenged minden rosszat. S ha velünk mégis találkozik, Isten sohasem csodálkozik.
Istenem, én nagyon szeretlek, Én szíve lennék a szivednek. Ha rikkancs volna mesterséged, Segítnék kiabálni néked. Hogyha meg szántóvető lennél, Segítnék akkor is mindennél. A lovaidat is szeretném, Szépen, okosan vezetném. Vagy inkább ekeszarvat fogva Szántanék én is a nyomodba. A szíkre figyelnék, hogy ottan A vasat még mélyebbre nyomjam. Ha tanár lennél, én ügyelnék, Hogy megtanulják jól a leckét. S odahaza a sok tanitvány Dolgozatát is kijavitnám. Nem zarvarnálak ennél, annál, Tudnám én jól, mire mit adnál. S bármi efféle volna munkád, Velem azt soha meg nem unnád. Ha nevetnél, én is örülnék, Vacsora után melléd ülnék. Te az én szivemet elkérnéd S én hosszan, sok szépet mesélnék.
Én már fiatalember lettem, A boltba gyerek megy helyettem. De ha Néki valami kéne, A boltba én futnék el érte. Fütyörészve a szép időben, Esernyő nélkül az esőben, A kocsiúton lenn szaladnék, Magamra kabátot se kapnék. De az autót frissen, fürgén, Ha nem is töfföl, kikerülném. Hisz ha valahogy elgázolna, Hiába mentem én a boltba. Megválogatnám a portékát, Ahhoz mennék, ki olcsóbbért ád. S mielőtt akármit elhoznék, Hosszan, sokáig alkudoznék. Aztán, hogy Néki odaadnám, Jó kedvét meglátnám az arcán. Szeme csillogna, megköszönné, Mást nem is küldne boltba többé.
Mikor kezdtem az angyalban nem hinni, s a felnőtteket vágytam rajtakapni a rászedésen és a becsapáson – miért hazudják, hogy a csoda: van?! -, karácsony este mégis szólt a csengő a titokzatos, bezárt nagyszobában. Gyorsan körülnéztem: mindenki ott volt, testvér, szülők, s a nagyszüleim – négyen.
Máig sem értem pontosan, mi történt. Talán madzaggal húzhatták a csengőt, vagy apám slisszolt körbe a lakáson, át erkélyajtón, szobaablakon, villámgyorsan, mert tudta, hogy gyanakszom – vagy talán mégis maga volt az angyal? Később hiába kérdezgettem őket: elfelejtették. Nekem – csoda volt.
Most itt állok egy karácsonyfatalppal, és a becsapás újabb technikáin gondolkozom, hogy a gyerekeimnek újrahazudhassam a csodát. A nagyszülőké volt még ez a talp – ki tudja, ők is kitől örökölték, hány sunyi angyalt láthatott kimászni csengőszókor a szobaablakon.
Ebben áll majd a gyertyás, ragyogó, gyanta- és zöldszagú, angyalszagú metafizikai bizonyíték. Még mindig várom, hogy csengessenek, közben kislisszolok a másik ajtón, beállok a várakozók közé – és csengetnek is, nem én csengetek –
betódulunk a fényes nagyszobába: a család fája feldíszítve áll – gyorsan körülnézek: mindenki itt van.
