antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
A téjszín léget elkeverte fekete borával az éj: lelkem ma, vágyak büszke lelke, megúnt szavakkal ne beszélj, húnyd be az ajkad, nyisd ki szárnyad, szabad szemeddel szerte nézz: ma messze szállnod nem nehéz.
Mámorosan az éj borától szárnycsattogás legyen dalod: ki éjt iszik, a kéjre bátor, tenéked ez volt italod. Sokáig ittad, részegülhetsz, azért vagy mostan oly szabad: repülhetsz magad.
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Zöld szél. Zöldbe borult ágak. Bárka ring a tenger fodrán, ló és lovas hegyre hágnak. Lány álmodoz könyöklőben, árnyék borul derekára, zöld a haja, zöld a húsa, hült ezüst a szeme-párja. Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Cigányhold süt cigánylányra. Már minden a leányt nézi, ő nem érzi, nem is látja.
*
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Dércsillagok vonulása, uszonya a homály-halnak virradatot hoz világra. Ím, a szelet, mint a smirgli, érdes füge-lomb sikálja, a hegy agavé-bozontja nagy vadmacska borzas háta. Ó, ki jönne? Honnan jönne? Könyöklőben a lány árva. Zöld a haja, zöld a húsa, ecet-özön lett az álma. Cimbora, én elcserélném hátasomat a házával, tükrével a kantárt, nyerget, késemet a pokrócával, mert én vérben lovagoltam a cabrai hegyen által. Kis cimbora, ha tehetném, egyezséget kötnék bátran, de én nem én vagyok immár, és a házam se a házam. Cimbora, a magam ágyán illőn várnék a halálra, vaságyra, ha ledűlhetnék, jó hollandi gyolcs havába! Mellem torkig fölhasítva, ekkora a sebem, látja. Lát a szemem barna rózsát fehér ingen háromszázat. Övkendőd is vértől büdös, dagadozik vérben ázva. De én nem én vagyok immár és a házam se a házam. Akkor menjünk föl a hegyre, hegy-párkányok határába. Hadd menjek föl a magasba, föl a magas kő-hazába, hold-párkányok alá menjünk, vízömlésbe, zuhogásba!
*
Két cimbora megy a hegyre, föl a magas kő-hazába, elcsöppent könnyük, vérük azt az utat kicifrázza. Imbolyognak bádog-lámpák, borítják a tetőt lázba. Fölsebzi a hajnal bőrét üvegdobok roppanása.
*
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Zöld szél. Zöldbe borult ágak. Két cimbora megy a hegyre, hosszú ott a szél fuvása - epe, ménta, bazsalikom ízét szárítja a szájba. Cimbora! A lányod hol van? Hol a kesergő, az árva? Várt az téged számtalanszor, szűntelenül jöttöd várta. Zöld könyöklőn arca harmat, fekete volt haja sátra!
*
Ciszternában a cigánylány. Síma vízen ring az árva. Zöld a haja, zöld a húsa, hűlt ezüst a szeme-párja. Fönn lebeg, mert a hold vette fényes-jeges agyarára. Édes lett az éj is végül, mint egy kedves tér magánya. Künn a kapun részeg zsaruk zörömböltek, de hiába. Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Zöld szél. Zöldbe borult ágak. Bárka ring a tenger fodrán, ló és lovas hegyre hágnak.
a fénynek különös színe volt mint utolsó hangnak egy szerelmes dalban
különös teret teremtett ahol a dolgok élénkek és kikerülhetetlenek:
egy másfajta zöld mint az ajtóm előtti sövény zöldje nekiütődött a sápadt falak türelmes fáiba a lekaszált pázsit rózsaszínjébe beszivárog (most éj van) a csöndhegyekbe
Volt idő, mikor hegedűjükkel táncosok Fel tudták tartóztatni a gyerekek gondjait? Ó, volt idő, mikor még tudtak sírni könyveken, De bizony mindent kikezdtek az idő férgei. Az ég boltjai alatt életünk bizonytalan. Az életben az ismeretlen a legbiztosabb. Akiknek nincsen karja a fényreklámok alatt, Annak a keze a legtisztább, s kinek nincsen szive: Csak azé nem fáj s így csak az lát tisztán, aki vak.
