Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
A szocializmus, szegény, államosulásra volt hajlamos, és jelentkezett, persze csürhéstül, aki maga volt szívesen az állam. Pártoljuk tán ezeket, visszamenőleg? Ők talán minket pártoltak? És nem mi, balgán, őket? De legalább enni hagytak! És morzsoltak kultúrát elénk. Most viszont éljünk éhségben és szent tulajdonáhítatban, mert keresztényileg kedveznünk kell a gazdagoknak? Ez következik most? Ugyan miből következik ez?
*
Egy munkás morfondírozása
Hol a hazám?
Lehet, hogy nem építettem, csak hittem? Lehet, hogy nem építettük, csak mondták? Lehet, hogy rég eltűnt, csak most vesszük észre? Lehet, hogy nem tűnt el, csak kivetett magából?
Túl hirtelen lettem hontalan. Eddig állítólag enyém volt az ország, mondták és mondtam, hogy magamnak építem. Most szertenézek, s nem lelem.
nem tudom mi kellene egy esetleges találkozás hátulütője az esetlegesség ha biztos volna sem lenne jobb vele állni a véget nem érő sorban vagy melletted a folyamatos megérkezésben mindkettő félelmetes de itt lenni sem kevésbé
Egyszer azt mondtam a nagyapámnak, mire annyi idős leszek, mint ő, ki fogják fundálni; hogyan nyújtsák meg drámaian az ember élethosszát. Kinevetett, azt mondta, annak idején ő is ezt hitte, és tessék, most itt van öregen. És én is ide jutottam. Az öregséggel nem az a baj, hogy egyik istenverte dolog jön a másik után - hanem hogy minden istenverte dolog egyszerre jön, állandóan.
Az öregedést nem lehet megállítani. A génterápia, a szervátültetés, a plasztikai sebészet megtette a magáét, de az öregség mégis utolér. Ha új tüdőt kapsz, a szíved egyik billentyűje áll le. Ha új szívet kapsz, a májad dagad akkorára, mint egy felfújható gyerekmedence. Cseréltesd ki a májad, és a stroke intéz el. Ez az öregedés adu ásza: az agyat még most sem tudják pótolni. A várható élethossz már jó ideje felkúszott a kilencvenéves határig, és azóta is ott stagnál. Kihoztunk magunkból mindent, amit lehetett, de aztán Isten megmakacsolta magát. Az emberek tovább élhetnek, és tovább is élnek, csakhogy öregemberként élik azokat az éveket. Ebben nem változott igazán semmi. Mert nézzük! Amikor huszonöt, harmincöt, negyvenöt vagy akár ötvenöt vagy, még úgy érzed, előtted az élet. Amikor hatvanöt leszel, és az út végén már látszik a közelgő testi hanyatlás, ez az „orvosi, sebészeti vagy egyéb terápiás kezelés és eljárás” kezd érdekesen hangzani. Aztán hetvenöt leszel, a barátaid meghaltak, legalább egy fontos szervedet már kicserélték; éjjel négyszer kelsz fel pisálni, nem tudsz úgy felmenni a lépcsőn, hogy ki ne fulladnál - és még azt mondják, hogy a korodhoz képest jól tartod magad.
Az, hogy ezt becseréld tízévnyi új életért egy háborús övezetben, bizony egyre inkább pokoli jó üzletnek tűnik. Főleg mert ha nem teszed meg, tíz év múlva nyolcvanöt leszel, és szakasztott olyan, mint egy mazsola: töppedt és ráncos. Csak persze a mazsolának sose volt prosztatája.
Lágy, puha sorokat szeretnék rólunk írni hóba süppedt lábnyomokat a csendben, akár január első hajnalán, mikor a pelyhes utcán hazafelé tartva csupán ketten vagyunk. Ujjaink kesztyűtlen kapaszkodnak össze, érzem sorsod lenyomatát tenyeremben a többi kusza vonal között, és én is ott lüktetek már végleg a kézfejeden húzódó ér kék boltíve mögött.
