Keresés

Részletes keresés

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.30 0 0 59

Hőscincér

 

Feketén, karcsún, elegánsan
Emelve finom lábait,
Egy hőscincér, kis szobatársam,
Föl a falon kapaszkodik.

 

Kapaszkodik szegény bogárka,
Iparkodnék, de hasztalan:
Az egyik tapogató csápja
- Hogyan, hogyan nem - odavan.

 

Billeg a sok lábacska föl-le,
Én meg csak elnézem szegényt:
Egy-kettőt lép, s lehull a földre,
És kezdi előlről megént.

 

És kelve-hullva, hullva-kelve
Így küszködik keservesen.
Neki lesz-e több a türelme
Kínlódni, vagy nézni nekem?

 

És lassan mintha mérhetetlen
Világbánat lehelne meg,
Csak nézem, nézem tehetetlen
S le sem törlöm a könnyemet.

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.30 0 0 58

Hadd essen az árnyék

 

,,Mondá Izaiás: Ez legyen jel az Úrtól: Akarod, hogy fölmenjen az árnyék tíz vonallal,

vagy hogy visszatérjen annyi fokkal? És mondá Ezékiás: Könnyű az árnyéknak

növekedni tíz vonallal; nem akarom, hogy ez legyen, hanem, hogy hátra térjen tíz fokkal.''  (Királyok 4. könyve, 20. fej.)

 

Mint ama bibliás királyi emberhez,
Prófétáddal, Uram, hozzánk is üzengess.
Jelt a jövendőre kívánva kívánnék.
Legyen a jel most is: hadd essen az árnyék!

 

Könnyű az árnyéknak szállni meredekre,
Mikor a nap zuhan holtra nehezedve,
Amikor az éjnek kísértete mozdul.
(Őrizzen az Isten a nem-ismert rossztul!)

 

Ha a napnak, Uram, vagy egy szót üzennél:
,,Engedelmes szolgám, eleget pihentél.
Mától más a parancs: keltegető, kelj fel!''
És szállna az árnyék egy pici hüvelykkel!

 

Istenem! az első rózsaszirom-vékony
Keleti ég alján kiderengő csíkon
Szedres szánkból milyen lihegés szakadna!
A pincebogár nép hogy szökne szabadba!

 

Látnád, az öröm hogy piheg át a földön!
Csicsegő kisgyerek a harsanó zöldön
Bundás pulijával hogy kacag, hempereg.
Meglátnád, mit tudnak nappal az emberek!

 

Hány az igaz ember, mennyi a jó szándok!
Úti kereszt alján mennyi Miatyánkok!
Hány kéz szelne cipót a rá kövezőnek!
Tarkállik a jóság, mint a virágszőnyeg.

 

Tarkállik a rét, ha meleg eső éri,
Virágzik az ember, ha engedik élni.
Csak érhessük egyszer árnyék megaléltát!
Küldd el, Uram, küldd el hamar a prófétát!

dolna Creative Commons License 2006.01.27 0 0 57

 

Azért...


I.

Azért, hogy nem tudod, lesz-e holnapod:
  a mái nap kincse még a tiéd.

Azért, hogy álmodat elölheti éji sziréna:
  ameddig a nap fenn zarándokol az égen,
  addig imádhatod Istent.

Azért, hogy nem tudod, mit hoz a legközelebbi óra:
  addig szerethetsz és mondhatsz jó szavakat.

II. 

Azért, hogy holnap talán zuhogni fog az eső:
    ma örülj az édes napnak.

Ha szobádba börtönöz a zápor:
  örülj a tikkadt fű-fa örömének.

És ha az életet veri el az áradat:
  örülj az élet-alomja halálnak.

III.

Azért, hogy az emberek annyiszor úgy cselekesznek,
  mintha gonoszabbak lennének a fenevadaknál,
  sírj értük és imádkozzál,
  mert igen nagyon nyomorultak.

Azért, hogy az Isten olykor úgy cselekszik,
  mintha mostoha lenne és kaján:
  te hálát mondani meg ne szűnjél,
  mert nagyobb ő a mi szívünknél.
  Agyunknál, szívünknél nagyobb.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.24 0 0 56

Bujdosik az árva madár                              

 

                               Bujdosik az árva madár,
                               Egyik ágról másikra száll. 
                               Hát az olyan árva, mint én, 
                               Hogyne bujdokolna szegény.

 

Bujdosik az árva madár,
Egyik ágról másikra száll.
Könnyű neki messze szállni:
Vele mennek fiókái.

 

Nem hagy itt mást: őszi szelet,
Fagyos esőt, zúzos telet,
Üres fészket, üres tájat,
Semmi, ami visszafájhat.

 

Jaj, nem is az a legárvább,
Akit nem siratnak árvák,
Nincsen, aki elkísérje,
Nincsen, aki visszakérje.

 

De akinek útra kelve
Itt marad a fele lelke
Fészekülő pulyáinál,
Azt sirasd meg, árva madár.

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.23 0 0 55

Pábeszéd a halálról

 

,,Enmagamtól miért is rejtegetném -
Mondod - s miért egy résztvevő baráttól?:
Bár tanult ember és jámbor keresztény,
Hiába, mégis félek a haláltól.''

 

Értelek, testvér, hogy ne értenélek:
Ha hirtelen ránéz a szörny Meduza,
Megborzadoz mindenkiben a lélek
S a rettegés a síri földre zúzza.

