Én sajnos nem tudom szétválasztani az embert és a költőt. Ez baj. Istentől kellene ezt is megtanulnom, aki gyűlöli a bűnt, de szereti a bűnöst. ( Minden ember bűnös.)
Na, jó, ezt csak úgy írtam. Nem kell rá válaszolni. :)
Azon töprengek, vajon én vagyok-e a legidősebb kolozsvári tollforgató? Ahogy végignézek az irodalmi prérin, alighanem enyém az öregség trófeája. Nincs miért búslakodnom. Életem értelme az írás. Több mint ötven éve. Írtam meseregényeket, családregényeket a gyerekeknek az erdélyi életről. Másfél évtizeden át ironikus vígjátékokat Erdély hétköznapjairól. Darabjaim sikerének, közönségsikerének a titka, hogy időnként olyasmit mondtam ki a színpadon, amiről az emberek beszélni sem igen mertek. Van néhány betiltott darabom is. Olyasmi ez, mint frontharcosnak a sebesülés.
Sorsom arra késztetett, hogy valljak a múltról, az erdélyi hétköznapokról. Így születtek meg a regényeim. És még mennyi mondanivalóm volna…
Az idő sürget. Mire ez az írás megjelenik, már átléptem a nyolcvannyolcadik évembe. Tetszik, nem tetszik, én vagyok az utolsó kortárs.
Helyesbítek: én vagyok a legöregebb tanítvány, mert az itt következőkben azokról a nagy erdélyi írókról, tudósokról, művészekről emlékezem meg, akik a mi húszas években indult nemzedékünknek tanítói voltak.
E rövid jegyzetekben azokat idézem föl, akik a legmélyebb hatást gyakorolták rám, már csak azért is, mert velük baráti, még inkább apa-fiúi kapcsolatban voltam.
I.
Áprily Hársfái
A hársfák… a kolozsvári Farkas utca százados hársfái… A bástyás falú, öreg kálvinista templom kapuja fölé borulnak. Visszhangozzák: “Erős várunk nékünk az Isten!” Tavaszidőn a gyöngéd hársfaillat simogatja az ókollégiumot, ahonnan kétszáz éven át zengtek Szenczi Molnár Albert zsoltárai.
Elnémították a kollégiumot, de zöldellnek, illatoznak most is a hársak, és újra fog születni öreg iskolánk.
Itt tanított bennünket a húszas évek vége felé Áprily Lajos magyar irodalomra és német kultúrára.
Nemcsak nagy költő volt, de nagy tanár is. Az én osztályomat mindössze két évig tanította, mert fontos katedra várta Magyarországon. Ez a két esztendő is elegendő volt ahhoz, hogy mindörökre beleszeressünk a magyar irodalomba.
Varázsló volt, felgyújtotta lelkünkben a magyar költészet iránti rajongást. Elolvasta nekünk a választott verset, aztán elmélyült a magyarázatokban.
– Akiknek kedve van hozzá, tanulja meg a verset – tanácsolta –, gazdagabb lesz tőle.
Hogy volt-e kedvünk? Versenyben tanultuk Csokonait, Vörösmartyt, Petőfit, Aranyt, és ragyogott a szeme annak, aki elszavalhatta valamelyiket az osztálynak. Sok-sok évtized telt el azóta, de az Áprily által belénk oltott költemények nagy részét mai napig is mondogatom magamban.
Olyan hangulata volt az óráinak, hogy mi, diákok megkérdezhettük tőle, hogyan születnek a versei. Nem tért ki a kérdés elől. Megkísérlem idézni őt:
– Valahogy úgy érzem, születőben van bennem egy gondolat, vagy talán inkább egy hangulat. Föltámad a vágyakozásom, hogy verssé formáljam. Esténként sétára indultam a Farkas utcai hársak alatt. Ilyenkor születtek meg rendszerint a verset elindító sorok. Hogy példát hozzak fel, így kezdett alakulni egy tavaszt köszöntő versem:
A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta, a csúcsra kiállt.
Titkos ritmusa is volt a lépéseimnek, rejtett dallama – és visszhang támadt fel bennem:
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiállt.
Néha két-három hétig is görgettem, dajkáltam magamban a verset. És idővel megszületik a befejező szakasz:
Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szíved?
Mikor úgy éreztem, hogy kicsiszoltam a verset, csak akkor írom le. Aztán hangosan mondogatom magamnak, majd a családomnak, tanártársaimnak.
Szalai Ferkó, az osztályelső felkiáltott:
– Nekünk is tessék!
Áprily mosolygott, és megígérte. El is mondta nekünk néhány újonnan született versét, és mi áhítatos csöndben hallgattuk.
Verseit olvasva gyakran gondoltam arra, hogy a tanár úr boldog ember. Később, felnőttként fel is tettem neki a kérdést.
Áprily Lajos elgondolkozva bólintott, de volt valami a mosolyában, amiből megértettem, a szomorúság örök útitársa a költőnek.
II.
Kós Károly egy napja
Sziklából vésett arca, akaratos, szigorú szája, messzire elhatoló tekintete… ilyennek látom ma is Kós Károlyt. Honfoglaló őseinkre emlékeztet, bár meg se tudnám számlálni, hány nép vére keveredett, amíg a természet csodálatos, nagy konyhájában létrehozta ezt a kivételes képességű férfit.
A mi tízes-húszas években született nemzedékünknek útmutatója volt, tanácsadója, mestere. Amit ő mondott, az számunkra törvénynek számított. A transzszilvanizmust ő tette a húszas-harmincas években felnőtté váló értelmiség gondolkozásának alapjává. Folytak erről kemény viták, de így kovácsolódik a vas is acéllá.
Kétségkívül lángelme volt.
Megkísérlem felvázolni egy napját – ha ez egyáltalán lehetséges. Ha tehette, sztánai erdei, mesekastélyra emlékeztető házában, a Varjúvárban töltötte az éjszakákat. A hajnali vicinálissal jött be Kolozsvárra, de előzőleg végigjárta béresével az istállókat, mert Károly bácsi többek között szenvedélyes és nagy tapasztalatú állattenyésztő is volt, tartott lovat, pompás paripát, teheneket, mindenből a legjobbat, legszebbet. Az igazi jó gazdát arról lehet megismerni, hogy nemcsak gondozza, de szereti is az állatait. Mikor egyszer hajnalodáskor leszálltam a vonatról Sztánán, hogy tiszteletemet tegyem Károly bácsinál, kivitt az istállóba. Megsimogatta a lova nyakát, hallgatta vidám nyerítését.
Folytassuk a napot! A vonaton beszédbe ereszkedett utazókkal. Mindig akadt ismerős, de ha nem, akkor ismerkedett. Külön művészet volt, ahogyan szóra bírta őket. Valóságos falusi parlamentet alakított, és naprakészen ismerte az emberek hangulatát. A miénket is. Faggatott bennünket, ismerni akarta a húsz-huszonöt évesek gondolatait. Ő maga csak azután hozakodott elő véleményével. Amit mondott, azt hetekig őröltük magunkban, még odavetett megjegyzéseit is, mert tudtuk, hogy azokban is sarkalatos igazságok rejtőznek.
Kolozsvárra érkezve Kós Károly első útja rendszerint a Mezőgazdasági Akadémiára vezetett, ott a gazdasági építkezést tanította. Csak akkor mérgelődött, ha egyetemi tanár lévén méltóságos úrnak szólították.
