Keresés

Makay Ida

PÁRBESZÉD

   Föloldták arcod éjek, nappalok

– Perceid tükrén az arcom ragyog. –

   Némább a csöndnél rég elhalt szavad

– A szavam hallod minden csönd alatt –

   Emlékek alján fekszel mozdulatlan

– Én folytatódom minden mozdulatban –

   Akár a holtak jeltelen gödörbe

– Gyökér alattad, fönt lomb mindörökre –

   Nem ismerlek és nem tudom neved

– A neved mondod: szólítsz engemet, –

   Minden napomban hétszer megtagadlak

– Árulója vagy hétszer tenmagadnak –

   Nincs út, amelyen rád találhatok

– Minden utadnak vége én vagyok! –

Lengő fényhidak, 1964 [44.]

Makay Ida

ŐSZUTÓ

Most árad a szín a fény meg a forma

mindent elönt a győztes áradat

egy őrült s áldott varázsló megoldta

a zárt fegyelmet, tündöklő tavak

merítik mélyre a lázkék eget

most minden sápadt körvonal felizzik

s felmagaslik a forma diadallal,

hogy égremutassa a lényeget,

igazabb lesz most minden önmagánál

a jelentések mind jelképesek

ha kék szirom hull, holdak alszanak ki

már mély a csönd, mint néma tengerek.

A vágy fölível: lengő karcsú dallam,

a lélek is a fény felé feszül most:

könyörgő fa a későőszi napban.

Lengő fényhidak, 1964 [41.]

Makay Ida

OKTÓBERI ZSOLTÁR

Bölcs tékozlásnak boldog évszaka!

Súlyos kincsüket szétszórják a fák

gond nélkül, mint király a mesékben

az érés erjedt, csípős illatát

szívükig szívják földek, emberek

és fénytől részeg méhek szállnak át

a csordulni-kész völgykádak felett

a sima ég nagy, tiszta abroszán

kidöntött méz, a sűrű nap csorog,

a csönd ikrás lesz tőle és a csöndben

a mozdulat s szó tűnődőn megáll

A számadásnak komoly évszaka!

Mert könyörtelen mérleged lemér

minden gyümölcsöt, tettet, alkotást

s már ítéleted is készen: mit ér?

Ráeszmélésnek fényes évszaka!

Ím renddé tisztul minden kuszaság

az örömök és gyötrelmek leforrtak

most megsejtjük a Törvény válaszát

amit rettegve egyre vallatunk

eszméletünktől, és választ nem ád.

Örök szertartás, ünnep évszaka!

Tavaszunk, nyarunk füzérré fonod

oltárodra. Máglyává tornyozod

minden termésünk. S amíg ráaggatod

büszke testére nehéz ékszered,

az elmúlás hűs tükrébe hajol már

az élet. S érett arca-percre-megragyog.

Lengő fényhidak, 1964 [39-40.]

Makay Ida

AKÁR A TELJES ÉG

Majd egyszer nyár lesz. Teljes.

Amilyennek a kamasz Isten

eltervezte egykor,

a megfogamzott első nyár előtt.

Könnyű, nyújtózó árnyékok hevernek

a fény tövében. Örök délelőtt.

Arcunkról forró fény pereg,

kitárva fekszünk ott az ég előtt.

Nem tudunk semmit. Csak leszünk

akár a teljes ég és a tenger

a Mindenségből kimetszetlenül.

A mozdulatlan déli nap lobog.

                Elindulunk

          a láthatár szegélye

megvillantja a hűvös végtelent.

Meredek, boldog villanásokon

futunk bele a habzó messzeségbe.

Lengő fényhidak, 1964 [37.]

Makay Ida

NYÁRI REGGEL

Megállok a tékozló ragyogásban.

Most hallani a lassan forró csöndet,

mint akkor, ott a föld előtti nyárban.

Mikor még nincs se ég, se víz, se táj.

Csak árva izzás. Magányos meleg.

Az idő bezárt méhében lebeg

az egypetéjű élet és halál.

Lobog a nyár. Nincs kezdete, vége.

A ragyogásnak puszta tetőin

névtelenül nyújtózik a béke.

Lengő fényhidak, 1964 [34.]