 

De jőjj: a horgony láncát eleresztvén,
Ússzunk elébe, úgy amint vagyunk,
Nem mint komor bölcs, mint komoly keresztény,
Csak úgy, mint ember, meztelen, magunk.

 

Hát elmegyünk, igen. Egy fordulás még, -
Utolsó tánc, - és jön a pihenés.
- ,,De mikor olyan édes volt a játék,
És abbahagyni oly nagyon nehéz!''

 

Igen, gyerek a játszást el nem unja.
Megdolgoztat, míg ágyba űzheted.
De nézd meg, hogyha nagy szemét lehunyja,
Álmában milyen édesen nevet.

 

,,A gyermek angyalokkal álmodik,
Maga is angyal, - de énrám mi les
Az álom éjén, mely a második
Életre virrad (hogyha van ilyes!),

 

Micsoda földöntúli szenvedések
Soha-nem-sejtett borzadalma vár,
Miféle poklok, mily ördögi végzet,
Hány gyilkos élet, hány hóhér halál!''

 

De hiszen éppen ez a nagyszerű!
Megélni túl az embernél nagyobbat,
Mit ember meg nem élhet emberül,
Ízlelni a sohasem álmodottat,

 

Tapintani a szellem végtelenjét,
A kezdettelent és határtalant,
A Minden és a Semmi tiszta csendjét -
Ez lesz az isteni kaland!

 

,,Igen, igen, de mégis!'' - mondanád
S elhallgatsz, mintha biztatást keresnél.
- A bölcs némán ráncolja homlokát
És szelíden mosolyog a keresztény.

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.23 0 0 54
Negyven nap, negyven éjjel

 

És kiszáradt az ajkamon a szó,
És negyven napon, negyven súlyos éjen
Állottam ott, kábult szomjúhozó.

 

És zúgtak lenn, a tiltó messze mélyen
A hullámok, a tenger harsogott.
És engem tépett tenger-szenvedélyem.

 

Komor magányban, éjben álltam ott,
A kőfokon, komoran, megkövülten.
Csapzott hajamba vívó szél kapott.

 

Szederjes ajkkal, szirtté merevülten
Állottam ott a sajgó semmiben,
A mindenben: magamban elmerülten.

 

dolna Creative Commons License 2006.01.18 0 0 53

 

Áldott, aki előre néz

Agg szót beszélek, megtanuld:
Ha még oly szép is volt a múlt,
S az emlék édes, mint a méz,
Vissza ne nézz!

Ha még úgy el is kérgedett
Az eke szarván két kezed,
Ki hátrafordul, rég tudod,
Az átkozott.

Áldott, aki előre néz.
Szellő szemedbe fütyörész,
Forró a föld, piros a menny:
Előre menj!

Míg a jövendőnek birod
Szögezni márvány homlokod,
Nincs addig darvadozni mért,
Mi jön, ne kérdd.

Régi bölcsesség: ami vár,
Réges-régen megírva már
Szíved piros redőiben, -
De nem pihen.

A rejtelmes redők alatt
Izzik az Élő Gondolat,
Amely öröktől örökig
Munkálkodik.

Eredj és tárt szívvel fogadd,
Amit diktál a pillanat.
Cselekedd, ami rajtad áll.
Nincsen halál.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.17 0 0 52

Síró testvérnek

 

Testvér, én érzem, a lelked remeg,
Pillád nehéz, nagy könnyek égetik.
- Testvér, melletted áll a Krisztus:
Testvér, törüld le könnyeid.

 

Nehéz, nehéz, fojtó a fájdalom,
Ráül a szívre, mint az éj sötétje.
Búsan, bágyadtan, elapadtan:
Testvér, nézz föl a fényes égre.

 

Csaló a könnycsepp, hazug a halál.
Látom a lángját egy nagy fényességnek.
A szeretet nagyobb, mint a halál,
A szeretet az élet, élet.

 

A fájdalom óriás titka ez:
Isten csókol meg, ha a lelkünk reszket.
- Testvér, melletted áll a Krisztus:
Testvér, csókold meg a keresztet.

 

dolna Creative Commons License 2006.01.15 0 0 51

 

A hűséges hűtlenségről

A szemem sokszor hűtelen.
Sokszor az idegenbe téved.
Pedig tudom: Te vagy az Élet,
Te vagy a Szerelem.

De lásd, Te messze vagy,
Akkor is, mikor beszélek veled,
Akkor is, mikor megérintelek,
Akkor is, mikor a kezem fogod.
És olyan szédítő a forgatag!
És látod, szerteszét körültem
Olyan sok égő tűz lobog!
Ó én erősen tartalak,
De hogyha néha megszédülten
Megroskadok és megcsuklik a lábam,
S megperzselem az ujjamat,
Nem, nem az ujjamat, a lelkemet,
Úgy-e tudod, hogy az nem én vagyok?
Hogy én akkor is, ott, az éjszakában,
Amely rámhull és eltemet,
Akkor is, mikor elsodornak
És visznek haragos habok,
Úgy-e Te tudod, hogy mindez hiában,
Hogy én akkor is a tied vagyok?

Mert látod, én nagyon, nagyon szeretnék,
Én fogom a kezed,
De a szemem, a két szemem
Még nem egészen a tied,
Mert nem egészen enyimek még.
Tudod, ha csak egy szemem lenne!
És másfelé nem nézne sohasem,
Csak befelé, befelé mindig!
És mindig a Te arcod égne benne!

De így, látod, százfelől hintik
A sugarat rám emésztő tüzek,
S két szememben, e két gonosz tükörben
Száz csillanó csillagra törten
Táncolnak és tündöklenek.
És százfelé húznak, cibálnak
Sodró szelei a világnak,
És én százfelé szakadok,
De az nem én vagyok.