Miután leadta óráit, rendszerint a református püspökségre sietett. Főgondnok volt, de ez nála nem tiszteletbeli címet jelentett, hanem kemény munkát, hiszen Kós Károly elsősorban építész volt, a nagy magyar építőművészek egyike. Állandó gondja volt a református templomok, intézmények javítása, átépítése. Gondja volt a katolikus, unitárius, lutheránus templomokra is. Ezeket joggal az erdélyi magyar kultúra kincseinek tekintette. Nem akarok túlozni, de évente legalább nyolcszor-tízszer végigutazta Erdélyt. Régi falusi templomok átépítőivel tanácskozott, ő maga újakat tervezett, úgy átlagban négy-öt építész munkáját végezte el. Talán észre sem vette, hogy milyen rengeteget dolgozik.
Meg kell lennie! – jelentette ki harciasan, pardon nem volt.
A püspökségről – ha belefért az idejébe – fölment az Erdélyi Szépmíves Céh-hez. Szerkesztette az Erdélyi Helikont, grafikai szempontból rendbe tette a kiadó munkában levő könyveit, tárgyalt Bánffy Miklóssal, akiről akkor már egyre többen tudták, hogy Erdély egyik legjelentősebb írója. Ha Kemény János Kolozsváron volt, az irodalom pénzügyeiről tárgyaltak. Mert Kós Károly azoknak is szakértője volt. Úgy tudott alkudni az erdélyi magyar irodalom érdekében, hogy a velencei kalmár is megirigyelte volna. Alig jutott ideje, hogy hazamenjen ebédelni, de úgy három felé már megjelent a belvárosi kávéházban. Ez volt a fiatalok órája. Ifjú költők, kezdő tanáremberek, újságírók itt vártuk, és alig ült le közénk, fiai közé, máris nekivágott az időszerű kérdéseknek. Kedvelte, ha vitába szálltak vele, mert mindig a szellemi küzdelemben tudta legszikrázóbban megfogalmazni a gondolatait.
Kós Károlynak sok barátja és tisztelője volt, de ellensége is. Ha ezeket sorolnám fel, oldalakat tölthetnék meg velük. Csak egy példát mondok el. Ezt is röviden. 1940 után tanársegédi állásba segített a kolozsvári magyar egyetemen egy fiatal román műtörténészt, Sorban Rault. Ugyanez a Sorban példát mutatott embertelenségből: 1944 után vad, gonosz támadást intézett pártfogója, Kós Károly ellen. Fellázította a bukaresti sajtót és a politikusokat. Elnémították Kós Károlyt, még a nevét sem volt szabad leírni. De Kós Károly ezt is kiállta. Legyőzhetetlen volt.
Miután velünk, fiatalokkal kibeszélte magát, átment a Fő tér szemközti sarkán álló kávéházba, amelynek eredeti neve New York volt. Ez a név gyakran változott, hol magyarra, hol románra, de azért mindenki csak New Yorknak nevezte. Itt székelt az éltesebb meg nevesebb írók, újságírók asztala, a legendás hírű Dumaposta. Ez valóságos csatatér volt. Itt ütköztek meg a politikai és irodalmi ellenfelek, mert volt mindkettőből elég. De másnap újra összeültek, és újra fellángolt a vita. Ilyesmi is csak az akkori erdélyi közéletben jöhetett létre. Kós Károly legfeljebb egy órát ült a kávéházban, hajlandó volt mindenkivel eszmét cserélni, de szólította a kötelesség. Volt még három-négy találkozója irodalmi vagy építészeti ügyekben. Rendszerint hazakísérte egy-két fiatal tisztelője. Egy ilyen alkalommal mondtam el neki:
– Károly bácsi, nem veszed észre, hogy te már halhatatlan vagy?
Félig-meddig mogorván nézett rám, de azért elmosolyodott:
– Eriggy, menj, te! Nincs nekem időm ilyen hiábavalóságra!
Ha a huszonnégy órát meg lehetett volna kétszerezni, kiderült volna, hogy Kós Károly a költészetnek is mestere. Még fiatalkorában írta meg verses krónikáját Attila királyról. Maga véste fába a betűket, és minden páros oldalt egy remekművű, színes fametszet ékesítette. Nemcsak írta, véste, de a maga által összeállított gépén ki is nyomtatta a krónikát. Este hazaérve bekapott valami vacsorafélét, mindig szerényen étkezett, aztán fél kilenc tájt bevonult a szobájába. A felesége türelmesen egy órán keresztül várta, de aztán betört a szentélybe.
– Az isten áldja meg, Károly, feküdjék már le!
Kós Károly tovább rajzolt, jegyzetelt, és csak a válla fölött visszaszólt:
– Édes lelkem, valamikor dolgozni is kell.
Szívügye volt a maga tervezte, építette sztánai Varjúvár. A környéken lakó néhány rossz szomszédja, akik éveken át megjátszották, hogy tisztelő hívei Kós Károlynak, és gyakran kérték támogatását, tanácsát 1940–44 között, ’44 őszén úgy gondolták ezek a mérgezett lelkű atyafiak, hogy eljött a leszámolás ideje. Fejszével, fáklyával ostromolták meg a Varjúvárat, tűzre, vérre szomjasan.
Kós Károly bokrokon, erdőkőn át mentette életét Kolozsvárra. Megviselt volt, hogy is ne lett volna az, de így zárta le a keserves napot:
– Leckét kaptam az erdélyi történelemből.
Továbbra is izzó szívű útmutatónk volt és maradt mindörökre. Mi, magyarok voltunk a szíve közepében, de minden becsületes emberrel testvérként parolázott.
Forrás: Hitel Irodalmi, művészeti és társadalmi folyóirat 2003. szeptember
S ha máshol nem is sikerül, a műveikben/műveikkel megalkotják. Ezért szeretjük és olvassuk őket. MILU, kedves, a naivitás mindenkinek szíve-joga, ha már... pl. nekem is. Ezért ez nem az a hely, ahol ezért orrba vágnak, lehülyéznek, kihasználnak, stb. Hozd csak a szívednek kedves gondolatokat! :-)
:-) "Bár, ha Demény hamarabb kapná meg a Nobelt, lenne egy-két keresetlen szavam. Viszont amilyen bolond, valószínűleg együtt mulatnánk el a díj ránk eső részét. Egy eldugott helyen, ahol nem kell szégyellni a szentségtörést."
