Keresés

Majtényi Erik

FÁRADT KEZED AZ ASZTALON

Fáradt kezed az asztalon –

oly rezzenetlen, hűvös nyugtot ad:

lágy ráncaiból patakzik a csönd,

s árnyékától a fal világosabb.

Fáradt kezed az asztalon –

mennyit tett-vett, loholt a kötelesség

cselédjeként, amíg kissé riadtan,

kissé kifúltan elérte az estét!

S fáradt kezed az asztalon

most kérdőjellé horgad. Mit feleljek,

ha minden válasz visszás és fonák?

A hálát emlegessem? A szerelmet?

Fáradt kezed az asztalon

ismét csak terhekkel tetézve

kérlelhetem – kegyetlen kérelem –

új áldozatra, szolgálat-tevésre:

Légy, aki vagy, és soha meg ne változz!

Magadhoz légy hű – a teherbíráshoz!

Markolj belém, rázz föl, de el ne engedj:

a szorításod kell, nem a kegyelmed!

Az áram másik pólusa – anélkül

a görcsös gond mosollyá sose békül.

A tétova gyöngédség, amely olykor

feloldott, ritka ötpercekbe torkoll,

hogy meglássam bennük, mint sötétkamra

tótágast álló, tűnő képeit,

szigorún titkolt szenvedélyeid,

s hogy tudjam akkor: sohasem hagysz magamra.

Arany és kék szavakkal [86.]

Majtényi Erik

ZÁRSZÁMADÁS

Zárszámadás. Ím, latba most kell vetnem,

hogy kit s hogy milyen igazul szerettem.

S hogy mért éppen most? Nos, mért éppen máskor?

Ködpásztor jődögél a hegy csúcsáról,

s árnyból faragott fütykösét suhogva

méri párákból mintázott juhokra.

Egyszóval ősz van ismét. Tolvaj esték

lopják vénülő nappalok ezüstjét.

Későre jár. Nehéz lesz megkeresnem

valamit, amit sohasem kerestem.

Hegyek alatt és síneknek fölötte

próbálkozom öltözni a közönybe.

Valami nékem adatott. S most félek,

hogy valaki valamit visszakérhet.

Szerettem-e? Oly biztos, hogy szerettem,

mint amilyen biztos, hogy nem szerettem.

S balog az óhaj, hogy aki virágzón

jött hozzám s elhervadott, megbocsásson.

Szép áltatást eszeltem ki magamnak,

mondtam: szavamra valaki tán hallgat,

s tenyerébe merít e verssorokból

bódító italt, s olykor reám gondol,

s így végtelenné tágul, ami véges,

s tudom, hogy ez kevés az üdvösséghez.

A megmérő idő [435-436.]

Majtényi Erik

ESZTERLÁNC

Dal, dal, varázsdal,

hét szem kihúnyt parázzsal,

verssel, vérrel, varázzsal

vidítlak és keserítlek,

tegnapokban megmerítlek,

magad ellen szelidítlek.

Lánc, lánc, eszterlánc,

rég eloszlott az a tánc,

ki hátra ment, ki előre,

te maradtál meg belőle,

s szemed csücskében a ránc.

Volt, volt, be rég volt,

dombon törték a diót,

édes belét mind megettük,

csontos héját elvetettük,

mikor külön, mikor együtt,

ujjunkat bemaszatoltuk,

barna maradt, bárhogy mostuk.

Szállj, szállj, messze szállj,

pöttyös katicabogár,

hallgatott ránk, vitte szárnya,

köd előtte, köd utána,

azóta se látta senki

ujjad hegyén megpihenni,

huncut, aki elfelejti.

Dal, dal, varázsdal,

táltost etess parázzsal,

mondd a mesét, kell hogy tudjad,

mondd a régit, mondd az újat,

király lánya, göndör hajú

nyitva van az aranykapu,

nyitva van, ha be nem csuktad.

Majtényi Erik

RÉGI UDVAROK

Régi udvarok, oleánderek,

porolóra csimpaszkodó gyerek,

homorúvá koptatott küszöbök,

rongyba bugyolált vezeték csöpög.