Rebbenő szemmel ülök a fényben, rózsafa ugrik át a sövényen, ugrik a fény is, gyűlik a felleg, surran a villám s már feleselget fenn a magasban dörgedelem vad dörgedelemmel, kékje lehervad lenn a tavaknak s tükre megárad, jöjj be a házba, vesd le ruhádat, már esik is kint, vesd le az inged, mossa az eső össze szívünket.
"Nem úgy dolgozott, mint aki azért dolgozik, hogy éljen, hanem mint aki nem akar mást, csak dolgozni, mert nem becsüli magát élő embernek, csak mint alkotó óhajt számításba jönni, egyébként pedig szürkén, feltűnés nélkül jár a világban, mint a színész, ha már lefestette magát, és aki egy a semmivel, amíg nincs szerepe."
Testvértelen szád meztelen remegni kezd és tiszta fénnyel ragyog fel melleden az ismeretlen stigma, bordáid közt a drága jel, mely örök sebet éget és többé sose tűnik el, csak mélyebb lesz a mély seb. Csak mélyül és be nem heged, örök halállal árnyal, s te fölállsz: növő szél vezet a megnyílt éjszakában. Átlépve házad küszöbét útnak eredsz a csöndbe, nem tudva merre és miért, hogy áldni fogsz vagy ölsz-e? Csak mész. Köröskörűl hegyek roppant magánya, itt-ott kivert tanyák és félszerek gazdátlan foltja villog, és küldenek, hogy vándorolj, bár buknál végre holtan a puszta földre, ajkadon kibékülő mosollyal. De ekkor szűk ösvényre érsz és hirtelen megállasz, mögötted hosszú csönd van és némán előtted áll az, kiért elhagytad mindened, száműzetésbe mentél, mert sorsodat ki fejtse meg, ki az, ha ő se testvér? Megállsz előtte, meztelen sebed kitárva, melyet a messzeségből melleden nehéz hatalma ejtett. És vársz, mint fáradt katonák, hisz nincs már senkid itten. Ő visszanéz az esten át, csak néz, és meg sem ismer.
Halászok mesélik, hogy messze délen egy olajos, fűszeres szigeten, hol drágakő szikrázik a homokban, volt egy madár, amely a földön állva csőrével magas törzsek koronáját szét tudta verni; s ha bíborcsiga- színű szárnyait nehéz, alacson repülésre nyitotta: hát akár egy sötét felhő, egészen olyan volt. Napközben, mondták, az erdőbe bújt, esténkint pedig kisétált a partra s az algaszagú és sós szélben oly édesen dalolt, hogy a delfinek, a dal barátai, mind odaúsztak az aranytollas és sziklás vizekben. Így élt, ősidők óta, és csak a hajótöröttek látták, senki más. Mert amikor az emberek fehér vitorláit először vitte jó szél a sziget partjaira, birodalmát még egyszer belátni a dombra hágott, s azt mondják, széttárta nagy szárnyait és tompán sírva, jajgatva kimúlt.
Szebbek a szép tavaszi napoknál is, de szavaid, barátom, hidegek, mint a vas, és még az éjszakánál is ijesztőbbek.
Minden este megáldalak álmaimban, te nem is tudsz róla. Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet.
Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni, a magányodat szeretem és lelked kételyeit,
mert örök szomorúság borzong benned, mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem.
Régóta enyém vagy. A Hegyen is te beszéltél velem?
Sokáig elvesztettelek, azért csábított a kentaurok és pogány nők hívása.
Itt maradok veled. Hallak. Rád figyelek, de még szégyenkezve és kissé tartózkodóan, mint a virág, mely a februári nap simogatására nem mer egészen kinyílni.
Magam vagyok és csak magányra vágyom, magamra hagyott társam és szerelmem, magam vagyok, nincs hű uram-barátom, magam vagyok, haragvón, csendesedten, magam vagyok gyötrő nehéz hevemben, magam vagyok, hogy nálam senki jobban, magam vagyok hívemtől elhagyottan.