A költözésben az a legjobb, hogy át lehet rendezni a könyvtárat. Biztosan észrevették már, hogy a könyvek is hajlanak a lustaságra, a zsíros kényelemre: ha sokáig nem bolygatják őket, nem csupán egymáshoz porosodnak, de az aurájuk is halványodni kezd, majd végképp kihuny. A lusta, kiégett könyveknél pedig aligha van élettelenebb dolog a világon. Mogorvábbak egy ellenőrnél, és kielégítetlenebbek egy hadiözvegynél. Ilyenkor a védekezőrendszerük sem működik már a megszokott módon: gyorsabban sárgulnak, a lapok közé beeszi magát a gomba és a nedvesség, hogy végül hullámossá púposodjanak nagy magányukban. De egy átrendezés! Amikor Cortázar hirtelen elhagyja a dél-amerikaiknak szánt polcot, s Grass és Eco mellé préselődik. Vagy Háy már nem a kortársak között unatkozik, hanem Lázár Ervin és Mészöly Miklós közé kerül. A hatás nem marad el: Háy kicsit ünnepélyesebb lesz, testesebb, lapjai csöndesen zörögnek, Cortázar pedig elégedett arccal hallgatja Eco fecsegéseit a világot mozgató elvekről és Grass dörmögő mondatait. Vagy amikor Renan Jézus-életrajza az inkvizíció története mellé suppan. Na, ott lesz csak igazán kalamajka! A könyvek veszekedésétől, hangos patáliájától megint eleven, vibráló lesz a szoba. Érezni, ahogy mondatok összekeverednek, jelzők és szentenciák állnak szemben csípőre tett kézzel. Tán még a szereplők is átjárnak egymáshoz: a reményvesztett K. Azazello segítségét kéri egy kilátástalan perhez, Margarita pedig vágyakozva ölelgeti a züllött Krisztyán Tódort. Tekintélytisztelő klasszikusok perlekednek kihívó modernekkel, örök kísérletezők bőszítik fel a formához ragaszkodókat. Arany János elsápadva olvassa Walt Whitmant, Ginsberg nem bírja röhögés nélkül Jókait, a tudálékos lexikonok alig bírják visszafogni az ősz Mestert. És mi csak ülünk a szobában és hallgatjuk őket. Az újra és újra fellángoló vitát, ami hol barátsággá nemesül, hol békíthetetlen viszállyá komorodik. És fülelünk, fülelünk nagyon, hogy mikor kezd halkulni a párbeszéd, a zsivaj helyét mikor veszi át a sértődött hallgatás, mert akkor újra neki kell gyürkőzni, hogy kicsit átsimogatva őket izzadságos munkával újrarendezzünk mindent. Ilyenkor a világ kicsit kibillen a sarkaiból, de aztán újra lesz kozmosz és rend, újra összefognak a teremtés láthatatlan erői. A könyvek pedig fecsegnek, fecsegnek, ahogy életünk nagy szerelmei az ágyban, reggeli után…
****
Demény Péter: VÁGY ÉS VALÓSÁG
„Verlaine még Villonnál is erősebb bizonyíték arra, hogy a művészi szempontból nagyon értékes ember nem feltétlenül értékes erkölcsi szempontból is; nem igaz, hogy csak nagy jellem lehet nagy alkotó. Villonról végeredményben elég keveset tudunk; de Verlaine kétségbevonhatatlanul hazug, alattomos, gyáva, képmutató, embertelen és gonosz volt. A dühös részegek fajtájába tartozott; előrehaladott áldott állapotban levő feleségét kirántotta az ágyból és földhöz vágta, egy ízben pedig fel akarta robbantani. A jóság csak mint vágy élt benne – de mint vágy, nagyon erősen. És a költészetet nem a valóság ihleti, hanem a vágy.” Nem ártana nekünk egy kis franciaság – válaszoltam a minap arra a kérdésre, mit gondolok erkölcs és művészet összefüggéseiről, összefonódásainak rejtelmeiről, s gondolatomat ezzel a Szerb Antal-idézettel illusztráltam. A francia irodalom hál’ istennek úgy alakult, hogy a legcsodálatosabb művek olykor a legszörnyűbb életekből sarjadtak. Azért gondolom, hogy hál’ istennek, mert valószínűleg Petőfi életének és művének, művének és életének legendás és legendázó egysége miatt érezzük az ő egyediségét mindenki muszájságának. Aki jelentős, ahhoz a kétség árnyéka sem férhet. Költőink, íróink, művészeink egytől egyig szentek és zseniálisak, s ha alkati okokból vagy a sötét körülmények következtében mégsem felelnek meg ennek a mélyen méltánytalan követelésnek, akkor vagy a művekről nem veszünk tudomást, vagy a tényekről. Pedig a tisztázás nem egyenlő a szőnyeg alá sepréssel, s ha szembenézünk egy ténnyel, az még nem jelenti, hogy megtagadjuk azokat a műveket, amelyek az életünket változtatták meg. Csak ki kellene lépnünk a mítoszainkból, és meg kellene látnunk az embert. És a szeretetet nem kellene összetévesztenünk a bálványozással, sem a józanságot az ítélkezéssel. A tényeket a vágyakkal, és a nehezen megmagyarázható gesztusokat a költészettel. - Kép: Miquel Barceló Biblioteca, 1983 Szövegek: ITT
"Ő jóltevő a hálátlanokkal és a gonoszokkal. Legyetek azért irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas!" (Lk. 6:35–36)
"A Megváltó által felállított szabály – »amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is aképpen cselekedjetek velük« (Lk. 6:31) –, legyen a legfőbb alapelve mindazoknak, akik az ifjúság nevelését magukra vállalják. Az Úr Jézus nagy családjának az ifjabb tagjai ők, »örököstársaink az élet kegyelmében« (I.Pt. 3:7). A Krisztus által felállított szabály alkalmazása a balga és ellenállást tanúsító gyermekekkel és a legifjabbakkal szemben is kötelező. Az a tanító, aki tiszteletben tartja ezt a szabályt, kerülni fogja, hogy az egyes tanulók hibáit vagy mulasztásait nyilvánosságra hozza. Ügyelni fog arra, hogy az ifjút ne mások társaságában feddje vagy büntesse meg... Minden igaz tanító érzi, hogy jobb, ha az irgalmasságban tévedünk, mint a túlságos szigorban
Valahogy mindenki így lehet vele gyerekkorában. Én mindenesetre – hiába tudtam, hogy másutt is születnek gyerekek – hosszú ideig ezt a „másutt”-at sem tudtam másnak elképzelni, mint azt a helyet, ahol én születtem. Hogy másféle helyen is lehet születni, mint egy tó mellett, melynek innenső partján selymes a föveny és sekély a víz, túlsó partján a hegyek lábánál kavicsos szegélyről mindjárt a mélybe gázol az ember. Azóta már hálás vagyok (ha nem tudom is, kinek vagy minek), hogy éppen itt születhettem, a Balaton partján, annak is e szép szögében, mely valamikor félszigetként nyúlt a tóba, s kelet felől a kelta földvár, nyugat felől a keltánál is ősibb ingovány fogja közre. Hogy legfogékonyabb korom itt telhetett el, a Várdomb és a Berek között, s életem első évtizedének évszakai a tó szélfútta könyvlapjait forgatták. Természet és ember együttélésének mintegy külön számomra hitelesített mértékegysége máig is ez maradt: a boglári móló jegenyesora, és a kőgát, amely mintha csak annak a folytatása volna, a Várdomb és a Temetődomb egymásba hajló lágy vonala, mely el is választja, össze is kapcsolja az egyik puszta vadregényét a másiknak a halottak pora által meghódított, szelíden-szomorú emberi tájával; s a víz nagy arénája, ahogy a dombokról lelátni rá, a túlsó parton ködbe vesző vagy élesen kirajzolódó hegyek körben ülő tribünjeivel. Vannak nagyobb szabású tájak, de kevés olyan, amely inkább volna az emberre szabott. Szeretem a nagyvárosokat. Az emberi drámának ezeket a roppant „londoni szín”-eit; az emberi együttélés sokismeretlenes egyenleteinek ezeket a bonyolult megoldási kísérleteit, amelyeken évszázadok munkálkodnak, egymásra halmozva az új meg új levezetéseket; ezeket a hatalmas, névtelen műremekeket. Városlakó lettem, valószínűleg nem is tudnám már elképzelni az életet város nélkül, várostól távol. De máig is kicsit távolról nézem őket, azt is, amelyben négy évtizede élek. Még ma is az idegenség ámulatával töltenek el. Valami máig is maradt bennem abból a vidéki gyerekből, aki – talán ez a legelső tudatos pesti élményem – reszketve ment át a Margit-hídon, amelynek járdáját akkor, mint a sínpárokat, vaskeretbe illeszkedő lécek alkották, amiknek résein minden lépésre felvillant a mélyből a folyam zölden kavargó örvénye. Minden lépésnél attól féltem, hogy a következő lépésem alatt szétnyílik a rés. Anyám