Kint tavaszodik már, bent még a fáradt,

megrokkant szélben fehérnemű szárad,

kint háború dúlt és békét kötöttek,

bent a rézcsapok egyhangún csöpögtek.

Odabent senki nem öregszik,

csupán öreg. A hátsó, fonnyadt kertig

elcsoszog még, nem is tudja, miért,

elfelejti, mire odáig ér.

Fojtott krákogás, mosdik valaki,

a teli lavórt most loccsantja ki,

hólyagosan, kéken kúszik a lé

kövek között a lefolyó felé.

Este irigyen lesik a sötét

árnyak az ajtó fényes négyszögét,

borzong a körte, ha utolsót rebben,

mint aki nem hisz újabb reggelekben.

Akit itt sivár magánya kötöz le,

s bugyolálja lusta lármába, csöndbe,

idő múltán már az unalmát félti,

és az utcára vasárnap sem lép ki.

Legszebb versei [53-54.]

Majtényi Erik

ABLAK-KITÁRÓ

Zümmögő áldást, ablak-kitárót

kívánok reggelre mindenkinek,

mikor a laza szél a fák közt

hűs száguldásra serkentőn sziszeg.

Most olyan ez az ablak: a hegyek

idetolongnak mind alája,

pajtás-zajokkal harmatos huzalon

köztük serceg a villamos villája.

Az úttest végig kigöngyölítve

bokáig érő ködből felköszönt, és

ablak-kitáró szavak közé kissé

bocsánatosan surran be az önzés:

ha most felnézek, sikált küszöb várja

pillantásom a szomszéd-végtelenben –

a minden reggelek hűvös csókja

csókoljon még sokáig engem.

Legszebb versei [48-49.]

Majtényi Erik

ŐSZI KERTEK

Őszi kertek aranysárga

fénylő virágtalansága…

Őszi kertek, télbe hajlók,

semmitek sincs, mégis adtok.

Nem virágot, ízes fürtöt,

csak egy csöndes sóhajt küldtök.

Bokraitok reszketése

belefárad az estébe.

Megfakult a cserjék zöldje,

elhullott az ág gyümölcse,

mégis ifjak, szépek vagytok,

kifosztottan is pazarlók.

Csörren, zizzen a levélke,

készültök a hosszú télre,

sziporkázó hókristályok

tiszta gyöngysorára vártok.

Őszi kertek, koldus kertek,

hűvös széllel feleseltek;

rozsda-lepte, fáradt bokrok,

kifosztottan is ragyogtok.

Legszebb versei [44-45.]

Majtényi Erik

ŐSZ KÜSZÖBÉN

… Mert ez még nem az ősz fuvalma,

csordultig nem édes az alma,

a lombokat sem aranyozza

az a kigyúlt, lobogó rozsda.

Ez csak amolyan előjáték,

azt próbálja, mit nem próbált rég

a nap éltette, nap égette

domboldal bágyadt szőlőkertje.

Egy-egy levél perdül a földre,

elnehezült lomb úttörője,

tar földön hánykolódó bója,

az avar szálláscsinálója.

… Ha majd fönn, a szirti magasban

az éles szél rézkürtje harsan,

akkor rázkódnak meg a fák is,

s mint tépett cérnájú kaláris,

sokszínű gyöngyei peregnek

az elszabadult leveleknek,

s megannyi villó tarka réteg

puhán pólyázza be a rétet.

Pihen a föld, hólepte álom

megérdemelt csöndjére vágyón,

hisz minden dolgát elvégezte,

borrá tüzesedhet gerezdje.

Legszebb versei [17-18.]

Majtényi Erik

EMITT A VÖLGY

Emitt a völgy a lábaidnál,

a forrás, melyből sosem ittál,

amott a fehér országútja

s a szikár hegység csapott kúpja.

Így élnek örök szomszédságban

e megszokott, külön világban,

így élnek évszázadok óta,

s ha nem volna az ország útja,

amit az ember keze döngölt,

úgy ráncosodnék itt az ős föld,

oly változatlan egy-alakban,

mint valaha a kőkorszakban.

Állok a hegy alatt, a marton,

és nézem, felmérem kitartón

ezt a nagy, pihentető, áldott

s kihívó mozdulatlanságot.

