FIGYELEM! A topicban sajnos már nem lehetséges egyenesen az azt indító szakemberhez - Dr. Treuer Tamáshoz - fordulni az esetleges panaszokkal! Kérjük kedves látogatóinkat, hogy amennyiben sürgős segítségre lenne szükségük, ne a topicban próbálkozzanak, hanem forduljanak a megfelelő szakrendelésekhez!
Megértésüket köszönjük:
a moderátorok
Hol rendelted? Sem a Bookline-on, sem az Alexandrán nem látom. De ha jó a könyv, esetleg beszéd helyett a kezébe is adhatod valakinek... Talán épp azért írták.
"...anorexiás voltam s most bulimiás vagyok. Ez sokak számára semmit nem mond, vagy ha valaki meghallja, akkor elzárkózik attól, hogy bármit is megtudjon róla." (...) "Ettől még ember vagyok!" Rendeltem egy könyvet: Lőrincz Veronika - Boldogságra Éhezve
Először is: az unokahúgod meg fog halni! Ez gondolom nem újság, mert mindenki meg fog halni - sokaknak nem mindegy mikor. Azt nem lehet neten keresztül látni - sőt még személyesen sem a laikusoknak -, hogy milyen súlyos az ügy, pláne azt, hogy mi lesz a kimenetele ha semmit nem tesznek. A statisztika azt mondja, hogy az összes anorexiás 8%-a 10 éven belül meghal, 20%-a 20 éven belül. Sok rákbetegségnek kisebb a mortalitása, és arra nemigen mondaná senki, hogy "majd kinövi" ... stb. Ez most azt jelenti, hogy 20%-az esélye, hogy az unokahúgod a 36. évét nem éri meg. Bocsáss meg, hogy így kiélezem a dolgot, de a statisztikai esélyekhez tartozik ez is.
Hogy tényleg anorexiás-e? Amikor a környezet (pl te) el kezdi méricskélni, hogy talán anorexiás-e, akkor legtöbbször már igen. A szölő érthető okból maga előtt is tagadja a problémát - nem kell szembenéznie (egyelőre) se a tényekkel, se a várható következményekkel. Az anorexia ugyebár nem olyan mint az influenza, hogy egyik percről a másikra megkapja valaki oszt jónapot, hanem szép lassan kialakul (fél év, egy év), aztán nagyon gyakran súlyosbodik míg valóban egy részüknél spontán javul sok év alatt. De még a javult esetek is képesek az egész életre nehatívan rányomni a bélyegüket. A 18 év körül kialakuló esetek sokkal nehezebben gyógyíthatók mint a 14 év körüliek, és a benne eltöltött időnek kb duplája szükséges a terápiához (ezért minden elvesztegetett nap duplán számít).
Mivel ma te (ti) vagytok a családban az egyetlen aki a problémát a maga súlyosságában látni lehettek képesek, rátok hárul az a dilema és felelőség, hogy "megmentsétek" az unokahúgot és a nővéredet és a sógort (a szülőket is, mert bizonyos stádiumban nagyon lehangolóan néznek ki ők is). Ezért se hálát, se köszönetet nem várhatsz ... egyelőre, hanem inkább bántást, hogy miért szólsz bele az életükbe, veszekedést, mert egyébként is idegesek lesznek. Ugyanis ők meg vannak róla győződve (okkal), hogy a lehető legjobbat adják a lányuknak, viszont vastagon részesek a kialakuló helyzetben, és nagyon megkönnyíthetnék a rendezést - de ez utóbbi kínszenvedéssel jár. Tulajdonképen itt tudsz valamit tenni, hogy valahogy (?) olyan irányba befolyásold őket, hogy szakemberhez forduljanak - nem feltétlenül odaküldéssel, inkább azzal, hogy problémának tekintsék a helyzetet, vészhelyzetnek a gyerekük állapotát.
Azt jónak gondolom, hogy beszélgettek az unokahúggal. Személyesen is ismerek olyan példát, amikor az odafigyelés vissza tudta fordítani a folyamatot. Egy fontos dolog (bár ezt inkább a szülőknek mondanám) - tökmindegy az unokahúgod, a nővéred, a sógordod, a szomszéd néni ... stb ... mit gondol és mit mond a jelenségről, mit határoz, mire tesz esküt, itt egyetlen egy objektív mérce létezik, a mérleg.
