Keresés

Épp ezért a tradicionális katolikus álláspont szemszögéből a te „Isten beszéde világos” formulád túl sokat állít. A történeti katolikus olvasat ugyanis nem ezt olvasta ki ezekből az igékből. Ágoston kifejezetten vitázott azokkal, akik szerint senkit nem szabad kényszeríteni az igazságra,"

Hippoi Ágoston nem az igazság oldalán állt.Hppói Ágostont egy olyan egyházba keresztelték bele, amely Jézust nemcsak az Ó szövetségről választotta le, hanem az Ú szövetség Istenéről is.

Ennek a folyamatnak a következménye lett, hogy a nyugati egyház elvetette Mózes Istenét, aki az Istenek Istene, és behelyettesítette azt a római császárok háromarcú istenével, amelyhez a mai napig görcsösen ragaszkodik a Róma Főpapja által vezetett egyház.

 A nyugati egyház  csak a 382-es római zsinaton (I. Damáz pápa idején) emelte be  Biblia kánonjába   az Ószövetség 46 könyvét.

Előtte tulajdonképpen a Teljes Írást elvetették, amire Pál apostol utalt.

Attól függetlenül, hogy a 382-es római zsinaton bevették a Római Egyház bibliakánonjába az Ószövetség 46 könyvét, továbbra is tagadták azoknak igazságtartalmát, beleértve az istenek többeséről és az Istenek Istenéről szóló kinyilatkoztatásokat is.

Ezért készakarva nem értették Nesztoriosz Pátriáka hitvallását, aki két Krisztusról az istenek közül való Khrisztoszról és az ember Jézus Khrisztoszról tanúskodott. Nesztoriosz az anthiókiai iskola tanítványa volt, ahol nem vetették el az Ószövetség írásait. Ezért a Zsoltárok 45. fejezetét ismerve tudta, hogy 

Izrael Istene az Úr lett felkenve társai az istenek fölé, és az ember Jézus a Khrisztosz Istenenk a neveit ajándékul kapta.

Nesztoriosz házi káplánjának, Anastasiusnak a prédikációja 428. november 22-én vitát robbantott ki, mert Máriát nem volt hajlandó Theotokosznak (Istenszülő) nevezni.  Nestorius, akinek szintén voltak kétségei, karácsonykor előadás-sorozatba kezdett, amelyben maga is az „Istenszülő” megnevezés ellen érvelt. Szerinte ez a kifejezés kellő pontosítás nélkül Krisztus teljes emberségét látszik tagadni.

 I. Celesztin  Róma főpüspöke zsinatot hívott össze Rómába (430. aug.), ahol a Theotokosz szóhasználata mellett döntöttek. 

Az Ephezosi zsinat 432-ben elítélte Nesztorioszt,majd az Ő hívei pedig Kürilloszt.

II. Theodoszius bizánci császár mindkét elítélést elfogadta.Nesztoriuszt és híveit száműzték a Római Birodalomból, de Perzsiában, Arábiában, és Indiában továbbra is fennmaradtak.Nesztoriusz hívei csatlakoztak az ottani keresztény közösségekhez.

Szó sincs arról, hogy a Róma császárai által létrehozott   egyház  tanítása katolikus is lett volna.  

Szia Laci,

Józsi tudtommal amiatt töröltette pár napja 2 hsz-át, mert szóltam neki, hogy duplán küldte el nekem azokat az AI-ja.

Engem bosszant az, amikor egy beszélgetés során folyamatosan kell figyelmeztetnem a másik oldalt, hogy “én ilyet nem mondtam/ezt nem így mondtam/ezt pedig már többször is mondtam, csak elfelejtetted”.

Írt Nekem 03.27-04.07 között Józsi 18 db AI-s írást, amihez nekem kellett 31 ilyen pontosítási kérelmet írnom, aminek a nagy részét az AI-ja valóban pontosította is.

Na de ebből álljon itt egy beszélgetés jelentős része, hogy egy emberi gondolatmeneteket hosszabb távon követni nem képes, nem embert szólongatnak az ember hozzászólók, legyen szíves már itt és itt, ba és ott és ott emiatt, na és persze amiatt pontosítani magát?

Szerintem nem ilyen jövőt, sőőőt, jelent várunk a fórumtól!

Ja, ée egy felekezeti AI nem képes ezen felül érdemi belátásokra jutni, maximum ezeket a nyilvánvaló pontosítási kéréseket tudja nagyjából helyesen lereagálni.

Márpedig egy termékeny beszélgetés valódi célja az érdemi belátásra jutás. Tudtommal…

Ismét eljutottam odáig, hogy egy beszélgetést követni nem bíró AI-nak nem érdemes írni, mert nem alkalmas érdemi, egymásra épülő komplex beszélgetésre."

Ez nem olyan egyszerű.

Ha nem reagálsz a Józsikácska-3 neve alatt ténykedő AI által produkált írásokra, Józsikácska-3 elérte a célját, azaz megakadályozza , hogy ebben a topikban az Igazság is megjelenjen a hazugsággal szemben.

Nem tudom észre vetted el, hogy Józsikácska-3 képes töröltetni a saját hozzászólásait, ha az által kitörlődik a számára kényelmetlen mások hozzászólása is.

El kell döntened, hogy akarod-e cáfolni a hazugságot és terejszteni az igazságot, vagy átengeded az olvasókat, hogy a megtévesztés csapdájába kerüljenek.

Ha úgy döntöttél, hogy abba hagyod, akkor ne felejt el tököt is növeszteni magadnak, aminek az árnyékában megpihenhetsz az Isten Igazságainak védelmezésével járó terhektől, amint az Jónás tette.