S érzem, amint itt állok csendben:

e tájjal teljesebbé lettem,

minden ághegynyi rezdülése

itt rezzen tudatomba vésve.

A szemem szinte beleájul,

ő áll és nem vesz tudomásul,

nem szól, nem moccan, meg sem érez,

csak van – s alighanem elég ez.

A végtelen mondat [58.]

Majtényi Erik

VIRÁGÉNEK

Megyek utánad,

jössz utánam,

csupasz a vállad,

csupasz a vállam,

s akar a bőrre

tapadó inget,

cipeljük pőre

kétségeinket,

meg azt a terhes,

meg azt az áldott,

azt a keserves

bizonyosságot.

Szándékot szándék

félve kerülget,

karjatárt árnyék

lopva feszül meg,

szólsz botladozva,

szólok dadogva,

s legyűrnek félszeg,

didergő félszek.

Szempillád néha

nyugtalan rebben,

mint lüktetés a

kötözött sebben,

s szavunk a semmi

rácsához koccan

kétemeletnyi

hűvös magosban.

Valami lomha

időtlenség

süketen kongja

ideges csendjét,

a ebből a csendből,

ösztönünk börtön-

odvából feltör,

feltör dübörgőn

az a parázsló,

magát veszejtő,

meg nem bocsátó,

el nem eresztő,

eszelős, fojtott

kényszerűség,

vérünkbe oltott

védtelen hűség,

az a sikoltó,

láncokat oldó,

borzongó óhaj,

sunyi, kegyetlen,

emberi szóval

nevezhetetlen,

amitől félsz, és

amitől félek,

amiért élsz, és

amiért élek.

111 vers a szere-

lemről [50-51.]

Major-Zala Lajos

VÉDELEMBŐL JÓT

Fehér rózsa Anyácska

gyönggyel gyökeredző

arannyal bimbózó

bölcsőcske szívecske

Ég szülte a Földet

Föld az embereket

emberek a Rosszat

rosszból Magasztosat

védelemből a Jót

jóból újabb rosszat

védelemből a Jót

lelkünk légterét

világunk világát

idegeink gyökerét

védelemből a Jót

forogjatok keresztek

sámán-szagú szavaink

Boldoganyánk kebelében

a világ tengelyén

kumisz tejben

komisz vérben

a világ tengelyén

térdig szennyben

könyökig koromban

bellű irgalmatlanú

kívű kegyetlenű

fehér rózsa Anyácska

szirmaiddal takard be

fekélyünket lelkedbe

testünkön szívünkön

sebeink forraszd be

hegeid heveddel

gyógy-illatoddal

                            ámen

Régi nagy patrónánk [362-363.]

Major-Zala Lajos

A MEGIGAZULÁS IMÁJA

Kurta élet magossága

magános öröm kurtasága

üres napok rút magánya

lélekcsendnek szép magánya

nyiss kaput szívem?

csukj ajtót szívem?

vetkőztess le szomorúság ruhájából

öltöztess fel boldogok ruhájába

ó ti Titkok

mit kisérgettek engem?

fejem a Keresés

szivem a Vállalás

lelkem az Elérés

reményem Tudomány

hitem meg Bennetek

kivül pillantsak?

belül maradjak?

nyitott-fényű nap

zárak nélkül

zárulj körém

ó irgalom

ha időm lenne e szavakat

mindennap elmondani

nap nap után megigazulnék    ámen

Innen és túl [769.]

Major-Zala Lajos

IMA ABLAKNYITÁSKOR

(még mielőtt cigarettára gyújtanánk

     és serkentő tablettát szednénk)

Fehér-rózsa Mária

Pirkadás-kehely Mária

csontjaimban naperő

izmaimból bizalom

fehér-rózsa nyugalom

Pitymallat-rózsa Mária

Béke-bimbó Mária

Derengés-szirom Mária

béke-harmat elcsöppen

vérkocsányon elgurul

gyökerekből fényporzókba

az idegek felszedik

a létembe betakarják

perceimmel simogatják

neurózisok nyűgei

pusztuljatok testemből

lelkemből

az agy sejtjeiből

mindörökre

                    ámen

Régi nagy patrónánk [361.]

