Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Ruhaszárító kötelek, zsíros edények mértanában mi marad meg a szerelemből? Ha majd foltozott álmainkat, lelkünk minden fehérneműjét idegeinkre teregetjük, mi marad meg a szerelemből? Ha majd külön kis lábasunkban sütjük-főzzük ehetetlenre régi vágyaink maradékát, mi marad meg a szerelemből? Ha majd a megszokott ruhákat vesszük magunkra reggelente, s meztelenséget látunk mégis, hogyha egymás szemébe nézünk, mi marad meg a szerelemből? Ha majd ízetlen lesz az étel, mert láthatatlan nyílvesszőkkel átlózzuk be az asztal lapját, mi marad meg a szerelemből? Mi marad meg a szerelemből?
Ha egy levél a fáról egy másikra esik, azok a szerelmeslevelek, mondta Nóri, és letett a földre egy szép vörösbarna levelet. Sokáig néztük a fát, és közben megfogta a kezem. Aztán én lehajoltam, és rátettem egy levelet az ő levelére.
Láttam Uram, a hegyeidet S olyan kicsike vagyok én. Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló, Hogy küszöbödre ülhessek, Uram. Odatenném a szivemet, De apró szivem hogy tetszene néked? Roppant hegyeid dobogásában Elvész ő gyönge dadogása S ágyam alatt hál meg a bánat: Mért nem tudom hát sokkal szebben? Mint a hegyek és mint a füvek Szivükben szép zöld tüzek égnek Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban Ott állsz az utjuk végén – Meg nem zavarlak, én Uram, Elnézel kis virágaink fölött.
A szó erőtlen. Ha szép, hímzés csupán a lélek szőtte erős szöveten. De ha a szövet szétkorhadt, molyette, nincs mit csodálni a hímzéseken. Mit válaszolhatnék kérdéseidre? S mit érsz vele, ha a választ kimondom? Számodra véget ér minden azon a ponton, ahol számomra nincs igazi mezsgye.
Ha nincsen mezsgye, mért tiltja parancsod önként átkelnünk ezen a határon? Hátunkra venni kis élet-batyúnk és átallépni életen-halálon? Ha nincsen mezsgye, a méregpohár miért tilalmas szenvedő hívednek, aki, ha nálad üdvösségre vár, terhét letéve hozzád nem siethet.
Ahol számomra nincs igazi mezsgye, ott a halandó névtelen topog, ott Guiscardus és Gismunda szerelme értelmetlen, nem létező dolog. Nem akarhatsz testet letéve, földi szerelmedre keresni gyógyulást, ahol nincs más, csupán Isten szerelme, ahol szeretni nincs értelme mást.
Kioltod hát lelkünket, mint a gyertyát, s csak könnyű kanócfüst marad utána? Vagy visszagyúrod szülőanyagába azt, aki annyi keresztúton várt rád, konyhakendőd alá, ahol keleszted a többi lélek közé keveredve, amíg minden emléket el nem vesztett boldog fájdalmait, önmagát is levetve?
Csak egy éjszakára küldjétek el őket; A pártoskodókat, a vitézkedőket. Csak egy éjszakára: Akik fent hirdetik, hogy - mi nem felejtünk, Mikor a halálgép muzsikál felettünk; Mikor láthatatlan magja kél a ködnek, S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,
Csak egy éjszakára küldjétek el őket; Gerendatöréskor szálka-keresőket. Csak egy éjszakára: Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák, Robbanó golyónak mikor fénye támad S véres vize kicsap a vén Visztulának.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket. Az uzsoragarast fogukhoz verőket. Csak egy éjszakára: Mikor gránát-vulkán izzó közepén Úgy forog a férfi, mint a falevél; S mire földre omlik, ó iszonyú omlás, - Szép piros vitézből csak fekete csontváz.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket: A hitetleneket s az üzérkedőket. Csak egy éjszakára: Mikor a pokolnak égő torka tárul, S vér csurog a földön, vér csurog a fáról Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben S haló honvéd sóhajt: fiam... feleségem...
Csak egy éjszakára küldjétek el őket: Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket. Csak egy éjszakára: Vakító csillagnak mikor támad fénye, Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe, Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget, Hogy sírva sikoltsák: Istenem, ne többet.
Küldjétek el őket csak egy éjszakára, Hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára. Csak egy éjszakára: Hogy bújnának össze megrémülve, fázva; Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna; Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét, Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!
Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak! Hogy esküdne mind-mind, S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert, Hogy hívná a Krisztust, hogy hívná az Istent: Magyar vérem ellen soha-soha többet! - - Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Karomba kulcsolom a fejedet, ahogy te gyöngédségbe a szívemet ahogy minden karjába kulcsol valamit és mindent karjába kulcsol valami más Ahogy egy követ vet ki a partra a tenger, ahogy a fák emelik az ősz érett gyümölcseit, ahogy az égitestek űrje emeli a földet Így kulcsol kettőnket karjába valami így emel odáig ahol a titok a titokba kulcsolja karját
minden hiába már tudom hogy többé senki csak te csak te aki voltál kedvemért apród és udvari bolond és minden és a mindenen túl fejed lehajtva újra s újra ebben a pusztává lett kertben szikracsillag a tűz fölött és esni kezd még csak szemerkél egyedül mentél el nehogy kövesselek valami úton hittem a festéknek pedig tudhattam volna már de hol akárhonnan akárhová amennyi látszik mellkasodból amennyi látszik itt az égből a visszafojtott csillagokkal és engedelmes mindhalálig és mégiscsak találkozunk
Féltelek, ahogy az időt féltik az életre gyorsak, és fogadlak, ahogy esőt fogad egy beomlott tetejű ház. Rom vagyok, amelybe hazajársz néha. Már nem hazudunk.
Tudjuk, az óra és az esernyő szánalmas öncsalás csupán. Tudjuk, vázlat vagyunk, nem megvalósulás. Féltelek, mint utolsó, túlérett gyümölcsét a fa. Te az otthon vagy,
és én nem vagyok, csak ól. Tohonya állat fekszik bent a szalmán, villan késpengényi ég. Kint – láncra verve – egy kutya csahol. Szánalmas korcs, de tudja dolgát. Vadászkürt hangja szól.
a part mentén a nap végén lépésneszek soká neszek aztán elálldogálás és semmi nesz a part mentén sokáig semmi nesz aztán továbbállás lépésneszek soká neszek a part mentén a nap végén
Jaj, dehogy lázadok, a gúnyám szakadt el. Másikat szeretnék, olyat, amelyiknek Kevesebb a foltja.
Hát tán már elittad mind a fizetséged?
Nem volt nekem, uram, soha fizetségem, Nem is volt, nincsen is semmi fizetségem. Ha szóltak, dolgoztam piros napestéig, Piros napkelettől dolgoztam, dolgoztam, Mondta öregapám, nem lesz fizetségem.
Hallod-e, te koldus, hordd el magad innen!
El is megyek innen a tengeren túlra, A tengeren túlra: társaim szivibe, Ott pedig elmegyek szélvész közepibe, Danoljon, ha az kell, hej, de danol is már, Fennen danol már a szélkiáltó madár.
A bátyám folyton ijesztget. Hogy az ágyam alatt láthatatlan mumus él, és egy éjjel elvisz a zsákjában. A padlásról óriási pók mászik nyolc szőrös lábával a számba. A szekrényemben kínhalált halt szellem vár, hogy bosszút álljon. A parkettám pedig azért recseg, mert alatta lidérceket kergetnek boszorkányok. De anya szerint az igazi rémek emberek. Nem az ágy alatt laknak, hanem a szomszédban. Nincs varázserejük, csak sötét lelkük, tele gonoszsággal, se hatalmas foguk, csak szájuk, az viszont nagyobb sebet ejt, mint bármekkora agyar. És nem is láthatatlanok, csak elrejtik valódi önmagukat. Ahogy anya beszél az ő szörnyeiről, na, az igazán félelmetes.
Úgy jöjj, ha jössz még, mintha akkor azon az utolsó napon áldozó, súlyos alkonyatkor, amikor vérré forr a bor. Ne vigasz légy, ne az ígéret, és az se légy, a kegyelem, aki már tudom a sötétet, s neved se mondom majd az éjnek, nyisd meg szemem a semmiségnek. Mint tárgyak csöndje, légy velem.
Hátrálj, még elég messze vagy! Nem hasonlítok asszonyodhoz. Arcom nem puha gyermekarc, kínvéste mély jeleket hordoz. Mellem nem hűvös lányoké. Lappangó zsarát. Tűzzé lobban egy érintéstől. S eleven szén lesz már a kéz is. Akit szoptat, fájdalmat nyel. Korán kiszárad. Csípőm nem boldog asszonyé. Bronzurnája a tűzhalálnak. A szerkezet rajt átdereng már: domborműve a csontszobrásznak.