Makai Emil

SZERELMES ÉJSZAKÁK

A meztelen fák rügyeit kicsalva

Künn már az új tavasz fuvalma jár,

Mig én, szivem szerelmét öntve dalba

Didergek itthon, mint a rabmadár.

Ki a hibás? A kandalló-e, én-e? –

A tűzbe új faóriást vetek,

Leirom lázasan: szeretni kéne

S reszketve érzem, hogy nem szeretek!

Rügyfakadáskor dideregni, fázni

Fiatalon – tudjátok, hogy mi az:

Egy életet könnyelmün elhibázni,

Kergetni álmot, amely nem igaz;

Beteg sóvárgás rabja lenni éjjel,

Egykedvü arccal ölni a napot,

S ha lepereg az óra, várni kéjjel

Az áruló, a bünös holnapot.

...Az ablak résein szobámba tódul

Olajfaillat, violák szaga...

A szellő szedte fel utravalóul,

Hogy ide vándorolt egy éjszaka.

Ugy lopta őt is – mért ne tékozolná?

Felzúg, mintha beszólna: jer velem,

Ha nem követnél, oh mily bamba volnál,

A földön nincs egyéb, csak szerelem!

S én, mint a szökevény rab, fázva, félve,

Csak ezt a hivó alkalmat lesem

S kisurranok a márciusi éjbe,

Mely átölel buján, szerelmesen.

Magyar költők 19. század. 2. [716-717.]

Makai Emil

SZERET!

Juliusi rózsák az utcaszögellőn,

Ma ti lengtek a légbe, ti usztok a szellőn

A máskor oly unott utca felett.

Ma kigyullad a sziv, amelyen elégtek –

Juliusi rózsák, ki mondta meg néktek,

Hogy engem a legszebb lányka szeret?

A legszebb lányka szeret!

Ahány palota derűs, ragyogó mind,

Tárt kapujával hivogatón int.

Mely máskor elébem tiltva meredt:

Ereszén ma egy fecske talál menedéket –

Mondd, te nagy város, ki mondta meg néked,

Hogy engem a legszebb lányka szeret?

A legszebb lányka szeret!

Magyar költők 19. század. 2. [711.]

Majthényi György

MEZÍTLÁBASOK KARÁCSONYA

A tenger csillag odafönn

ma hiába ragyog,

Nem néznek föl a nyomorgók,

a mezítlábasok.

Egyik görbedtebb, mint a más,

rongyokban didereg,

Kifagyott bús szívükből már

hit, remény, szeretet.

Kültelki pince, ól, kazal

nyújt hajlékot nekik,

Vagy kocsmaasztal, hol a szent

estét ünnepelik.

Azért, akinek lelke ép,

ma hozzájuk megyen,

Legyen ma Jézus úr e bús

szomorú szíveken.

Adjunk munkát, vigyünk ruhát,

s ki mit tud, kenyeret,

Legyünk Jézus küldöttei

mindnyájan, gyerekek.

Jézus nevében, ki e szent

napon megszületett,

Simítsuk meg e mostoha,

elárvult szíveket.

Talán fölnéznek azután

a mezítlábasok

Az égre, hol a tengersok

esti csillag ragyog.

S meglátják, amit soha még,

hogy a sok csillag ott

Jézus könnyétől fényes mind:

a szemei azok!

Erdélyi karácsony

[154-155.]

Majthényi György

FÜLEMÜLE

A Hold megállt a Balaton fölött

s a fülemüle énekét hallgatta,

a szél lábujjhegyen osont a partra föl

s a legszebb fákat sorba ölelgette,

az erdő megrázkódott a gyönyörűségtől,

a virágok a vízbe vetették magukat

s a fülemüle trillázott, trillázott,

tíz lépésnyire tőlem.

Soha nem érzett édesség él bennem,

mióta hallgatlak, Isten madárkája.

Nem tudom, mi lehet, csak nem a boldogság?

Sose voltam boldog.

Könnyes szemmel jöttem a világra,

árnyékom mindig maga volt a bánat

s el nem hagyott egy hosszú emberöltőn.

De most úgy érzem, betelt minden vágyam,

szép volt és jó volt minden, ami elmult,

nem emlékszem olyanra, mi fájna,

békesség tölt el, gyönyörűség, hála

és szállnék könnyen, mint könnyű madárdal,

repesnék, mint a felolvadó trilla:

köszönöm, hogy élek.