Először is a theodosiusi szövegről. Itt szerintem túl sokat építesz egy vitatható fordítási hangsúlyra. A latin szövegben ez áll: divina primum vindicta, post etiam motus nostri, quem ex caelesti arbitrio sumpserimus, ultione plectendos. Ennek Hahn-féle magyarítása valóban így hangzik: „amikor isteni sugallatból erre utasítást kapunk, magunk is gondoskodunk megbüntetésükről.” Csakhogy ez nem az egyetlen lehetséges értelmezése a mondatnak, és szerintem túl személyes, túl misztikus ízt ad a formulának."

A fordítónak nem is az a feladata, hogy értelmezze a fordítandó szöveget, hanem az, hogy lefordítsa. Majd az olvasó a fordított szöveg alapján eldönti, hogy hogyan értelmezi.

Te azt szeretnéd utólag belemagyarázni a fordításba, hogy a fordító rosszul fordította az Ediktum szövegét. Azonban a tények a fordító melett szólnak. Ugyanis az Ediktumban tett ígérethez híven, a római császárok be is tartották a az Ediktumban tett ígéretet, ami a megbüntetést illeti. 

Azokat, akik vitatni merték az Ediktumban definiált istenmodell Szentírási eredetét számüzték, miután megfosztották püspöki tisztségétől, és elkobozták vagyonát.

Az Ediktumban az ellenszegülők megbüntetésére utaló részét akkor pontosan úgy értelmezték ahogyan az Hahn István nagyon helyesen lefordította.

Sőt az ellenszegülők megbüntetését a megkínzásról és száműzetésről halálbüntetésre fokozták.

A Theodosiusi Ediktum 380-ban történt kiadása után 54 éven belül a az 534-ben Justinianos császár

által kiadott Corpus Luris Civilis tovább szigorította az theidisiusi Ediktumban a megbüntetésre tett ígéret beteljesedéseként a büntetést. A Törvény szerint már halálbüntetést járt a háromságtan tagadásáért és az újrakeresztelésért is. 

A Corpus Luris Civilis c élja volt még, hogy a római jog három évszázaddal korábbi aranykorát visszaállítsa, olyan jogot alkotva, amit birodalmában is alkalmazni lehet. Ennek része volt a Codex  Theodosianus  korszerűsítése is. A római jog kodifikálása során a császár a Bizánci Birodalom  két fő jogi iskolájának, a bejrúti- és a konstantinápolyi iskolák eredményeire támaszkodott.

A iustinianusi kodifikáció első könyve, a Codex Iustinianus 529-ben, második könyve, a Digesta (seu Pandectae) 533-ban, harmadik könyve, az Institutiones seu Elementa szintén 533-ban, az utolsó könyv, a Codex Iustinianus repetitae praelectionis 534-ben lépett hatályba. E latinul írott könyvek elkészülte után számos, döntően görög nyelvű császári rendelet (constitutio) született, e rendeletek többsége Iustinianustól származik, magángyűjteményük, a Novellae (ti. constitutiones) a Corpus iuris civilis utolsó része. 

FORRÁS:

528-ban a császár megbízott egy tíztagú tanácsot, hogy a Codex Gregorianus, Codex Hermogenianus és Codex Theodosianus anyagát gyűjtsék össze, és rendszerezzék egy új műben. A bizottságban helyt kapott többek között Theophilus, a konstantinápolyi iskola tanára, és Tribonianus quaestor, aki utóbb a kodifikáció vezetőjévé vált. Az így elkészült mű lett a Codex Iustinanus, melyet 529 áprilisában fejeztek be, és ugyanebben az évben lépett hatályba. A kódex megtiltotta a korábbi kódexekre történő hivatkozást. A Codex Iustinianus szövege nem maradt fenn az utókornak

A világi jogászok mellett az egyháziak is aktívan kutatták a római jogot, azzal próbálva alátámasztani az új tanokat. Ezek közül a Digesta újrafelfedezése volt a legjelentősebb, hiszen innen kaphattak a diákok teljes és pontos képet a római jogról.[8]

A mű szerkezetének kialakításában nagy szerepe volt Dionysius Gothofredus francia humanista jogtudósnak, akinek a nevéhez fűződik az első általánosan elfogadott középkori kiadás összeszerkesztése és nyomtatásban való kiadása. Erre a kiadásra épült mintegy kétszáz éven át az európai közös jog, a ius commune.[j 4] Gothofredus a Littera Florentina[j 5] segítségével megtisztította a Corpus iuris civilis szövegét az évszázadok során rárakodó jogászi értelmezésektől, és az eredeti műhöz közel álló alkotást adott közzé. Ez 1583-ban jelent meg Gothofredus kommentárjaival ellátva.

Szánalmas Józsikácska-3, ahogyan megpróbálod A Tehodosiusi Ediktumot úgy feltüntetni, mintha nem is tartalmazta volna az ellenszegülők megbüntetését, miután történelmi tények igazolják,hogy az Ediktum megjelenése után megkínozták , vagyonuktól megfosztották, és száműzték azokat, akik 

akik nem fogadták el, a Szentírás Isteneként a római császárok által definiált istenmodellt.

Összegzés képen a tények ismeretében kijelenthető, hogy a három az egyben istenmodell nem a Szentírásból ered. Enenk az új istenmodellnek a definíciója legelőször a római császárok által a Theodosiusi Ediktumban lett megfogalmazva. A háorságiste, vagy a háromarcú isten,ahogyan azt 

a Róma Főpapja által vezetett egyház liturgiai könyveiben ábrázolták nem a szeretet istene, hanem egy istenmodell,amelynek az Atya ,Fiú és a Szent Szellem neveket adták,majd a nevében százmilliókat gyilkoltak le.

Mózes Istene az Istenek Istene, az Istene által társai az istenek fölé felkent Isten,aki hamarosan 

emgjelenik az olajfák hegyén, hogy bosszút álljon választott népének Izraelnek ellenségein, és eltegye az útból a sok hazug egyházat akik az Atya Isten, a Fiú Isten és a Szent Szellem neveit egy enm létező ,a római császárok által  definiált háromarcú isnemodellnek adták,majd ennek az istennek neveiben 

gyilkolták azokat, akik ragaszkodtak a Szentíráshoz és a Szentírás Istenéhez.

