Gondopharész-Gáspár vagy parthus nevén Vindapharna a Crassust legyőző és a Sáhnáméban említett Rusztaham surénának volt az ifjabb fia s ilyenformán Arakšnak vagy Arašnak az unokája. Kr. e. 10 körül hódíthatta meg a "szakák" vagy saját pénzeik szerint "szakaurak" birodalmának egy részét a mai Afganisztán területén.
"...ruler of the eastern-greater Iran, who ruled between 10BC to AD17 on the vast empire of the Saka at the time of Arsacid dynasty"
(Ernst E. Herzfeld: Iran in the Ancient East; London--New York, 1942; New York 19882, 291. o.)
Rengeteg jó kép van erről az Indo-parthus Királyságról, nemcsak a későbbi uralkodókról, de a mindennapi életet bemutató korabeli ábrázolásokról is. Igyekezni fogunk bemutatni ezeket később.
Akit érdekel a téma, lapozgasson csak vissza, miket mondtak itt el a mi nézeteinkkel szemben, hogy parthus mágusok, "szíriuszi származás", ugyan már...
Ő lehetett az Újszövetségből ismert háromkirályok egyike, az indiai Gáspár... A történet szerint ő is a jászolhoz járult a Megváltó születésekor. Az örmény forrásokban neve Gasztaphar formában szerepel.
The name of Gondaphares was translated in Armenian in "Gastaphar", and then in Western languages into "Gaspard". He may be the "Gaspard, King of India", who, according to apocryphal texts and eastern Christian tradition, was one of the three Biblical Magi who attended the birth of Christ.
„Az uralkodó Sélymbria közelébe jutott. Aztán hajón készült elindulni Perinthosba, amelyet újabban Hérakleiának szoktak nevezni. Gyors járatú hajók voltak ott, s ezek nem nélkülöztek semmit abból a tökéletes felszerelésből, amely a császár útnak indulásához illett. Az uralkodó megkezdte a tengeri utat, ekkor azonban rendkívüli felhőszakadás zúdult le, s olyan fékezhetetlen szélroham következett, hogy az evezőpadoknál ülő evezősök elengedve a lapátot, abbahagyták az evezést, a sors véletlenére bízták a hajókat. Ám a császár ötvenevezős hajójával mégis elkerülte a hajótörést, s bár nemigen remélhette a megmenekülést, sikerült Daonionban biztonságba jutnia. Ezen a helyen töltötte az uralkodó az éjszakát, majd amidőn hajnalban derűsre fordult az idő, császári lovára szállt, és megérkezett Hérakleiába. Meglátogatta Glykéria vértanú templomát, s amennyire lehetett, a szent helyen tiszteletét nyilvánította; pénzt is adott, hogy annak segítségével az avarok támadása nyomán tűz áldozatául esett templomrészek újra visszanyerjék szépségüket. Aztán elrendezve a haderőket, tovább vonult a városból. Négy perzsa mérföldet tett meg, s mikor a nap leszállt, egy lejtős fekvésű helységnél ütött tábort, amely népes volt, s bőségében az élelmezéshez szükséges javaknak. Ezen a helyen védőárkot vonatott. Majd amikor az uralkodó kísérői függönyökkel vették körül a császári sátrat a testőri szolgálat rendjének megfelelően, egy asszony jajgatni kezdett, kiáltása viaszhangzott, és egyre gyakrabban tört fel; szülési fájdalmak kínozták az asszonyt. A császári kíséretből egy testőr kiment, hogy abbahagyassa a kellemetlen hangoskodást. Miután a kérdéses házhoz érkezett, és tudakolni kezdte a kiabálás okát, az asszony megszülte gyermekét. Ez azonban a természet szörnyszülöttjének bizonyult. Mert szem, szemhéj és szemöldök nélküli volt a gyermek, kezei és karjai idegenszerűek, kiformálatlanok, csípőjéhez halfarok nőtt. Amint a testőr megvizsgálta e furcsa látvány mibenlétét, az apát, az anyát és a gyermeket a császár elé vonta. Az uralkodó megtekintette a szörnyszülöttet, annak szüleit kifaggatta, hogy miként követezhetett be ez az eset. Ám semmit sem tudott meg a szülőktől, mire befejezte a szemlélődést, és parancsot adott a szörnyszülött megölésére. Annak szülőanyját elbocsátotta, a gyermekre pedig lesújtott a kard.”
591 őszén vagy 592 tavaszán Maurikiosz császár már személyesen készült kézbe venni a hunogurok elleni hadműveletek irányítását...
Theophülaktosz Szimokatta V, 16, 1 fin.