Mai magyar múzsa [93-94.]

Majthényi Flóra

MOSOLY ÉS KÖNNY

Szép a természet, ha ég-szemében

Felmosolyg a nap meleg sugára,

S az édes mosoly derült szeméből

Tévelygve száll rózsa-ajakára.

És mi szép a természet könnyezve

Mintha visszavágynának szivébe

Borult szeméből a nehéz cseppek,

Halkan folynak alá kebelére.

De legszebb, midőn mosolyg könnyebben

Mint egy bántott gyermek, némán, búsan,

Melynek még szemében bánat gyöngye,

Ajkán a kiengesztelt mosoly van.

Magyar nőköltők [192.]

Majthényi Flóra

VARÁZS

Többé nem írok, feltevém már,

Érzés feszítse keblemet bár.

És meg is tartám, mit feltettem,

Némán nyugodt a lant mellettem.

De a hold ismét búsan feljött,

A virágoknak sóhajt küldött,

Ezek részt vettek érzelmében,

S harmatkönny rengett kebeleken;

Lepék szárnyukat leereszték,

S mindegyik ágán csendben nyugvék.

A csermely játszva kövicsekkel

Zenélé őket álomba el.

A fa is szunnyadt, és levele

A madárcsalád házfedele.

Ég a földet megcsókolá,

S csillagköpennyel betakará.

Reggel felváltá nap a holdat,

Megrázák lepék szárnyaikat,

A kis méhecske vígan dongván

Éppen kirepült munka után.

A virágok is álmosan még

Tarka fejeket felemelék.

A víg madarak felszálltanak,

S a tiszta légben danolának.

Minden hangjoknál bús szívembe

Jobban költözött az öröm be.

Minden zeng, örvend, s én hallgassak?

A természettel ne vigadjak?

Jer ismét, lantom, rég nyugodtál,

Most első dalunk hálaként száll.

Köszönöm, Isten, hogy teremtél,

Szívemben most csak az öröm él;

Mert a természet most boldogít,

S régi bánatot is meggyógyít.

Magyar nőköltők [190-191.]

Majthényi Flóra

DALVÁGY

Tudnék úgy zengeni,

Mint a bérci patak,

Mely a rengetegnek

Szirtkebléből fakad.

Tudnék úgy zengeni,

Miként a fa susog,

Midőn levelein

A holdsugár ragyog.

Tudnék úgy zengeni,

Mint a kis csalogány,

Melynek bús dalától

Felzendül a magány.

Tudnék úgy zengeni,

Miként esti harang,

Midőn szél szárnyain

Lebeg felénk a hang.

Tudnék úgy zengeni,

Mint az esőcsepp szól,

Midőn lassan folyik

Alá a magasból –

Oh, addig zengeném

Bűbájos dalomat,

Míg elszenderíteném

Vele fájdalmamat.

Magyar nőköltők [190.]

Majthényi Flóra

BÉRC ÉS RÓNA…

Gondolkoztam sokáig afelett,

Rónát szeressek-é, avagy hegyet?

S mindkettőben volt oly szép valami,

Hogy nem bírtam köztök választani:

Szebb-é, mikor az égbe vágy a föld,

Felhőbe nyúl a bérctető, a zöld

Magasba törekszik, mint gondolat,

S ajándokul nyújt friss virágokat;

Vagy szebb, midőn az ég a földre vágy,

Magával hozva esti csillagát,

S leszállva a zöld síkra csendesen

Körül a láthatáron megpihen.

Magyar nőköltők [188.]

Majthényi Flóra

SZEMERE PÁLNAK

Boldog vagyok, hogy megtaláltalak!

Hisz véled földerült egy új világ,

Szép, bájoló, hol lelkem otthonos,

Oly otthonos, mint völgyben a virág.

Úgy szállong, úgy röpül lelkem feléd,

Miként madár, mely sejtő szárnyakon

Őszkor keres távol vidékeket,

Hol a tavasz leng ifju lombokon.

Úgy elmerengek ajkad hangzatán,

Oly vágyva várok minden szózatot,

Lelkem felszívja szép eszméidet,

Mint napsugár a rózsaharmatot.

Oly jól esik szemedből egy sugár,

Melyből hozzám szelíd lelked beszél;

Mosolygásod, e szép arany rege,

Melyben jó szíved dobbanása él.