alig tudott átvonszolni a pedig oly áhítva várt Szigetre, ahova igyekeztünk. Igaz, általában sem voltam valami bátor kisgyerek, inkább félénk és féltett (ami együtt jár), meglehetősen nagy képzelőerőtől gyötört (ami a félelem állandó indukálója). De attól mégse féltem sose, hogy korcsolyámmal már tél elején, a tó első beálltakor nekivágjak társaimmal a Balaton csalóka jegének, akkor, mikor nálam nagyobb terhet talán még el se bírt volna. Pedig alig múlt el tél a közelemben, korcsolyázó vagy csúszkáló gyerekek jeges fürdője, s nemegyszer halálos bógnija nélkül; s egyszer magamnak is szembe kellett néznem e rémmel. Kevés félelmesebb kút van, mint az ember alatt beszakadó jégen tátongó, mindig tovább törő, kicserepesedő kávájával, amely ahelyett, hogy elfogadná a kapaszkodó kezet, még mélyebbre taszítja, s a segítségre sietőket épp azon a ponton torpantja vissza, ahol lehetőség nyílna a segítésre. Végül egy messziről nagy nehezen felém nyújtott hosszú csáklya segített kivergődnöm, hasmánt csúszva (minél nagyobb felületen osztva el gyönge súlyomat a még gyöngébb jégfelületen). Ez a messziről nyújtott csáklya mintegy előzetes jelképe volt későbbi józsefi kútba hullásaimnak és a segítségnek, amely a kútmélyeken mindig elért valahogy. Amit az ember ismer, az a veszélyeivel együtt is otthonos. A félelem a nem ismertnél kezdődik. (Talán ezért is próbáltam később annyi mindent megismerni, hogy minél kevesebb legyen, amitől félnem kell.) Mindenekelőtt azonban a tavat ismertem és a tó partját. De a vizet olyan magasról, mint a Margit-hídról a Duna, soha azelőtt nem láttam, s főként nem ilyen bizonytalan emberi tákolmány magasából. Legföljebb – igaz, még magasabbról – a boglári Várdomb tetejéről. De onnan nem lehet a Balatonba zuhanni. Ott csak lebegtetni lehet a képzeletet, ferde repülésben, mintha egyik kitárt szárnyad a tó volna lent, másik az ég idefönt. A hegytetőn állva, mintha víz és ég érintkezési pontjában lebegnél, eltűnik alólad a föld, e két laza, ingó éteri elem közt létezel – tó fölött, ég alatt. Erre a fél alexandrinust vagy egy egész hármas jambusi sort kitöltő, összetett helyhatározóra viszonylag korán rátaláltam, helyem költői – vagy költői helyem meghatározásaként. Mi más is a költészet, mint szavak kibocsátott rádióhullámával megkeresni azt a rejtőző helyet, amely kifejez bennünket és csakis bennünket fejez ki? E két egyformán egy szótagos főnév s a rájuk vonatkozó két kancsalul rímelő határozószó szimmetriája, éppen enyhe határozatlanságával pontosan határozta meg akkori helyemet a világban. Közvetlen és közvetett értelemben egyaránt. Mert mikor első ízben leírtam (egy 1943-ban kelt versemben), a földön valóban nem sok keresnivalóm volt. A „tó fölött, ég alatt” nemcsak a Várdomb tetejének magányos menedékét jelezte, hanem azt a menedéket is, amelyet képzeletem a víznél és jégnél is fenyegetőbb veszélyek elől talált magának:
…Győzd le, ami legyőzött!
Tó fölött, ég alatt merengj csak sípodon.
De Boglár azért nemcsak természet és költészet időtlen varázslatába merített; föld és az emberek világának közepébe is vetette gyerekkoromat. A somogyi domboktól enyhe eséssel a tóig ereszkedő helység a társadalom teljes keresztmetszetét elém rajzolta, szinte szemléltető ábraszerű, világos tagoltságával. Legfölül, legtávolabb a tótól, a paraszti falu párhuzamos utcái Somogy-ország mélyebb mélységei felé mutattak; lejjebb az urasági kastély következett, a két fekvő kő S betű nyitotta hintóbejárattal a park zárt homályai felé, melynek alsó végében nyílt a „mi utcánk”, s a vele kezdődő újabb, polgárosult, iparos- és kereskedőfertály, a Vasút utcának nevezett országútig; azon túl, a sínek másik oldalán le a Balatonig, közepütt az árnyas platánsorokkal, melyek, mint antik szent ligetek felé, úgy vezettek a strand szentélyéig, a fürdőtelep nagypolgári és nagyvilági villasorai húzódtak, a tóra és a tónál is messzibb messziségekre tárulva. Mindennek szinte mértani közepén, az Erzsébet utcai „mezsgyén” születve, már kisgyermeki világomba befoghattam az egészet: télen nagyapám iparosi és a magam külön fönt-a-falusi „népiskolai” környezetében, nyáron a strand nemzetközivé is táguló, kavargó porondján. A ház, ahol születtem, most is áll, az átépítéssel kissé tovább jellegtelenedve, de a régi kis szobám megváltozott ablaka előtt változatlanul virágzó jázminbokorral. Születhettem volna egy másik házban is. Nem a falu városiassá alakuló szélének kis utcájában, hanem egy hasonlóan kis utcában, a nagyváros akkor még vidékiesen kies lágymányosi szélén, amelynek egyik házfalát ma apám domborműves emléktáblája jelöli. De itt – bár apám lakása volt – én csak vendég voltam. Aki mindig újra elámul a lépcsőház gazdagságot mímelő szecessziós kék cirádáin és sárga csempéin, s a varázslaton, mert apaként is egy más világot képviselő költőapa gangra néző lakásának szegényes homályán. Ahol mégis ünnep volt az ott töltött téli vagy tavaszi szünidő, majd később, mikor már magam is pesti gimnazista lettem, a kamasz fiú számára mind izgalmasabbá váló, apjával töltött vasárnapok. De azt, hogy ott is születhettem volna (pedig születhettem volna ott is), a part helyett a gangon, már sosem tudtam többé, máig sem tudnám elképzelni.
[1975]
Somlyó György:Önéletrajzaimból Enciklopédia Kiadó, Budapest 2001
A házikönyvtár nemcsak tárolja, hanem olvassa is helyettünk a könyveket. Hogy van ez? Azt hiszem, mindenkivel, akinek elég sok könyve van otthon, megesett már, hogy sokáig furdalta a lelkiismeret, amiért ezt sem olvasta közülük meg azt sem, pedig szemrehányó figyelmeztetésük hosszú éveken át emlékeztethette bűnös mulasztására, valahányszor a polcokra nézett. Aztán egy szép napon csak leemeljük az egyik ilyen elhanyagolt könyvet, belelapozunk, és azon kapjuk magunkat, hogy mindent tudunk már, ami benne van. Sokan tanúsíthatják ezt a különös jelenséget, és csak háromféle magyarázata képzelhető el. Az első úgy szól, hogy valahányszor az évek során megérintettük ezt a könyvet, hogy arrább tegyük, leporoljuk, vagy akár egy másikhoz hozzáférjünk, az ujjunk hegye valamit mindig közvetített a benne foglaltakból az agyunk felé, s így, tapintás útján olvastuk ki szépen apránként, mintha Braille-betűkkel íródott volna. Nem hiszek a paranormális jelenségekben, de ebben igen, már csak azért is, mert ez a jelenség énszerintem nem is paranormális, hanem természetes, hiszen igazolja a leghétköznapibb gyakorlat. A második magyarázat szerint nem is igaz, hogy nem olvastuk azt a könyvet: mikor arrább toltuk vagy leporoltuk, mindig vetettünk rá egy-egy pillantást, átfutottuk a fülszövegét, találomra fel-felütöttük valahol, és így végül mégiscsak a magunkévá tettük úgy-ahogy. A harmadik magyarázat szerint az esztendők múltával, más könyveket olvasva erről is megtudtunk ezt-azt (vagy mert híres könyv, amelyről mindenki beszél, vagy mert olyan banális és közhelyes, hogy a gondolataiba lépten-nyomon beleütköztünk), míg észrevétlenül meg nem tudtuk, miről szól. Valójában azt hiszem, hogy mindhárom magyarázat igaz, hogy ezek a magyarázatok egymást egészítik ki. Amazt a könyvet olvasva észrevétlenül emebbe is bele-belekukkantunk, sőt elég akár csak megérintenünk, a grafikájával, a papírjával, a színeivel is mond valamit egy bizonyos korszakról és közegről. Mindez pedig egyszer csak csodálatos módon "összeáll", és együttesen tesz számunkra végül is ismerőssé egy olyan könyvet, amelyet a szó tulajdonképpeni értelmében sohasem olvastunk. Ha viszont egy könyvtár csakugyan arra szolgál, hogy sohasem olvasott könyvek tartalmát megismerjük, akkor bizony nem a könyv eltűnésétől kellene félnünk, hanem a házikönyvtárakétól.
