Ha valakit megszeretsz, rettegni kezdesz, hogy meghal. Hajnalban fölébredsz: hátha már nem is él a távoli házban és te itt fekszel tehetetlenül. Egy helyett két halál jár utánad reggeltől-estig és ha te halsz meg előbb, éppolyan szörnyű, mintha ő halna meg; többé nem csukhatod be magadat, ki-becsap rajtad az idő, gyönyörűségedet összeolvasztja a reménytelenséggel. Látod lebukni a székről, lába szétáll, mint az elcsúszott létra. Visszafojtod a lélegzeted, úgy hallgatózol, moccan-e még a melle? úgy lesed szemében a fényt: meghomálylik-e, világít-e? vagy máris sötétben élsz, mint annak előtte, hogy a halállal együtt megtaláltad.
Ó, édes napsütés! felém ragyogva fordul A sok-sok bús dolog s a sok bús szürke hely, Megannyi drága serleg, szinültig telt kehely, Melyből a habzó, dús fény részeg bőséggel csordul – És részegít a látás, szeszéllyel kitalált Eszmék tánca agyamban bódult karnevált rendez, És csak iszom a fényt… szomjas, szegény szememhez Emelem az ömlő fény egyetlen italát…
Húzd rá cigány, megittad az árát, Ne lógasd a lábadat hiába; Mit ér a gond kenyéren és vizen, Tölts hozzá bort a rideg kupába. Mindig igy volt e világi élet, Egyszer fázott, másszor lánggal égett; Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Véred forrjon mint az örvény árja, Rendüljön meg a velő agyadban, Szemed égjen mint az üstökös láng, Húrod zengjen vésznél szilajabban, És keményen mint a jég verése, Odalett az emberek vetése. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Tanulj dalt a zengő zivatartól, Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl, Fákat tép ki és hajókat tördel, Életet fojt, vadat és embert öl; Háború van most a nagy világban, Isten sírja reszket a szent honban. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Kié volt ez elfojtott sohajtás, Mi üvölt, sír e vad rohanatban, Ki dörömböl az ég boltozatján, Mi zokog mint malom a pokolban, Hulló angyal, tört szív, őrült lélek, Vert hadak vagy vakmerő remények? Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Mintha ujra hallanók a pusztán A lázadt ember vad keserveit, Gyilkos testvér botja zuhanását, S az első árvák sirbeszédeit, A keselynek szárnya csattogását, Prometheusz halhatatlan kínját. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot: Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
A vak csillag, ez a nyomoru föld Hadd forogjon keserű levében, S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől Tisztuljon meg a vihar hevében, És hadd jöjjön el Noé bárkája, Mely egy uj világot zár magába. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot: Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak, Lesz még egyszer ünnep a világon, Majd ha elfárad a vész haragja, S a viszály elvérzik a csatákon, Akkor húzd meg ujra lelkesedve, Isteneknek teljék benne kedve. Akkor vedd fel ujra a vonót, És derüljön zordon homlokod, Szűd teljék meg az öröm borával, Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.
Ha most itt volnál: olyan szívből köszönnél a munkából hazatérő embereknek. Ez az egyenes, csöndes falusi út, két oldalán lombos fákkal, úgy kibékít, úgy megszelidít. Itt csak pár lépésre van mindig a megoldás, csak gyorsabban mennék, biztosan elérném. Ha most itt volnál: apró mondatokból fonnék ruhát hűvös testedre, szelíd és megnyugtató puhaselyem-mondatokból, hogy te légy a legszebb, te légy a legmosolygóbb. S egy égszinkék szót az ujjadra húznék. S egy rózsaszínű szót a hajadba kötnék.
Jaj, milyen szánandó lehetek így, sírásra görbült szájjal, magamra húzva az est köpenyegét, lelógó karokkal a rózsafa mellett. Dehát egyedül vagyok, felhő-kígyók kúsztak a csillagokra, senki se láthat.