Te lelkesítél újra engemet

Általszárnyalni ábrándnak honát,

S szebben ragyogni láttam általad

A költészetnek tündércsillagát.

Találtam én ott dalvirágokat,

És most kezem neked füzért kötött,

Ha nézed, benn hű érzetet találsz

Elrejtve mélyen zöld levél között.

Magyar nőköltők [187-188.]

Majthényi Flóra

MI A HAZA?

„Édes anya, édes apa!

Mondjátok csak, mi a haza?

Tán e ház, amelyben vagyunk?

Amelyben mindnyájan lakunk:

         Ez a haza?”

„Nem, gyermekem, ez csak a házunk,

De amit itt körül látunk,

Merre földeink terülnek,

Merre kertjeink feküsznek:

         Ez a haza!

Minden, amit a szem belát,

Itt e föld, mely kenyeret ád,

E folyók tele halakkal,

E szőlőhegyek falvakkal:

         Ez a haza!

Amerre a hegylánc kéklik,

Merre a berek sötétlik,

Merre a róna kanyarul,

Melyre a kék ég leborul:

         Ez a haza!

Hol egykor őseink laktak,

Itt csatáztak, itt mulattak,

Ahol a határt ők szabták

S örökségül reánk hagyták:

         Ez a haza!

Ahol csontjaik porladnak

S mindig a földben maradnak,

Ahová bennünket tesznek,

Midőn egyszer eltemetnek:

         Ez a haza!

Ez a föld, mely drága nekünk,

Melyet legjobban szeretünk,

Ahová, bármerre járunk,

Mindig vissza-visszavágyunk:

         Ez a haza!”

Rendületlenül [513-514.]

Majtényi Erik

MOSOLY

Egy mosolyodat – észre se vetted –

a buszban, a múltkor nálam felejtetted,

de megvan, pedig szórakozottan

a jeggyel együtt majdnem eldobtam.

Megvan, eltettem, nem adom vissza,

közepes mosoly, tartós és tiszta,

olyan, hogy én is viselhetem még,

esetleg rá is foghatom, hogy emlék.

Majd kérdik tőlem, hogy hol szereztem,

csináltattam vagy készen vettem?

De én, mint akit egyéb dolgok

épp elfoglalnak, csak mosolygok.

Tegnap, hogy egy kicsit borongó

kedvedben voltál, már megszeppentem,

te jó Isten, ha ez volt az utolsó!

De aztán mosoly lobbant a szemedben,

s én megnyugodtam. Egyébként is

a park is, a fű is, a tó is, az ég is

a mosolyoddal gyúlt ki villanón,

a mosolyod, úgy látszik, közvagyon.

A fényképészem, az is melegen

ajánlta. Nápolyi útlevelembe,

gondolom, azt a képet teszem be,

azt mondják, nem áll rosszul nekem.

Egyszer talán majd föl is nagyítom,

s kipróbálom a tükör előtt, itthon:

oltárin szemberöhögöm magam,

de remélem, hogy ez még messze van.

Álmok szállodája [179-180.]

Majtényi Erik

BOTOT HÚZTAM VÉGIG A RÁCSON

Botot húztam végig a rácson,

és meghökkentem: dalba kezdett,

a vaspálcák vigaszra vágyón

fémesen pengtek és rezegtek.

És szállt az ének, szállt a dallam,

harangjáték finom zenéje,

így fakadt vallomásra halkan

a kert kesergő kerítése.

Vajon miről panaszkodott,

a lénye mélyén mi pendült meg?

Vonónak nézte a botot,

önmagát pedig hegedűnek?

S akkor rájöttem: nemcsak ő –

anyagok s tárgyak ezre mind

hangszer: az ég, a jég, a kő,

s zenél sajátos kulcs szerint.

S mind dalba kezd, mind énekel,

s hogy mi esett jól, hogy mi fájt,

a maga nyelvén mondja el,

csak a vonóját megtaláld.

123 vers a zenéről [54.]

Majtényi Erik

FÁRADT KEZED AZ ASZTALON

Fáradt kezed az asztalon –

oly rezzenetlen, hűvös nyugtot ad:

lágy ráncaiból patakzik a csönd,

s árnyékától a fal világosabb.