legkegyesebb elnézésedet kérem a hosszú és ildomtalan hallgatásért. Mikor első leveled megjött Szinajáról, csak egy hét múltán kaptam meg, mivel Szász János elutazott volt, s én oda költöztem dolgozni (és láttam ott egy könyvet, az Albatross Living Book-sorozatból, hogy aszongya, English and American Verse, szóval az az antológia, amelyet majd egyszer nagyon szívesen kölcsönvennék, ha adnád). Aztán hogy hazajöttél, kétszer kerestelek telefonon, de épp nem lehettetek otthon (...) üzenetedet pedig csak késéssel kaptam meg, leveled s a pénz pontosan. Ez utóbbit igen köszönöm, és ha a Felséges Atyaúristen approbálja, hét végén én is beállítok Szinajára, a tündéri giccsfantáziába, hogy lelkem vissza-visszavágy, s némi dőzsölés után tovább szaladok Marosvásárhelyre, egy kis generáljavításra. Nejem s tisztelőim állhatatos unszolására voltam oly balek - ugyanis -, hogy engedtem magam elcipelni az öreg Kahánához, aki hosszas kopogtatás, hallgatózás, méricskélés és egyéb indiszkrét cselekedetek után kinyilatkoztatta, miszerint egyem, aludjam rendesen, ne kártyázzam, ne nőzzek és ne cigarettázak, ne legyek anarchista (anarchikus életmód!), éshogyszóval nézzem az életet olyan bárgyú együggyel, mint Szemlér (most azért vagyok ki rá, mert praekorrigálom egy kötetét az Ifjúságinak, aszongya: SZEMLÁR FERENC LEXEBB VERSEI. Hah, hah. Előszó: Lőr. Lászl.) Erről jut eszembe, az orvosról, hogy elmentem eccer Kolozsvárott egy ún. ideggyógyászhoz. A vizsgálat a következő volt: Ő: Mi baja? Én: Ideges vagyok. Ő: Ne legyen ideges. Valószínüleg a feleségével tévesztett össze. Szóval Vásárhelyre azért megyek, mert ott vannak rendes ideggyógyász ismerőseim, akik csak a normális embereket kezelik hülyék gyanánt. Ma voltam Domokos Géza kedves kollégánál. Jelen volt Konsza hölgy is. Borzasztó nagy bajok vannak. Vagy csak én vagyok hülye, előbb-utóbb el kell hinnem, annyian mondják. Kiderült, hogy a kötet jelentős, csak. Kimaradt: persze a Tücsök meg a hangya, a Nehéztüzérség (na de azér mégse ilyen háborúsan), a XX. század, az Ünnepek, a Ius primae noctis-nak csak a végét kell átírni, merthogy ne a holdról csüngjek, hanem valami modernebb dologról (gondoltam fogasra, akasztófára, lámpavasra, még nem döntöttem, melyik a rokonszenvesebb halálnem, a morfium mégis kellemesebb, de arról nemigen lehet csüngeni); kimaradt a Vasöntők (ha ezt elolvassák a kohászok, nem mennek be többé dolgozni, ezenkívül nem is igaz), a Lányok az autón függőben (mint elvont pacifista), aztán kimaradt egy csomó kisvers, és nagy ricsaj támadt, a Hegyek, fák, füvek körül.
Méliusz József
SZILÁGYI DOMOKOS MÉLIUSZ JÓZSEFNEK
Bukarest, 1963. március 4.
Drága öregem, rengeteg mondandanivalóm és rettenetesen kevés időm van (most hajnali öt a clock).
1. Hervay kötetével rendbe jöttünk, jól fogott a (?), Konsza teljesen retirált. (...) a) fizikailag "no time", sürgősen fordítok Kiplinget, és rímelő, óceáni halnevekre vadászok b) Nekem mindig közbejön a vers mint mellékes, so ein pech, a héten írtam 30-ct (!), ha lesz időm letisztázni - gép nincs - , küldöm. Így pökök saját húsom-levembe. Folyt köv.
Bukarest, 1963. március 5.
FOLYTATÁS. Pro tertio: Igaz Szar nüná visszaküldte mesémet, miért, tudod. Pro ultimo: Lelkileg én is teljesen ki vagyok borulva, említett 7-en 5 évet fiatalodtam és 15-öt öregedtem. Egy lépés előre, kettő hátra. Na, szóval először és komolyan szerelmes vagyok, Anna kérdezte 1-cer, tört-e már ki a frász és 3 napos hideglelés valakiért, asszutam (!) nem, nem,most igen. Per se (!) reménytelen a dolog, így stílszerű. Per se (!) Hervaynak elmondtam rögtön; megértett (ő is sajtkukac lett valakiért, talán még reménytelenebbül), és soha olyan jól meg nem értettük egymást, mint most, így születnek ásó-kapa-nagyharang-házasságok (!). (...) Ne haragudj e távirati nyavalygásért. Nem szégyellem magam. Csókollak a messze távolból mind 2-őtöket, úgy láccik (!), reménytelenül tehetséges vagyok, de azér írj nekem.
Domi
Hervay Gizella és Kobak
SZILÁGYI DOMOKOS BÚCSÚLEVELE NAGY MÁRIÁHOZ
Kicsikém!
Én ma lelépek e világi életből. Ne kérdezd az okát - én sem tudom. A nálam lévő pénzt elküldtem postán. Írok Dosának is, hátha akad valami kibúvó, hogy ne nőm őnagysága happolja föl a pénzt. Ezen már nem lehet segíteni. Ne legyen lelkifurdalásod - úgy sem vagyok már jó semmire. Amint az utóbbi hetek bizonyították. Mamát, tudom, leveri a dolog, de nincs más választásom. Nem tudom - próbáld vigasztalni. Ha lehet. Bár nem hiszem. Nem vagyok részeg - ahogy mondani szokás - tiszta elmével írom e sorokat. Mint egy hülye gimnazista. Máthé Julianna őnagyságának ne adj ki semmit. Ezt különben megpróbálom Dosával is elintézni.
Csókollak mindnyájatokat
Kv. 1976. okt. 27.