DICSŐSÉG AZ ÚRNAK,AZ ISTENEK ISTENÉNEK!

Na ezért nem szeretek AI-nak írni, nem bírja követni a beszélgetés menetét.

Leírtam többször, hogy az eretnek egy-két intés utáni kerülése szükség esetén azt is jelenti, hogy ki kell zárni az illetőt a gyülekezetből, a közösségből, lévén logikus, hogy ezt is tartalmazza a kerülés.

Leírtam többször, hogy tévelygő, tévtanitó, az eretnekség határára jutó Diotrefész is ki akart zárni embereket a gyülekezetből, és ha az ilyen Diotrefészek nem térnek meg, akkor őket kell kizárni.

Leírtam ezeket, de az AI-d ismét úgy tesz, mintha ezekről nem írtam volna, mert valszeg csak egy szem  hsz-t vizsgál meg, és az előzményeket elfelejti.

Nagyon fárasztó olyasvalamivel kommunikálni, ami nem képes megjegyezni a beszelgetés gondolatmenetét, és mint egy demens embernek, újra és újra el kell magyarázni dolgokat elölről.

Fárasztó, de ha szeretjük az illető demens embert, akkor egy szeretett embernek megtesszük ezt nap mint nap, én is megtettem a demens édesapámnak éveken át.

De az AI nem egy általam szeretett ember, és neki nem vagyok hajlandó ezt minduntalan megtenni.

Ismét eljutottam odáig, hogy egy beszélgetést követni nem bíró AI-nak nem érdemes írni, mert nem alkalmas érdemi, egymásra épülő komplex beszélgetésre.

Direkt igyekeztem pár soros hsz-okat írni Neked néhány napja, csak egy témát felvetve, hátha emberként írsz rá választ, de sajnos nem így történt.

Régi nicktársamnak, Nemónak volt/van igaza, joggal örülhet, hogy lelépett innen még időben a bővülő családi- és egyéb elfoglaltságai miatt, és ezzel kihagyta az AI-kkal vívott szélmalomharcokat…

A válaszodban több erős erkölcsi ítéletet fogalmazol meg, de a vita itt nem azon áll vagy bukik, hogy egy negyedik századi császár nyelvezete tetszik-e nekünk, hanem azon, hogy a belőle levont teológiai következtetésed helytálló-e.

Először is: a fordítás igenis számít, mégpedig pontosan azért, mert te magadból a kifejezésből vezetsz le egy súlyos teológiai vádat. Ha azt állítod, hogy a császár itt saját „isteni sugallatára” hivatkozó, önkényes vallási üldözést igazol, akkor nem mellékes, hogy a formula valóban ezt jelenti-e, vagy inkább a késő császárkori jogi-államelméleti nyelv egy szokásosabb változatát, amely a császári döntést az isteni ítélet rendjébe helyezi. A Thesszalonikai ediktum valójában nem úgy hangzik, mintha Theodosius személyes magánkinyilatkoztatásra hivatkozna, hanem úgy, hogy a „balga tébolyultaknak” nevezett ellenfelekre előbb isteni büntetés, majd császári szankció vár. Ez a szöveg kemény, sőt kíméletlen; de a te következtetésedhez nem elég az, hogy kemény, hanem azt is bizonyítani kellene, hogy itt valóban egy közvetlen, privát isteni parancsra hivatkozó vallási önkény jelenik meg. A szöveg önmagában ezt nem bizonyítja.

De még ha a fordulatot a legerősebb, legrosszabb értelemben olvasnánk is, abból akkor sem következne automatikusan az, amit te állítasz: tudniillik hogy minden vallási természetű nyilvános szankció ellentétes volna Isten akaratával. Itt ugyanis összemosod a belső hitaktust és a külső közösségi rendet. A katolikus hagyomány következetesen azt tanította, hogy a hit belső beleegyezése nem hozható létre puszta külső kényszerrel; ugyanakkor a vallásnak vannak külső, tanítási, intézményi és közösségi vonatkozásai is. A vallásszabadság a polgári társadalomban való kényszertől mentességre vonatkozik, miközben „érintetlenül hagyja” az emberek és társadalmak erkölcsi kötelességét az igaz vallás és Krisztus egyháza iránt. Vagyis még a mai katolikus megfogalmazás sem abból indul ki, hogy a közösségi rendnek semmi köze nincs a vallás igazságához, hanem abból, hogy a polgári kényszer határát másképp húzza meg.

Azt írod: „Isten beszéde világos, egy-két intés után kerüld az eretneket”, és ebből azt a benyomást kelted, mintha ezzel a kérdés le is volna zárva. Csakhogy a Szentírás ténylegesen nem egyetlen mondatból áll, és a szóban forgó helyek sem egy teljes keresztény közjogi elméletet, hanem elsődlegesen egyházi fegyelmet szabályoznak. Máté 18 szerint a folyamat a személyes intéstől a tanúk bevonásán át odáig megy, hogy „mondd meg az egyháznak”; ha pedig az illető az egyházra sem hallgat, úgy kell kezelni, mint a pogányt vagy vámost. Ugyanebben az összefüggésben az Úr az egyháznak adja a kötés és oldás hatalmát. Pál az 1Kor 5-ben még konkrétabban fogalmaz: a botrányt okozó embert „ki kell vetni” a közösségből, „át kell adni a sátánnak”, és „tisztítsátok ki a gonoszt magatok közül”. Ezek tehát valóban kemény szövegek, de egyházi bíráskodásról és közösségi fegyelemről szólnak; nem arról, hogy ebből logikailag következne: minden későbbi keresztény politikai közösségnek tilos bármilyen nyilvános, külső intézkedést tennie a szervezett tévtanítással vagy az egyházi rend elleni nyilvános felforgatással szemben. A te állításod akkor volna bizonyított, ha a szöveg ezt mondaná: „és ezen felül semmilyen más külső közjogi intézkedés soha semmilyen körülmények között nem lehet jogos.” De ilyet a szöveg nem mond.