Fáradt kezed az asztalon –

mennyit tett-vett, loholt a kötelesség

cselédjeként, amíg kissé riadtan,

kissé kifúltan elérte az estét!

S fáradt kezed az asztalon

most kérdőjellé horgad. Mit feleljek,

ha minden válasz visszás és fonák?

A hálát emlegessem? A szerelmet?

Fáradt kezed az asztalon

ismét csak terhekkel tetézve

kérlelhetem – kegyetlen kérelem –

új áldozatra, szolgálat-tevésre:

Légy, aki vagy, és soha meg ne változz!

Magadhoz légy hű – a teherbíráshoz!

Markolj belém, rázz föl, de el ne engedj:

a szorításod kell, nem a kegyelmed!

Az áram másik pólusa – anélkül

a görcsös gond mosollyá sose békül.

A tétova gyöngédség, amely olykor

feloldott, ritka ötpercekbe torkoll,

hogy meglássam bennük, mint sötétkamra

tótágast álló, tűnő képeit,

szigorún titkolt szenvedélyeid,

s hogy tudjam akkor: sohasem hagysz magamra.

Arany és kék szavakkal [86.]

Majtényi Erik

ZÁRSZÁMADÁS

Zárszámadás. Ím, latba most kell vetnem,

hogy kit s hogy milyen igazul szerettem.

S hogy mért éppen most? Nos, mért éppen máskor?

Ködpásztor jődögél a hegy csúcsáról,

s árnyból faragott fütykösét suhogva

méri párákból mintázott juhokra.

Egyszóval ősz van ismét. Tolvaj esték

lopják vénülő nappalok ezüstjét.

Későre jár. Nehéz lesz megkeresnem

valamit, amit sohasem kerestem.

Hegyek alatt és síneknek fölötte

próbálkozom öltözni a közönybe.

Valami nékem adatott. S most félek,

hogy valaki valamit visszakérhet.

Szerettem-e? Oly biztos, hogy szerettem,

mint amilyen biztos, hogy nem szerettem.

S balog az óhaj, hogy aki virágzón

jött hozzám s elhervadott, megbocsásson.

Szép áltatást eszeltem ki magamnak,

mondtam: szavamra valaki tán hallgat,

s tenyerébe merít e verssorokból

bódító italt, s olykor reám gondol,

s így végtelenné tágul, ami véges,

s tudom, hogy ez kevés az üdvösséghez.

A megmérő idő [435-436.]

Majtényi Erik

ESZTERLÁNC

Dal, dal, varázsdal,

hét szem kihúnyt parázzsal,

verssel, vérrel, varázzsal

vidítlak és keserítlek,

tegnapokban megmerítlek,

magad ellen szelidítlek.

Lánc, lánc, eszterlánc,

rég eloszlott az a tánc,

ki hátra ment, ki előre,

te maradtál meg belőle,

s szemed csücskében a ránc.

Volt, volt, be rég volt,

dombon törték a diót,

édes belét mind megettük,

csontos héját elvetettük,

mikor külön, mikor együtt,

ujjunkat bemaszatoltuk,

barna maradt, bárhogy mostuk.

Szállj, szállj, messze szállj,

pöttyös katicabogár,

hallgatott ránk, vitte szárnya,

köd előtte, köd utána,

azóta se látta senki

ujjad hegyén megpihenni,

huncut, aki elfelejti.

Dal, dal, varázsdal,

táltost etess parázzsal,

mondd a mesét, kell hogy tudjad,

mondd a régit, mondd az újat,

király lánya, göndör hajú

nyitva van az aranykapu,

nyitva van, ha be nem csuktad.

Majtényi Erik

RÉGI UDVAROK

Régi udvarok, oleánderek,

porolóra csimpaszkodó gyerek,

homorúvá koptatott küszöbök,

rongyba bugyolált vezeték csöpög.

Kint tavaszodik már, bent még a fáradt,

megrokkant szélben fehérnemű szárad,

kint háború dúlt és békét kötöttek,

bent a rézcsapok egyhangún csöpögtek.

Odabent senki nem öregszik,

csupán öreg. A hátsó, fonnyadt kertig

elcsoszog még, nem is tudja, miért,

elfelejti, mire odáig ér.

Fojtott krákogás, mosdik valaki,

a teli lavórt most loccsantja ki,

hólyagosan, kéken kúszik a lé

kövek között a lefolyó felé.