És tudom: én vagyok a vétkes,
Az én hívságos két szemem.
Lásd, épp ez az, ami a lelkemen
Ilyenkor marcangolva tépdes.
Betegje, rabja én e rossz szemeknek,
Tudom, hogy csak téged szeretlek,
S tudom, hogy bántalak.
Lásd, ez nagyon kegyetlen gondolat.
És rám talál a tüzeken keresztül
És kemény karmait lelkembe ássa.

És nem tudok gondolni másra:
Ilyenkor szüntelen rád gondolok.

Akkor vagyok a tied mindenestül,
Amikor hűtelen vagyok.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.14 0 0 50

Kék hegyek

 

Mese-tüzében alkonyi sugárnak
Kéklő hegyormok halkan muzsikálnak.

 

Lelkedbe lopják arcuk hűvösét,
És zsongva hív a kéklő messzeség.

 

Szívedre hullnak, mint az enyhe harmat,
Hívó, mosolygó messze halk hatalmak.

 

És lelkedet kitárod csendesen
És elindulsz a kék ösvényeken.

 

Nézel, komolyan, hittel mosolyogva
A fátylasarcú esti hegyfokokra.

 

És mégy és mégy. Ki tudja, merre mégy?
Ki tudja, meddig zeng a messzeség?

 

Minő titkoktól terhesül a távol?
A hegyek arcán hétszeres a fátyol.

 

De megállanod soha nem lehet,
Mert rádleheltek egyszer a hegyek.

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.14 0 0 49

Kék csend

 

Kék víz idelenn,
Kék ég odafönn
Kék csend a szivemben,
Se bú, se öröm.

 

Duruzsolva dong a
Víztükör.
Nem akarok semmit
Senkitől.

 

Langy ujjal a fény
Befogja szemem.
Hogy valaha sírtam,
Szégyelem.

 

dolna Creative Commons License 2006.01.13 0 0 48

 

Fehér mezők


Itt sárba fúl a fehérfátylú tél.
Itt rút lucsok les a hulló pihére.
Oda vágyom, ahol a hó fehér.

Fehér, fehér, minden, amerre látok.
Hóköntösű, nagy, hallgató mezők.
Kóbor szelek járják a hóvilágot.

Sok dudorászó, füttyös, fürge szél.
A nap szikrát vet a patak jegére.
Oda vágyom, ahol a hó fehér.

Hűsfényű, hideg, holdas éjszakákon
A föld egy néma, óriási alvó,
A hold egy fényes, ígéretes álom.

Minden halott, és mégis minden él.
Alvó világok. Csírázó világok.
Oda vágyom, ahol a hó fehér.

A hómezők nagy titkokról dalolnak.
Az ő daluk az erő és a szépség,
Az ő daluk a tegnap és a holnap.

A hómezőkön halkkal jár a tél,
Csendes dalokkal, hamiskás mosollyal,
Oda vágyom, ahol a hó fehér.


Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.13 0 0 47

Vér az utcán

 

Hirtelen erőszakos zörrenéssel megtorpan a villamos.
Az emberek egymásnak esnek, a kocsivezető káromkodik.
Mi történt?

 

A mellékutcákból fekete-vörös áradat gomolyog elő:
Emberek, eltorzult arcok, hadonázó karok és botok,
Vörös virágok és vörös cédulák, és egy vörös kendő egy törött boton
Szemérmetlenül táncol a levegőben.
Balra nézek: egy kancsal ember valamit rekedten ordít.
Jobbra nézek: egy zöldköpönyeges ember a könyökével törtet a többi elé.
Egy kopasz és egy vöröshajú karonfogva topog és egymásra nevet.
Kiabáló embertesthullám körülözönli a villamost.
Mi történt?

 

Sztrájk! Munkások! Tüntetés! Ki az utcára! és Jogot a népnek!
És egyre nagyobb és egyre sötétebb tömegek áradnak a Parlament felől.
Megálljunk!

 

A villamos menni akarna. Nem szabad! Zörren az ablak,
Az üvegcserepek hullnak, és az emberek lebuknak a pad mögé. Verekedés.
Le a kocsiról! Fussunk! De merre? hová?
Kődarabok surrannak a levegőben. Kirakatok vasfüggönye recsegve gördül alá.
Zörren az utcai lámpa üvegje.
Lábak dobogása. Üvöltő jelszavak, szitok és zuhanás.
Segítség!

 

Egyszerre végigvonaglik a tömegen egy dacos és keserű nyögés:
Jönnek a rendőrök! Attak! Fussunk!
Jönnek!
Nagy keményhúsú lovakon, magasraemelt karddal,
Összeszorított szájjal, jönnek, ügetve, némán,
Nagy, széles, dobogó sorban.
Villognak fekete fénnyel a kardok, a szerszám, a sisakok harci taréja.
Fussunk! Fussunk! Itt emberhalál lesz!

 

De hova fussak? És miért? Én nem vagyok a tüntetőkből!
És nem vagyok a kardosokból!
Vagy mind a kettő én vagyok?
Irgalmas Isten! Mind a kettő én vagyok?!

 

Fussunk! Szikrázva csattognak a patkók.
Most! Lecsap egy bukdácsoló sárgakabátos fejére a kard.
Elesik. Véres a homloka. Rohan az attak hullámrengése tovább,
Vér!
Messziről puskák ropogása kattog. Lőnek! Emberekre!
Vér!

