"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
Midõn valamely hajnalon a katáng égi kékje elõdbe lejt a harmatos mezõben, s megindul kifelé a nyár zsigereidbõl, s indulsz magad is Somvirág felé, jövendõ márciusba: de szép az! (A katángot így õrizd: õ is ember; lényegi kékje kihuny, ha bántod.)
Hogy mért csak így: Ne kérdezzétek; Én így álmodom, Én így érzek. Ilyen messziről, Ilyen halkan, Ily komoran, Ily ködbehaltan, Ily ragyogón, Ily fényes vérttel; Űzött az élet, S mégsem ért el. Menedékem: A nagy hegyek, Az élet fölött Elmegyek; S köszöntöm őt, ki zajlik, és pihen: Én, örök vándor, s örök idegen.
Hogyha lennék fűzfa lombja, fűzfakarom elringatna, és ha lennék kis madárka, minden dalom hozzád szállna. És ha lennék búvó patak, eloltanám a szomjadat. Vagy, ha kósza szellő lennék, arcod körül lengedeznék. Lennék lábnyom, út porában, csillagfény az éjszakában, rosszkedvednek múló perce, napsugár, mely melengetne, lennék kéz, mely megkeresne, téged hozzám, elvezetne. Hogyha lennék....de nem lehet, ember vagyok, aki szeret. Talán bűnös, talán igaz, csöppnyi sóhaj, csöppnyi vigasz.
Vizek, vizek: zengjétek szörnyű bánatom, vigyétek a gyászhírt tovább csak, a mormoló nagy óceánnak, hogy éget a könny, fájdalom... vizek, örök vizek!
Hegyek, hegyek: ti büszke sziklapaloták, kecsegjen az erdőtök orma nagy búm alatt, szörnyen csikorgva, míg sorvadok magam tovább... Hegyek, örök hegyek!
Tüzek, tüzek: kerengő gömbök, lángfolyók, szikrázzatok, s a kormos űrbe írjátok a búmat letűnve, mert eltűnök, mint a homok... Tüzek, örök tüzek!
Szeretem az őszi hideg szobákat, ülni kora reggel összehúzott köntösben a kitárt ablaknál, vagy a tetőn, párolog a völgy meg a csésze kávé - ez hűl, amaz melegszik.
Sokasodik a piros meg a sárga, fogyatkozik a zöld, pereg a sárba a sok levél – halomban a nyár devalvált pénze: oly sok! oly semmitérő! Lassúdan kékbe vált az ég hamvasszürkéje, enyészőben az enyhe borzongás. Közelednek a nappal-dagály türelmes, óriás tolóhullámai.
Kezdhetek folytatódni. Megadom magam egy személytelen felszólító módnak.
most menj, s ha messze jársz is, azért üzenj, mert én itt maradok, nem mozdulhatok ez a dolgom: várakozok a télre, a fehérbársony létre, míg te a messzeföldet járod... itt várok rád, hogy visszatérj, mert én anyád vagyok, s szerelmes párod... mesélj majd, merre jártál s hogy te is úgy vártál engem, mint én téged? számoltad-e a perceket? s amikor álmodtál virágos rétet, emlékeztél-e rám, ki e rét fölé borúl, ki alatt hűs az árny és megpihen a vándor, ha az est ráalkonyul? mesélj az álmaidról, miket a puha avar adott neked ugye nem fáztál a bársony hó alatt, ugye nem bántott a zord téli üzenet?
itt vagy ágaim alatt, mégis oly távol... s bár létünk tűnő pillanat, állnom kell helyemen, vigyáznom rád, testvéreidre, és a rétre is, hogy amikor a Fénykirály újra életre kel, és a Tavasztündér már közel, felemeljelek, ébresszem gyengéd álomlétedet, hogy sarjadj ki újra ágamon s adj nekem új tavaszt, új Életet.
Tudod, elmúlik a bánat és tenéked szól a fákról a sok csicsergő, kicsiny madár. Vígaszként csillan meg egy-egy napsugár. - Ugye szép a Világ?
Hallgasd, elmondják a máról, hogy ezernyi fényben táncol a mosolyodtól a külvilág! Hagyd el hát, eleget búslakodtál! - Figyelj, szép a Világ!
Hát nézd, ez mind-mind a tiéd! Hát lásd, nyisd ki a szíved! És kiálts, tárd ki a karod! És kiáltsd:- Szeretlek Világ!