No, nekem is sikerült fogyni, a héten visszafogtam magam,s máris látszik rajtam a hatás. Kissé fáradtabb és ingerlékenyebb vagyok, s még 2 hetet ki kell bírjak így :/
Nővérem átlagos testalkatú, kb. 160 cm, nagyjából 50-55kg lehet most, de sosem kellett fogyóznia, most 35 körül kezd odafigyelni az étkezésére, mert az elmondása alapján már érzi, hogy hízna ha ugyanannyit enne mint eddig. Unokahúgom is kb. ilyen volt, de most már bőven ez alatt van, látványosan.
mi igyekszünk figyelni de a teljesítménykényszer valahol ott van... pontosabban szólva a megfelelési kényszer(képzet) mindent akar amit egyszer elkezdett, még ha sajnos be is bizonyosodik, hogy valamit le kellene adnia mert nincs ideje mindenre...
A gyermeknek nagyon fontos, hogy az azonos korú gyerektársaság mit mond. Én balkezesnek indultam, aztán erőszakkal átszoktattam magam a jobb kézre, mert a többi gyerek azt mondta, hogy nem jó, ha bal kézzel írok, és én nagyon meg akartam felelni. Ennek most is tapasztalom a hátrányait. Mondjuk azt is hozzátenném, hogy én egyrészt túlérzékeny voltam, és a szokásosnál nagyobb megfelelési kényszerrel voltam megáldva, másrészt nem figyeltek rám oda annyira a szüleim.
szerintem ha kötetlenül szoktatok beszélgetni, akkor hozd fel ezt a témát is, hogy tud-e róla, hogy ez lehet egy betegség -jele- is. esetleg ha érdeklődést mutat, akkor meg lehet neki mutatni néhány ezzel foglalkozó cikket a netről....
Nővéred milyen testalkatú? normélis, vagy ő is inkább a vékonyak közé tartozik?
ez a lekövérezés sajnos gyakori. nekem fiam van, és normál testalkatú, némi -téyleg nem sok- hússal. viszont az osztálytársai nagy része vékony, már szinte vézna. néha csúfolják is hogy kövér... (persze hozzájuk képest.... :-( ) és ezt sajnos komolyan veszi, és bántja. amennyire tudunk próbálunk neki segíteni. Egyelőre tartja magát, és nem kezdett dacosan nem enni. (9éves lesz)
Hozzátenném még azt is, hogy kérdeztem tőle hogy kövérnek látja-e magát, de ő nemet mondott. Nem szokott átverni, de ha anorexiás, akkor ezt biztos nem vallaná be, ugye?
Információra, segítségre lenne szükségem. Nővérem lánya 16 éves, és az utóbbi 1 évben nagyon lefogyott. Elöl deszka hátul léc. Eltűnt a csípővonala, és ránézésre gyerekméretű ruhákat hord. Szerintem kb. 10 kg-ot fogyhatott, 50-55 között volt, és kb. 160 cm magas. A soványságát mutatja, hogy többen kérdezték már tőlem és nővéremtől, hogy anorexiás-e a lánya. Probléma a nővérem is, mert akárhányszor próbálom felhozni a dolgot hogy ez így nem egészséges már, rögtön felkapja a vizet, és magyaráz, hogy ilyen alkat, és hogy eszik a lánya maximum kevesebbet. Nem tudok vele értelmesen beszélni ebben az ügyben. Tegnap eljött velem a leányzó hozzánk, ahol a férjemmel hármasban kötetlenül beszélgettünk, azt mondta nekünk, hogy az iskolában ez tetszik mindenkinek, ha már kicsit is hízna, lekövéreznék. Ettünk is, evett rendesen, de ettől nem lettem nyugodtabb. Elmesélte azt is, hogy ha este 8 után akar enni, rászól az anyja, mert ha a két öccse meglátja hogy eszik, akkor a nővéremnek nekik is készíteni kell mégegyszer vacsorát, és ehhez lusta. Plusz, hogy ne szokjanak rá a késő esti evésre, mert az nem egészséges. Nem tudom, hogy unokahúgom veszélyeztetett-e, hogy ez csak átmeneti időszak, vagy már baj van? Gőzöm sincs mit tegyek, mert a nővérem nem partner, sőt! (jó viszonyban vagyunk egyébként) Sógorom reggel megy, este jön, tulajdonképpen nem is vesz részt nagyon a családi életben. Mit tehetnék? Vagy várnom kellene 1-2 évet, hátha ez csak egy amolyan tini rémes időszak? Nem veszekszem a lánnyal, inkább biztosítom afelől, hogy hozzánk bármikor fordulhat, elmondtam neki hogy milyen következményei lehetnek a kóros soványságnak, de tulajdonképpen mindig is bizalmas viszonyban voltunk. De ez most valahogy nem elég, úgy érzem. Tudtok tanácsot adni?