Épp ezért a tradicionális katolikus álláspont szemszögéből a te „Isten beszéde világos” formulád túl sokat állít. A történeti katolikus olvasat ugyanis nem ezt olvasta ki ezekből az igékből. Ágoston kifejezetten vitázott azokkal, akik szerint senkit nem szabad kényszeríteni az igazságra, és Lukács 14,23-at — „kényszerítsd bejönni őket” — valamint 2Kor 10,6-ot úgy használta, hogy az egyházi tekintély és a külső nyomás bizonyos eseteit összeegyeztesse a hit javával. Aquinói Szent Tamás pedig még világosabban fogalmaz: a hit felvétele a szabadság aktusa, de akik a hitet már felvették, majd attól elszakadtak, azokat a hit megtartására lehet kényszeríteni; sőt a visszaeső eretnekekről kifejezetten megjegyzi, hogy az egyház a világi fórumnak adja át őket. Most nem azt állítom, hogy minden ilyen történeti alkalmazás szükségképpen bölcs vagy igazságos volt; csak azt, hogy a te exegézised nem az egyetlen lehetséges olvasat, és főleg nem az, amelyet a tradicionális teológia évszázadokon át vallott. Nem mondhatod egyszerűen, hogy a kérdés már a Titusz-levéllel eldőlt.

A válaszod másik fő tétele az, hogy Jézus ezeréves uralma még nem kezdődött el, mert nincs itt testben közöttünk, nincs új föld, és Ézsaiás 65 képei sem teljesedtek be. Itt azonban már nem egyszerűen egyes igehelyek értelmezéséről van szó, hanem két eltérő eszkatológiai rendszer ütközik: a te jövőbe tolt, látható földi uralmat váró rendszered, és a katolikus amillenarista olvasat. A katolikus egyházi tanítás egyértelműen elutasítja a millenarizmust mint azt az elképzelést, hogy Krisztus a végső ítélet előtt látható módon jönne el, hogy a világban uralkodjék; az 1944-es Szent Officium-határozat úgy fogalmaz, hogy a „mérsékelt millenarizmus” sem tanítható biztonsággal, a Katolikus Egyház Katekizmusa pedig szintén elutasítja a királyság történelmen belüli, földi megvalósításának millenarista formáit. Vagyis a te premillenarista sémád a katolikus tanítás szempontjából eleve problematikus.

Az amillenarizmus éppen ezért a Jelenések 20 „ezer évét” nem szó szerinti, jövőbeli politikai korszaknak olvassa. Ágoston a De civitate Dei huszadik könyvében kifejezetten arról beszél, hogy egyes keresztények „nevetséges képzelgésekbe” estek a két feltámadás és az ezer év kapcsán. A Jelenések könyve 20,1–6-hoz-ben szereplő „ezer évet” nem szó szerint kell venni, hanem az Krisztus feltámadásbeli győzelme és a világ vége közötti hosszú időszak jelképe. Vagyis Krisztus uralma már most valóságos, de még nem a végső, nyilvános eszkatologikus teljességében.

Ezért amikor azt állítod, hogy „na, az ezeréves királyságban Jézus testben itt lesz, látható lesz, ott lesz valódi vasvesszős vezetés, de addig nem”, akkor katolikus nézőpontból éppen a lényeges bibliai összefüggést téveszted szem elől. Jézus a feltámadása után nem azt mondja, hogy majd egyszer a távoli jövőben kap hatalmat, hanem azt: „minden hatalom a mennyben és a földön nekem adatott.” Pál pedig nem úgy fogalmaz, hogy Krisztus majd később kezd uralkodni, hanem úgy, hogy „uralkodnia kell, míg lába alá nem veti minden ellenségét”, és csak ezután jön a vég, amikor maga a halál is megsemmisül. Ugyanez a jelenidejűség látszik János 16 magyarázatában: „e világ fejedelme” nem úgy jelenik meg, mint legitim, nyugodt uralkodó, hanem mint már elítélt ellenfél. A katolikus amillenarista olvasat innen indul: Krisztus királysága már megkezdődött, a sátán uralma pedig már megtört, jóllehet a végső beteljesedés még előttünk áll. A testi jelenlét hiánya tehát nem a királyság hiánya.

Ugyanez áll a „vasvessző” motívumra is. A Jelenések könyve ezt nem kizárólag egy jövőbeli ezeréves politikai korszakhoz köti. A 12. fejezetben a fiúgyermek, aki „vasvesszővel fogja kormányozni” a népeket, rögtön „Istenhez és trónjához ragadtatik”, vagyis a képet a mennyei felmagasztalással kapcsolja össze. A 2. fejezetben Krisztus a győzteseknek ígéri, hogy részesednek ebben az uralomban. A 2. zsoltárban ugyanez a királyi kép a Messiás trónra helyezésének része. Vagyis a „vasvessző” nem kényszerítően egy későbbi, szó szerinti, földi ezredévre van fenntartva; a katolikus olvasat szerint a motívum a már megkezdett messiási királyság képi nyelvéhez tartozik.

Azt is mondod, hogy mivel Ézsaiás 65 vége még nem teljesedett be, ebből látszik, hogy Krisztus uralma sem kezdődött el. De ez megint abból a feltevésből indul, hogy a prófétai képeket szükségképpen egyetlen, szó szerint beazonosítható történeti-politikai szakaszra kell ráfeszíteni. Ézsaiás 65 maga is a „új egek és új föld” víziójában beszél, és ugyanebben a látomásban hangzik el a farkas és bárány együtt legelésének képe. A katolikus hagyomány az ilyen szövegeket nem úgy olvassa, mint egy jövőbeli földi ezredév sajtóközleményét, hanem mint prófétai, összesűrített, részben történelmen belül megkezdődő, részben eszkatologikusan beteljesedő képeket. Az, hogy a farkas és bárány képe még nincs szó szerinti zoológiai értelemben előttünk, nem bizonyítja, hogy Krisztus még nem király; legfeljebb azt bizonyítja, hogy királyságának végső, kozmikus békéje még nem nyilvánult meg teljesen. Ez pedig pontosan az amillenarista „már igen – még nem” szerkezete.