Major-Zala Lajos

MEGMARADÁSI IMA

Hegyet hágék lőtőt lépék

lejtőn állék

perceim lejtőjén

tüdőmmel

kapaszkodnék

születésem első lélegzésébe

sorsom kápolnájának lét-kilincsébe

az irgalmasság nyílását

keresve

a Látás gyötrő aranyait

Lét-Világ kondulását

a visszhang szerénységében

szívemből

agyamba

az Elviselhetőség harangjait

fényütőik rezgését

lelkem kételyeiben

hogy

ha nem is hiszem

de érezzem

napról napra

az élet örökkévalóságát

cselekedeteim

remény-káprázatában

                                     ámen

Innen és túl [148-149.]

Major Gabriella

KÖRFORGÁS

Lassú álom ereszkedik le a tájra

Beleburkolózik az őszi melankóliába

De mindent betakaró jótékony palást:

A korai tél hava oldja az elmúlást

Tócsák jegének foglya sok színes falevél

Mind az eljövő zsendülő tavaszról regél

S őrzi a nyár megannyi érlelő igézetét

Mint éjek éjében derengő fény az élet jelét

Major Gabriella

LOCSPOCS

A nyár előlünk részvétlen szökött

Ősz lopakodik már a kertek között

Egyhangú ütemét eső kántálja

Ablakok üvegén orrocskák párája

Nap szórta bőkezűn fényét ránk nem is rég

Révedezni vissza volna jó kicsit még

Szemek tükrében átázott levelek

Elárvult utakon fakón ha hevernek

Kontúrok nélküli halvány akvarell

Vászna tétován szétcsorgó színre lel

Kedvünk levert: most csak veszekedne

Tócsákban szürke az ég kisírt szeme

Major Gabriella

ÁPRILISI KÉPESLAP

Üdvözlégy Természet!

Most kezdte színeidet

a tavasz újjá festeni

A fák üstökét eső fésüli

Zsendülő pázsitot borzol

s virágruhákban táncol

a szél s szökken felhők fodrára

Kéklő hegyek ormára

illatrajt repít a méhdongás

A harmat gyöngy, napsugárcsillanás

Zizegő sásban madárfészek

s szárnyakat próbáló rebbenések

Világra tárulnak az ablakok

a zsongó lelkek pici harangok

Könnyíts a szíveden s emeld az égig fel

a hithez – hinni a jót – ott mindegy mennyi kell

én sem akarom már azt, ami nincs

A remény tűnékeny, elásott, csalóka kincs

mégis mindig valahol

valaki új dalt dalol

és új élet fakad a rügyező ágakon

Üdv hát neked is, üdvözlégy barátom!

Major Gabriella

ILLANÁS

Este kibomlik a jelen

Benne készülődésekkel teli sejtelem

holnapmagzat születőfélben

Álmom tenyerén

időzsonglőr egyensúlyban

a holdezüst fény

s a kelő Nap gömbvöröse játszik

Égmagas hágó mögött lengő

éjtengerből már kilátszik

a hegymagasig emelkedő

partra lépő reggel

Tudatkút tükrözi még egyszer

a tűnő valóságot

Víztükrén csobban az ébredés

s szétfutó körei hintik szét

a felszínre vetült máshoni világot

Major Gabriella

PÁRBESZÉD

– Milyen tiszta és csillagos az ég!

– Sosem volt ilyen talán még

– Ködbe bújt a telihold

– És hófelhőfátylat hord

– A Vénusz fényes, mint a Nap

– Ha kivárod, reggelre elszalad

– A Fiastyúk helyén tűnékeny gyertyafény

– Messziről pislákoló elhagyott remény

– A Tejúton vakító olajmécsesek

– Keresd a kisbolygót: a B612-eset

– A lábam elé hullócsillag esett

– Ne taposs el minden boldogságmorzsahegyet!

Major Gabriella

TAVASZVÁRÓ

Valami jácintillatú dallamot idéző

felhőtlen tekintetben

kellene már

a korai lombokon átszüremlő

olthatatlan fényeket

viszontlátni

holmi tűnékeny

napéjegyenlőségek helyett

Major Gabriella

A BOLDOGSÁGMORZSÁK

A lelki szemeink filmszalagjára rögzített,

tetszőlegesen előhívható pillanatok.