A csend-falon kísértet-újjak motoszkálnak, nehéz illatok kapaszkodnak vállaimra. Először csöndesen nyöszörgök, aztán hangosabban sírok, aztán az egyedüllét iszonyú félelmében felszökök és rekedten kiabálok:
- Emberek, halló, emberek! Idegyertek, itt állok a kertben, ember vagyok, kétkezű, kétlábú, mint ti, pirosszívű, vonagló életű, azonfelül költő, aki szépeket akar írni s felétek tárja karjait. Gyertek ide, vegyetek körül, lármázzatok, kérjetek verseket, tegyétek a lapokba, adjatok sok pénzt, jó meleg ételt, kínáljatok borral és szerelemmel, csókoljatok meg, szeressetek!! Hiszen tudom, hogy nem egyedül vagyok a földön, él még valaki. Jó emberek, ne hagyjatok elesni gyöngén, reszkető ínnal, átokkal piros, fiatal ajkamon - Emberek! Emberek!
Kiáltásomra fülledt sötét a válasz, senki sem felel. Messziről ropogós muzsika olvadt foszlányai folynak csiklandozva fülembe s kétségbeesésemet végighengereli a táncdobogás hömpölygő, zavaros gurulása. Lakodalom van valahol az ezredik házban, a nagy ucca végén. Oda mentek, mindenki oda ment, az egész világ.
Fátyolos szemekkel követem lassú lépteit. Teám mellé mosolyt kínál, aggódón felém néz, s ahogy távolabbra mozdul, arca szelíd törődésbe fordul.
Láztalan fekszem, de erőm még messze, valahol félúton hever a mögöttem hagyott tereken. Tűnődöm a reám nehezedő terheken, miközben görcsös köhögésbe menekül a védekezés.
Újabb és újabb karokat növeszt a tüdőmből felszakadó fájdalom ólom-keresztje, s én tartom, míg bírom, hisz’ megtanultam: Jót, s rosszat vinni kell, erőn felül sem eresztve.
Elcsendesült sóhajt simít a reggel napsugaras fénye, s míg tűnődve felnézek az égen kúszó felhők fodros hab-örvényébe, a megmaradt évek reményét láthatatlan rózsafüzérként a végtelenbe számolom.
Árva lelkünk hálásan összesimul, s a Szeretet, óvón körénk fonódva, áldó kegyelmet koldul. Nem kutatjuk, miért gördülnek ajkunk felé a könnyek, csak nézzük egymást, s hisszük, hogy együtt most már minden könnyebb.
Már nem kutatjuk, mit temet a távoli múlt a szemünk sarkában meghúzódó szarkalábban, de értjük, mi mozdul az adni akarásban, s látjuk már, miként takarja le fátylával a kor az őszbe hajló éveket.
Csak legyen még idő megköszönni, hogy az Út idáig elvezetett…
A végtelen falban legyek egy tégla, Lépcső, min felhalad valaki más, Ekevas, mely mélyen a földbe ás, Ám a kalász nem az ő érdeme. Legyek a szél, mely hordja a magot, De szirmát ki nem bontja a virágnak, S az emberek, mikor a mezőn járnak, A virágban hadd gyönyörködjenek. Legyek a kendő, mely könnyet töröl, Legyek a csend, mely mindig enyhet ad. A kéz legyek, mely váltig simogat, Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok. Legyek a fáradt pillákon az álom. Legyek a délibáb, mely megjelent És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem, Legyek a délibáb a rónaságon Legyek a vén föld fekete szívéből Egy mély sóhajtás fel a magas égig, Legyek a drót, min üzenet megy végig És cseréljenek ki, ha elszakadtam. Sok lélek alatt legyek a tutaj, Egyszerű, durván összerótt ladik, Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír, Míg le nem teszi a művész a vonót.
Békességed mellé elszegődni volna jó! Bársonyodba bújva lennék újra csillogó. Adni, adni, újra adni mindent, kedvesen! Szeretni és szeretve lenni, ó, mondd, milyen?
Áldott vagy te az áldott ártatlanok között. Általad minden szívbe szeretet költözött. Csöndes bölcsességgel átmosolygod életed, amikor csak látlak, benned újjászületek.
: Benned én már csak fülelni járok, mint regél sűrű mézű napokról az idő nagyanyja, s keszkenője csücskét igazítva hajolva látni néma ajkú gyermekei fölé.