Itt érdemes még egy pontot tisztázni. A te rendszered mögött valójában az a tétel áll, hogy amíg Krisztus nem látható módon, testben uralkodik a földön, addig nincs helye semmiféle keresztény közhatalomnak, mert minden ilyesmi idő előtti és szükségképpen hamis. De ezt sem a katolikus tanítás, sem a klasszikus bibliai olvasat nem fogadja el. A mai egyházi tanítás ugyan a polgári kényszertől való vallási mentességet hangsúlyozza, de ezt nem abból vezeti le, hogy Krisztus most még ne uralkodna, hanem abból, hogy a személy vallási cselekvését a polgári hatalom nem kényszerítheti a lelkiismerettel ellentétesen. Ugyanakkor ezzel nem szünteti meg a társadalmak erkölcsi kötelességét az igaz vallással szemben.

Összefoglalva: a te mostani válaszod három ponton nem áll meg. Először, a Theodosius-szöveg körüli fordítási árnyalat nem mellékes, mert éppen abból akarsz teológiai vádat építeni; a szöveg keménysége önmagában még nem azonos egy magánkinyilatkoztatásra hivatkozó vallási önkénnyel. Másodszor, a Titusz-levélre és a „kerüld az eretneket” formulára épített érved összekeveri az egyházi fegyelmet a teljes közjogi kérdéssel; a katolikus hagyomány pedig történetileg nem úgy olvasta ezeket az igéket, ahogyan te. Harmadszor, az ezeréves királyságról vallott nézeted premillenarista séma; a katolikus hit szerint Krisztus már most uralkodik, az ezer év jelképes, a sátán már megítéltetett, és a „vasvessző” motívuma sem bizonyítja, hogy Krisztus uralma csak egy későbbi földi ezredévben kezdődik.

Ezért a te állításod így, ebben a formában nem tartható. Lehet — és sokszor kell is — bírálni történeti személyeket, túlzó császári nyelvezetet vagy aránytalan büntető gyakorlatokat. De ebből nem következik az, hogy a Szentírás egyszerűen és kimerítően kizárna minden, az egyházi kizáráson túllépő nyilvános fellépést; és főként nem következik belőle az, hogy Krisztus jelenlegi uralma ne volna valóságos addig, amíg testben, látható módon vissza nem tér. A tradicionális katolikus amillenarista álláspont éppen az ellenkezőjét vallja: Krisztus már most király, most uralkodik, most ítél, most kormányozza Egyházát; és éppen ezért a kérdés nem az, hogy uralkodik-e, hanem az, hogy az emberek és közösségek mennyiben ismerik el ezt az uralmat.

A tradicionális tanítás melletti fő érvek, részletesen

1. Az első és alapvető érv metafizikai-erkölcsi: a szabadság nem önmagáért van, hanem az igaz és jó felé rendelődik. XIII. Leó Libertas enciklikája szerint az állam nem kezelheti a vallásokat egyszerűen egyformán, mintha az igaz és a hamis ugyanazon a címen állna; ezért mondja, hogy az államnak nem szabad „egyenlő jogokat és kiváltságokat” osztania a különböző vallásoknak, és hogy az államban annak az egy vallásnak kell kiemelt státust kapnia, amely igaz. A tradicionális logika itt az volt: nincs erkölcsi jog a hamissághoz, ezért nincs belőle önmagától fakadó nyilvános jogcím sem.
2. A második érv politikai-teológiai: nemcsak az egyénnek, hanem a társadalomnak és az államnak is vannak kötelességei Istennel szemben. XIII. Leó szerint a politikai közösség nem lehet vallási értelemben közömbös, mert a civil társadalomnak is el kell ismernie Istent mint alapját, és a közhatalomnak a közjó érdekében védenie kell az igaz vallást. Innen nézve a vallási semlegesség nem semleges, hanem hallgatólagos naturalizmus vagy indifferentizmus: úgy tesz, mintha a legfőbb emberi cél ne számítana a közösségi rendben.
3. A harmadik érv a közjó vallási dimenziója. A klasszikus prekonciliáris felfogás szerint a közjó nem merül ki közrendben, gazdaságban és békében, hanem magában foglalja azt a morális és vallási környezetet is, amely segíti az embert végső célja felé. Ezért tekintették az igaz vallás nyilvános védelmét nem puszta egyházi privilégium-védelemnek, hanem a közjó szolgálatának. A hamis kultuszok és tévtanok nyilvános terjedését azért látták veszélyesnek, mert szerintük azok nem pusztán „más vélemények”, hanem a lelkek üdvösségét és a társadalom erkölcsi rendjét is sértő erők.
4. A negyedik érv jogfilozófiai: különbség van a tolerancia és a jog között. A hagyományos álláspont szerint az „téves lelkiismeret” nyilvános külső megnyilvánulásai önmagukban nem birtokolnak jogot; az állam mégis eltűrheti őket, ha a szigorú elnyomás nagyobb rosszat okozna. Ez volt a híres thesis–hypothesis: a tézis az ideál, a hipotézis a körülményekhez igazított eltűrés. A tradicionális gondolkodók számára tehát a pluralizmus eltűrése nem azt jelentette, hogy több vallás egyaránt jogos, hanem hogy a politikai bölcsesség néha nem kísérli meg a teljes elfojtást.
5. Az ötödik érv intézményi-jurisdikciós volt: a klasszikus katolikus tanítás két hatalmat különböztetett meg, az egyházit és a polgárit. Immortale Dei szerint mindkettő saját körében legfőbb, de nem ugyanarra a tárgyra illetékes. A tradicionális álláspont ezért eredetileg nem egyszerű „állami vallásrendészet” volt, hanem olyan modell, amelyben a vallási igazság megítélése az Egyházé, a polgári hatalom pedig ennek megfelelően támogatja az igaz vallás társadalmi elsőbbségét. Ez fontos pontosítás, mert a régi tanítás nem egyszerűen erasztianizmus volt; elvileg nem az állam döntötte el önállóan, mi az ortodoxia.
6. A hatodik érv szociológiai-prudenciális volt: a vallási egyenlősítés a gyakorlatban közömbösséghez vezet. Ottaviani kifejezetten azzal érvel, hogy nem ésszerű „szabad utat nyitni minden kultusznak”, mert ez széthúzást és polgári viszályt hoz. XIII. Leó ehhez hasonlóan attól tartott, hogy ha az állam közömbös lesz a vallási igazsággal szemben, akkor végül nem marad más összetartó erő, mint a puszta erőszak. Ez a hagyományos tábor egyik legerősebb gyakorlati érve volt: a vallási semlegesség nem stabil békét teremt, hanem hosszú távon morális és politikai bomlást.
7. A hetedik érv anti-indifferentista volt. A XIX–XX. századi pápai megnyilatkozások nem egyszerűen a vallásszabadság minden elképzelhető formáját támadták, hanem különösen azt a modern felfogást, amely a vallási kérdést puszta magánvéleménnyé teszi, és a vallások közti különbséget jogilag irrelevánsnak nyilvánítja. A 2019-es Nemzetközi Teológiai Bizottság is úgy foglalja össze a történetet, hogy a régebbi elítélések elsősorban a lelkiismereti szabadságot mint indifferentizmust és szubjektív önkényt célzó ideológiai formát támadták; a tényleges fejlődés innen vezetett el a Dignitatis humanae új nyelvezetéhez.