Előre megmondtam, hogy ezzel a kutyatartással be fogunk menni egy egyirányú utcába, mert amikor felelősséget vállalunk például egy kanáriért, egy aranyhörcsögért, tengerimalacért vagy kismacskáért, már úgy értem, külön-külön, nem egyszerre, hiszen egyébként a macska megenné a tengerimalacot, aranyhörcsögöt és kanárit, és ha még a kutyát is ideszámítom, az meg halálra hajkurászná a macskát, szóval lehet ugyan vállalni a felelősséget, de abból kihátrálni többé nem lehet, hiába unja meg az ember a kutyáját, macskáját tengerimalacát, aranyhörcsögét, kanáriját, mert vége a felhőtlen tengerparti nyaralásnak, ha ráhagytad egy szomszédra a kutyádat, és közben azon aggodalmaskodsz, hogy vajon Árpi bácsi megetette-e reggel, és Erzsike néni adott-e neki még vizet este, nem beszélve a simogatásról, ami pótolhatatlan, a megunt játékot fel lehet tenni a polcra, a divatjamúlt ruhát be lehet akasztani a szekrénybe, vagy oda lehet adni egy hajléktalannak, ám a kutyaszeretetet, ha már magadra vetted, nem lehet félretenni, és nem lehet beakasztani semmiféle szekrénybe, nem lehet betenni a mélyhűtőbe sem, nem lehet abbahagyni egy időre, mint a félig kiolvasott könyvet, gondold meg hát, barátom, mire vállalkozol, ennek az utcának a bejáratához ki van téve a tábla, hogy egyirányú, megfordulni vagy hátratolatni tilos, itt mindig csak előre lehet menni, hiszen ez tulajdonképpen a szeretet utcája, bár fogalmam sincs, miért szeretjük ezt a koszos, büdös, folyton megbolhásodó, a kutya-, madár- és lódoktor bácsi elől a kertvégi bokrokba menekülő dögöt, aki hízelegve a kezünket nyalogatja, amikor végül is nyakon csípjük.
Uram, óvj meg a tökéletességtől. Mint vasalópokróc szélén az ékalakú égésnyom: hagyd meg rajtam hibáimat, kezed nyomát. E városban, hol a két part egymást vicsorogva nézi, rajzolj rám holland tulipánmezőt. S ha tárgyaidra írod: „vigyázat, nagyfeszültség”, helyezz el cinkosként áramkörödben. Olyan ritkán látható az esthajnali csillag, régi juhnyájak őre. Kumuluszok közt, a szétragadt világban nem látjuk egymást. Perzselt, pusztuló, zárlatos csontjaimban őslények emlékezetével add világítanom, míg besötétlik.
azt hittem, ez megint ugyanolyan lesz, hogy neked is 70%-ban víz a tested és én elképzelni sem tudok szebb halálnemet mint hogy egy ilyenbe belefulladhatok — de te kimentettél. a lelkeden száradok.
Milyen vagy, mikor senki se lát? Azt akarom ismerni, Amit sem a tükör, sem a falak, Sem a pohár, sem a fésű. Ha nem írsz, nem olvasol, Nem mondasz véleményt. Ha nincs kinek bemutatkozni. Akkor kiderül, a szavakon túl Szólsz-e valamiről.
Ezek a reggeli fények, mint a konyhapulton hagyott gofri és juharszirup, hidegek és ragacsosak.
Már észre sem veszem, úgy dúdolom egy buta popsláger félrehallott szövegét, úgy húzom át középen a z-t, és teszek karikát az i-re pont helyett. Ezeket tőled loptam, és akármi is lesz velünk, ők maradnak.
De van ez a megszokhatatlan része – úgy csinálni reggelit, hogy ne ébredj fel, vagy a hűtő barbecue-szaga, ilyen szag van odakint, az űrben is, a haldokló csillagok szénhidrogénjei miatt. Ujjaimon az összemorzsolt bazsalikommal megállni két íz között, nézni az ereszcsatornában kikelt juharfát, és nem tudom, még meddig bír el minket az a téglatest alakú sötétség ott bent, mert itt nincs B-terv, nincs második esély.
2
Taníts még néhány trükköt, amivel fogadásokat nyersz, kártyával, kupakokkal és gyufával. Egy papírlapot sem lehet hatnál többször félbehajtani, pedig ha sikerülne ötvenegyszer, akkor épp olyan magas lenne, mint a Föld és a Nap távolsága, a százharmadik hajtás után pedig akkora, mint az ismert világegyetem átmérője. Szóval még ha csoda is történne, akkor sem szabadulnánk meg ettől a barbecue-szagtól.
3
Napjaink aszimmetrikusak, mozdulataink édesek és kamaszok. És nem is tudod, de van egy közel félórás hangfelvételem arról, ahogy horkolsz. Mikor nem vagy itt, azt hallgatom elalváshoz, olyankor az ágy belső oldalát, ahol te szoktál feküdni, üresen hagyom. A kezem ökölbe szorítva, mint a juharleveleket csokorba gyűjtő óvodásoké.
Zsírkrétával rajzolok neked egy életnagyságú galaxist.