NAGY MÁRIA MÉLIUSZ ANNÁNAK ÉS MÉLIUSZ JÓZSEFNEK
Drága Anna és Méliuszunk,
Köszönöm a levelet. Hogy egyáltalán eszetekbe jutottam (Excuse me for -tek-). A mai napig sikerült elkerülnöm a gondolkodást. Hogyan bocsássam meg magamnak, hogy nem tudtam mégsem kibírhatóvá tenni ezt az életet (lásd: Felezőidő, 18. old.)? Állandó ügyintézésekben teltek az utóbbi napok. És még van egy nagyon-nagyon fontos ügy. A Kobaké. Kobak át akar menni a vásárhelyi Bolyaiba - nagyon helyesnek tartom, mert föltétlenül ki kell kerülnie abból a link bukaresti környezetből, amelyben ő forog. Ezt Szisszel is tárgyaltuk. A kezdeményezés a Kobaké volt. De Gizit nem hagyhatja. De Gizit senki sem vállalhatja. Én egyetlen megoldást látok: szanatórium. Ha létezik az országban ilyen, és elintézhető ilyesmi. Talán kegyetlenül gondolkodom (volt kitől tanulnom), de egy teljesen kilátástalan beteg ember és egy értelmes de nagyon megviselt gyermek sorsáról van szó. Dönteni kell, mert Kobaknak minden perce drága. Nem tudom, ki illetékes ebben, csak azt tudom, hogy mindenki magyaráz, boncolgat, ezt kéne, azt kéne, így-úgy, amúgy. És maradunk a szavaknál. Mindenki jól kibeszéli magát, aztán jól leissza magát, és ott vagyunk, ahol voltunk. Bocsássatok meg, hogy visszatérek magamra. Az agyamba még nem férkőzött be a valóság. Félek a megőrüléstől (ohne patetizmus írom). Kórházba nem akarok kerülni, ezen nem lehet segíteni. Úgy tudom, a szervezetem egészséges. Itt van a két gyermek. Türelem, türelem, türelem... Nem voltam elég, és nincs feloldozás. Nagyon tolakodó és szerénytelen leszek, Szisz haragudna rám, de kérlek, ha úgy adódik, írjatok. (Újra csak excuse me, Sir.) Igaz szeretettel és hálával.
Mária
Kolozsvár, 1976. nov. 7.
------------
</P>
Tedd, hogy szeressem magamat, tedd, hogy az agyam, hogy a testem ne csupán percekig szeressem, mint eddig - mert csak így lehet Téged is jaj, szeretnem, szívem, ne szélsőségesen, de híven, ne ily szeszélyesen, de hűn, én csúnyácskám, én gyönyörűm, én ósdi "keserédesem", kencétlenül is ékesen, hogy a világ minden éke sem ér föl vele. Tedd, hogy a tested, gyönyörködvén, magad szeressed, tedd értem, magadért tedd kibírhatóvá ezt az életet.
(Szilágyi Domokos: A Fájdalmasan Vigasztaló költemények, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1991)
HERVAY GIZELLA MÉLIUSZ ANNÁNAK ÉS MÉLIUSZ JÓZSEFNEK
Kedves Anna és Jóska bátyám!
Köszönöm a szívmeleg levelet, rettenetes, hogy jó szónál többet nem adhatunk egymásnak. Én itt egyfolytában az ottmaradott szeretteimre gondolok, és azért úgy akarok tovább élni, hogy méltó legyen életem és munkám is Szisz és Kobak emlékéhez. Minden erőmmel azon vagyok, hogy minél hamarabb egészséges legyek, mert tudom, hogy van még dolgom és kötelességem a világon. A fájdalmat nem lehet fokozni. Elviselni sem. Csak túlélni. Megpróbálom.
Nagyon sok szeretettel,
Gizi
Budapest, 1977 március 15-én
Hervay Gizella
te vagy az élő én a holt
Utolsó levél Szilágyi Domokosnak
távirányított szívveréssel megtérek hozzád visszahalok csontodba - jöjjön az éjjel sorsod akartam folytatni - látod idehaza is úgy mint otthon árvák vagyunk. Ady szemében Ady árvái - nincs már otthon Ady árvái megtérünk mind lábnyomodban holtunkban élők versben bújdosók valahányan meghalni haza h a z a t é r ő k
"Tollamat sokáig kardnak tekintettem: ma már tudom, milyen tehetetlenek vagyunk. Mindegy: még mindig könyveket írok, ezt fogom tenni ezentúl is; szükség van rájuk; valami hasznuk mégiscsak van. A kultúra nem ment meg semmit és senkit, nem is igazol. De emberi alkotás: az ember önmagát vetíti belé, magára ismer benne; csak ebben a kritikus tükörben látja meg tulajdon képét. (...) Ha a megvalósíthatatlan üdvözülést, az ócska színpadi kellékek közé sorolom, mi marad? Egy ember, egész ember, akit minden emberből gyúrtak össze, aki valamennyivel felér, s akivel felér bármelyikük." /A SZAVAK. Írni - részlet/
fordította: Justus Pál
Forrás: Jean-Paul Sartre: A Szavak és más elbeszélések, Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1967
"Egyébként mindig féltem idézeteket olvasni. Egyszerre adnak valami megnyugtató élet-útmutatást, és keltenek bennem lelkiismeretfurdalást, bántóan tökéletesen mutatnak rá hibáimra, gyarlóságaimra, valamint arra is, hogy soha – mint egy újévi ígéretet – nem fogok tudni egyetlen egyet sem betartani:)"
--------------------
Cioran ezt írja:
Az a hivatásom, hogy felriasszam álmukból az embereket, noha tudom, hogy ezzel bűnt követek el: ezerszer jobb volna hagyni, hogy tovább aludjanak, hiszen mikor fölébrednek, nincs mit javasolnom nekik. - Felzaklattam néhány embert - egyet sem mentettem meg. Hacsak a zaklatottság nem az üdvözülés tünete.
De sok év telt el azóta, amióta azok a levelek megíródtak! Sok minden feledésbe merült - emberek,események, időpntok... Köszönöm Vlagyimir Vlagyimirovics barátainak, hogy segítettek nekem sajtó alá rendezni ezeket a leveleket, és magyarázatokat írni hozzájuk.
L. Brik. - (Pór Judit fordítása)
********
Mindenkinek Az utolsó cédulkája. Két nappal a halála előtt fogalmazta meg, és a zsebében hordozta. (Kb: Mindenkinek. Azért, hogy meghalok, ne vádoljatok senkit. és ne pletykáljatok! A megboldogult ezt nagyon nem szerette. Anya, nővérkéim, barátok: bocsássatok meg - ez nem megoldás - másoknak nem ajánlom- ám számomra nincs más kiút. Lilja - szeress engem. Stb. ******* Tatjana Jakovleva írta egy levelében: "Он такой колоссальный и физически, и морально, что после него – буквально пустыня" (Kb.: Oly lenyűgöző mind fizikailag, mind morálisan, hogy utána szó szerinti az üresség.) Az orgánuma sem hétköznapi: 418 KB Egyik kedvenc versem tőle.
Most már senki sem vetheti a szememre, hogy keveset olvasok - folyton a te leveled olvasom. Nem tudom, vajon művelt leszek-e tőle, vidámnak mindenesetre máris vidám vagyok. Ha jól szemügyre veszünk engem, mint a te kutyakölykedet, hát megmondom úgy, ahogy van: kiáll a bordája, természetesen csapzott a bundája, és a piros szemébe lóg a vedlett, hosszú füle, hogy legyen mivel letörülni a könnyeit. A természettudósok azt állítják, hogy minden kutyakölyök ilyen lesz, ha idegen, nem szeretetteljes kézbe kerül. Nem járok sehova. Ha nőt látok, három-négy székkel odább ülök, nehogy megmérgezzen a leheletével. Egyetlen vigaszom a lapunk. Már reggel kilenckor a nyomdában vagyok. Most adjuk ki a "Futuristák újságjá"-t. Köszönöm a noteszt. Erről jut eszembe: megállapodtam Dogyával a tájkép dolgában, amit elvittél - neked adom. Mindjárt írtam is két ver(set) a noteszodba. A hosszút, "A mi indulónk"-at, majd az újságban küldöm el (azt, amelyik tetszett neked), a kicsi meg itt van:
Tavasz
Levette a város a télit, folyik a nyála a hónak. Megint megjött a tavasz, a szószátyár, buta junker.