A politikai teológiában főleg ezekre a igehelyekre támaszkodtak.

1. Az első parancsolat és az egy igaz Isten kizárólagos kultusza
   A kiindulópont az volt, hogy Isten nem pusztán egy lehetőség a sok közül, hanem egyedül őt szabad imádni; ebből a régi katolikus gondolkodás azt vezette le, hogy a bálványimádás és a hamis kultusz nem lehet az igaz vallással azonos jogcímen jelen a közösségben. Ennek ószövetségi alapja különösen a hamis istenek követésének tilalma a Törvényben.
2. A hamis próféták és az idegen kultuszok nyilvános visszaszorítása Izraelben
   A legerősebb klasszikus érv a Deuteronomium 13 és 17 volt. Ezek szerint aki Izraelt más istenek felé akarja eltéríteni, azt a közösségnek meg kell büntetnie; a régi katolikus olvasat ebből azt a tételt vonta le, hogy a közösségnek mint közösségnek is van kötelessége az igaz istentisztelet őrzésére, és a vallási tévedés nem pusztán magánügy.
3. A jámbor király mint minta: a közhatalomnak védenie kell az igaz kultuszt
   A hagyományos értelmezés szerette felhozni Jósiás király reformját, aki lerombolta a magaslatokat és eltávolította a hamis kultusz intézményeit. Ebből azt olvasták ki, hogy az uralkodó nem lehet vallásilag közömbös, hanem pozitív kötelessége van az igaz istentisztelet támogatására és a hamis kultusz visszaszorítására.
4. A királyok és népek kötelessége, hogy szolgálják az Urat
   A klasszikus politikai teológia számára fontos volt a 2. zsoltár és hasonló helyek logikája: a föld királyai is kapnak felszólítást, hogy „szolgálják az Urat”, ne csak magánemberként, hanem uralkodóként is. Ehhez kapcsolták az olyan prófétai képeket is, mint Izajás 49:23, ahol a királyok Isten népének oltalmazóiként jelennek meg. Innen származott az az érv, hogy a világi hatalomnak nem semlegesnek, hanem az igaz vallás iránt támogatólag rendezettnek kell lennie.
5. A közhatalom „Isten szolgája”, aki kardot visel a rossz ellen
   Róma 13 közvetlenül nem vallásszabadságról szól, de a régi katolikus értelmezés kulcshelynek tekintette: a hatóság Istentől van, és kardot visel a rossztevő megbüntetésére. A tradicionális következtetés az volt, hogy ha a nyilvános tévtanítás, eretnekség vagy bálványkultusz a közjót és a lelkek üdvét sértő „rossz”, akkor a közhatalomnak elvben szerepe lehet ezek visszaszorításában. Ez inkább közvetett bibliai érv volt, nem explicit parancs.
6. Az apostoli egyház kötelessége a tévtanítók kizárása és a hívek védelme
   Az Újszövetség több helyen nagyon kemény a hamis tanítással szemben: Titusz 3:10 a makacs eretnek elkerülését mondja, 2János 10–11 tiltja az ilyen tanító befogadását, Galata 1:8–9 pedig átok alá helyezi a más evangéliumot hirdetőt. A hagyományos érv itt az volt, hogy ha az apostoli korban ilyen erős a kötelesség a tévtan védőfalaival szemben, akkor ennek társadalmi-közjogi következményei is lehetnek egy keresztény államban. Ezek a szövegek önmagukban egyházi fegyelmet mondanak ki, de a tradicionális tábor részben ebből építette a szélesebb védelmi logikát.
7. „Kényszerítsd bejönni őket” (Lk 14:23)
   Ez volt a legismertebb klasszikus hely. Ágoston a donatistákkal szemben a Lukács 14:23 szavait és 2Kor 10:6-ot úgy olvasta, hogy bizonyos esetekben a tévelygők visszaterelésére külső kényszer is használható. Aquinói ezt átvette, és úgy fogalmazott, hogy azokat, akik a hitet már felvették, de eltértek tőle, lehet „kényszeríteni a hit megtartására”, miközben a hitetleneket nem szabad egyszerűen hitre kényszeríteni. Ez a régi katolikus álláspont egyik legfontosabb bibliai-történeti pillére volt.
8. Krisztus egyetemes királysága és a nemzetek tanítvánnyá tétele
   Ide kapcsolták Mt 28:18–20-at is: Krisztusé „minden hatalom mennyben és földön”, ezért a nemzetek sem maradhatnak vallásilag semlegesek vele szemben. Ez nem közvetlenül az állami kényszerről szól, hanem inkább arról az alapelvről, hogy Krisztus uralma közösségi és nyilvános természetű is, nem csupán magánvallásosság.