Örök jelenidejű emlékeink, amiket

végig magunkkal viszünk.

A türelem jutalmai.

A türelemé, aminek olykor megadatik

elleshetni a pillanatot:

Amikor a bimbóból, a készülődésekkel teli

sejtelemből kipattannak a virág szirmai:

ahogy az ígéretből kibomlik

a teljesedés.

Amikor a bábból előbújik a lepke

és először mozduló szárnyán megcsillan

a születés hímpora.

Amikor a cseppkő könnyet ejt.

Amikor valaki egyszercsak megnyílik

számunkra görcs, póz, színészkedés,

félelem és félhomály nélkül.

Odahajol hozzánk és az arca, minden

mozdulata, szava és a lelke őszinte.

Kendőzetlen és – mert igaz ott és akkor –

gyönyörű és örök.

Nem szabadna hagyni, hogy az ilyen

közelségek, mint a varázs, megtörjenek.

Óvni kellene őket, oltalmazó kézzel

és eleven szívveréssel éltetni.

Amíg csak lehet.

Mert végig magunkkal visszük őket.

Major Gabriella

BEL CANTO

Víz alá nem bújhatok

tó tükréből arcod nézne

Virággá nem válhatok

a szél rólad mesélne

Hold mögé rejtőznék

látnám, mikor alszol

Hegyi ösvény lehetnék

de minden út hozzád hajszol

S ha ott lennék, bevallanám

nem félnék, hogy nem vártál rám

Mert nem véd semmi, nincs kegyelem:

Ki s be sétálhatsz az életemen

Majla Sándor

NAPJAIM

                 sz. f.-nek

néha – kellem – akad

mit ennem

de több a búm mint falatom

máskor bölcsön

kérek kölcsön

van mecénásom

s böhöm örömöm

ha tartozásom

megadhatom

ha írnék is néha ím

több a finánc

asszonánc

mint a tiszta rím

mint fogolynak

egybefolynak

éjszakáim s a nappalok

de ha behemót bú nyom

szemem sebten behúnyom

s hallom – mily drága

langy dalok –

valahol fenn velem énekelnek

s táncot lejtenek az angyalok

111 vers a Sóvidékről [106-108.]

Majla Sándor

SZONETTEK TÉLELŐN

I.

Gondoltam, megfogom az ősz nyakát,

int már a tél, a foszló nagykabát.

Bomló kerteken ülnek bűneim,

beszennyezik sosem-volt álmaim.

Becsap, megcsal sok rozsdás barnaság,

utánam kapkod tövis, horgas ág,

ez őszből is a télbe ballagok,

Kimérák űznek, fagyos hajnalok.

S téged ott fent, vagy lent mi vesz körül,

mit hagyhatsz magadra, ránk örökül?

Hová záporoz télbe fúlt nyarunk,

ha egymástól mindent elragadunk?

Kitől loptuk a szerelmet, s végül:

ha kérik majd vissza kinek adjuk?

II.

Zizzen-e még és bánt-e az avar,

ha tavalyi télből fúj a szél,

s mond monotonul, cseveg, beszél,

és enyhe pilléivel betakar?

Úgy hull-e rád nagy pelyhek köpenye,

ahogy Volt – és még Van szerelem

zápora; ölelés üzen-e

remegő, Volt – s még Lehet meleget?

Havak hullnak, elmúlik egyszer ez,

miként zajjá tornyosul a csend.

Mi lehet fenn és mi odalenn –

kérdezzük bölcsen és öregen,

miközben hideggel felfegyverez

a tél, a vén havas történelem.

111 vers a Sóvidékről [103-104.]