 

Állok magamban egy kapubolt alatt,
Pihegek a falnak dőlve és kétségbeesetten
Próbálom egymáshoz illeszteni a gondolatokat.

 

Ó jaj, szegény futók!
Vér és verejték csorog az arcotokon,
És vért kiáltotok és dinamitot és hullást és őrületet,
És hány tudja köztetek, miért?
Ó, hogy szánlak, szánlak benneteket!

 

És jaj, ti szegény rendőrök!
Csizmába, sisakba bújtatott szegény parasztfiúk,
Kiknek kardot kell vonnotok,
Akikre száll kő és káromkodás,
És markotokon csurran a vér,
Míg odahaza tán sír a kisgyereketek és templomban reszketve könyörög értetek az asszony.
Ó, hát titeket hogy szánlak, jó testvérek!

 

És ti szegény, szegény nagyok,
Kapitányok, grófok, miniszterek,
Kiknek fejére zúdul minden átok,
És lelketeket égeti a vér,
Titeket is, nyomorult testvérek, ó mennyire, mennyire szánlak!

 

Mind, mind, mind szánlak és értlek és szeretlek,
Szegény testvérek, igavonó vakok,
Vak gyilkosok és vak öngyilkosok!
Betegséget betegebb orvossággal orvosoló balgák!
Ó jaj, sírjunk mind, sirassuk magunkat és egymást,
És próbáljuk meg gyűlölni a gyűlöletet,
És könyörülni nyomorult magunkon:
Hátha talán még megkönyörül rajtunk
A meggyalázott Isten!

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.13 0 0 46

Örökösök

 

Az iskolaház folyosója sarkán
Zsibongva, fürgén, tavaszias tarkán
Mennek előttem a fiatalok,
A lépcsőfokot hármával ugorván.

 

Köszönnek, annak rendje-módjaképpen:
Tudják, ki vagyok, hisz ott lóg a képem
Valahol egy falon a folyosón
Régvolt tanárok képei körében.

 

Amint egyik-másikkal összenézek,
Elnehezülnek vállamon az évek,
Olyan avultnak érezem magam,
Mint egy elszürkült történelmi képet.

 

De én kilépek rozsdás keretemből
S szürkült kezemmel, nem-szürkült szívemből
Áldást intek a sietők után,
Atyai áldást, - a történelemből.

 

Meghalljátok-e a múltbeli áldást,
Kik a holnaptól várjátok a váltást?
Mindegy, megfogan, hallatlan is, érzem,
A nagyapai Istenhez-kiáltás.

 

Dús örökséget nem adhat apátok:
Csak ami voltam, azt hagyom reátok,
De hogyha (Isten adja!) megfogan,
Boldog lesz tőle késő unokátok.

 

Csak ami vagyok: azt, hogy szépen éltem,
Igaztól, jótól, széptől sose féltem,
De ami nem szép, ami nem igaz,
Ami nem is jó, azt is, most is, értem.

 

Megértem azt is, aki nem ért engem,
Tudok ölelni múltat a jelenben.
És akarom ölelni a jövőt,
S szolgálatára magamat jelentem.

 

Szolgálatára embernek, világnak,
Nagy Istenemnek, kicsike hazámnak,
Vén magam helyett, örökösökül,
Fiúk, fiaim, titeket ajánllak.

 

dolna Creative Commons License 2006.01.12 0 0 45

 

Ezen az áldott estelen

Ezen az áldott estelen,
Mikor a hold aranyja
Végigcsókolja nesztelen,
Mint csecsemőt az anyja,
Végigsuhanja csendesen
Az álmodó világot,
Húnyt szemmel én emlékezem:
Édes gondolni rátok,
Sok messzi messzi kedvesem,
Ti szép, komoly barátok.

Cirmos felhőn nyújtózkodik
A bolyhos, álmos égbolt.
Már botladozva bújdosik
A lomb között a kék hold:
Elnyúlok én is. Oly nehéz,
Lebillenős a pillám.
Félálom önt el, mint a méz,
És hintál, mint a hullám.
Kialszik az emlékezés,
Mint ablakon a csillám.

Jó így, anyaszült egyedül!
Így, álmos, így pihenj el.
Pislogass össze gyerekül
A szép anyuska mennyel.
Valami így is egybefon
Én minden édesemmel,
Mi lehet az, találgatom
Bóbiskoló szívemmel, -
Lágy, mint a langyos fuvalom,
És mézes, mint a szender.


Imádságos dal holdfénynél
Hegy megett az esti nap
Most pihen el épen.
Bodros felhők játszanak
Jóságos tüzében.
Lágy-fehéren tiszta hold
S egy kis csillag int mosolyt
Boldogságos égen.

Bennem is békén virraszt
Boldog mély imádság,
Rám is hármas hű malaszt
Hinti fénypalástját:
Mélyemen az Úr mosolyg,
Anyám arca drága hold,
Csillag a barátság.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.12 0 0 44

Mondd végig

 

 

Mint bomlott nyájban szédült farkasok,
Szelek a felhők testén marakodnak.
A felsőket a völgynek terelik,
Az alsókat az égi magasoknak.
Mi történik odafenn? Emberek
Lúdbőrző háttal lesünk fölfelé:
Van-e az űrben sors törékenyebb,
Esendőbb, mint az emberé!

 

Mikor és merre ragadoz a szél?
Mikor a felső és mikor az alsó?
Tengeri szél és történelmi szél!
Merre a mái, merre az utolsó?
Mindegy, én lelkem, jöjjön ami jön,
Emberjussodból semmit el ne engedj.
Szónak születtél, mely kimondatott:
Hadd mondja végig amit belezengtek.