„… miután a kardot nem festette többé vörösre ottan [ti. a keleti fronton] a vér, a haderőket az uralkodó a leggyorsabban Európába szállíttatta át, és Anchialosba készült kivonulni. Tudomására jutott ugyanis, hogy az avarság ismét jönni készül. Miután a barbár sereg várható volt, hadi készülődésbe fogott. A senatus tanácsának tekintélyesebb tagjai kérték ugyan a császárt, hogy jelöljön ki hadvezért a háború irányítására, és halassza el az uralkodó a személyes hadba szállást. Miután pedig az ő rábeszélésük nem járt eredménnyel, az egyházi rendek feje kérlelte a császárt, hogy mondjon le a személyes fővezérség tervéről, s mást bízzon meg a háború ügyeinek intézésével. Majd miután az ő kérése sem talált meghallgatásra, a császárnő járult gyermekeivel együtt könyörögve házastársa, a császár színe elé, hogy az változtassa meg döntését. Miután pedig asszonyának kérése sem járt megbánást eredményező arckifejezéssel s a meggyőző hang eltalálásával, Maurikios császár kivonult palotájából másfél perzsa mérföldnyire. Hebdomonnak nevezik ezt a helyet a bizánciak. Azon a napon erős napfogyatkozás köszöntött be. Kilencedik éve volt akkor Maurikios uralmának. Aztán rendkívüli erejű szélvihar tört ki, erős déli szél, úgyhogy kis híján a tengerfenék kavicsát is felszínre vetette a hullám sodorta iszappal. Az uralkodó meghallva, hogy a perzsa Dalauzas érkezett hozzá, visszasietett a császárvárosba. Majd a követség kérését, amilyen jól lehetett, elintézvén, ismét hadjáratának megvalósításához fogott. Valamiféle, a háborúhoz támogatást ígérő isteni látomásra vágyott, s ezért az egész éjszakát az isten tiszteletére szentelt nagy templomban töltötte, amelyet Iustinianos császár építtetett; e kultuszhelyet az isteni bölcsességről elnevezve szentelték fel egykor. Álmában azonban semmilyen látomás sem mutatkozott. Így aztán a néppel együtt könyörögve, istenanyjának a város előtt fekvő templomában töltötte a napot, és vezette az ájtatoskodást, s az emberré lett isten testének szentséges eledelét is magához vette. A Forrás [Pégé] mellettinek mondják a szóban forgó templomot. A következő napon innen felkerekedve a császár a Hebdomonnak nevezett helyre érkezett. Hatodnapra pedig Rhégionhoz vonult. Itt koldulók mérhetetlen tömege gyűlt össze, s kérte, hogy kapjon valamit a császártól. S az uralkodó az összecsődült tömeget az ottani császári palotába terelve emberséges szeretetre méltatta, és elegendő pénzt osztva szét, az összegyülekezett sokaság szegénységének gyötrő érzését enyhítette.
Mikor pedig reggel lett, parancsot adott a kürtök megszólaltatására, megkezdte a menetelést. A Rhamphoshoz érkezéstől fogva a testőrkíséret előtte vonult. A menetoszlop hosszú vonalba fejlődött. S az uralkodó rendkívül gyönyörködött az elöl parádésan felvonuló, haladó vonalalakzatában. Hátul menetelt a sorkatonaság. A császár és a körülötte levő haderő előtt vitték és arany dárdanyélen emelték a magasba Krisztus keresztjének fáját. Másodnap hajnalán a császár ellenében jött egy óriási vadállat; ez vaddisznó volt. A császár lova a vadállat hirtelen feltűnésétől megbokrosodott, s lovasát, a császárt megvadulva le próbálta vetni a nyeregből. Miután azonban a császár szilárdan ülve a nyeregben erősen tartotta a kantárszárat, a ló akaratlanul is engedelmeskedni kényszerült, majd midőn szeme elől eltűnt a félelmetes látvány, megváltoztatta viselkedését, és újra kezesen követte a kantár irányítását. A vadállatot senki sem támadta meg, büntetlenül vonulhatott el anélkül, hogy erejét küzdelembe vetette volna. Amint a vadállat eltűnt, a császár a kereszt jelét vetette homlokára, ahogyan ezt a keresztények váratlan események alkalmával tenni szokták. Aztán folytatta útját, eltűnődve mindazon, ami a vele történtekből olyan kiszámíthatatlannak mutatkozott.”
„Az előzőleg idézett Maurikios-hellyel ellentétben itt biztosan megállapítható, hogy egy, a »szkíta« vadászatokon is alkalmazott elrendezése a lovasoknak az, amit a szerző a bizánci sereg vezetőinek a figyelmébe ajánl.”
Maurikiosz XII, 10, 33
„Lehetséges más módja is [a hajtóvadászatnak] kevesebb lovassal, úgy, ahogyan a szkíták előszeretettel csinálják. A lovasok sátorközösségei egységekre bomlanak, ötösével, tízesével maradnak együtt, leginkább íjászok, és a vadtól megfelelő távolságban lévő külső állásokat megosztják maguk közt. Amint a vad mozog, azok, akik a közelébe kerülnek, saját területükön hajtják, s amint tehetik, lenyilazzák. Ez persze az egyes férfi számára több mozgást és gyakorlást biztosít; ám ugyanakkor az ilyen hajtások veszélyt jelentenek a fiatalabbaknak, kimerülést a lovaknak, s céltévesztéssel is járhatnak.”
Gáspár-Gondopharész
Indo-parthus kőpaletta Gandhárából
Gondopharész érméje, hátlapon az uralkodó tamgájával
Gondopharész lovon, az érme hátoldalán Zeusz
...még mindig ő
Gondopharész/Gáspár
És egy kis csemege...
Gondopharész érméje
Gondopharész tamgája...
És ehhez hasonló címerjel Iránból
Gondopharész lovon
Érme a királyság fővárosából, Taxilából a Gondopharész hódítását megelőző időből, a Kr. e. II. századból
Íme az arcképe az egyik érméjén
A Gondopharész által alapított Indo-parthus Királyság
Parthus (avar) nehézpáncélos lovag a Krisztus előtti időkből
Parthus templom romjai Hatrából
Hunogur lószerszámdísz és aranygyűrű Gyulafehérvárról