Krónika-topik az egyik legnagyobb tudományos felfedezésről.
Az "Én nem tudom elfogadni a relativitáselméletet"-mondanivalójú szurkolókat kérjük a szomszédos pályákon drukkolni.
Nem kell hozzá akréciós korong, azzal csak még bonyolultabb a dolog
#Azt még talán ki tudnám számolni, hogy a sakktáblán hányfajta érvényes elrendezés lehetséges. De arra nem vállalkoznék, hogy a lehetséges akkréciós korongokat megszámoljam. De valószínűleg nem is kell, mert elhanyagolható.
Vegyük ezt a példát, ahol 29 és 36 naptömeg ütközött. Ezek jóval a Chandrasekar határ felett vannak, tehát valószínűleg nagyon kompakt objektumok. A kondenzált anyag az mélyen eseményhorizont alatt lehet. A környezetükből pedig már valószínűleg az összes gázt és port felzabálták. (Ha nem így lenne, az ütközés előtt lehetett volna tapasztalni az akkréciós korongot, illetve jet-eket. (Mondjuk ilyenekre vadászhatnának a csillagászok.))
Nem gondolnám, hogy három naptömegnyi negatív energiájú virtuális részecske jönne létre a másodperc töredéke alatt. Ráadásul ez nagyon közel van a horizonthoz, ahol a szökési sebesség megközelíti a fénysebességet. Nem elegendő, hogy a pár egyik tagja pozitív energiájú. Nagyon pozitív hősre van szükség. Különben az is visszahullik. A párolgás egy lassú és valószínűtlen folyamat, két komoly buktatója is van.
>Önmagában az Einstein egyenlet csak pontbeli jellemzőiket köt pontbeli jellemzőkhöz, arról nem beszél, hogy az energiaimpulzus pontbeli értékei miként befolyásolják a környező pontok geometriáját.
#Azért ennyire nem kell különválasztani a dolgokat, mert az úgy már hamis. Az Einstein-egyenletek teljes felírásban a metrikára vonatkozó másodrendű parciális nemlineáris differenciálegyenletek.
Hogyan lehet egy impulzus egyszersmind energiaáram? Mégis mi a bánat áramolhat egy mv impulzusban? Hát az "m", mégpedig v sebességgel! És egy m tömeg áramlása mc2 energia áramlását jelenti. Az impulzussűrűség pedig az energiasűrűség áramlását.
"a tér (vagy inkább téridő) egyik pontjában lévő anyag akkor hogyan hat a környezetére?"
A Riemann geometriában általánosan érvényes Bianchi azonosságon keresztül.
(Mert a lovak azért még a "tetszőlegesen" görbülő Riemann geometriában sincsenek teljesen szabadon eresztve. Hogy pontosan miben áll a megkötöttség, azt elolvashatod azon a linken, amit már sokszor ajánlottam.)
Az Einstein egyenlet csak a jobboldali energiatenzorhoz köti a baloldali speciális geometriai tenzort. Ám a Bianchi azonosság következtében ez utóbbira van egy további geometriai követelmény is, nevezetesen hogy (minden pontban) nullának kell lennie a kovariáns divergenciájának.
Önmagában az Einstein egyenlet csak pontbeli jellemzőiket köt pontbeli jellemzőkhöz, arról nem beszél, hogy az energiaimpulzus pontbeli értékei miként befolyásolják a környező pontok geometriáját. De az Einstein egyenlet nem is határozza megteljes mértékben a pontok béli geometriát. Amit a negyedrendű Riemann tenzor 20 egymástól független komponense ír le. Az Einstein egyenlet csak a másodrendű Ricci tenzor 10 független komponensét adja. Ami az elsődlegesen térfogat változtató torzulásokat méri. A Riemann tenzort pedig a Ricci és a Weyl tenzorok elemeiből lehet megkomponálni. A Weyl méri az árapály jellegű torzulásokat, amit a Bianchi azonosságok felhasználásával kapunk meg.
Nem kell hozzá akréciós korong, azzal csak még bonyolultabb a dolog, hogy mi honnan ered. Én kb. csak körül üres Kerr-féle forgó (ergo szférás) fekete lyuk kettősről beszéltem. Ennél is fogy az össz nyugalmi tömegükből a keringőzés végefelé. Amikor még nem érnek össze, akkor szerintem még nem. Ez az elképzelés összhangban van azzal, hogy nincs kifelé áramlás az eseményhorizonton, csak befelé, és Penrose-féle folyamat, vagy hasonló.
Majd ha alá lesz támasztva matematikával, jól meg lesz támadva és bírálva és sikeresen meg lesz védve. Anélkül? Annyi légből kapott állítás lebeg a felhőben, hogy nem lesz elég a "mert Astrojan mondta" (de akár Hawking, stb neve is szerepelhetne itt).
Te honnan tudod, hogyan deformálódnak az eseményhorizontok ütközés közben?
#Ezt nem tudom.
Viszont egy ilyan régi FLY esetén a kondenzált anyag már mélyen a horizont alatt kell legyen.
Az nem biztos, hogy egyetlen matematikai pontba zuhan bele az anyag. De azt biztosra veszem, hogy mélyen a horizint alatt van és nem fröccsen ki.
Amelyeken kívül ráadásul még csak nem is üres vákuum taláható, amit a szimpla fekete lyuk megoldásoknál feltételezünk, hanem ott örvénylenek az egyre jobban eltorzuló és egymásba olvadó akkréciós korongjaik is.
Saccoljuk már meg, hogy mennyi anyag lehet az akkréciós korongban.