Benned én már csendes csitulás vagyok, tengerszemnyi bomlott rendszertelenség, egy életközeli jövőbelátás féltése, amolyan - hidd el nincs változás -, nadragulya.
Benned én már gombtalan, könnyed átmenet nélküli időtlenség vagyok, emlékezetlenség kiesés, hamut permetező, nagyságában is esendő, Isten-arcú klónja minden szenvedésnek.
Benned én már csak…úgy vagyok, mint féktelen ritmusa a vér folyni akarásának, egyszerű fizika, lüktetés, erő és hatása az erőnek, közlekedő edény, fájós ízületi előrejelzése a talán megéljük korszaknak.
Benned én már csak úgy vagyok, ahogy te bennem, élet.
futó árnyék, a lélek szolgája, megmutatkozni színben nem merő rejtőzködő én, csupán rímek vagy rímtelenségek sorai között eszmélő gyermeki oktalanság. Bennünk a vers végtelenség vándora, kettéhasadt kárpit előtt csendesülő pogány indulat, kézhez törleszkedő kiszolgált hűség, lassan porladó hazánk földje. Bennünk a vers harag, tartóoszlopa elveink csarnokának, szeretni és szeretve lenni próbája, a létnek ódiuma, megfeszített vászna egy örökölt képnek. Bennünk a vers lázongás, a pusztában bolyongó hírhozó, látomást sejtető csönd, semmivé hordott remény, tajtékosra hajszolt kényszer, ősi félelemre szült beletörődés. Bennünk a vers szavak hiánya, érintések nélkülözése, zár nélküli ajtók sokasága, tört kenyér, fehér vászonkendős mosoly, egy kereszt, önmagunk kálváriája.
Szabályos négyzetek - feketén-fehéren, rejtelmes jóslatok megsebzett tenyéren, pihegő szerencse végzetek karmában, sakkot kapott esély - sorsnak szűk markában.
Titkos sugallatok - lázas illúzió, sejtelmes talányok - lassú infúzió csordogál aorták beszűkült falain, fuldoklik magába szorított szavain.
Egyszer csak feketén, máskor meg fehéren, éjszínű csuhában, aztán meg ledéren - ráncai legmélyén redőknek pórusán, kucorog magában - giccses réztrónusán.
Fehérben fekete, feketében fehér, remegő öntudat - egy izzadó tenyér, elfojtott sírások - pepita érzelem, fekete és fehér - küzdelem vértelen.
Táncra kél a lélek - váratlan fordulat - megdőlt teória - hirtelen mozdulat, csábos attitűdtől fehér tüllruhában, fekete mattot kap - létért folyt tusában.
A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindíg, mindíg játszani, akarsz-e együtt a sötétbe menni, gyerekszívvel fontosnak látszani, nagykomolyan az asztalfõre ülni, borból-vízbõl mértékkel tölteni, gyöngyöt dobálni, semminek örülni, sóhajtva rossz ruhákat ölteni? Akarsz-e játszani, mindent, mi élet, havas telet és hosszú-hosszú õszt, lehet-e némán teát inni véled, rubinteát és sárga páragõzt? Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni, hallgatni hosszan, néha-néha félni, hogy a körúton járkál a november, ez az utcaseprõ, szegény, beteg ember, ki fütyörész az ablakunk alatt? Akarsz-e játszani kígyót, madarat, hosszú utazást, vonatot, hajót, karácsonyt, álmot, mindenféle jót? Akarsz-e játszani boldog szeretõt, színlelni sírást, cifra temetõt? Akarsz-e élni, élni mindörökkön, játékban élni, mely valóra vált? Virágok közt feküdni lenn a földön, s akarsz, akarsz-e játszani halált?
Van az életben egy-egy pillanat, Erősnek hisszük szerfelett magunkat. Lelkünk repül, száll, magával ragad, Bús aggodalmak mindhiába húznak. Csalóka álmok léghajóján A vihar szépen fellegekbe tüntet, Míg lenn a földön kárörvendő, Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.
Van az életben egy-egy pillanat, Hogy nem várunk már semmit a világtól, Leroskadunk bánat terhe alatt, Szivünk mindenkit megátkozva vádol. Míg porba hullva megsiratjuk, Mi porba döntött - sok keserü álmunk, Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen, Míg testet öltött fájdalmakká válunk.
