Kahlil Gibran: Homok és tajték
"Játsszunk most bújócskát! Ha elrejtőzöl szívemben, nem lesz nehéz rádtalálni. Ám ha saját álarcod mögé bújsz, hiába is keres bárki."
"Egyszer fordítva fogtam meg s úgy néztem gyöngyház látcsövemmel a színpadot, hol törpék vibráltak a messzeségben. Amióta megjöttél, így vagyok a külvilággal. Elmerült mögötted."
Éltes Enikő
Mozdulat
mintha a holdat őrizné a mozdulat ott feszül benne a düh iszonyat dac menekülés ölelés ott remeg benne minden végigsimított színét váltó falevél minden távollét őrült énekléstől véresre horzsolt magányos éjszaka minden elfelejtettnek vélt és következő mozdulat amikor kócos hajadon kinyilik és elpihen végtelen nyugalommal
Csak megcsendülnek, és nagyon fájnak, de őriznek minket, ránk vigyáznak, mert olyanról tudnak, mihez kevés egyetlen élet. Szikrázó titkokat takargatnak, tudják, az ember miről hallgat, és miről énekelnek a hajnali fények.
Néha angyalok laknak bennünk és szörnyek, amiket eltemettünk; szavak, amiket nem mondunk ki. És börtönnek tűnnek, vagy erős várnak, koporsónak, vagy szülőágynak, a szavak, amiket nem mondunk ki.
Mint eltűnt barátok kézfogása, szerelmek elhalt suttogása, nevek, kihűlt arcokról életlen képek. Furcsa álmok a jövőt kutatják, de tények az álmokat dobozba rakják, varázsigékkel, miket beléd lehelt az élet.
Úgy hisszük, istenek laknak felettünk, csak tettek, amiket elfeledtünk, és szavak, amiket nem mondtunk ki. Mégis ítélnek felettünk, ránk mutatnak, a földnek adnak, vagy vissza a napnak, a szavak, amiket nem mondtunk ki.
Önfeledt hitek és szigorú számok, bentrekedt szitkok, vallomások, mik tombolnak bennünk, míg állunk szótlan a térben. Vakító fények, a testetlen lényeg, mint gyerekszájból a romlatlan lélek, mi felénk árad, bátran fejtsük meg végre.
És vigyázzuk őket, mint gyertyalángot! Ne fojtsuk el, bár nagyon fájók - a szavak, miket nem mondtunk ki. Jobb, ha vakmerő zászlónkra tűzzük, vagy imáink csillogó gyöngyére fűzzük, a szavakat, amiket nem mondtunk ki.
Most, hogy hallottad ezt, még ne szólj semmit, Csak jegyezd meg, végül is rendet kell tenni a szavak közt (amiket nem mondtunk ki).
Antoine de Saint-Exupéry: Citadella -részlet
Mert mondottam neked, a barát az a rész az emberben, amelyik éretted van, és olyan ajtót tár ki előtted, amelyet talán soha másutt nem nyit ki. A barátod igaz, igaz mindenben, amit neked mond, és akkor is szeret téged, ha a másik házban gyűlöl. A barát, akivel Istennek hála, találkozom, és összeér a könyökünk a templomban, aki ugyanolyan arcot fordít felém, mint az enyém: az ő arcát is ugyanaz az Isten világítja át, mert ilyenkor egyek leszünk, még ha odakint ő boltos, én meg hadvezér vagyok is, vagy ha ő kertész, én meg távoli vizeken utazó tengerész. Meghasonlásaink fölött rátaláltam, és most barátja vagyok. És hallgathatok mellette, más szóval nem kell tőle féltenem belső kertjeimet, hegyeimet, vízmosásaimat és sivatagaimat, mert nem fog beléjük taposni. Barátom az, akit szeretettel fogadsz belőlem: az én belső országom követe. Jól bánsz vele, leülteted, aztán hallgatod. És mind a ketten boldogok vagyunk...."
Garai Gábor
"Mióta szeretlek, eszméletem minden percében rád emlékezem, álmomban is te őrzöl meg talán, rólad tudósít munka és magány, veled lep meg hajnalom, alkonyom, s hozzád megyek, ha tőled távozom."
A dombtetőn a ház előtt két roskatag fa. Összenőtt, hatalmas kettős korona, mint életünk sok ág-boga...
Milyen szél tűzte őket egy halomra? A csíraébresztő tavaszi pompa ideje véget ért. Ki nő nagyobbra, virít szebben? - vívtak együtt és egymás ellen fényért, esélyért, életért. ...És ág törött, gallyak szakadtak, mikor viharban összecsaptak... ...de mégis támasz, mégis társ az, akit a sorsod melléd választ...
Most mintha azt zúgnák szélben: - Vigyázz! - Vigyázok... - Érted s értem...! - Ha te kidőlsz, nekem is végem...
Ha arra várok, hogy elindulj, s megtaláljon a tavasz üzenete, nem álldogálhatok gyáván a folyó partján én sem, s nem nézhetem, hol kisebb, hol veszélytelenebb a víz. Nem vágyom a túlsó partra. Téged hívlak minden pillanatban, s csendesen, de bízva remélem, egyszer megérkezel hozzám.
P. Coelho: Az alkimista
Élek – mondta a fiúnak az egyik holdvilág és tűz nélküli éjszakán, miközben datolyát majszolt. – Most csak eszem, és az evésen kívül semmi mást nem csinálok. Ha aztán nekiindulok, csak a menésre fogok gondolni. Ha majd harcolnom kell, lehet, hogy meghalok egy napon, amelyik ugyanolyan jó lesz a halálra, mint bármelyik másik. Mert én sem a múltamban, sem a jövőmben nem élek. Csak jelenem van, engem az érdekel. Ha mindig a jelenben tudsz maradni, boldog leszel. Meglátod, hogy a sivatagban élet van, az égen csillagok, a harcosok pedig harcolnak, mivel ez az emberi nem alkotórésze. Az élet így olyan lesz, mint egy vigalom, egy nagy ünnepség, mivel mindig csak az a pillanat létezik, amiben éppen él az ember.”
Jöttél szemben, a játszi szél átfújta vékony blúzodat. Meglebbentek a gombolatlan kabátszárnyak. Toluló szavak, Vad ősi ösztönök Istenasszonya vagy. Én egeden a hullócsillag.
Kellemes szép estét kívánok ! :))
Komáromi János:
Komáromi János:
További szép napot, kellemes pihenést kívánok Mindenkinek ! : ))
P. Coelho: Az alkimista
Élek – mondta a fiúnak az egyik holdvilág és tűz nélküli éjszakán, miközben datolyát majszolt. – Most csak eszem, és az evésen kívül semmi mást nem csinálok. Ha aztán nekiindulok, csak a menésre fogok gondolni. Ha majd harcolnom kell, lehet, hogy meghalok egy napon, amelyik ugyanolyan jó lesz a halálra, mint bármelyik másik. Mert én sem a múltamban, sem a jövőmben nem élek. Csak jelenem van, engem az érdekel. Ha mindig a jelenben tudsz maradni, boldog leszel. Meglátod, hogy a sivatagban élet van, az égen csillagok, a harcosok pedig harcolnak, mivel ez az emberi nem alkotórésze. Az élet így olyan lesz, mint egy vigalom, egy nagy ünnepség, mivel mindig csak az a pillanat létezik, amiben éppen él az ember.”