Amit utoljára itt hagytál, a pólód, az sem segít. Nem emlékszem már az illatodra. A következő a jelzős szerkezet lesz, amit a legtöbbet használtál, aztán a végigröhögött sétáink, a ruhatárad, a kedvenc söröd és így tovább. Egészen addig, amíg olyan simára nem kopik az emléked, mint egy közönséges folyami kavics. Sóder lesz belőle, feneketlen bányató. A partján elhagyott gépházak, kihalt munkásstrand, szakadt kerítés és csontszáraz tarack. Bányató, amiben napokig kell keresni azt, ami egyszer elmerült.
Szeme elé tartotta ecsete nyelét, lemérte hüvelykujjával a távlatot: célzott s máris tüzelt Goya, Velasquez, Tintoretto és tagjai mind a Statáriális - a Talponálló - Törvényszéknek, mely egyben kivégző osztag.
Szíventalálva helyben ott pulykává halhatatlanult az Anyacsászárnő, elámult menyei, leányai meg baglyokká, tágult szeműekké ; tigris-fejet kapott az Admirális, odvába faroló ravasszá lényegült Gyula pápa;
miután - akár az előbbiek - évszázadok óta immár áttolta a carrarai asztalon az ítéletvégrehajtó kezéhez a kialkudott halom aranyat. Ráöntve még egy önkéntes mosolyt is. Ahogy a vastörvény kívánta.
A múzeumi tágas folyosók két falán most a korabeli keretek ketrecében, kolumbáriumában az öröklét menazsériája, madárosztálya, halvilága
kiolthatatlan sóvár szem-meresztésekkel a rács mögül: mikor lesz abszolúció.
Bár csak egy kegyes intés odaföntről, vagy idelentről enyhíteni.
A szekrényből kidőltek a ruhák, ő bevallotta, hogy már nem szeret. Mihez kezdek az életemmel? Jön a nyár, és? Leborultam a földre, rám hullt egy lepedő, így jó lesz, így jól van.
Ma láttalak az Oktogonon. Ott mentél el mellettem, olyan közel, hogy akár meg is érinthettelek volna. A füledhez tartva a mobiltelefont, mosolyogva beszéltél egy láthatatlan valakihez, aki nem én voltam. Amikor megálltam és visszanéztem, csak egy pillanatra, a napsütésben, láttam csattal összefogott hajadat, s láttam, ahogy erőteljes, enyhén himbálózó járással eltűnsz a Körút irányába. Örök nyár, te voltál az? Vagy csak valaki, aki hasonlít rád, akinek soha nem mondanám, hogy örülni kell, örülni kell, mintha én lennék Olga a Három nővérből. Láttam csattal összefogott hajadat, ringó lépteidet, láttam, ahogy magába nyel a hullámzó Körút. Örök nyár, te voltál?
Végül egymásra rétegződtünk. Mint a falfesték, amelyet a szobám falán a volt lakók tapétáira kentek fel, úgy rakódtam rád én is, leélt évtizedeidre tudattalanul, csendesen. Bőröm átvette formádat, kitüremkedő emlékeid göcsörtös felszínéhez idomult. Mégis elfog a szorongás a tudattól, hogy egyszer új lakók jönnek, S újra érezni lehet majd a lakásból kiáramló frissen meszelt fal illatát.
A szerelem olykor jóságosan leül az asztalomhoz és beleiszik emlékeimbe. Ilyenkor mondok néhány közhelyet neki, hiszen az ember tartozik annyival érzelmeinek, mint egy cipőfűzőnek, amely kitartott akkor is, midőn a cipőtalp felmondta a szolgálatot.
Többet kínáljak most, vagy kevesebbet? Szorítsalak, vagy elengedjelek? Vagy más mezőkön elnyúlva, kezembe fogjam fejed, hogy csöpp lehess és gyenge? Egyáltalán, mit csináljak veled? Talán lehetnék ugyanolyan, mint te? Nem érdemes: minden maszkom kihűl; folynék köréd, ragadva, mint a lekvár, mert nem felejtem, hogy öleltelek már igazi arccal, készületlenül. Én derekasan ellenálltam végig, én nem akartam barátkozni se, sőt: magam tőled úgy tartottam távol, mint gyufát a skatulya oldalától – Az érintésbe én török bele.