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.12 0 0 43

Lombzúgás

 

Keresztelőt imádkozott
A zöld kórus felettem,
Szívére vont a rengeteg:
Az erdő gyermeke lettem.
   Oly messze-messze innen
   Falu és város és minden.
   Csendes mély ereimben
   Az erdő vére ver.

 

Ha táncol az édes harmaton
A rózsalábú reggel,
Galambbúgásra serkenek
A serkenő füvekkel.
   Vén tölgyfa lombja ásít,
   De meglegyint a másik,
   S a harmatos, csilla pázsit
   Táncolni, futni hív.

 

Fekszem hűvös, kakukkfüves,
Verbénás réti páston,
S szellők után, felhők után
A lelkemet elbocsájtom.
   A lomb közt lassan átoson,
   Felhő-barik közt futkosom,
   Míg zizzen élő vánkosom,
   S rám néz egy karcsú gyík.

 

Egy ember ballag az úton amott,
Hol a nyírfák törzse tarkáll.
Elnézem, én meg egy vén rigó,
S elhallgat fönn egy harkály.
   Megy és dalol. Szavában
   Egy idegen világ van!
   Csak hallgatjuk mi hárman
   És összenevetünk.

 

Mikor az erdőn fellobog
Az éjszaka tűzkoszorúja,
S édes szemét a harangvirág
Csendes álomra húnyja,
   Az alvó mindenségben
   Csak három szív van ébren:
   A Miatyánk az égben,
   A csalogány, meg én.

 

dolna Creative Commons License 2006.01.11 0 0 42
:-)

Herkulesfürdői emlék


Ünnepnek írd ez óra csendjét,
A Cserna hűvös alkonyát,
Szíved csengői visszacsengjék
A szívtelen múláson át.

A hegy fölött fehérke felleg.
Szökő sziklák zúgói mellett
Megbújt a zsongó vízesés.
Habok az esti dalt tanulták.
Szent hallgatásba finomult át
Szó, álom és emlékezés.
A lélek bontott néma szárnyat,
Ledobta az únt szóruhát.
Dalom, a daltalan magánynak
Őrizd ez órák illatát.

Ünnepnek írd: Nehéz hegyek közt,
Szökő vizek közt, szűz egek közt
Öreg batár döcög tova.
Mosolygó felhő néz utánad.
A szónak mély zengése támad,
Mint messze mélyek sóhaja.
Szó szóra szikraként sugárzik,
És szemeden a sors rezeg,
S ajkadon lassan kivirágzik
Egész magányos életed.

Ünnepnek írd ez óra csendjét,
A Cserna zengő alkonyát,
Szíved csengői visszacsengjék
A szívtelen múláson át.

Előzmény: Constanzia Corleone (37)
Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.08 0 0 41

Tengerparti ének

 

A véghetetlen kék tükör
Komoly-nyugodtan tündököl.
Lelkem, a régi nyugtalan,
Rejtelmes arca tiszta kékén
Végigsuhan simulva, békén,
Határtalan, határtalan.

 

Nem állja röptét semmi gát,
Kibontja könnyű fény-magát.
Ezüst habokon búg elém
A végtelenség szűz zenéje,
S én szállok boldogan feléje
Az alkony szárnyas szekerén.

 

Nincs már nyugat és nincs kelet:
Határtalan vizek felett
Suhan a súlytalan fogat.
S miknek csak vágya játszik vélem:
Egy pillantás alatt elérem
A messze horizontokat.

 

Egy lebbenés és ott vagyok
Ahol a honni csillagok
Suttognak meghitten velem,
S lelkem elé szivárványozzák
Édeseim szerelmes arcát,
Akácvirágos estelen.

 

Tovább, tovább. És mély, komoly
Alattam a hullámmosoly,
Alul az örvény búg, dagad.
Aratásom delére látok:
Férfiakat, sok hű barátot,
Verejtékes szép harcokat.

 

Tovább, tovább. Új kép remeg,
Köröskörül csillagszemek,
Örök-mécs-lángok gyúlanak.
Titkos zsolozsmák hangja reszket
S egy óriás fehér keresztet
Imádnak rejtett sugarak.

 

És fönn és lenn kigyullad a
Csillagzsolozsmás éjszaka,
S a boldog mélyből feldereng
Nagy kórusa a tengermélynek:
A titokzatos szféra-ének,
A véghetetlen tiszta csend.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.08 0 0 40

Verset írok

 

Verseket írok. Minden nap. Sokat.
Az ének láza szinte fojtogat.
De olyan furcsák ezek a dalok:
Nem, érzem, ez még nem az igazi.
Valami mást akarok mondani,
De nem tudom, mit akarok.

 

Csak egyet tudok: én valamit látok,
Valami nagy-nagy-nagy világosságot,
Amit talán nem látott senkisem.
Arról, arról akarok énekelni,
Amiről nem énekelt soha senki.
És meghalok, ha nem énekelem ki.
A dallam, a dallam szétveti szívem.

 

Nem kellenek a tisztes régi versek,
Amiket úgy szerettem valaha.
Nem kell a régi muzsika!
Nem vérzik benne az a valami,
Amit még meg sem tudok mondani,
De véres-biztosan tudom,
Hogy meg kell mondanom.
Nem kellenek a régi verseim,
Valami mást, valami mást,
Valami csontig-újat akarok!
A szót, a szót, a szót add meg, Uram,
Vagy meghalok!