*
Most kellene
Most kellene kimutatnom pedig, kimondani, mert most vagy itt, most, hogy minden más, mint eddig, hogy az Egész sok apró darabja annyi év után végre összeállt. De lázadok, direkt dacolok (veled), feszítem a húrt, tesztelem határaid, hogy vajon meddig terjed a türelem, s – mert még nem tudom a titkot – azt is, hogy hol kezdődik vagy hol ér véget a szerelem.
várj csak, hogy is kezdjem, hogyan magyarázzam? a privát élményben nyilván nem az a lényeges, ha mindenki saját verzióval rendelkezik, hanem hogy senki sem tudja, vajon a másik is ezt birtokolja-e, vagy valami egészen mást. feltételezhetem például, hogy az emberek nagy része egészen másképp látta (ha látta) ma hajnalban az orion-övet, mint mondjuk én.
elmondanám, ha nem unnád, hogy láttam, ott fönn derűs az ég, „most megvan” – gondoltam, valami tiszta, fényes nagyszerűség, mintha megtaláltam volna a kapcsolatot a prímszámok között – láttam, barátom, messze láttam.
rácsodálkoztam ama hajnali égboltra, mely mint kegyelem terült fölém, s félszegen éreztem, nincsenek kezdetek. nincs első pillanat; nincs olyan szó vagy hely, amely bármely történetnek az egyetlen lehetséges kiindulópontja lehetne. nincs megállás: ide-oda jár az inga, az elhúzó kukásautó szele szétszórja a járdaszegélynél épp csak összesepert szemetet; valóság és fikció, anyag és szellem millió módon fonódnak össze, az egy szál harangvirág bömböl a hunyadi téren – teljesen önkényes tehát a választás, hogy honnan indulunk.
igen, valami többismeretlenes egyenlet vendége voltam.
a zöld gumipadló és a szag ahogy ázik rajta ötszáz könyv egy elvesztett röplabdameccs emléke még nyolcadikból tíz nullig a szerva itt aztán a bal hátsó kiismeri az irányt többet vagy jobban kellett volna hazudnom magamról és egy elképzelt jövőről három emlékezetes vereség az örökké felkészületlen ellenfél vagyok aztán a felázott pincében állva is ugyanez egy Rilke-vers lapját sodorja elém a víz jól jönne az a zöld gumipadló ezt mondtam neked a telefonba te meg azt hogy más ilyenkor adja fel de én kiterítettem száradni a rengeteg könyvet
és megőriztelek látod téged is pedig időben kellett volna elhagynom a pályát itt maradtam és tovább hazudok neked vagy rólad hogy szép volt vagy az lehetett volna ha és bár nem tudod és én sem hol az otthonom még mindig hazavárlak
ha egyedül vagyok, megpróbállak hangosan kimondani. mint azt a történetet, aminek időben és térben eleje és vége van. mondom egymás után a szavakat, befejezem a mondatokat, hallgatom a csendeket a csendek között.
ha egyedül vagyok, olyan történetet mondok magamnak, aminek az eleje és a vége egy időben és térben van. és amikor kimondalak hangosabbak lesznek a csendjeid a csendek között.
Madagaszkár szigetország, messzi Dicsőségét egekig degeszti – Örömünnep tombol, ha tavaszt vár, Mennyre is plakátokat ragaszt már. Hivatalból sok kisikált uracs Vigyorog, mint haramiás kulacs, Csókos bokály, ostor, madaras tál – Falvédőn él boldog Madagaszkár!
Büszke földjét igaz fajta lakja, Bárkinek van ipa, napa, apja – Nagy a család, szapora a jószág, Szép hagymázzal dacol a valóság, S hogy főtörzsek, hős törzsfők megértsék: Lefagy az ész, de fő az egészség!
Szolga félsszel suny fejet a malgas – Némán harsog, de neve ma: „Hallgass!”
Néphumorban a fene se tréfa… Hemzseg, zsúfolt a majomkenyérfa! Ős törzsökét frusztrált falu vájja, Floreálhat kortárs faunája – Védettek és veszélyeztetettek Kipusztulnak szeszélyekben, tettleg. Szent hona jön gerincteleneknek – Könyvek, költők gerinctelenednek.