Ha megbocsájtasz a múltnak, s megválasztod céljaidat, attól majd lelkesedsz és lángra is lobbansz! Akkor hívj köréd másokat és bíztasd, hogy szép a Világ!
Szép barangolásra invitált ez a szép vers, kincset találtam. Ideteszem Neked, hálám jeléül :)
********************
Ferenczy Klára
Erdő ölén
Milyen magányosak a fák, e röghöz kötött csodák...
Mégis, ha az erdőt járom, ősi élmény, örök álom: égbe nyúló karok között, fohászkodó ágak fölött betekint a napsugár s fátylat borít, sejtelmeset, földig érőt, rejtelmeset. Lágyan lengő fényködén át feltárul e csodavilág teli színnel, hanggal, térrel, ezer képpel és mesével. Látod, ott most tündér lebben, pedig csak egy kósza szellő játszadozik korhadt hánccsal, s ahogy atyja, az őszi szél végigsöpör most a tájon, hajladoznak karcsú fácskák, levélözön leng és szórja szerteszét a fénynyalábban ezer kincsét, csodás álom.
Nézem csendes egymagamban, átszellemült nyugalomban. Fa vagyok már és nem ember, fényben fürdő örömtenger. Érzem őket, nem csak látom mind szívbéli jó barátom, s ahogy lágyan átölelnek, halk sóhajjal beszélgetnek, gyökereim útjain át életerő árad felém. Érzem egy vagyok közülük, befogadtak, elvegyülök e mennyei társaságban időtlenség mámorában.
Faág szeretnék lenni, kettőből az egyik, melyek összefonódva a létet nem is sejtik, csak élnek, önfeledten, egymást átölelve, együtt az éjben, együtt a fényben, örökre, és nem tudják, hogy ha elszárad a másik egy perc sincs tán hátra a halálig.
Magas falak közé álmodod magad. Oda, ahová belátnak a kertbe A bezárt kapuszárnyak vasrácsain át, Virágot ültess, mely nevetve kacag, Innen ismerjen, ki szemügyre venne. S ne ültess semmit, hova senki se lát.
Miként mások, gondozd a virágágyat, Hol láthatják a vizsla pillantások Szép kertedet, amint mutatod nekik. De hol magad vagy, és senki se láthat, Hagyd kinőni a földből a virágot, Hagyd nyújtózni a természet füveit.
Őrizd azt, ki vagy, kettős őrizettel, Hogy ki beléd pillant, csak annyit lásson, Pompás és szerény kertje vagy magadnak, Mely mögött mélyből fogant gyökerekkel Hajlanak a virágok apró száron A lágy fűre, mely szinte láthatatlan...
...tudnak elalélni csikorgó fagyban, levetvén gondot, nyűgöt, eldobni lombruhát, mezítelen, talpig-taron megtisztulni fehér hózuhanyban, s míg rájuk telepszik a jéglakat, szívük bezár, árva szerzetesként, pőre mementóként vigyázzák a tájat néma csendben a hosszú télen át.
Csak a fák nem hazudnak.
2.
Csak a fák hiszik el, ha öleled őket, szívből jön a dal. Kérges testükből áradó ágymeleg lényük gyengéden fogva tart. Érintsd meg őket, s jobban leszel. A lelkedet érinti meg az ölelés, a simogatás. Szívd be az illatot, mit árasztanak, s megannyi emlék kél útra benned, hogy megtaláljon téged, ki elfeledted, a Természet gyermeke vagy, hiába tagadod meg nap mint nap önmagad.
Mint egy szegény, sebesült katona, a piszkos ősz járkál a mély aranyban, a sebkötőit is letépi halkan s csorogni kezd a vére bíbora. Olyan alélt, hogy semmit se akar, a napba bámul búsan és fehéren, mellén a sok-sok vitézségi érem rég kialudt, halott szivet takar. Egy kőre dől s már-már aludni vágyna álomtalan álmot egy régi ágyba, de nincsen út, mely arra vinne már, szívében kínok és fájdalmak üszke s még hallja, amint fújja-fújja büszke aranykürtjét a nyár, a messze nyár.
Babits Mihály
Székely Magda
Juhász Magda
Rónay György 
Laczkó Géza
KOMÁROMI JÁNOS