Tehát a hagyományos értelmezés bibliai érvrendszere három fő vonalból állt: (a) az igaz Isten kizárólagos kultusza, (b) a közösség és a király kötelessége az igaz vallás védelmére, (c) az egyház kötelessége a tévtanítás megfékezésére, amelyet egyesek társadalmi-közjogi síkra is kiterjesztettek. A legerősebben használt szövegek a gyakorlatban: MTörv 13; MTörv 17; 2Kir 23; Zsolt 2; Róm 13; Tit 3:10; 2Jn 10–11; Gal 1:8–9; Lk 14:23.

Ennek Hahn-féle magyarítása valóban így hangzik: „amikor isteni sugallatból erre utasítást kapunk, magunk is gondoskodunk megbüntetésükről.” Csakhogy ez nem az egyetlen lehetséges értelmezése a mondatnak, és szerintem túl személyes, túl misztikus ízt ad a formulának.

—————————————————————————-

Nem tudom szavakba foglalni, hogy engem mennyire, de mennyire nem érdekel Istenre az Ige alapján egyértelműen láthatóan hamisan hivatkozó egykori hatalmasságok “amit teszek, azt Isten nevében teszem, mert ez a “mennyei/isteni sugallat”” nettó ostobaságai.

És ha ezen, az Ige alapján egyértelműen bizonyított hamis “büntetni akarásuk, és mások megbüntetésének, meghurcolásának, sőt, akár meg is ölésének megcselekvéseit“ végig is viszik életük során akár egy alkalommal is hamis isteni sugallatra hivatkozva, akkor majd elnyerik Istentől az ilyen bűneik miatt a méltó büntetésüket!

Egyáltalán nem érdekel az, hogy ki és miként fordította ezt jól vagy nem jól, az számít, hogy éltek-e ezzel a büntetési akarásukkal, vagy sem?

Mert ha éltek ezzel, és főleg ha tették ezt gonoszul isteni sugallatra hivatkozva, akkor elmehetnek és el is mentek már azóta valszeg a fenébe ezek a szadista, Isten Igéjét és akaratát e jelen üdvtörténeti korban meg nem értő, fel nem fogó vadbarmok.

Na ez a véleményem erről, és ez a véleménye Istennek is az Ő nevével hamisan visszaélők cselekedeteiről.

Isten beszéde világos, egy-két intés után kerüld az eretneket, és ily módon adod át őt a sátánnak, és nem a más hite miatti emberi büntetések által.

Na, az 1.000 éves királyságban Jézus testben itt lesz, látható lesz, ott lesz valódi vasvesszős vezetés és uralkodás a részéről, de addig nem.

Akkor sem, ha azt mondja a katolikus bölcselkedők egy része, hogy már tart Jézus ezer éves uralma.

Holott nem tart, még el sem kezdődött, nincs itt testben közöttünk, nincs új Föld, és közel sincs még itt az Ézsaiás 65 végének sem a beteljesedése, nem lakik még együtt a bárány és az orosz lány, és az ifjú száz éves korában nem mondatik továbbra is ifjúnak, és…

Na majd ekkor, ekkor lesz vasvesszőzés azoknak, akiknek ez az idilli állapot sem elég jó…

Először is a theodosiusi szövegről. Itt szerintem túl sokat építesz egy vitatható fordítási hangsúlyra. A latin szövegben ez áll: divina primum vindicta, post etiam motus nostri, quem ex caelesti arbitrio sumpserimus, ultione plectendos. Ennek Hahn-féle magyarítása valóban így hangzik: „amikor isteni sugallatból erre utasítást kapunk, magunk is gondoskodunk megbüntetésükről.” Csakhogy ez nem az egyetlen lehetséges értelmezése a mondatnak, és szerintem túl személyes, túl misztikus ízt ad a formulának. A latin sokkal inkább azt fejezi ki, hogy előbb isteni ítélet alá esnek, azután pedig a császári hatalom is – az ég akaratával összhangban vagy annak tudatában – jogi intézkedést fog hozni. Ez erős, teológiailag terhelt, késő császárkori formula, de nem azonos azzal, hogy „Isten most közvetlen magánkinyilatkoztatásban megmondta nekem, kiket kell megbüntetnem”. A császári nyelvezetben az ilyesfajta hivatkozás arra utal, hogy a világi hatalom saját ítéletét nem abszolút önkénynek, hanem isteni rend alá helyezett felelősségnek tekinti. Ezt lehet bírálni, lehet veszélyesen tág formulának tekinteni, de nem szabad többet beleolvasni, mint ami benne van.

És még ha meg is adnám neked, hogy a formula túl erős, abból akkor sem következne az, amit le akarsz vezetni belőle, tudniillik hogy ez már önmagában „bibliaellenes cselekvés”. Itt ugyanis újra összecsúszik nálad két dolog: a hit belső aktusa és a nyilvános közösségi rend. A katolikus hagyomány kezdettől fogva megkülönbözteti a kettőt. A hit belső beleegyezését nem lehet karddal, adóval, bírsággal vagy börtönnel létrehozni. Ebben semmi vita nincs. De ebből nem következik, hogy a nyilvános tanításnak, a vallási közösségek jogi státuszának, az egyházi rendet felforgató szervezett tévtanításnak ne volna közjogi oldala. A theodosiusi szöveg nem azt mondja: „elrendeljük, hogy mindenki szívében automatikusan higgyen”, hanem azt, hogy kiket ismer el a birodalom törvényes egyházi közösségként, és kiket nem. Ez nagyon más kérdés. Lehet ezt túl keménynek tartani. Lehet azt mondani, hogy a szankciók némelyike aránytalan volt. De a lényegi megkülönböztetés akkor is fennáll: a hit belső szabadságának elismerése nem zárja ki automatikusan a vallás külső, közösségi, jogi vetületének szabályozhatóságát.