Mahagóni Eszter

NYÁRELŐ

aprócska zöld a gesztenye

nem tudja hogy kell nőni még

hárs illatával lesz tele

a nyári ég

napolaj ízű csókokat

varázsol rád a strand után

szelíden lustán bólogat

a délután

nő még a nappal egy araszt

nem tudja még hogy nőni kár

egedből új reményt fakaszt

egy fénysugár

2008

Mahagóni Eszter

ŐSZI FÉNYKÉP

fénykép az ősz ma semmi más

varázslat izzó látomás

diófa kéklő képkeret

épp amilyennek képzeled

október végi pillanat

lobog a fény a fák alatt

domboldal sárguló füvek

emelik égre lelküket

amott az út s az út megett

meglesheted a lényeget

kerítés őrzi s hét lakat

ami a nyárból megmaradt

íme a fénykép: semmi más

október végi vallomás

az ég alatt a föld felett

a nyárról ami elveszett

2007

Mahagóni Eszter

TITKOS CSEND

szívünkbe titkos csend oson

nyomul az ősz a városon

virágtalan és jeltelen

nyomunkba lép a végtelen

2006

Mahagóni Eszter

LÁSD

búcsúzik a nyári nap

hazudja csak a fényeket

a részletek kihullanak

már ősz rostálja lényeged

a nyár csak mámor és varázs

kevés a kincs mi megmarad

és nincs a hó alatt parázs

de tarts ki tartsd meg önmagad

lopd az őszbe minden álmom

a szürke égre fess napot

én rád gondolok majd ha fázom

és becsukom az ablakot

2004

Magyari Lajos

VAN OLYAN FÖLD

Van olyan föld, kinek fiává lenni

nem kényszer, de jó, de kell,

van olyan föld, mely értelmünknek

nem himnuszt – parancsot énekel.

Van olyan föld, egy keserű-édes,

kit megtagadhat bár az ostoba…

Van olyan föld, ki édesanyánk lett,

életet adó, sosem mostoha.

Van olyan föld, mely parancs-osztó

szükségek máglyás századain át

élni tanította elporló eleinket

megtartani itt – portát és hazát.

Van olyan föld, mibe boldogan

megtérnek futók és számkivetettek –

a Házsongárdba vagy csere fák alá,

de itt is, ott is – történelemnek.

Van olyan föld, melyen fölszikrázhat

lelkünknek lelke, legszebb lényegünk,

egy föld, hol eltűnik félelem, alázat,

hol nem csak születünk s temetkezünk.

Látóhatár. 1977. július [49.] Tiszatáj, 1977. 6. sz. [13.]

Magyari Lajos

KÖTÉSEK II

Az időben – valahol messze mögöttem –

szülő nő sikolt,

a nyomomba szegődnek a hangok.

Futhatnék előlük, bújhatnék előlük,

ne érjenek el jelölő harangok.

Futhatnék, bújhatnék,

de a rohanás, az is csak lelassul;

érzem: minden mozdulással inkább

testem részévé lesz e vassúly.

A szívem táján villog és

szólal, megcsendül agyamban,

hozzábékül a sejtjeimhez,

akárha éppen így akartam.

Lélegzik bennem és általa

megszólítanak az élők és a tárgyak,

látok vele és vele hallom

üzenetét a néma vágynak.

Valami titkos, furcsa anatómia

rendeléseképpen

bolyong bennem, sajog,

már részem egészen.

Átültethetetlen,

pótolhatatlan,

kimetszhetetlen szervem…

Anyanyelvem.

Tűzkör [47.]

Magyari Lajos

SZÜLŐFÖLD, ÚJRA

A szülőföld – „az ereimből

kifutó patakok, folyók sodra…”

A szülőföld – „a lélegzetemből vett

lélegzése a földnek…”

A szülőföld?

Csíkország szigorú, pontos, fenyves-övezte,

emberlakta földje, egy darab a Földből.

A szülőföld?

Keresztúr nyerges dombjai, miket

meg nem érthet bármi idegen tekintet.

A szülőföld?

Udvarhely szelíd lankái, a jó szavak,

mik elkeverednek lassan bennem az idővel.

A szülőföld?

Gyergyó kegyetlen, villogó telei –

azt is elbirja, aki ember.

A szülőföld?

Háromszék hősivé magasztalt földje.

Áron vérével bepermetezett televény.

(Mi mástól teremne jó búza ezen a földön?)

A szülőföld?

Ereimből indulnak a folyók,

a völgyek – homlokom mélyülő ráncai.

A szülőföld?

Öncsalás, hazugság, gyönyörű mámor –

de nincs ennél igazabb igazság nekem.

Erdélyi költők antológiája [357.]