Ez persze csak nekifutás. A legjobban a világon arra vágyom, hogy veled lehessek. Ha elutazol valahova, mielőtt találkozhatnék veled, gonosz vagy. Írjál, gyerekecske! Jó egészséget, édes Napsugaram! Csókollak, édesem, kedvesem, drágám. Vologya
Ebben a levélben senki mást nem csókolok és nem üdvözlök, ez a "neked, Lilja" ciklusba tartozik. Mekkora örömmel írtam oda az "Ember" elejére, hogy "neked, Lilja!"
[57] [Párizs, 1924. december 6.]
Kedves Liljonok!
Rémesen búsulok utánad. Írj többet, Liljok, vagy legalább sürgönyözz gyakrabban! Rettenetesen szomorkodtam a Szkotyik miatt. Ez volt az utolsó, amit még együtt csináltunk veled. Mi ez a képtelenség a "Lef"-fel? Kijött egyáltalán az a szám, amiben az első rész van? Nem kellene nekem csinálnom valamit? Ha nem jelent meg a szám, te nyilván rosszul állsz pénz dolgában. Írj erről részletesen! Mi van a Lengizzel? Ha nincs pénz, egyelőre ne küldj Elsának. Majd én elintézem magam. Hová sikerült leadni a versrészleteket? Ha a "Lef" miatt szükség van rá, tüstént hazautazom Moszkvába, nem megyek semmiféle Amerikába. Magamról nemigen van mit írni. Egész idő alatt semmit se csináltam, most megint munkához láttam. Sajnos, megint a vers vonz - lírai költő vagyok! Itt rostokolok Párizsban, mert megígérték, hogy két héten belül választ adnak az amerikai vízum dolgában. Bárcsak ne adnák meg - abban a percben utazom Moszkvába, letörlesztem az előlegeket, és vagy három évig ki se húzom a lábamat. Nagyon-nagyon vágyódom utánad meg mindnyájatok után, kimondhatalanul. Még az én nem mindennapi költői képeimmel se tudom kimondani. Torkig vagyok ezzel az egésszel - nem tudok én semmit-tenni. Most, hogy megjöttek a mieink, megyek, és kiöntöm a szovjet szívemet. Eddig még nem volt előadóestem. Csak otthon olvasom fel a verseimet: halkan, egy-egy embernek. Ha megjelent valamilyen új könyvem, vagy részletek újságban, küldd el. Borisz Anyiszimovics még mindig nem jött meg. Megvannak a holmijaid, de nincs kivel elküldeni, postán nem akarom, elég nehéz. Természetesen minden kívánságodat a legpontosabban teljesítjük. Azt is, amit pótlólag írtál Elsának. Színházba már nem járok, vendéglőbe se, meguntam; otthon ülök, és csirkecombot falok meg libamájat salátával. Madame Sonette, a szállodatulajdonos lát el vele. Bámulatraméltóan esztétikus város! Megkapta-e Oszik a fehérneműt Berlinből? Sakkot meg övet viszek neki én innen. Hányas inget hord? Nem harminckilenceset? Mondd meg Oszkának, hogy már nagyon-nagyon hiányzik nekem, és nagyon-nagyon szeretem is. Csókoltatom. Kérd meg, firkáljon ő is hozzá néhány szót a leveledhez, feltéve, persze, hogy te írsz. Miféle ostoba libák telefonálgatnak neked miféle leveleimről? Jegyezd meg a nevüket, írd fel! Hisz ez hazugság, remélem, senki se hiszi el! El tudod képzelni, hogy itt ülök és leánykáknak irkálok levelet? Valami fausti agyrém! Mondd meg Kolkának, Kszannak, Ljovkának, Malocskának meg mindenkinek, akinek csak akarod, hogy csókoltatom őket. Válaszolj a levélre, Liljok, kérlek szépen, minél előbb, levéllel is, sürgönnyel is. Különben 41-es gallért rendelek magamnak, pedig azelőtt, mikor még nyugodt és dagadt voltam, 43-ast hordtam! Sőt, 44-est is!! Csókollak, édes, drága, imádott Napocskám. Szeretlek. A te (bocsáss meg, hogy ilyen ócska árut sózok rád)
Párizs, 24. XII. 6. Szeress egy kicsit, kislányom!
Vadul vágyódom utánad, és rémesen búsulok mindnyájatok után (mindnyájatok "miatt"?)** Utazom ide-oda, mint az őrült. Voronyezsben, Rosztovban, Taganrogban, megint Rosztovban, Novocserkasszkban és megint kétszer Rosztovban tartottam eddig felolvasást; most Krasznodarban gubbasztok, este már nem is felolvasni, hanem hörögni fogok, rimánkodok a szervezőknek, hogy Novorosszijkszba ne vigyenek, a szervezők meg nekem rimánkodnak, hogy még menjek el Sztavropolba is. Nem könnyű ez a felolvasás. Mindennap van, szombaton például Novocserkasszkban este fél kilenctől éjjel háromnegyed egyig egyfolytában felolvastam; kértek, hogy lépjek fel még reggel nyolckor az egyetemen is, tízkor oedig egy lovas ezredben, de azt már meg kellett tagadnom, mert tízkor elutaztam Rosztovba, és fél kettőtől négy óra ötvenig felolvastam a RAPP-ban, öt óra harminckor meg már a Lenini Műhelyekben volt felolvasásom, azt pedig igazán nem háríthattam el: munkásoknak, ingyen! Hát Rosztov se paradicsom! Egy helybéli újságíró azt mondta nekem, miközben az utcán sétáltunk: "Azt mondják, a lángész meg a gonosz nem fér össze, hát nálunk, Rosztovban, valósággal összeforrtak." A mondat megfejtése az, hogy néhány hónappal ezelőtt kilyukadtak a csatornáik meg a vízvezetékcsöveik, és egyesültek! Azóta nem isznak forralatlan vizet, és azt mondják, a forraltat is ajánlatos meginni négy órán belül, mert azután valami "üledék" van benne. Elképzelheted, mit csináltam én Rosztovban! Narzant ittam, narzanban mosdottam, narzanban fürödtem, még most is bugyborékolok tőle. Teához, leveshez három napig hozzá se nyúltam. Hát ennyit a szellemi életről. A lelki életnek és a romantikának se vagyunk bőviben. Egyetlen romantikus esetem volt, az is furcsa. A novocserkasszki felolvasásom után meghívott magához, a dolgozószobájába, a helybéli vegytanár, buzgón megitatott a saját termésű borából a mércés üvegeiből meg a kémcsöveiből, és mellé felolvasta a hatvanhárom éves verseit. Mivel a bor remek volt, enni viszont mangánokon és anhidrideken kívül nem volt mit, kénytelen voltam nagyon gyorsan jókedvre derülni és összecsókolózni a költészet szerelmeséül szegődött vegyésszel. A kémcsövek nagyon vékonyak, ha csak úgy az asztalra teszi őket az ember, nyilván összetörnek; én erre hamar rájöttem, és a lapos útipoharamhoz akartam folyamodni, de csak a tokját találtam meg, a poharat a diákok ellopták emlékbe, úgyhogy az egyetemet nem érte kár, de én így még jobban félek Rosztovtól, teljesen le vagyok fegyverezve. Fel kell majd forralni a narzant, és azzal mosogatni - de hogy fogom megtudni, hogy forr-e a narzan vagy se, hiszen mindig sziszeg és bugyborog? Veszélyes élni, ahogy Elsa Triolet, az írónő mondja. Hát ezek az újságok. Megkaptad a pénzt? Postán küldtem el, hogy egyenesen az ágyadba vigyék. Nem tudom még, megyek-e Kijevbe, nagyon kéne, és nagyon nem szeretnék. Ha nem megyek, vasárnap vagy hétfőn érkezem Moszkvába, ha megyek, kedden vagy szerdán. Ne felejts el, édesem, én téged rémesem szeretlek, és rémesen a te
EZT azért élesztem újjá, mert túl jó ahhoz, hogy ne lehessen észrevenni. Hátha más is olyan böcce, mint én:-)
Veszedelmes viszonyok. Alapmű. Amikor kellett olvasnom, alig tudtam beszerezni. Aztán sok-sok évvel később szép ősz-sárga (okker?) vászonkötésben leszólított, hogy vegyem meg:-) Tessenek elolvasni! Frears filmje ide, Formané oda: a regényt is illik ismerni. Örkény, a fordító nagyon jó utószót írt hozzá arról, miért ítéltetett de Laclos levélregénye feledésre, és mitől van az, hogy mindezidáig él és virul. A levélregény forma tökéletes: levelek jönnek, mennek, intrikák szövődnek, emberek élete változik meg vagy megy tönkre. Persze, ehhez kellenek igazi intrikusok, akik nem tévesztendők össze a szarkeverőkkel.