Este irigyen lesik a sötét

árnyak az ajtó fényes négyszögét,

borzong a körte, ha utolsót rebben,

mint aki nem hisz újabb reggelekben.

Akit itt sivár magánya kötöz le,

s bugyolálja lusta lármába, csöndbe,

idő múltán már az unalmát félti,

és az utcára vasárnap sem lép ki.

Legszebb versei [53-54.]

Majtényi Erik

ABLAK-KITÁRÓ

Zümmögő áldást, ablak-kitárót

kívánok reggelre mindenkinek,

mikor a laza szél a fák közt

hűs száguldásra serkentőn sziszeg.

Most olyan ez az ablak: a hegyek

idetolongnak mind alája,

pajtás-zajokkal harmatos huzalon

köztük serceg a villamos villája.

Az úttest végig kigöngyölítve

bokáig érő ködből felköszönt, és

ablak-kitáró szavak közé kissé

bocsánatosan surran be az önzés:

ha most felnézek, sikált küszöb várja

pillantásom a szomszéd-végtelenben –

a minden reggelek hűvös csókja

csókoljon még sokáig engem.

Legszebb versei [48-49.]

Majtényi Erik

ŐSZI KERTEK

Őszi kertek aranysárga

fénylő virágtalansága…

Őszi kertek, télbe hajlók,

semmitek sincs, mégis adtok.

Nem virágot, ízes fürtöt,

csak egy csöndes sóhajt küldtök.

Bokraitok reszketése

belefárad az estébe.

Megfakult a cserjék zöldje,

elhullott az ág gyümölcse,

mégis ifjak, szépek vagytok,

kifosztottan is pazarlók.

Csörren, zizzen a levélke,

készültök a hosszú télre,

sziporkázó hókristályok

tiszta gyöngysorára vártok.

Őszi kertek, koldus kertek,

hűvös széllel feleseltek;

rozsda-lepte, fáradt bokrok,

kifosztottan is ragyogtok.

Legszebb versei [44-45.]

Majtényi Erik

ŐSZ KÜSZÖBÉN

… Mert ez még nem az ősz fuvalma,

csordultig nem édes az alma,

a lombokat sem aranyozza

az a kigyúlt, lobogó rozsda.

Ez csak amolyan előjáték,

azt próbálja, mit nem próbált rég

a nap éltette, nap égette

domboldal bágyadt szőlőkertje.

Egy-egy levél perdül a földre,

elnehezült lomb úttörője,

tar földön hánykolódó bója,

az avar szálláscsinálója.

… Ha majd fönn, a szirti magasban

az éles szél rézkürtje harsan,

akkor rázkódnak meg a fák is,

s mint tépett cérnájú kaláris,

sokszínű gyöngyei peregnek

az elszabadult leveleknek,

s megannyi villó tarka réteg

puhán pólyázza be a rétet.

Pihen a föld, hólepte álom

megérdemelt csöndjére vágyón,

hisz minden dolgát elvégezte,

borrá tüzesedhet gerezdje.

Legszebb versei [17-18.]

Majtényi Erik

EMITT A VÖLGY

Emitt a völgy a lábaidnál,

a forrás, melyből sosem ittál,

amott a fehér országútja

s a szikár hegység csapott kúpja.

Így élnek örök szomszédságban

e megszokott, külön világban,

így élnek évszázadok óta,

s ha nem volna az ország útja,

amit az ember keze döngölt,

úgy ráncosodnék itt az ős föld,

oly változatlan egy-alakban,

mint valaha a kőkorszakban.

Állok a hegy alatt, a marton,

és nézem, felmérem kitartón

ezt a nagy, pihentető, áldott

s kihívó mozdulatlanságot.

S érzem, amint itt állok csendben:

e tájjal teljesebbé lettem,

minden ághegynyi rezdülése

itt rezzen tudatomba vésve.

A szemem szinte beleájul,

ő áll és nem vesz tudomásul,

nem szól, nem moccan, meg sem érez,

csak van – s alighanem elég ez.

A végtelen mondat [58.]

Majtényi Erik

VIRÁGÉNEK

Megyek utánad,

jössz utánam,

csupasz a vállad,

csupasz a vállam,

s akar a bőrre

tapadó inget,

cipeljük pőre

kétségeinket,

meg azt a terhes,

meg azt az áldott,

azt a keserves

bizonyosságot.