Ítélkezni dolgokról általános emberi tulajdonság... Ez a társadalom van, ahol élünk, és ebből a szempontból szerintem semmi nem változott az őskor óta és nem is fog a következő százezer évben. Nem hiszem, hogy érdemes volna innen megközelíteni. Szerintem éppen az kell, hogy megértsék. És ebben az tud segíteni, aki már érti. (Én sosem viccelek azzal, hogy valakinek elgurult a gyógyszere, amióta láttam valakit a saját szőnyegemen szenvedni ezért, mert nem gurult el az antidepije, csak éppen nem találta.)
Nem kell rögtön mindenkinek megmondani, az egész világnak. Keress olyan értelmes embert, akiről fel lehet tételezni, hogy normálisan tud reagálni, és kezdd el kicsiben. Igen, tudom, hogy mondani könnyű.
Tanácsot nehéz adni. Esetleg, ha Macson segít ez a környezet, terápia. ... akkor talán annyit lehetne, hogy mások se féljenek oda elmenni és meggyógyulni, de legalábbis tünetmentesnek maradva kezelni a problémát
Neked is sok puszi, Hajni! Annyira szeretnék valami okosat/hasznosat/értelmeset írni, de sajnos nem megy... egyszer egyik pszichológusommal szituációs játékot játszottunk, ő volt én, én pedig bárki lehettem, aki szerettem volna (Schumit választottam:)). Magamnak kellett volna tanácsot adnom, ezzel kapcsolatban... leblokkoltam... nem tudom.
Igen, egyrészt szégyellem, nem azért, mert én úgy gondolom, hogy ez "gáz", hanem mert az emberek úgysem értik meg... nem is kell, hogy megértsék, én annak is örülnék, ha nem ítélkeznének olyan dologgal kapcsolatban, amiről fogalmuk sincs... Úgy érzem, hogy ez nem az a társadalom, amiben megtehetném azt, hogy szabadon beszéljek erről. Másrészt pedig emiatt, amit Te is írtál: "az, akinek mondod, esetleg akiknek, fogalmuk sincs az egészről, és nem tudják komolyan venni. tisztelet a kivétel(ek)nek, de általában így van. képesek a szemedbe röhögni, úgy mondani, hogy na ezt ők nem hiszik el, hogy ilyen van, ez tök nagy baromság..."
Rég írtam, de most olvastam el a lemaradásomat. A suli elmegy, bár néhe már teljesen elegem van belőle. Nem piszkálnak a kaja miatt, de titkolom erősen hány kg vagyok. Jelenleg 44kg, 174cm mellett. Iszonyú.........:(( Az evés egyre nehebb és már tényleg nem tudok mit kitalálni. Éjaszaka szinte ülve alszok az átkozott reflux miatt. Vacak, amikor a torkomban érzem a gyomorsaval.
Juta, nem semmi amit átéltél.
Dorcsi, neked kitartást, de jó, hogy van egy kis akaraterőd :))
miért gondolod úgy egyébként, hogy nem lehetne megmondani, hogy neked evészavarod, konkrétan anorexiád volt/van? ez gáz, szégyellnivaló vagy mi? oké, nem azt mondom, én sem írom ki a homlokomra vagy ilyesmi, csak... ez akárhonnan is nézzük, hozzád tartozik, az életed része, és nem valami olyan, amit csak úgy titkolni lehetne...
engem egyébként inkább az idegesít az ilyen beszélgetős izékben (amikor eléd raknak egy képet, aztán beszélj róla, mondd el, mit látsz), hogy az, akinek mondod, esetleg akiknek, fogalmuk sincs az egészről, és nem tudják komolyan venni. tisztelet a kivétel(ek)nek, de általában így van. képesek a szemedbe röhögni, úgy mondani, hogy na ezt ők nem hiszik el, hogy ilyen van, ez tök nagy baromság...