Madagaszkár: hit! Vivát Benyovszky! Posztjáról itt egy csicskást se nyomsz ki. Mind félmajom, vagy tán az, egészen – Fogy a banán, tűnik közön s kézen… Fészekrablók, ragadozó fosszák Fosztják a kínt – adakozón osszák! Gyáva gőggel meglapul a malgas – Kiskirályok közt nagy úr az alhas…
Megüzeni ágrólszakadt gazdag – Köteles a póri gatyamadzag… Ha ki irigy, lázad s fanyalogna – Kösse magát honos fafajokra… Ha hatalom máza tapad rájok, Szót is visznek vázapapagájok, Variálnak varik, makik, indrik – Indirekt van, ami, s akik mindig.
Ismét henceg, de mit ér a malgas, Ha a harcos semmiség hatalmas? Köznap is vak gyűlölség, haragnap – Betűt vetnek, új ugart aratnak… Mind bennszülött! Kinn züllött világ van. Itt bezártan fertőz több silány tan – Oktat lopni, hazudni meg csalni… (Ó, jaj, még kell hakni, még kell talmi!)
Madagaszkár serény sziget, messzi – Körben dühödt néptenger fereszti… Ha ki rajta pattog, hadar – az sztár, Habár titkár, bankár maga gaz kár! Madagaszkár irtott, vad bozótnak Szavalt szózat, irtózat s bohózat – Isten arcán mocskos ragtapasz, sár… Gyönyörű hely, otthon Madagaszkár.
Akartátok vagy sem, itt vagyok, mint hálójába ragadt pók: önmagam labirintusa. Meggörbült tükrömben magamat meglátni félek. Ahogy körülöttem a falról leolvadnak az órák, a betonfalak között elkószálnak az álmok, és rohannak a füstfelhők fölé. Kívül görnyedt hát és szélfogó göndör haj. Belül fogaskerekek, mint elsüllyedt malmok őrlik a múltat, s kék, puha köd jövőről álmodnak a szív lomha billentyűi.
Él már a vers: csak formát adj neki. Agyad zugán, kéklő savak között a nyirkos csöndben izzik, pár idegsejt találkozásán – lomha, lápi fény. Foglald vigyázva osztott hangsorokba, melyeknek szótlan közmegegyezés, titkos szabály szab tünékeny jelentést, sorold ütembe, szerkessz új világot, hol minden rész ölelkezik, gyönyört izzadva, mélyen és időtlenül, igézz szavaddal emlékképeket, hogy izgató talányuk megragadjon, lágyan csiklándva lelked hajlatát, majd, hogyha kész (amit csakis te vélsz), szabadra engedd szörnyszülöttedet: más agyba fészkel, rajt’ élősködik, osztódni kezd, és ekképp létre ébred.
A sugarak gótikus ívei alatt fényes porszemcsék kergetőznek. Egy-egy felvillanó remek terv, szándék, megtartva összes színét, elsuhan. Minden, ami nincs, minden, ami van, eltűnő fényben érintetlen árnyék. Galambfióka a rozsdás párkányon, körme halkan koppan. Mintha a becsapott idő kopogna újra. Törött emlékeket szitáló álom. Pompás megbánások bújnak elő. Lehet, hogy mégis győzni kellett volna.
ránk tapadnak mozdulataink ahogy sétálunk halott fák alatt a mozdulatlanságot erősíti jelenlétünk csak egy rozsdásodó gép a nap nincsenek új szavaink valami megnevezhetetlen takarja arcodat meztelen itt minden, így élnek a halottak talán le kellett volna takarni a tükröket kiseperni az utolsó porszemet is a házból ez már túl van az őrületen ajkad cserepes a láztól az ablaknál állsz, benne vizsgálod azt, ami még megmaradt legvicsorgóbb éjszakánk közeleg ágykarfához láncolom hangodat
Először meghatározzuk a beszélőt: mi vagyunk a nemzedék, amelyik a panaszkultúrára panaszkodik. A megkímélt utódok, akiket már alig vertek, mégis élethosszig gyógyítjuk apa- és anyasebünket. És igen, a fiúk nem voltak katonák.
A halált és a születést úgy dugták el előlünk, hogy képileg minden részletüket elénk tárták. Világlátó szemünkkel bármikor adagolhatunk személyi buborékjainkba némi traumát.