*
Ez a mi sorsunk, mindörökre ez, Szivünk a vágyak tengerén evez, Hajónkat szélvész, vihar összetépi, De egy zord erő küzdelemre készti. Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva, Nincs egy reményünk, mely valóra válna, Míg sírba visz az önvád néma átka.
Ne kövezzetek meg jó emberek ha egyszer rámtaláltok nyomasztó emlékeim és nyugtalan vágyaim bozótjában. Nem az vagyok én akinek ti láttok engem. Árnyék és fény izzó nyár és fagyos tél egyformán eltakar előletek.
És íme bevallom önmagam takarom el önmagam nem miattam hanem magamért mint az a gyermek aki bújócskát játszik. Csak akarnia kell és láthatatlanná válik a házban ahol együtt él a családdal vagy az utcákon tereken ahol az emberek tömegei sodródnak körülötte azt hiszi senki se látja és játsza együgyű játékait önmagával önmagának.
Így élek én is mintegy kiszakadtan a világból s mégis mindenütt jelenvalón. Egy szem vagyok a testvéri szeretet füzérében. szenvedve mindenkiért és harcban mindenkiért de sosem mutogatva magam a fórumokon.
Olyan vagyok ahogyan az elvetett magból kikeltem És nem szégyenkezem miatta. Tudom jól tiszták a kezeim nyelvem nem árulja el barátaimat nem felejtem el halottaimat s hogy ti másnak láttok engem mint aki vagyok ám legyen csak arra kérlek benneteket jó emberek ne kövezzetek meg ha egyszer rámtaláltok nyomasztó emlékeim és nyugtalan vágyaim bozótjában.
Egyszer majd visszanéz. S akkor döbbenve látja, hogy aki űzi őt, segítségért eseng, feldúlt az arca és nehezen bírja lába a terhelést, amit az üldözés jelent,
szemében megfakult a rőt harag, a keble kifulladtan zihál s nem bosszúért liheg, lám ütésre emelt kezeit védekezve kapja maga elé és szűköl, mint az eb.
S akkor az üldözött megfordul, visszalépdel, majd megadja magát annak, akit akár meg is ölhetne. Ám az önvédelmi kényszer múltával nem jogos az indokolt halál –
kezét feltartja hát, arra késztetve roskadt ellenfelét, hogy úgy végezze be, ahogy a gyengült bacilus, mely kórt már nem okozhat, de mint oltás, a kórt legyőzni hivatatott.
Nincs nemeslelkűség. Csupán kifáradás van és lélek-ismeret. (Nem lelkiismeret.) Mindenki üldöző s üldözött a világban, hisz sír az is, aki utoljára nevet.
Szép estét kivánok Nektek Kedves AnnKa és Tereska!
******
Pilinszky János:
Apokrif1
Mert elhagyatnak akkor mindenek. Külön kerül az egeké, s örökre a világvégi esett földeké, s megint külön a kutyaólak csöndje. A levegőben menekvő madárhad. És látni fogjuk a kelő napot, mint tébolyult pupilla néma és mint figyelő vadállat, oly nyugodt.
De virrasztván a számkivettetésben, mert nem alhatom akkor éjszaka, hányódom én, mint ezer levelével, és szólok én, mint éjidőn a fa:
Ismeritek az évek vonulását, az évekét a gyűrött földeken? És értitek a mulandóság ráncát, ismeritek törődött kézfejem? És tudjátok nevét az árvaságnak? És tudjátok, miféle fájdalom tapossa itt az örökös sötétet hasadt patákon, hártyás lábakon? Az éjszakát, a hideget, a gödröt, a rézsut forduló fegyencfejet, ismeritek a dermedt vályukat, a mélyvilági kínt ismeritek?
Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten a haragos ég infravörösében.
Így indulok Szemközt a pusztulással egy ember lépked hangtalan. Nincs semmije, árnyéka van. Meg botja van. Meg rabruhája van.
Ezért tanultam járni! Ezekért a kései, keserü léptekért.