 

 

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.08 0 0 39

Béke, béke...

 

Köszönöm nektek, pilisi hegyek,
Hogy jóságosak vagytok és szelídek
És engedtek elringatóznom
Vonalaitok zöld hullámain,
Olyan önfeledten,
Mint az anti-világban,
Amikor még olyan csendesen sírdogáltak
A világ eresztékei,
Hogy föl sem ébredtünk rája.

Nem akarok fölébredni most sem.
Nem akarom hallani most sem a sírást.
Mért hallani olyat,
Amin segíteni nem tudunk?
Mire volna virrasztani ébren,
Mikor az éberség csak arra jó,
Hogy a holnap gyötrelmeit előrecibálja,
Gyilkosául a mának.

Ringassatok fenyő-hullámok,
Dajkáló hegyek,
Árassz el hársfa-illat,
Játszó gyerekek édes visongása,
Kérődző kecskék, fuvolás rigók.
Fogd le szempilláimat,
Békességes alkonyi szél.
Zümmögjétek mindnyájan velem együtt,
Istennek szelíd nem-ember alkotásai,
De nem szomorúan, és nem dacosan,
Hanem a zöld lomb ringó örömével,
A kék ég ölelő jóságával,
Hegyek hullámzó áhítatával,
Hogy azért is és mindig előlről,
A gonoszoknak igazulásul,
Rútaknak szépülésül,
Emberségül az emberteleneknek:
Béke, béke, béke, béke...

 

 

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.08 0 0 38

Vízözön előtt

 

Hullámzó hegyeken
Elküldöm kóborolni lelkemet.
Szabad, játékos hadd legyen
Egy percre még, -
Szállanék, szállanék,
Mielőtt a sötétség eltemet.

 

Már zúg a vízözön,
De én még nem akarom hallani.
Az oktalan erőkkel nincs közöm.
Törvényt teszek
Magamra: míg leszek,
A Szentséget akarom dallani.

 

Hallgató hegyeket,
A kakukkfű szemérmes illatát,
Kicsorduló szirmok megett
A méhikét.
Hadd hívom égre még
A béke betlehemi csillagát.

 

A Játék és a Csend
Utolsó hitvallója hadd legyek.
Hadd lássa Isten odafent:
Mikor a föld
A Nagy Hazug előtt
Feküdt is el: az illat élt és álltak a hegyek.

 

Ragyogja még fejük
Az alkony szivárványos sugarát.
Hozzád imádkozom velük:
Uram, ha tán
A vízözön után
Fölemelhetné fejét Ararát!

 

(1941. augusztus)

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.08 0 0 37

Szia! De jó, itt is:)) Azt hittem, hogy monológ lesz a topikból...:)

 

A bűneimmel egyedül

 

A bűneimmel egyedül vagyok.
A szó lebotlik ajakamról,
Mint elesett, fölvérzett kisgyereknek:
Kiáltana, de csak szepegni tud,
És poros arcán két sáros barázdán
Nagy tehetetlen könnyek cseperegnek.

 

Ó, hogy ismertem jót és rosszat egykor!
Néven neveztem a bűnt és erényt,
Mint Ádám a paradicsomban
A rámosolygó teremtményeket.
De most: egy néma rengeteget látok
Egy ismeretlen, névtelen világot
Az önmagát sem értő szó megett.

 

Oly kétségbeesetten egyszerű
A szó, a név, a számozott szabály!
A tett is olyan: megtapinthatod.
A mások tette olyan egyszerű!
De az én tettem? Ki értheti azt,
Mikor magam sem értem,
Amikor már az anyaméhben
Hét fátyollal fogantatott.

 

Ki mondja meg, mi vagyok benne én?
Mi az apám, és mi a nagyapám,
Mi ház, föld, víz, nap, amely érlelé?
Meddig Plutarchos, meddig Mózes,
Meddig Jókai, meddig Szent Ferenc,
Meddig a kenyér és meddig a perc,
És mekkora része az Istené?

 

Én azt sem tudom, tettem-é? nem-é?
Én cselekedtem, vagy csak úgy esett?
Vagy az egész csak képzelet?
Ó, vak sebészet gyóntatónak lenni,
De gyónni, - patakot tenyérbe merni,
Kottába venni a forgószelet!

 

Jaj, így vagyok a bűneimmel!
Megvert, fölvérzett, maszatos gyerek,
Még sírni is csak szepegve merek.
De Egyvalaki hozzám térdel,
Ölébe vesz, semmit sem kérdez,
Csak megcsókolja vérző homlokom.
És én meleg mellére bújva,
Szabadító sírásba fúlva
Az egyetlen szót dadogom:
Atyám!

 

Előzmény: dolna (36)
dolna Creative Commons License 2006.01.08 0 0 36

Szervusztok!

Csatlakoznék...


Meditációk

A csendességről

Ülj mellém, Uram, jöjj és fogd meg csendesen
Türelmetlen, ideges két kezem.
Szűnjenek egyszer fogni, motozni, írni, alakítani.
Kulcsolódjanak nyugalomra békén,
Legyenek egyszer magukért és érted.
Jöjj, csókold meg a szememet, hadd szűnjék egyszer nézni és kutatni,
Csukódjék nézni békén befelé,
Látni magát és téged.

