Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Először meghatározzuk a beszélőt: mi vagyunk a nemzedék, amelyik a panaszkultúrára panaszkodik. A megkímélt utódok, akiket már alig vertek, mégis élethosszig gyógyítjuk apa- és anyasebünket. És igen, a fiúk nem voltak katonák.
A halált és a születést úgy dugták el előlünk, hogy képileg minden részletüket elénk tárták. Világlátó szemünkkel bármikor adagolhatunk személyi buborékjainkba némi traumát.
Kiszáradt retinával bámuljuk a népbetegségeket, a lelkit, a fizikait, a Margit-sziget kavicsait. Hol felvesszük, hol letesszük a maszkot. A burn-out kívül-belül világméreteket ölt. Próbálgatjuk a problémamegoldó kérdésfelvetést. Mit lehet tenni kiégés ellen? Első lépés a felismerés. (Amiről nem tudunk, az nem fáj.)
Időnként kigyullad egy erdő, kiég egy vidék, lángol egy kontinens, és a távolban olvad a felfoghatatlan sarki jég. Én vétkem, mi vétkünk, a mi igen nagy vétkünk. Kékbálnák gyomra, pelikánok gyomra, teknősök gyomra, halak gyomra – abban a dobozban jött a vacsorám. Minek hazudni? Ő a vacsorám.
Bezzeg, ha neked vennék el az élőhelyedet! Pusztuljon a férgese! Tombol a kommentháború, és magyarázzák, hogy nem a föld, értsd meg, nem a föld; az életformád van veszélyben. Nem rinyálni kell, hanem cselekedni. Vedd az idényt, vedd a hazait! A fogyasztói igények alakítják a piacot. Pénz beszél, kutya ugat. Mit ugatsz? Amelyik ugat, nem harap – akkor miért fáj? Test sincs, ami sajogjon, csak virtuális arcok jogokkal, véleményekkel, fun factekkel. Például: amikor a Notre Dame leégett, mik élték túl? Na mik? Persze hogy a méhek.
Hány apró semmiségért égtem el, mindről úgy hittem, egyszer felemel, mindről kiderült, hogy mindig másról szólt, mindről kiderült, hogy csak káprázat volt.
Aztán a nagy kihívásokra vártam a semmiségek közti félhalálban, az évek szédülten szálltak felettem, én egyre csak vártam, s nem jött el egy sem.
Esőcseppek csoszogása a párkányon, ütemükre ébred a hősi álom, ahány csöpp csepp, annyi lehettél volna, gyűlnek, egyre gyűlnek, az éjbe folyva.
Minden ugyanúgy kezdődik elölről, a dolgos idő mindent újraőröl, s te, vitéz lélek, összerakhatod szívedben ismét a káprázatot.
Nem futunk már neki többször – megpróbáltuk jobbá tenni ezt a világot, s nem sikerült. Ülünk hát a parton, az élet és a víz folyik tova, figyeljük, bor mellől, a komótos, mégis szörnyű tempót,
és kivárjuk, amíg fellázad a mozgás ellen a szív, és mint a hajó, szemben a sodrással, hogy a rakományt kipakolják, s vihessen valami mást, egy időre megáll, várunk mi is egy új elindulásra.