Magam vagyok, ha ablakom kitárom, magam vagyok szobámba rejtezetten, magam vagyok hallgatni nagy sírásom, magam vagyok, letörve, ernyedetten, magam vagyok, bár mind keservesebben, magam vagyok kuporgón a sarokban, magam vagyok hívemtől elhagyottan.
Magam vagyok mindenütt a világon, magam vagyok jártomban s megpihenten, magam vagyok, hogy nincs ebben se párom, magam vagyok mindentől elfeledten, magam vagyok, ha sértést kell viselnem, magam vagyok, ha könnyem elzokogtam, magam vagyok hívemtől elhagyottan.
Herceg, most gyűl a bánat csak felettem, magam vagyok gyásztól fenyegetetten, magam vagyok sziromnál hervadóbban, magam vagyok hívemtől elhagyottan.
Mivel ajkamhoz ért színültig teli kelyhed, és sápadt homlokom kezedben nyughatott, mivel beszívtam és nem egyszer drága lelked lehelletét, e mélyhomályú illatot,
mivel titokzatos szíved nekem kitárult, s olykor megadatott beszédét hallanom, mivel ott zokogott, mivel mosolyra lágyult szemed szemem előtt és ajkad ajkamon,
mivelhogy sugarát üdvözült főmre szórta örökké fátyolos világú csillagod, és nyaradból lehullt egy gyenge szirmu rózsa, amelyet életem árja elringatott,
most azt mondhatom az időnek, míg tovább száll: - Vágtass, ha jól sik! Az én időm örök! Vidd hervadt csokrodat magaddal: szebb virágszál nyílik lelkemben, azt soha le nem töröd!
Nem dönthetik fel a friss vízzel teli korsót Vad szárnycsapásaid. Minden hamud kevés: Lelkemnek lobogó máglyáját ki nem oltod! Szerelmes szívemen nem győz a feledés!
Rejtettelek sokáig, mint lassan ért gyümölcsét levél közt rejti ága, s mint téli ablak tükrén a józan jég virága virulsz ki most eszemben. S tudom már mit jelent ha kezed hajadra lebben, bokád kis billenését is őrzöm már szívemben, s bordáid szép ívét is oly hűvösen csodálom, mint aki megpihent már ily lélegző csodákon. És mégis álmaimban gyakorta száz karom van s mint álombéli isten szorítlak száz karomban.
Hogy ifjú tested átsüt a halálon, másfélezer magányos éjszakámon, hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek, hogy árvaságom ablakát beverted, hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak, hogy a temetők rám ujjal mutatnak, hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség, nincs más erény már, csak az ifju szépség, hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded napkeltét lesik a didergő éjek, hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak, mert arcod fénye nem szűnik fölöttem, s kiver a boldogság, mint a verejték - oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!
Fiatal lány volt, ám ölébe ejtett Szemmel már úgy ült, mint dús terhü nő, Ki révedezve sejti már a rejtett Jövőt, mely szíve alján csendbe nő, Maga körűl minden zajt elfelejtett, Lesiklott róla Gond, Tér és Idő, - Körötte durva, lármás utasok Tolongtak, s ő csak ült és olvasott.
Néztem hevűlt arcocskáját merengve: Ki tudja, milyen sötét hivatal Felé viszi szegény leányt a zengve Robogó, zsúfolt, sárga ravatal? De addig még övé a betűk lelke, A kopott regény minden szava dal: Grófnővé szépűl, herceg lejt feléje, S féltérden helyezi szívét eléje.
S megáldottam magamban ócska könyvét; Óh, mert lehet akármi ponyva bár, Letörli egy sorsocska árva könnyét, S a vad világ többé nem oly sivár: Egy árnyalattal tűrhetőbb, egy gyöngéd Sóhajjal jobb, nem fáj úgy élni már, - Egy rossz író is így érhet föl tisztelt Rendű és rangú harminchat minisztert!
Ó, hadd rontsák hát mások a világot, Politikák, jelszavak és hadak! Csak a tollakat ne fogja meg átok, Írók kicsinyje s nagyja, rajta csak! Isten szivét nem bízta, csak tirátok, S míg ég és föld bús rommá omlanak, Hű könyveinkben daloljon a lélek Vigaszos daccal: mégis szép az élet!