jaj, kedveseim, nincs erőm végigolvasni az illegálist, írtatok vagy 10 oldalt vagy többet...
hol megvagyok, hol nem, őszínte vagyok leírom, 43,5 kg vagyok a 166 cm-mhez, képzelhetitek. Ami rosszabb, hogy így tetszem magamnak (leszámítva a mellem, ami a zéróra redukálódott). De nem állnak ki a csontjaim, csak a medencém, mert az alapból széles. A csontjaim meg vékonyak. Szóval semmivel sem tűnök gebébbnek, mint egy átlagos vékony nő. A hasamon gusztustalanul lóg a bőr, ez zavar.
A terápiával, úgy érzem, rohadt lassan haladunk, lehet én vagyok türelmetlen...
Képzeljétek, 2 hét múlva osztálytalálkozó... még jó, hogy péntek délután, akkor épp kint vagyok a "nagyvilágban"... beállítok hóttsoványan a Tündérhegyről, light red bullt fogok vedelni sör helyett (mert no alkesz), és max 1 db ropit fogok leerőltetni, ami örülhet, ha nem a klotyóban végzi. És mivel a régi osztálytermünkben lesz az egész, HOL FOGOK CIGIZNI????? Stikában a budiban, mint anno a többiek? Csak hogy meglegyen a nosztalgia feeling? :-)
És mit vegyek fel? Minden ruhám lóg rajtam!
Áááááááá!És mit mondjak? Már majdnem mindenkinek diplomája van, én meg egy passzív negyedéves vagyok a sárgaházból, egy zombi, egy roncs, egy korcs. Tuti hogy bőgni fogok, ha faggatni kezdenek. Viszont a jegygyűrűmtől remélem a sárga irígység emészti őket (na, tényleg van bennem agresszió, igaza van a dokinéninek).
most megyek, ma is kutyaoltás, csak az elsőre megyek, utána a családomhoz.
lehet, hogy du. még benézek, de nem ígérek semmit.
Nem tudom, ez mennyire +++, megértem, hogy miért örülsz neki (azt hiszem...), de én sajnos annyira azt látom ebben, hogy szegény Pass is mióta szenved ezzel... El tudod ezt képzelni? 6 éve először megenni egy _egész_ zsemlét, H nélkül... :(((( Kitartás!!!
Köszi, megnézném, most, hogy Dorcsi kórházban van és nincs jól, nem hiszem, hogy képes leszek ilyesmit megnézni. Még akkor sem, ha már mind átéltem azokat a dolgokat :(
"Nancy édesanyja egy napon meglátja lánya ruhátlan testét és felfedezi szörnyű titkát: a lány egészségtelenül csontsovány. A diagnózis anorexia, de Nancy nem akarja kezeltetni magát. Apja kész bíróságra menni, hogy lányát saját akarata ellenére - mint törvényesen döntésképtelent - gyógykezeltesse. Paradox helyzet áll elő: lányuk szeretetét kockáztatják a szülők az élete megmentése érdekében. Hogyan jutott Nancy idáig? A felnövő lány problémáit szülei nem vették észre; érzelmileg egyre távolodott, akarata saját maga ellen fordult: teste volt az egyetlen, ami felett hatalmat érzett. Önsanyargató életmódja a lassú halál felé terelte, ahonnan csak nagy szeretet, vagy nagy változások vezethetik vissza. Sajátos lelki betegség és mindennapi ifjú sorsok krónikáját követhetjük nyomon." www.port.hu/pls/fi/films.film_page?i_film_id=4032&i_city_id=3372&i_county_id=-1&i_where=1 Youtube-on ott van az egész, részletekben...
Egyszer már majdnem szóba került, vagyis, akkor csak megemlítettük, azt hittem, elájulok (pedig nem vagyok valami ájulós "típus")... akkor már remegtem, nem láttam semmit, nem is hallottam már, miket beszélnek... megijedtem... ehhez képest tényleg jobban "ment"... Tegnap est elkezdtem nézni a For The Love of Nancy-t angolul. Ezt a filmet még alsós koromban láttam, és nagyon megfogott... én valahogy sosem szoktam emlékezni a filmekre, amiket láttam, erre viszont nagyon... pedig akkor még nem érintett a dolog (vagy csak nem tudtam, hogy érint?)...