egyszer kell ezt elmondani de jól mert bolondot nem fogok csinálni magamból hogy újra meg újra belekezdjek
kisfiú koromban szavaltam én is petőfi-verset nem tudom hányszor kokárdát tűztünk a kisdobosnyakkendő mellé március tizenötödikéken és kiálltunk és megtapsoltak minket más nem történt hiába nézek megmarkolható nyolcvanas évek ködös borsodi bányavidék minden a semmié lett
az iskolában persze kipingáltam én is az arcát a tankönyvben ahogyan mindenki és sokszor elskandáltuk hogy gatyába‘ táncol de ez nem a korszellem volt vagy az őrsi gyűlés hanem csak a gyerekkor amikor mindent szabad még amikor menni kell a többiek után vagy előttük járni a rossz példával a tanárok s a tankönyvek malasztjával szemben
vicces mégis a kilencvenes években lett a szibériai kutatás idején amikor úgy különben mindenféle baj jött lemarták a húst az emberről azok az idők azok a politikák azok a politikusok azok a pártok és akkor még ki akarták vakarni ezt a mítoszt is de nem ment bár sokáig tartott és nem is lehetett igazán odafigyelni mit maszatoltak össze és hogyan és hányszor de már amúgy is mindegy lett mert közben jött a nagy magyarkodás és ellaposodott minden az ünnepek a frázisok a betanult lózungok elsőre is untam a könyökömön jött ki az egész humortalanul üzente az a sok fej hogy nincsen itt semmi dolgom se másnak semmilyen közben meg már az egész egy vicc volt és még mindig egyre viccesebb lett amit műveltek azok a politikusok azok a pártok anyátok
innentől kellene mondanom nagyon jól nehogy bolondot csináljak magamból
kis híján elhittem hogy nincsen dolgom tényleg beszélni írni gondolkodni róla nekem nem megy nem lehet mert sose lesz személyes tétel főleg hogy van amit nem is igazán értek
úgy láttam egy halott költőnek mégiscsak könnyebb megúsznia a diktatúrát mert lepereg róla és nem érinti meg őt csak akarja ám semmiképpen sem lesz a diktatúráé hisz éppen attól nagy a nagy költő életműve kihúzza a szutyokból úgyis sőt el se süllyedhet ám a demokráciában meg amikor az ünnepi beszéd lényege hogy ő is ránk szavazna ha élne lehúzzák lenyúlják tönkreteszik ezek a politikusok ezek a pártok anyátok
de igazam ebben sem lett mint soha semmiben mert a diktatúra is megfogta bemocskolta csak aztán múlt lett petőfi meg petőfi volt és petőfi maradt ami meg most van az most fogja meg most mocskolja be de valószínűleg csak ennyi a különbség a diktatúra és a most között petőfi azután is petőfi marad mikor majd a mostra is azt mondja a könyvünk hogy félig diktatúra volt vagy tán egészen az mert minden megint ugyanaz elnökök politikusok pártok a kurva anyátok
most kellene ezt itt nagyon szépen és jól nem szabad bolondot csinálnom magamból
sok semmilyen évnek kellett eltelnie míg egyszer a funar-éra végén kolozsváron ért március idusa a biasini-szálloda előtti rengeteg ember közt ott álldogáltam én is az árva tápos és bámultam a magasban a táblát ismeretlen téren ismerős zászlók alatt biztonságos állami ünnep fizetett szónoka híján a frázisok között nem bolyongott senki vagy legalábbis nem azok között a frázisok között bolyongott de nem is ami elhangzott hanem ahogyan mondták és nem is a szónokok hanem akik ott állva skandálták s énekelték nemzeti dal himnusz szózat úgy robbant ki belőlük minden hang és szótag hogy énbennem egyszerre megdörrent a tizenkilencedik század és elemi erővel tört rám amit már-már elfeledtem hogy ez az ember az életét adta azért amit leírt meghalt nem játszott attól hogy nem értem nem viccelt meghalt
attól hogy nem értem s hogy nekem nincs az az eszme sőt semmilyen eszme sincs őneki volt és magát adta érte
nem volt ebben semmi szégyen és küldetés sem támadt bennem inkább csak életre kelt amiről azt hittem halva született valahogy abban az országban ahol az elnökök a politikusok a pártok hej de nem foghatom rátok mert olyan lennék mint ti a jó kurva anyátok
egyszer kellett volna elmondanom ezt jól de már látom hogy bolondot csinálok magamból
egy hete sincs hogy életemben először beszéltem kicsit róla jókedvvel utaztam váradról nagykárolyba mégis letörve jöttem onnan vissza tápiába pedig nem történt semmi baj sem petőfi szerelemre gyúlásának városában csak éppen belém döccent az úton amit lassan egy éve érzek de egészen mégis csak akkor értettem meg hogy mit is jelent hogy nincsen már célom semmi nincsen már amiért ide vagy oda menni csak maga az út van amit végig kell járnom és épp csak most halt meg a legjobb barátom őt indulok temetni ha befejezem a verset és vele az igényt az értelmes szabadságra és a szerelembe vetett hitet az övét a sajátomat
márpedig épp e kettő nélkül nem lehet erről beszélni jól nem csoda hogy a végén mégis bolondot csináltam magamból
A tökély egy nemét tűzte célul magának, s oly költészetet űzött, mit bárki azonnal ért; az emberi dőreséget ismerte, mint tenyerét, s fölöttébb érdekelték flották és hadseregek; ha nevetett, körötte szenátorok hahotáztak, s ha kiabált, az utcán meghaltak a kisgyerekek.