Hátrál], míg elég messze vagy! Nem asszonyokra, csontra, kőre hasonlítok én mindhalálig. Nem nő vagyok. A szerelem. Emelhetetlen tömb: az egység. Nem osztható férfira, nőre.
Egyre jobban érdekel. Visszapörgettem itt, a topikon. József Attila: Isten, csak 2004-2005-ben szerepel, de mind más változat, miközben vannak benne közös részek.
Nagyon örültem, mikor találkoztam ezzel a verssel. Nem gondoltam eléggé át, azért ismerős minden szakasz, mert esetleg szerkesztett lehet. Tudjuk, hogy az "összes" kötetek sokszor nem összesek. Örülnék én is, ha tudna segíteni tovább gondolni valaki.
Becsapja az ajtót, duzzog mögötte hosszan, tudja, hogy nem látom, mégis nagyon jól látom, mintha üvegből lenne az a rozzant ajtó, előttem van testtartása, az ágyon punnyad összeroskadva, gúlát rakott kamasz-csontjaiból, már csak alá kell gyújtani, párnát szorít a hasához, mintha terhes lenne, tudom, hogy velem terhes, engem kell most megszülnie, aki szültem, hát majd kivárom a vajúdást, van a konyhában-fürdőszobában dolgom bőven, részben őmiatta, aki tizenéve minden áldott nap meg kell szüljön engem, akit tizenéve minden áldott nap meg kell szülnöm újra. Mikor az az átkozott ajtó nagy nehezen megnyílik végre, nála a lemez még mindig ugyanott van elakadva, pedig a téma már akkor is csak ürügy volt, amikor bement, belékapaszkodik, mint nadrágszárba tacskó, próbálgatja az ellenállást, pedig csak tessék-lássék szólok közbe-közbe, legyen valami, dühöngje ki magát, jót tesz az egészségnek, ez is ugyanúgy hozzátartozik, mint a második ajtócsapódás. Torkig vagyok már, nem elég, hogy főzök, mosok, vasalok a nagyságos asszonyra, nem elég, hogy viselem rigolyáit, még ezek az ajtócsapdosások is, egy szép napon arra jön majd haza, hogy leszereltettem az egészet, nagy önállósága jelképét, letesszük a konténer mellé, vigye, aki erre vágyik, kíváncsi vagyok, attól fogva mit vagdosna vajon, labdát a falhoz, könyvet a földhöz? Persze, hogy megbocsátok, ölelem át, ne lássa, hogy a szemem telefutott könnyel, érzelmes öreglány, tényleg miféle jelentősége van ilyenkor vitának, ajtónak, csapkodásnak, hiszen a testünk éppoly szorosan tapad egymáshoz, mint mikor ringattam, mint mikor őt vártam, leválhat végre rólam, megszültük egymást, csak az a kajla kilincsű, zsanérjain elferdült ajtó néz ki egyre gyalázatosabban.
Érdekes ez a József Attila vers és ritkán is láttam így egyben. Köszönöm, kedves Halkabban!
Számomra azért érdekes, mert részleteiben több külön műként megjelenik a J.A. összes-ben, azonos címmel: ISTEN. Sőt, az ISTENEM c. is itt van ebben a változatban, ugyan kissé módosult tartalommal.
Azután van egy hasonló címmel, ami érdekes módon nem került bele a "közös" műbe.
Erről van szó:
..........................
József Attila
ISTEN
Láttam Uram, a hegyeidet S olyan kicsike vagyok én. Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló, Hogy küszöbödre ülhessek, Uram. Odatenném a szívemet, De apró szívem hogy tetszene néked? Roppant hegyeid dobogásában Elvész ő gyönge dadogása S ágyam alatt hál meg a bánat: Mért nem tudom hát sokkal szebben? Mint a hegyek és mint a füvek Szívükben szép zöld tüzek égnek Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban Ott állsz az útjuk végén - Meg nem zavarlak, én Uram, Elnézel kis virágaink fölött.
.................
Azért kíváncsi vagyok, ezek a versek eredetileg is így lettek megalkotva, vagy a könyv szerkesztője készített belőlük egy "összevonást".
Nálam felkészültebb verskedvelők bizonyára tudják a választ.