Sokáig jártam sokfelé és Márta-módra sokban szorgoskodtam.
Kopogtattam a dolgokon és megmaradtak tompa némaságban.
Visszhangot adtak mások, de nem nekem valót,
Nem a te hangodat.
És mind a dolgok, amiket mohó és munkás ujjaim illettek,
Elnyeltek egy-egy darabkát belőlem.
El-elhagytam magamból mindenfelé az útfelen,
A lelkem jó, nekedvaló, érőnek termett darabkáit.
Azt hittem: elhozom neked, amit lelek, és örömödre lesz,
Pedig ők emésztettek engemet,
És megmaradtak: rossz kőnek a kő, és ólomnak az ólom,
Mert nem volt ujjaimban az élet szent hatalma még,
Mert nem csókoltál még belém magadból eleget:
Én voltam még nagyon, a régi termés-durva én;
Termés-arany, mert kezedből került ki,
És csillogó, mert fényed fénylik róla szerteszét,
De szétfolyó, puha, erőtlen csillogás,
És nem született meg belőle még a drága Magisterium,
Mely amit ér, arannyá nemesít.
És mindhiába volt a jámbor járás sokfelé:
Egy-, egyfelé kell menni makacsul.

Jöjj, Uram, visszajöttem,
Jöjj és keverj belém acélt a lágy aranyba,
Fogj meg s taníts meg magamat megfogni,
És kezedet el nem bocsátani,
Akkor sem, mikor másért nyúl karom.
Vízbefúlót félkézzel menteni és téged fogni erősen a mással;
Törni követ félkézzel meredek szirtek szélén,
S kapaszkodni a másikkal kezedbe;
Könyvet lapozni, húst aprítani,
Kezet szorítani és kardot köszörülni,
Félkézzel mind: a másikat hagyni nyugodtan a te szent kezedben;
Szólni az emberekkel, hogy rólad szóljon és neked a szó;
Írni taníts betűt, hogy képedet képezze titkosan;
És lenni én, hogy légy Te én helyettem,
És hozni mást magamhoz, hogy hozzád hozzam őket,
És adni magamat, hogy téged adjalak.
Taníts, Uram, taníts, a lábadhoz ülök,
Magamra és magadra, semmi másra.

metilen Creative Commons License 2006.01.07 0 0 35

 

           Angyal

 

Angyal, jóságos útitárs,
Ki mellettem komoly szelíd nagytestvér módra jársz,
És ujjad illetése könnyű, mint sóhajtás a boldog ember ajakán
S mosolyod édes, mint egy kisded álma karácsony éjszakán:
Esengve kérlek drága szép barát,
(Hernyónak hogyha kérni pillangót szabad)
Lebbentsd föl egyszer boldog arcod fátyolát,
Mutasd meg arcodat!

 

Mert olyanok vagyunk mi lásd,
Árnyékotokban bolygó emberek, akár az oktalan
Karonülô kicsik: ha látunk csillogást,
Kapunk mohón utána rögtön esztelen,
Mindegy nekünk, ha fénylik: rossz üveg vagy vert arany.

És embert hogyha látunk, akinek arcán fény rezeg,
(És minden emberarcnak fénye van)
Hozzámegyünk azonnal testvéri szóval, nyájasan,
S amerre járunk földnek útján szerteszét,
Kezünkbe fognánk sok felénk nyújtott kezet,
Mert jó embernek fogni más ember kezét!
Pedig kicsinyek mind az emberek,
És bús világuk egy-arasznyi szűk,
És minden ember-illetés a földre szegzi két szemed,
És földhöz von nehéz, meleg kezük.

 

Jöjj, jöjj, királyi testvér, jöjj, emeld meg arcodat
E sürgô hangyanép fölébe fényesen,
Magasodj föl elôttünk királyi termeteddel

És napszemeddel nézz ránk csendesen,
Hogy átöleljünk boldog döbbenettel,
És lepattanjon rólunk minden földi kéz,
S ne lássunk mást csak tégedet, nagy tündöklô, fehér alak,
És benned Azt, akinek fényessége vagy.

 

Mert lásd, fényesség gyermeke,
A jó közös Szülônek elsôbb szülöttje te:
Mi sejtjük sokszor (és a szívünk dobban),
Hogy testvérek vagyunk veled.
Mikor a szemed a szemünkbe lobban,
Érezzük benne messze-messze más világ
Nekünk a földnél otthonabb világ tüzét.
Hangod mikor megsímogat, meleg hullám borzong szívünkön át,

 

S érezzük: ez a földi szónál jobban

Nekünk való beszéd.
Taníts anyai szóra, taníts hazai dalra.
Nyisd meg nehézkes emberi fülünket,
Hogy halljuk a mindenség zengô kórusát,
Amint az Úrnak nagyságát rivallja
S az édes Jézust áldja s a drága szép Szűz Máriát.
Taníts, testvér, odasimulni minket,
Ahol te lengesz gyémánt fuvoláddal.
És hegedűs és hárfás angyalok,
És mind a többi énekes karok,
Mind, aminek megadatott dalolnia:
Szegény kis Szent Ferenc és Szent Cecília,
A vadgalamb és fülemile búja,
A kis füvek harmatos kórusa,
A tölgyek izmos barna himnusza

S a nagy hegyeknek zengô koszorúja,
S a gyöngyvirág, a fehér csengetyű:
És úgy vigyük oda szegény kis életünket,
Hogy észrevétlen köztük megsimuljon
És halkan, halkan pengeni tanuljon,
Mint egy szerény kis gyerekhegedű.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.07 0 0 34

Barakk

 

Vén katonák közt pap vagyok.
Szürke mellemen keskeny stólám
Egy-egy sóhajtól megsajog:
- ,,Húsz éve gyóntam!'' - ,,Harminc éve gyóntam.''