Ekkor történt, hogy a szálloda kapuit beszögezték. A szállodás úgy támolygott éjszakánként át a szobákon, mint egy alvajáró, hálóingben, gyertyát tartva magasra. A lakók nem tudták, mitévők legyenek. Jobbra a falban, felfelé a falépcsőn mélyedés volt a szobornak – a szobornak, mit senki se ismert. Betűrendes névsort írtak össze. Minden éjszaka egyikük levetkezett, s a szobor helyére állt. A többiek az emeleti folyosóról figyeltek, méregették, hallgattak. Kint az utcákon puskalövések dördültek. S holdas éjszaka volt.
„ mint falnak vetett laza selyemgomolyag” /Ezra Pound: A kert/
Ha újra kezdhetném az életemet, amire semmi esély, nem lennék költő, irodalmár, versbolond, kora ifjúságomban megpályáznék egy világító-toronyőri állást, Emigrálnék egy itáliai világítótoronyba, figyelve az égi jeleket, az álmokat, a rontó szellemek működését. Őrizném a tüzet, jeleznék ködben tévelygő hajóknak. Irányt mutatnék, hogy ne tévedhessenek el soha, a nyughatatlan tengeren, úgy, ahogy én tévedek el mostanában, az életemben, Pisában, Kung sétáit felidézve hajnali mezőkön, s a pagodák csillámló árnyékait figyelve, miközben utált ketrecem tercelő rácsai arcomra hullnak, megjelölnek és egy hangya sem ment meg, egy fűszál se, semmi! Várom, hogy kivégzésre szólítsanak, hogy fejeződjön már be ez az egész őrület, körforgás az én körül, ez a hajsza... Már világító toronyőr sem lehetek soha...
Legyen reggel köd amikor nem látsz semmit főleg a lényeget nem mert ha látnád meg tudnád ragadni. Közelebb mész elúszik te tudod, hogy ott van de jönnek mások elveszik tőled szétszedik darabokra átnevezik új ruhába öltöztetik sötét ruhába. Nem ismersz rá pedig találkozol vele minden áldott nap. Itt, Európa közepén.
adj egy ismerős vonást vagy legalább tévessz össze valakivel akivel van valami közös bennetek akivel iskolatársak voltatok egy utcában laktatok együtt utaztál a buszon mondd hogy valami rémlik valahol mintha már mintha a hangja egy ránc a homlokán a tekintete emlékeztesselek az óvodás pajtásodra a tanítódra a postásra bárkire ne legyek idegen adj egy ismerős vonást
Szeretem a hajnalokat, hallgatom ahogy a távolban felsípol egy vonat, sztaduk, sztaduk, kattog a sínen a kerék, akár a falban kanyargó vízvezeték.
Ilyenkor sorban mind elém állnak, férfiak, nők, elhasználtak, felhasználtak, gyárak, földek szomorú rongyai, sztaduk, sztaduk, te vajon mit akarsz mondani.
A fennmaradást már régen zálogba csapták, a cédulát elcserélték kenyérre, hazugságra, kinek mire tellett belőle, és röhögve borba mártották a szabadság fattyát, sztaduk, sztaduk, gyerünk a keresztelőre.