Ez a veréb, ahogy az ablakomhoz jön, inkább költői igazság, és nem természeti. A hangja, mozgása, viselkedése - ahogy a szárnyát rázza önfeledten a porban - ezt tanúsítja mind; persze, azért teszi, hogy a tetvektől szabaduljon, de az öröm, amit érez közben - ! Ezért kiált föl teli torokból - és ez is mindig sokkal közelibb a zenéhez, mint bármi máshoz. Legyen akárhol: ha tavaszodni kezd, mellékutcákban, vagy paloták körül, zavartalan űzi szerelmi játékait. Kezdődik a tojásban: neme így nemzi. Van-e ennél nagyralátóbb hiábavalóság - ? Vagy: mi magunk mi egyébbel büszkélkedhetünk? Bennünket is nemünk emel s ront. - A kis kakas, a varjú bárhogy rikolt vagy károg, nem múlja felül az ő kitartó csipogását! Egyszer El Pasónál este felé láttam - és hallottam! - tízezer verebet, ahogy megjöttek a sivatag felől, éji pihenőre. Ellepték egy kis park fáit. Mindenki menekült, futott (csengő füllel!) hozadékuk elől, otthagyván a terepet a medencében lakó aligátoroknak. - Látványa ugyanolyan ismerős, mint az arisztokratikus egyszarvúé csak kár, hogy mostanában oly kevés zab kell, ez megnehezíti neki az életet. Ettől függetlenül, kis termete, éles szeme, hathatós csőre, roppant erőszakossága biztosítja fennmaradását - nem is említve akkor, hogy milyen szapora. Ismerték a japánok is, megfestették - s mennyi rokonszenvvel, mennyi értéssel, apró jellemvonásait pontosan megfigyelve. Udvarlásában nincs semmi szépelgő finomkodás. Odaáll csak a nőstény elé, szárnyait leengedi, forog, hátraveti fejét, és egyszerűen - ordít! Nyávog! Rémes ez a lárma. Ahogy a csőrét bármi fához dörgöli, feni, tisztogatólag: maga az eltökéltség. S így van mindennel, amit csak tesz. Réz-szín szemöldöke örökké győztesnek mutatja - holott - ! láttam egyszer, ahogy nősténye, elszántan kapaszkodva egy eresz szélén, meggrabancolja, búbolja, így tartja leszorítva, csendben, a diadalmas hímet, így lóg az utca szakadéka fölött, míg meg nem kapja a magáét! És mire volt jó ez az egész? Most egyedül a nőstényé a terep - ott függeszkedik, és ő a legdöbbentebb a sikertől. Szívből nevetek. - Végsőkig gyakorlatias madár; így diadalmaskodik végül is létezésének költészete: maroknyi toll, széttiporva a kövezeten, a szárnyak széttárva szimmetrikusan, mintha repülne, a fej sehol, a mellény fekete címerének mintája már kivehetetlen, végső képmása egy verébnek, szikkatag ostya, ennyi maradt, hogy elmondja, már nem harciasan, csak véglegesen és szépen: Ez voltam én, egy veréb. Megtettem, amire futotta; ég veletek.
" Isten nem adhatott bűnbocsánatot nekünk úgy, hogy bűneink büntetlenül maradjanak, mert ez nem a megmentésünket, hanem a bűnben való megkeményedésünket eredményezte volna. Ezért azt a csodálatos megoldást választotta, hogy bűneinket nem hagyta büntetlenül, de a büntetést magára vette. Ő maga szenvedte el helyettünk. Így igazságos marad, miközben ingyen bocsánatot ad nekünk."
Biblia dogmatika, Sola Scriptura Lelkészképző és Teológiai Főiskola
Mint szétszedett szirmai a megszáradt virágnak, Olyanok a tetőn a barnúlt cserepek, S nekem mert csendesen bámulni szeretek, Elég a háztető is, hogy semmit se csináljak.
Az ablakom szembe van az ócska háztetővel, Fel se kell nézni, hogy láthassam az eget, S az ég alatt a karcsú kémény-sereget, Ez itt Páris fölött mint fekete nádas nő fel.
De nem jó, ugye nem jó menni a messzi égen, A felhők rajzain szenvedni oktalan, És nézni végtelen, némán, boldogtalan Párist, a legszebb várost, ahol semmim sincs nékem.
Füst. Hogy szeretem én a füstöt, az ég virágját, Ki a kéményből hajt rezegve felfelé, Halovány, lengeteg növény, a lelkemé, Virág, fátyol vagy árnyék, száll, eltűnt, merre jár hát?
Ostor pattint, lovacskák csengői felizennek. Gitáros aggastyán kántál az udvaron. Rézpénz zeng a kövön, ki dobta le vajon? E fonnyadt francia dal miért fáj az én szivemnek?
Egy ablak nyitva van, ott űl egy lány feketében. Lehajtott fejjel varr, jobb karja fel-le jár. Zöld kalickában csüng egy sárga kis madár. Hol láttam ezt a képet, gyerekkoromban, régen?
Felnéz a varrásból. Ha most integetnék néki, Szívemre tett kézzel szerelmet vallanék, Mint ifjú, víg bohém. Milyen jó volna még Danolni, hancúrozni, futni, virágot tépni.
Estefelé odalenn a kapu alatt várnám, Sugdolóznánk s annak csók lenne a fele, Ittas kis bistroban vacsorálnék vele, Reggel az ő fejétől lenne gödrös a párnám.
Cserép, cserép, hány lehet egymás mellett egy sorba? Egy, kettő, három, négy... milyen jól látni mind. Ócskák közt egy piros, nini, ott egy megint, Piros, fekete, rozsda, amott meg egypár csorba.
De messzi van az élet, de messzi van az élet, Ezer csudabódé, támolygó boldogok, Zászló leng, hinta száll, tűzijáték lobog, Arany kocsik forognak, tükrös ládák zenélnek. - (1917)
/Szép Ernő összes versei - Szukits Könyvkiadó, 2003/
Papp Sándor Zsigmond: FECSEGŐ KÖNYVEK
SZILÁGYI DOMOKOS MÉLIUSZ JÓZSEFNEK
Szép Ernő: HÁZTETŐ A MONTMARTRE-ON