Már az eseményhorizont végtelen vöröseltolódásánál gyanakodni illik, hogy a szingularitás az jövőbeli.
Nem illik. Az eseményhorizont az a képzeletbeli felület ahol a gravitációs sugárzás (= graviton sugárzás) beáramlása és a BH-n keresztülhaladó kiáramlása közötti különbség (= graviton szél) a BH-ból kifelé tartó fotonokat éppen a látszólagos megállásig visszafújja, tehát ezek a fénysugarak ott az eseményhorizonton 'állnak'.
Miért kellene ebből szingularitás hülyeségre gyanakodni? Főleg a jövőben. Arra kellene gyanakodni, hátha igazat mond ez a nyomorult astrojan.
Van egy újabb ötletem. Azt nem mondom, hogy eredeti, csak kvázi eredeti. ;)
Susskind egyszer a részecskegyorsítót mikroszkóphoz hasonlította. Amelynek a felbontása kiszámolható a nyaláb de Broglie hullámhosszából, vagyis a gyorsító energiájából. Nézzük meg most két nagyobb objektum ütközését.
Az említett FLY összeolvadásakor a gravitációs hullámok frekvenciája nagyjából 100 Hz.
Ez megfelel kb. 3 km-es felbontásnak. Szóval ezzel a Földet még lehetne látni, a Holdat már nem.
Nosza rajta, jó fizikusok!
Rajzoljuk fel a két csillag ütközésének Feynman-diagramját.
Akkor beszélhetünk potenciális és kinetikus energiáról, ha a résztvevőket külön objeltumként kezeljük.
Azonban ha az ütközés kellően nagy környezetét rendszernek tekintjük, ott az egész egyetlen tenzormező.
Ettől függetlenül persze cimkézhetjük a tenzor komponenseit, hogy
jééé, itt mintha kinetikus energiája lenne az áramlásnak.
De nekem meggyőződésem, hogy a kinetikus komponensek miatt keletkeznek a kisugárzott gravitációs hullámok. Mert ha csak a nyugalmi energia lenne, és adiabatikusan egymásra tolnánk a két csillagot... számítással ezt simán lehetne ellenőrizni.
(Na azért van egy probléma, konkrétan a tenzor egyidejűségével.)
Ezt ki kellene számolni. Mert a jelenség nem lineáris. Ahol az eseményhorizontok átlapolnak, szerintem ott nem kidobódik az anyag. Azaz nem behorpad a horizont, hanem inkáább kiterjed.
Az akkréciós eljárás azt bizonyítja, hogy a csillag tömegközéppontjától kellő távolságban már nem geodetikusan mozogna az ott lévő anyag (ha a csillag egy merev test lenne).
„Számolás nélkül egyszerűen nem volna mit összevetni az észlelt hullámokkal.” Ezt senki nem vitatja. Ami a szóbeli utasításokat jelenti, az a nagy többség számára nélkülözhetetlen. Vedd már észre, hogy nem akarok a Te csoportodba tartozni! Maradok a kíváncsi laikusoknál. Ha annyira irritál egy beszólásom, ne vedd figyelembe.
Abba a tévedésbe szaladtál most bele, hogy a fekete lyukaknak van térbeli középpontja. Nincs. Már az eseményhorizont végtelen vöröseltolódásánál gyanakodni illik, hogy a szingularitás az jövőbeli.
És a Hawking-sugárzás? Az már egy másik elmélet (lesz): lehet, hogy a jövőben sincs szingularitás.
A téridő az események valóságosan létező elrendeződése.
Óriási. Tehát a téridő az események halmaza. Csak tudod az események nem léteznek hanem megtörténnek. És mivel a kettő között nem érzékeled a különbséget emiatt képes vagy kontroll nélkül hülyeségeket terjeszteni. A anyag nem megtörténik hanem létezik, mozog, van.
Az események nem léteznek, nem mozognak, nem büdösek, nem nehezek, nem magasak, nem sugároznak, nem ütköznek, nem vannak.
Tehát ostobaságot akarsz lenyomni a torkunkon, mert sem tér, sem pedig téridő a szervetlen természetben nem létezik. Csak a fejedben. De ott bőven.
887: Ha a kérdés a nehézségi gyorsulásra vonatkozna, ott 0-nak tippelném.
A gyorsulást mi okozza? Ha ott a középpontban a gyorsulás nulla (pontosabban a nullához közelít) akkor mi okozza a középpontban a végtelen sűrűséget vagy a végtelen nyomást - ami természetesen mindkettő szimpla hülyeség.
A relelm oda a végtelenbe hajló tér és/vagy téridő görbületet vízionál amellyel a gravitációt szándékozik modellezni és ez a nemlétező eseménygörbület okozza a nemlétező szingularitást.
És mivel a nehézségi gyorsulást nullának véled a középpontban (helyesen), így nemcsak a középpontban mond csődöt a relativitáselmélet hanem már a középpont megközelítésének környezetében is és így
az elkövetett hiba a középpont megközelítésével a végtelenbe nő.
Mert a kijelentéseddel annyit állítasz, hogy a középpont felé közelítve a térgörbület vagy miarosseb nem a végtelenbe tart hanem pont ellenkezőleg, nullához közelít.
„A LIGO projekt numerikus megoldáskönyvtáraiban nagyon sokféle szituációt kiszámoltak, de én nem tudom, hogyan lehet ezekhez hozzáférni, és abban se vagyok biztos, hogy ha beleláthatnánk, akkor értenénk, hogy mit látunk.”
Erre mondta valaki, hogy a matematika fetisizálva van, a felkent papjai számára. A kívül állóknak csak az ámulat marad.