Kiszáradt retinával bámuljuk a népbetegségeket, a lelkit, a fizikait, a Margit-sziget kavicsait. Hol felvesszük, hol letesszük a maszkot. A burn-out kívül-belül világméreteket ölt. Próbálgatjuk a problémamegoldó kérdésfelvetést. Mit lehet tenni kiégés ellen? Első lépés a felismerés. (Amiről nem tudunk, az nem fáj.)
Időnként kigyullad egy erdő, kiég egy vidék, lángol egy kontinens, és a távolban olvad a felfoghatatlan sarki jég. Én vétkem, mi vétkünk, a mi igen nagy vétkünk. Kékbálnák gyomra, pelikánok gyomra, teknősök gyomra, halak gyomra – abban a dobozban jött a vacsorám. Minek hazudni? Ő a vacsorám.
Bezzeg, ha neked vennék el az élőhelyedet! Pusztuljon a férgese! Tombol a kommentháború, és magyarázzák, hogy nem a föld, értsd meg, nem a föld; az életformád van veszélyben. Nem rinyálni kell, hanem cselekedni. Vedd az idényt, vedd a hazait! A fogyasztói igények alakítják a piacot. Pénz beszél, kutya ugat. Mit ugatsz? Amelyik ugat, nem harap – akkor miért fáj? Test sincs, ami sajogjon, csak virtuális arcok jogokkal, véleményekkel, fun factekkel. Például: amikor a Notre Dame leégett, mik élték túl? Na mik? Persze hogy a méhek.
Hány apró semmiségért égtem el, mindről úgy hittem, egyszer felemel, mindről kiderült, hogy mindig másról szólt, mindről kiderült, hogy csak káprázat volt.
Aztán a nagy kihívásokra vártam a semmiségek közti félhalálban, az évek szédülten szálltak felettem, én egyre csak vártam, s nem jött el egy sem.
Esőcseppek csoszogása a párkányon, ütemükre ébred a hősi álom, ahány csöpp csepp, annyi lehettél volna, gyűlnek, egyre gyűlnek, az éjbe folyva.
Minden ugyanúgy kezdődik elölről, a dolgos idő mindent újraőröl, s te, vitéz lélek, összerakhatod szívedben ismét a káprázatot.
Nem futunk már neki többször – megpróbáltuk jobbá tenni ezt a világot, s nem sikerült. Ülünk hát a parton, az élet és a víz folyik tova, figyeljük, bor mellől, a komótos, mégis szörnyű tempót,
és kivárjuk, amíg fellázad a mozgás ellen a szív, és mint a hajó, szemben a sodrással, hogy a rakományt kipakolják, s vihessen valami mást, egy időre megáll, várunk mi is egy új elindulásra.
egyszer kell ezt elmondani de jól mert bolondot nem fogok csinálni magamból hogy újra meg újra belekezdjek
kisfiú koromban szavaltam én is petőfi-verset nem tudom hányszor kokárdát tűztünk a kisdobosnyakkendő mellé március tizenötödikéken és kiálltunk és megtapsoltak minket más nem történt hiába nézek megmarkolható nyolcvanas évek ködös borsodi bányavidék minden a semmié lett
az iskolában persze kipingáltam én is az arcát a tankönyvben ahogyan mindenki és sokszor elskandáltuk hogy gatyába‘ táncol de ez nem a korszellem volt vagy az őrsi gyűlés hanem csak a gyerekkor amikor mindent szabad még amikor menni kell a többiek után vagy előttük járni a rossz példával a tanárok s a tankönyvek malasztjával szemben
vicces mégis a kilencvenes években lett a szibériai kutatás idején amikor úgy különben mindenféle baj jött lemarták a húst az emberről azok az idők azok a politikák azok a politikusok azok a pártok és akkor még ki akarták vakarni ezt a mítoszt is de nem ment bár sokáig tartott és nem is lehetett igazán odafigyelni mit maszatoltak össze és hogyan és hányszor de már amúgy is mindegy lett mert közben jött a nagy magyarkodás és ellaposodott minden az ünnepek a frázisok a betanult lózungok elsőre is untam a könyökömön jött ki az egész humortalanul üzente az a sok fej hogy nincsen itt semmi dolgom se másnak semmilyen közben meg már az egész egy vicc volt és még mindig egyre viccesebb lett amit műveltek azok a politikusok azok a pártok anyátok