Szándékot szándék

félve kerülget,

karjatárt árnyék

lopva feszül meg,

szólsz botladozva,

szólok dadogva,

s legyűrnek félszeg,

didergő félszek.

Szempillád néha

nyugtalan rebben,

mint lüktetés a

kötözött sebben,

s szavunk a semmi

rácsához koccan

kétemeletnyi

hűvös magosban.

Valami lomha

időtlenség

süketen kongja

ideges csendjét,

a ebből a csendből,

ösztönünk börtön-

odvából feltör,

feltör dübörgőn

az a parázsló,

magát veszejtő,

meg nem bocsátó,

el nem eresztő,

eszelős, fojtott

kényszerűség,

vérünkbe oltott

védtelen hűség,

az a sikoltó,

láncokat oldó,

borzongó óhaj,

sunyi, kegyetlen,

emberi szóval

nevezhetetlen,

amitől félsz, és

amitől félek,

amiért élsz, és

amiért élek.

111 vers a szere-

lemről [50-51.]

Major-Zala Lajos

VÉDELEMBŐL JÓT

Fehér rózsa Anyácska

gyönggyel gyökeredző

arannyal bimbózó

bölcsőcske szívecske

Ég szülte a Földet

Föld az embereket

emberek a Rosszat

rosszból Magasztosat

védelemből a Jót

jóból újabb rosszat

védelemből a Jót

lelkünk légterét

világunk világát

idegeink gyökerét

védelemből a Jót

forogjatok keresztek

sámán-szagú szavaink

Boldoganyánk kebelében

a világ tengelyén

kumisz tejben

komisz vérben

a világ tengelyén

térdig szennyben

könyökig koromban

bellű irgalmatlanú

kívű kegyetlenű

fehér rózsa Anyácska

szirmaiddal takard be

fekélyünket lelkedbe

testünkön szívünkön

sebeink forraszd be

hegeid heveddel

gyógy-illatoddal

                            ámen

Régi nagy patrónánk [362-363.]

Major-Zala Lajos

A MEGIGAZULÁS IMÁJA

Kurta élet magossága

magános öröm kurtasága

üres napok rút magánya

lélekcsendnek szép magánya

nyiss kaput szívem?

csukj ajtót szívem?

vetkőztess le szomorúság ruhájából

öltöztess fel boldogok ruhájába

ó ti Titkok

mit kisérgettek engem?

fejem a Keresés

szivem a Vállalás

lelkem az Elérés

reményem Tudomány

hitem meg Bennetek

kivül pillantsak?

belül maradjak?

nyitott-fényű nap

zárak nélkül

zárulj körém

ó irgalom

ha időm lenne e szavakat

mindennap elmondani

nap nap után megigazulnék    ámen

Innen és túl [769.]

Major-Zala Lajos

IMA ABLAKNYITÁSKOR

(még mielőtt cigarettára gyújtanánk

     és serkentő tablettát szednénk)

Fehér-rózsa Mária

Pirkadás-kehely Mária

csontjaimban naperő

izmaimból bizalom

fehér-rózsa nyugalom

Pitymallat-rózsa Mária

Béke-bimbó Mária

Derengés-szirom Mária

béke-harmat elcsöppen

vérkocsányon elgurul

gyökerekből fényporzókba

az idegek felszedik

a létembe betakarják

perceimmel simogatják

neurózisok nyűgei

pusztuljatok testemből

lelkemből

az agy sejtjeiből

mindörökre

                    ámen

Régi nagy patrónánk [361.]

Major-Zala Lajos

MEGMARADÁSI IMA

Hegyet hágék lőtőt lépék

lejtőn állék

perceim lejtőjén

tüdőmmel

kapaszkodnék

születésem első lélegzésébe

sorsom kápolnájának lét-kilincsébe

az irgalmasság nyílását

keresve

a Látás gyötrő aranyait

Lét-Világ kondulását

a visszhang szerénységében

szívemből

agyamba

az Elviselhetőség harangjait

fényütőik rezgését

lelkem kételyeiben

hogy

ha nem is hiszem

de érezzem

napról napra

az élet örökkévalóságát

cselekedeteim

remény-káprázatában

                                     ámen

Innen és túl [148-149.]