Mikor a villamos csilingel, Vagy ha a kedves kenyeret szel S elvál a kenyér a karajtól, Az Isten megjelenik akkor. Őt én már igen sokszor láttam; Fáradtan feküdtem az ágyban, Ő jött s megláttam szemlehunytan, Éppen amikor elaludtam. Egyszer borotvát vizsgálgatva Ujjamat végighúztam rajta. Nagy hideg támadt, nehéz, fojtott, Még a csontom is megborzongott. Gondolatban tán nem is hittem; De amikor egy nagy zsákot vittem S ledobva, ráültem a zsákra, A testem akkor is őt látta. Most már tudom őt mindenképpen, Minden dolgában tettenértem. S tudom is, miért szeret engem, Tettenértem az én szivemben.
Hogyha golyóznak a gyerekek, Az Isten köztük ott ténfereg. S ha egy a szemét nagyra nyitja, Golyóját ő lyukba guritja. Ha hideg a föld leheverni, A Napot nagy felhőkbe rejti És meg-megráncigálja fürtünk, Úgy mondja meg, hogy le ne üljünk. Ő sohase gondol magára, De nagyon ügyel a világra. A lányokat ő csinosítja, Friss széllel arcuk pirosítja. Ő vigyáz a tiszta cipőre, Az uccán is kitér előre. Nem tolakszik és nem verekszik, Ha alszunk, csöndesen lefekszik. Hogyha a jóság csak bút hozhat, Akkor megenged minden rosszat. S ha velünk mégis találkozik, Isten sohasem csodálkozik.
Istenem, én nagyon szeretlek, Én szíve lennék a szivednek. Ha rikkancs volna mesterséged, Segítnék kiabálni néked. Hogyha meg szántóvető lennél, Segítnék akkor is mindennél. A lovaidat is szeretném, Szépen, okosan vezetném. Vagy inkább ekeszarvat fogva Szántanék én is a nyomodba. A szíkre figyelnék, hogy ottan A vasat még mélyebbre nyomjam. Ha tanár lennél, én ügyelnék, Hogy megtanulják jól a leckét. S odahaza a sok tanitvány Dolgozatát is kijavitnám. Nem zarvarnálak ennél, annál, Tudnám én jól, mire mit adnál. S bármi efféle volna munkád, Velem azt soha meg nem unnád. Ha nevetnél, én is örülnék, Vacsora után melléd ülnék. Te az én szivemet elkérnéd S én hosszan, sok szépet mesélnék.
Én már fiatalember lettem, A boltba gyerek megy helyettem. De ha Néki valami kéne, A boltba én futnék el érte. Fütyörészve a szép időben, Esernyő nélkül az esőben, A kocsiúton lenn szaladnék, Magamra kabátot se kapnék. De az autót frissen, fürgén, Ha nem is töfföl, kikerülném. Hisz ha valahogy elgázolna, Hiába mentem én a boltba. Megválogatnám a portékát, Ahhoz mennék, ki olcsóbbért ád. S mielőtt akármit elhoznék, Hosszan, sokáig alkudoznék. Aztán, hogy Néki odaadnám, Jó kedvét meglátnám az arcán. Szeme csillogna, megköszönné, Mást nem is küldne boltba többé.
Mikor kezdtem az angyalban nem hinni, s a felnőtteket vágytam rajtakapni a rászedésen és a becsapáson – miért hazudják, hogy a csoda: van?! -, karácsony este mégis szólt a csengő a titokzatos, bezárt nagyszobában. Gyorsan körülnéztem: mindenki ott volt, testvér, szülők, s a nagyszüleim – négyen.
Máig sem értem pontosan, mi történt. Talán madzaggal húzhatták a csengőt, vagy apám slisszolt körbe a lakáson, át erkélyajtón, szobaablakon, villámgyorsan, mert tudta, hogy gyanakszom – vagy talán mégis maga volt az angyal? Később hiába kérdezgettem őket: elfelejtették. Nekem – csoda volt.
Most itt állok egy karácsonyfatalppal, és a becsapás újabb technikáin gondolkozom, hogy a gyerekeimnek újrahazudhassam a csodát. A nagyszülőké volt még ez a talp – ki tudja, ők is kitől örökölték, hány sunyi angyalt láthatott kimászni csengőszókor a szobaablakon.
Ebben áll majd a gyertyás, ragyogó, gyanta- és zöldszagú, angyalszagú metafizikai bizonyíték. Még mindig várom, hogy csengessenek, közben kislisszolok a másik ajtón, beállok a várakozók közé – és csengetnek is, nem én csengetek –
betódulunk a fényes nagyszobába: a család fája feldíszítve áll – gyorsan körülnézek: mindenki itt van.