innentől kellene mondanom nagyon jól nehogy bolondot csináljak magamból
kis híján elhittem hogy nincsen dolgom tényleg beszélni írni gondolkodni róla nekem nem megy nem lehet mert sose lesz személyes tétel főleg hogy van amit nem is igazán értek
úgy láttam egy halott költőnek mégiscsak könnyebb megúsznia a diktatúrát mert lepereg róla és nem érinti meg őt csak akarja ám semmiképpen sem lesz a diktatúráé hisz éppen attól nagy a nagy költő életműve kihúzza a szutyokból úgyis sőt el se süllyedhet ám a demokráciában meg amikor az ünnepi beszéd lényege hogy ő is ránk szavazna ha élne lehúzzák lenyúlják tönkreteszik ezek a politikusok ezek a pártok anyátok
de igazam ebben sem lett mint soha semmiben mert a diktatúra is megfogta bemocskolta csak aztán múlt lett petőfi meg petőfi volt és petőfi maradt ami meg most van az most fogja meg most mocskolja be de valószínűleg csak ennyi a különbség a diktatúra és a most között petőfi azután is petőfi marad mikor majd a mostra is azt mondja a könyvünk hogy félig diktatúra volt vagy tán egészen az mert minden megint ugyanaz elnökök politikusok pártok a kurva anyátok
most kellene ezt itt nagyon szépen és jól nem szabad bolondot csinálnom magamból
sok semmilyen évnek kellett eltelnie míg egyszer a funar-éra végén kolozsváron ért március idusa a biasini-szálloda előtti rengeteg ember közt ott álldogáltam én is az árva tápos és bámultam a magasban a táblát ismeretlen téren ismerős zászlók alatt biztonságos állami ünnep fizetett szónoka híján a frázisok között nem bolyongott senki vagy legalábbis nem azok között a frázisok között bolyongott de nem is ami elhangzott hanem ahogyan mondták és nem is a szónokok hanem akik ott állva skandálták s énekelték nemzeti dal himnusz szózat úgy robbant ki belőlük minden hang és szótag hogy énbennem egyszerre megdörrent a tizenkilencedik század és elemi erővel tört rám amit már-már elfeledtem hogy ez az ember az életét adta azért amit leírt meghalt nem játszott attól hogy nem értem nem viccelt meghalt
attól hogy nem értem s hogy nekem nincs az az eszme sőt semmilyen eszme sincs őneki volt és magát adta érte
nem volt ebben semmi szégyen és küldetés sem támadt bennem inkább csak életre kelt amiről azt hittem halva született valahogy abban az országban ahol az elnökök a politikusok a pártok hej de nem foghatom rátok mert olyan lennék mint ti a jó kurva anyátok
egyszer kellett volna elmondanom ezt jól de már látom hogy bolondot csinálok magamból
egy hete sincs hogy életemben először beszéltem kicsit róla jókedvvel utaztam váradról nagykárolyba mégis letörve jöttem onnan vissza tápiába pedig nem történt semmi baj sem petőfi szerelemre gyúlásának városában csak éppen belém döccent az úton amit lassan egy éve érzek de egészen mégis csak akkor értettem meg hogy mit is jelent hogy nincsen már célom semmi nincsen már amiért ide vagy oda menni csak maga az út van amit végig kell járnom és épp csak most halt meg a legjobb barátom őt indulok temetni ha befejezem a verset és vele az igényt az értelmes szabadságra és a szerelembe vetett hitet az övét a sajátomat
márpedig épp e kettő nélkül nem lehet erről beszélni jól nem csoda hogy a végén mégis bolondot csináltam magamból
A tökély egy nemét tűzte célul magának, s oly költészetet űzött, mit bárki azonnal ért; az emberi dőreséget ismerte, mint tenyerét, s fölöttébb érdekelték flották és hadseregek; ha nevetett, körötte szenátorok hahotáztak, s ha kiabált, az utcán meghaltak a kisgyerekek.