Felednünk kéne a cifra paloták üres gőgjét, nekünk, kik a döglött bérházak tövében élünk, halunk, bár néha még érezzük eltüzelt zászlóink füstjét, sztaduk, sztaduk, lassan elrohadunk.
Mégis, kiirthatatlan fák vagytok, csak gyümölcsötöket tépték le éhes kezek, és ha újra villódzó fejszékre éretten jajgattok, sztaduk, sztaduk, madaraitok fészke lesz szemem.
Nem elég fent, magasban szállni, leszállni is bizony tudni kell – erre tanít vándormadár röpte – így tud legyőzni távolságokat; kell pihenés, energia felhalmozott, átvészelni az orkánt, légörvényeket. Leszállni is tudni kell akkor is, ha fentről a világ oly’ csodás s lent vár nem csak a zöld pázsit de sok veszély és szürke hétköznapok – így születik a vágy, hogy ismét felrepülj – lent és fent körforgása ez – így teljes az élted, így kerek a világ.
Vitt a villamos; – mint a háló szűrte szemem a tömeget: rögeszmém volt már nézni, bárhol, ki a nálam is öregebb. Ez, az, amaz! Saját jövőmet vizsgáltam az arc-romokon. S belém nyilallt a szívriasztó hasonlóság: mind rokonom! Velük kaptam egy anyanyelvet, egy édent, egy szülőhazát, (téged, délszaki, barnabőrű, fűszerszigeti ifjúság!)
Velük volt közös ideálom, hiedelmem, egem, hitem, velük égek közös pokolban, ha e hitem elveszítem (abban, hogy oda bár az éden, van föld s munka, gyümölcsöző, elszállt a menny bár, áll fölöttünk csoda-népesen a jövő).
Kínai és kínai közt vagy néger és néger közt se több a szín-, a vér-, a sorsközösség mint mi bennünket összeköt.
Közös célt, hajh, közös utat mi lelünk, egyívásúak! Sárgafoltunk van, közösebb, mint nemrég a kivetetteké – velük megyek máris menetben egy szörnyű téglagyár felé –
Ezt gondoltam, meg ezt: velük kell feleznem hát bút s örömöt; a többi – bámész utca-nép csak; ha szán, ha pénzt lök, ha röhög; más! Más az étele, szokása, sorsa: idegen! Nem-rokon! Dacosan, sértetten soká ezt gondoltam. Már nem gondolom. Mert már tudom, hogy kik a járdán úgy feszítettek az imént, a menet végén, folytatásul, mind bekerülnek mi közénk. Tudom: néhány perc s oh milyen vad zűrzavar lesz köztük a „gyűrű”, az igazoltatás miatt –
Szeretnék odaszólni nékik: fussatok, míg ideje van, fussatok gyorsan, – csomagolni, Mert a menekvés – hasztalan! Motyóba gyorsan kenyeret, gézt, vajat, aszpirint, takarót, s csókot hamar, kiknek a búcsú nem is az, ha nincs búcsúcsók, aztán, gyerünk! Elég a holmi, sőt fölös is, bármily kevés! Így szólnék. Nem szólok. Hiába ez is, a figyelmeztetés. Hisz megadták hajdan az intést s hasztalan adták nekem is;
pedig nem is akárkik adták – utoljára szegény Babits… Nézem némán a járda népét s nem bánva, ki ért, ki nem ért, tisztelgek bensőben nekik, mint elítéltnek az elítélt.