 

Bűzös barakk, levegőtlen sarok.
Penészes szalmazsákon görnyedek.
Közöttem és a kártyázók között
Egy felakasztott sáros köpenyeg.
Harapni lehet füstöt és ködöt.
Este van. Tél van. Hideg van. Sötét van.
Ülök, zsibbadtan, félnap óta egyben,
És hallgatom a félhomályban, félaléltan,
Barázdás arcokon a könnyek hogy görögnek,
Deres bajusz alól amint elődöcögnek
Nehéz szavak, szégyenlősen, rekedten:
- ,,Hát volt az is!'' - ,,Bizony, a nélkül nincsen!''

 

Odahaza most duruzsol a kályha,
Itt is, ott is, akiket szeretek,
Már készülődnek éjszakára.
Az egyik: sóhajt, ahogy ágyba tér,
S fia életét Istennek ajánlja.
A másik helyre rakja könyveit
S a Matutinumot anticipálja.
A harmadik, negyedik, ötödik
Már megtanulta a holnapi leckét
És most készíti kis füzeteit.

 

A szomszédban emitt
A két hadnagy-lakótárs is lerakta
Sártól nehéz, nagy bőrlábszárait.
Az egyik ír és állományt jelent,
Másik feledi a gyertyás jelent
És sárgatáblás regényébe mélyed.
Itt is, csak túl a köpenyegfalon,
Szalmazsák-széken, láda-asztalon,
Röhög, kártyázik és füstöl az élet.
Én meg csak ülök a barakk zugában,
És nem is érzem, hogy fagyos a lábam,
Észre sem veszem, hogy a könnyem
Hideg fonálban csordogál,
Mikor egy-egy öreg magyarnak
Kemény melléből fölzihál:
,,Jaj, lelkiatyám, nagyon-igen bánom.''

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.07 0 0 33

Dalt, dalt!

 

Dalt, dalt riadjon hangos ajkunk!
Sírtunk, susogtunk eleget!
Sipogó, szürke verebektől
Tanultunk nyálas éneket.
Ritmust immár hadd adjon egyszer
A mennykő és a fergeteg.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.07 0 0 32

A pók halála

 

Pók szaladt az ágyamon.
Megcsípett a vállamon.
Biz én magam nem hagyom!
Hol a cipőm? Felkapom,
Leütöttem, vége van!

 

Itt hever a vánkoson,
Alaktalan kis halom.
,,Nézz rám, - mondja - gyilkosom!''
Biz én meg se hallgatom:
Leütöttem, vége van!

 

Libabőrös hátamon
Megsuhint a borzalom.
Akarom, nem akarom,
Nem lehet nem hallanom:
Leütöttem, vége van.

 

Bosszút álltam, - mi jogon? -
Egy parányi állaton.
Késő már a bánatom,
Vissza nem sirathatom:
Leütöttem, vége van.

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.07 0 0 31

Dalolj, ne félj!

 

Reményik Sándornak

 

,,Egy új világ van születőben!'' - mondják,
Kik felkötötték az Idők kolompját.
A vének, kiknek szája fél-sírásra:
Megérett a világ a pusztulásra!''
Ne higgy nekik, magadnak higgy te, lelkem!
Én egy órával mások előtt keltem,
De fáradt nem vagyok,
És bizalmasaim a csillagok.

 

Én nem hiszek a tele-szájas Újban.
Az Új csendben jön és oldott sarúban,
Vagy a magasból angyalpille szárnnyal
A szívbe, mit az Istenség megárnyal.
És akiben Igéjét megfogantja,
Az szánva néz a kérkedő Kalandra,
Amely ma szerteszét
Elfojtja a szemérmes Új neszét.

 

Én hiszek benne, mind a világ ellen.
Őrá esküdtem ifjú életemmel,
S azóta minden évszakújuláson
Még-még újabbnak, ifiabbnak látom.
És örökebbnek. Ó hogy issza fényét,
Hogy zsendül rajta új sarj, új reménység,
Mely örököt akar!
Csak ami örök, az a fiatal!

 

Ne higgy, én lelkem, csak makacs magadnak.
Megy a karaván, kiskutyák ugatnak.
Vénhedt ebek vonítanak a holdra:
A hold csak hinti harmatát mosolygva.
Eredj, én lelkem, elrendelt utadnak,
Szolgálatodra: keletről nyugatnak,
Előre, mint a nap.
A Pillérek erősen állanak.

 

Meleg a nap és hűvös szellők fújnak:
Ki mondja őket réginek vagy újnak?
Csorog a forrás, szüntelen szülemlő:
Embernek, őznek örök anyaemlő:
Vedlik és újul az emberi öltő,
Meleg a nap, és énekel a költő.
Lelkem, dalolj s ne félj,
Te napsugár, forrásvíz, enyhe szél!

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.01.07 0 0 30

Szia!:)

 

Galambok

 

Fekszel a párnán: letörött faág,
Válladon ül a búgó némaság.
Kezes vadgalamb, a füledbe súg:
Ami tegnap volt, édes-szomorút.

 

Hessentenéd, - de jó, hogy nem megy el.
Nem akarnál, de mégis könnyezel.
Visszhangot sír benned a tubaszó,
S ujjad közt meg-megáll az olvasó.

 

De felszálló szelíd-galamb imád
Elhagyja már a vadmadár nyomát
S tollain erdő-illatot vivén,
Csőrével zörget Isten küszöbén.

 

Előzmény: metilen (29)

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!