S majd este lesz, és rámkövül sarával az éjszaka, s én húnyt pillák alatt őrzöm tovább e vonulást, e lázas fácskákat s ágacskáikat, Levelenként a forró, kicsi erdőt. Valamikor a paradicsom állt itt. Félálomban újuló fájdalom: hallani óriási fáit!
Haza akartam, hazajutni végül, ahogy megjött ő is a Bibliában. Irtóztató árnyam az udvaron. Törődött csönd, öreg szülők a házban. S már jönnek is, már hívnak is, szegények már sírnak is, ölelnek botladozva. Visszafogad az ősi rend. Kikönyöklök a szeles csillagokra -
Csak most az egyszer szólhatnék veled, kit úgy szerettem. Év az évre, de nem lankadtam mondani, mit kisgyerek sír deszkarésbe, a már-már elfuló reményt, hogy megjövök és megtalállak. Torkomban lüktet közeled. Riadt vagyok, mint egy vadállat.
Szavaidat, az emberi beszédet én nem beszélem. Élnek madarak, kik szívszakadva menekülnek mostan az ég alatt, a tüzes ég alatt. Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek, és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet, és nem beszélem a te nyelvedet. Hazátlanabb az én szavam a szónál! Nincs is szavam. Iszonyu terhe omlik alá a levegőn, hangokat ad egy torony teste.
Sehol se vagy. Mily üres a világ. Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. Éles kövek közt árnyékom csörömpöl. Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.
Látja Isten, hogy állok a napon. Látja árnyam kövön és keritésen. Lélekzet nélkül látja állani árnyékomat a levegőtlen présben.
Akkorra én már mint a kő vagyok; halott redő, ezer rovátka rajza, egy jó tenyérnyi törmelék akkorra már a teremtmények arca.
És könny helyett az arcokon a ráncok, csorog alá, csorog az üres árok.
Ezer erdő zsong bennem ébren mindent érző levelével. Ezer rét fűszálával érzem: hol jár barátom, ellenségem; tenyeremben fut mind: – tudom, ki hol jár sok ezer úton, ki lopakodik ellenem? – Lépte visszhangzik mellemen.
Ezer lehúnyt pillám alatt millió rögzített adat. Ezer húnyt szemmel őrizem, mit felednek már csendesen. Míg kötözik a csontokat, egyengetik a sírokat, lehúnyom százezer szemem: – ellenállok: – emlékezem.
Ezer arccal rejtőzöm el. Arcom viseli százezer, – és mind mögül én figyelem előretörő seregem. Ezer arc: – ezer pajzs elém: ezer arc mögött várok én. Hogy összegyűljön seregem: – várakozom mindenkiben, szétosztva – mint a szétszedett, részekint cipelt lövegek.
Ezer nyelven hallgatok, ezer dologról – mit tudok, ezer el nem sírt szót tudok, százezer tilos mondatot, hallgat ezer átok, szitok, fogadalmam és összeesküvés: – fogak között ezernyi kés.
Megszólal miről hallgatok, beszélni kezd és dalba fog. Világ hallja e dallamot, beleborzad és feldobog. Ezer elhallgatott dolog kinyítja ajkát és susog, lába alatt a föld mozog, nyöszörögnek a friss sírok, ökrendeznek a zöld folyók, hörög a kút: – a csonkított halott sebe felbugyborog.
Nyüszít, sír, miről hallgatok. százezer nyelven hallgatok. Piszkos árnyak erdeiben a horda vonul, nem pihen; vakkan, szem villan, száll a kés, pénztől, vértől mocskos a kéz, őserdők ösztöne üvölt, kitör: – borzadva vár a Föld. Hatalom, pénz-éh, babonák, faj-gőg, vallás, politikák tüzelt, vad ritusára ráng újra elvadított hadak árja: – a gát már átszakad.
Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád. Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam a munkát. Le is feküdtem. Ám a gép az agyban zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban, csak forgolódtam dühösen az ágyon, nem jött az álom. Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal, százig olvasva s mérges altatókkal. Az, amit irtam, lázasan meredt rám. Izgatta szívem negyven cigarettám. Meg más egyéb is. A fekete. Minden. Hát fölkelek, nem bánom az egészet, sétálgatok szobámba le- föl, ingben, köröttem a családi fészek, a szájakon lágy, álombeli mézek s amint botorkálok itt, mint részeg, az ablakon kinézek.