kitárt karokkal nézzél szembe a mentőautók lámpájával ne hazudj szerelmet – szeress – élettel és nem halállal kerüld ki a szemétkukákat a szennyes szavakat vakard le arcodról a sarat a megvetés mocskát mutasd fel fénylő világodat bújjunk össze a rettenetben tanácskozzunk hogy lebírjuk egymás elől ne meneküljünk beleőszülünk de bírjuk kibírjuk a magányt is ha kell az életmentő árvaságot gyújtunk testünkből piros gyertyát tenyeret melengető lángot a kisdedeket hazahozzuk az égről a földre a kisszékre a bivalyokat tejútra hajtjuk napraforgót tűzünk az égre leszünk a szavak sebészkése gyümölcsfaoltó kisbicskája szolgálatos ápolónője orvosa kiskatonája kiszáradt nagy fák némaságát megszólaltató siratóének énekkel köttetett szerelmek végvári vitézkedések visszük kis lábosban a leveskét a kórházba a nagybetegnek építünk kicsi fecskefészket az el nem múló szerelemnek véget vetünk a maszkabálnak a krepp-papírszárnyas angyalkákat beutaljuk az óvodába vetünk a kisördögöknek ágyat a megsebesült versenyautót puszta kézzel hazahúzzuk arcunkról a ráfestett mocskot bőrünkkel együtt lenyúzzuk és kiülünk a dombtetőre énekelni – lábunk a tóban készülő halálunk bepakoljuk a bőröndbe elutazóban de minden útról hazatérünk a kéttenyérnyi kishazába hogy ne legyen se fenyő se jegenye se vén diófa többé árva
Ül Arany János, mintha egy divatjamúlt, régi órazsebben, megbújva, csöndben. S szépen, nyugodtan méri az időnk. Nem jelzi se csergés, se villogás, se ketyegés, időnként észbe kapunk, elővesszük, s felhúzzuk Arany Jánost. Van neki egy csodálatos kis srófja, ami odaillik bárki két ujja közé. Néha elfelejtkezünk róla, ül akkor is csendesen, porosodik, akár éveket is az órazsebben. Aztán észbe kapunk, elővesszük, s újra csak rajta mérjük a pontos időt.
Harmincak voltatok, barátaim, harmincak. Mint azok a bizonyos ezüstök. S valaki megkapott titeket. Meg. Úgy indultatok útjaitokra, mint a hittérítők. Igaz, történt néhány gikszer az utolsó együtt töltött estén. Volt, aki felvágta az ereit, volt, akit kilöktetek az ablakon. Volt, aki töviskoronában illegett a tükör előtt, volt, aki kihangosítási kézikönyvet tanulmányozott. Amúgy, alapjában véve szép, tartalmas volt az utolsó együtt töltött este. Igen magvas eszmecsere zajlott a környülállások mibenlétéről. Majd hosszú vonatfütty húzódott harmincótok vonata után, melynek még most, ötven év múltán is hallani vélitek a hangját. Ott vagytok tartományaitokban, sertepertéltek szakállasan, szorgalmasan ilyen-olyan kormányhivatalok előtt, örömmel s hittel tölt el a hívek száma. Munkátok jól végeztétek. Összeírtátok a tartomány faunáját, flóráját, megírtátok néprajzát, várostörténetét, lassan mindahányan, ki így, ki úgy, filiszterek, díszpolgárok lettetek a régiók tanácsaiban. Igaz, ráment egy élet. Ha robajlás visszhangzik ott lenn, kertjeitek alatt, kinyitjátok az ablakokat a régi vonatfütty után fülelve, melynek, lám, máig nem halt el a hangja. Pedig ez már rég nem a ti indulásunk robaja, hangja. Pedig ez már rég más indulások robaja, gőze. És hát bizony, harmincak vannak most is, ők is harmincak. S valaki megkapja őket is, meg.
Én azt mondom, továbbra is, most, békeidőben: Minden vers aknamezőn indul el a csudák felé. És nem lehet semlegesíteni előre a vers útját, nem tudni, merre megy. S ez így van jól. Figyeljétek a vers útját. Ha utána mentek, meglehet, életben maradtok ti is. A szétrobbant versekkel ne törődjetek. Kitüntetés, paróka, fehér kesztyű: kijár nekik is. A színházat megkapják ők is. Ennyi volt a szerepük. Hogy aknára fussanak. Mielőtt ti arra a helyre elérnétek. Tudom, tudom, mit gondoltok: „Kit érdekel?!” Én mindenesetre, addig a bizonyos aknáig megyek előre, csudáim felé. Ha követtek, ha nem. Ám lássátok, ha akartok saját csudát.