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam? Te ismered a házam s ha emlékezni tudsz a a hálószobámra, azt is tudhatod, milyen szegényes, elhagyott ilyenkor innen a Logodi-utca, ahol lakom. Tárt otthonokba látsz az ablakon. Az emberek feldöntve és vakon vízszintesen feküsznek s megforduló szemük kancsítva néz szét ködébe csalfán csillogó eszüknek, mert a mindennapos agy-vérszegénység borult reájuk. Mellettük a cipőjük, a ruhájuk s ők egy szobába zárva, mint dobozba, melyet ébren szépítnek álmodozva, de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz, minden lakás olyan, akár a ketrec, Egy keltőóra átketyeg a csöndből, sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl és az alvóra szól a harsány riasztó: «ébredj a valóra». A ház is alszik, holtan és bután, mint majd száz év után, ha összeomlik, gyom virít alóla s nem sejti senki róla, hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.
De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég, valami tiszta, fényes nagyszerűség, reszketve és szilárdul, mint a hűség. Az égbolt, egészen úgy, mint hajdanába rég volt, mint az anyám paplanja, az a kék folt, mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt, s a csillagok lélekző lelke csöndesen ragyog a langyos őszi éjjelbe, mely a hideget előzi, kimondhatatlan messze s odaát, ők, akik nézték Hannibál hadát s most néznek engem, aki ide estem és állok egy ablakba, Budapesten.
Én nem tudom, mi történt vélem ekkor, de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem s felém hajol az, amit eltemettem rég, a gyerekkor.
Olyan sokáig bámultam az égbolt gazdag csodáit, hogy már pirkadt is keleten s a szélben a csillagok szikrázva, észrevétlen meg-meglibegtek és távolba roppant tűzcsóva lobbant, egy mennyei kastély kapuja tárult, körötte láng gyult, valami rebbent, oszolni kezdett a vendégsereg fent. a hajnali homály mély árnyékai közé lengett a báléj, künn az előcsarnok fényárban úszott, a házigazda a lépcsőn bucsúzott, előkelő úr, az ég óriása, a bálterem hatalmas glóriása s mozgás riadt, csilingelés, csodás, halk női suttogás, mint amikor már vége van a bálnak s a kapusok kocsikért kiabálnak.
Egy csipkefátyol látszott, amint a távol homályból gyémántosan aláfoly egy messze kéklő, pazar belépő, melyet magára ölt egy drága, szép nő és rajt egy ékkő behintve fénnyel ezt a néma békét. a halovány ég túlvilági kékét, vagy tán egy angyal, aki szűzi, szép mozdulattal csillogó fejékét hajába tűzi és az álomnál csendesebben egy arra ringó, könnyűcske hintó mélyébe lebben s tovább robog kacér mosollyal ebben. aztán amíg vad paripái futnak a farsangosan-lángoló Tejutnak arany konfetti-záporába sok száz bazár között, patkójuk fölsziporkáz.
Szájtátva álltam s a boldogságtól föl-fölkiabáltam, az égbe bál van, minden este bál van és fölvilágolt mély értelme ennek a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek tündérei hajnalba hazamennek fényes körútjain a végtelennek.
Virradtig maradtam így és csak bámultam addig. Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél ezen a földön, mily silány regéket, miféle ringyók rabságába estél, mily kézirat volt fontosabb tenéked, hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél és annyi rest éj s csak most tünik szemedbe ez az estély?
Ötven, jaj ötven éve - lelkem visszadöbben - halottjaim is itt-ott, egyre többen - jaj, ötven éve tündököl fölöttem ez a sok élő, fényes, égi szomszéd, ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét. Szóval bevallom néked, megtörötten földig borultam s mindezt megköszöntem.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem s azt is tudom, hogy el kell mennem innen. de pattanó szivem feszitve húrnak, dalolni kezdtem ekkor azúrnak, annak, kiről nem tudja senki, hol van, annak, kit nem lelek se most, se holtan. Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak, úgy érzem én, barátom, hogy a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam, mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak vendége voltam.