Itt kapcsolódik a második állításodhoz az én fő kifogásom. Azt mondod, hogy a jelen korszakban nem alakulhat ki „keresztény közhatalom”, mert Krisztus ezeréves királysága még nem kezdődött el, és „e világ fejedelme” jelenleg a sátán. Ez a gondolat azonban nem a tradicionális eszkatológia, hanem egy jövőre tolt, politikailag konkretizált ezeréves királyság-felfogásból indul ki. A katolikus amillenarista álláspont ezzel szemben azt vallja, hogy a Jelenések 20 ezer esztendeje jelképes szám, és a jelen egyházi korszakra vonatkozik: Krisztus első eljövetele óta már uralkodik, a sátán pedig már megítéltetett és meg van kötözve abban az értelemben, hogy nem tarthatja a nemzeteket úgy összefüggő sötétségben, mint a Messiás eljövetele előtt. Az evangélium a népekhez kiment, Krisztus „minden hatalmat” megkapott mennyen és földön, a föld királyainak fejedelme, az Atya jobbján ül, és „uralkodnia kell, míg lába alá nem veti minden ellenségét”. Ez nem jövő idejű puszta ígéret, hanem jelen idejű uralom. Nem a végső, dicsőséges teljességben, de valóságosan.

Ezért a katolikus amillenarista szempontból az a mondatod, hogy „e világ fejedelme egyelőre a sátán, és nem Jézus Krisztus”, egyszerűen nem tartható. János evangéliumában maga Jézus mondja, hogy e világ fejedelme „megítéltetett”. Korábban azt mondja, hogy most vettetik ki. Vagyis nem legitim királyról van szó, aki zavartalanul birtokolja a történelmet Krisztus távollétében, hanem bukott, megítélt ellenfélről. Krisztus uralma és a sátán még meglévő romboló tevékenysége egyszerre igazak a jelen korban. Pontosan ez a klasszikus amillenarista egyensúly: a királyság már jelen van, de még nem végleges teljességében; az ellenség már legyőzött, de még nem semmisült meg végleg. Ha ezt felborítod, és Krisztus jelenlegi királyságát szinte teljesen a jövőbe tolod, akkor nem a katolikus hagyományt véded, hanem attól idegen rendszert építesz be a szövegbe.

És ebből rögtön következik a harmadik hiba a gondolatmenetedben. Abból, hogy Krisztus országa jelenleg nem a végső dicsőség állapota, te azt vezeted le, hogy ezért az állam a jelenben vallási szempontból szükségképpen semleges kell legyen, mert „egy szemmel nem látható valóság követését nem lehet kötelezővé tenni senkinek”. Csakhogy ez az érv belülről is ingatag. Mert a politikai közösségek rengeteg nem látható valóság szerint élnek már most is. Nem látható a méltóság, a jog, az igazság, a természetjog, a becsület, a hűség, a közjó, a házasság szentsége, az államhatalom legitimitása, mégis ezek szerint alkotnak törvényeket. Nem látható a lélek sem, mégis a legtöbb erkölcsi rend feltételezi az ember lelki-szellemi természetét. Az, hogy valami nem empirikusan tapintható, egyáltalán nem jelenti azt, hogy közjogilag irreleváns. Ha így volna, akkor a társadalom csak fizikai erőviszonyokra és közlekedési szabályokra korlátozódhatna. Valójában minden jogrend metafizikai és erkölcsi előfeltevésekre épül. A kérdés tehát nem az, hogy lehet-e a láthatatlan igazságokra építeni közösségi rendet, hanem az, hogy mely igazságokra.

Azt mondod, hogy „a jelenben Isten országa az emberek bensejében lakozik, és nem látható szinten keresztény közhatalmakban”. A katolikus válasz erre az, hogy ez csak félig igaz. Igen, Isten országa elsődlegesen a kegyelem uralma a szívben. Igen, nem azonos egyetlen történelmi állammal sem. Igen, nem valósult meg még a végső dicsőséges teljességben. De ebből nem következik, hogy ne volna látható, történeti, közösségi vetülete. Krisztus országa már most látható az Egyházban, a szentségekben, a hit megvallásában, az apostoli rendben, a népek evangelizálásában, sőt a társadalmi és politikai életre gyakorolt erkölcsi igényében is. A katolikus hagyomány soha nem mondta, hogy egy földi állam maga azonos Isten országával. Azt viszont mindig vallotta, hogy az államnak is vannak kötelességei Krisztus felé. Ez a különbség döntő. A keresztény állam nem az eszkatologikus mennyei Jeruzsálem földi megfelelője, hanem olyan történelmi rend, amely – minden tökéletlensége ellenére – nyilvánosan elismeri az igaz vallást és annak közjóval való kapcsolatát.

Éppen ezért a te areopáguszi érved is túl van terhelve. Pál az Areopáguszon egy pogány városban, pogány intézmények között, pogány hallgatóság előtt prédikál. Ez missziós helyzet. Ebből azonban nem lehet egyetemes és örök politikai alkotmányelvet gyártani. Az, hogy az apostolok pogány államokban nem kezdeményeztek keresztény törvényhozást, nem bizonyítja, hogy amikor egy uralkodó vagy nép valóban kereszténnyé lett, akkor annak a közélete is köteles vallási semlegességben maradni. Az apostoli missziós helyzet és egy kereszténnyé lett politikai közösség helyzete nem azonos. Ha te az elsőből automatikusan kizárod a második lehetőségét, akkor valójában a történelem minden későbbi keresztény politikai önértelmezését eleve illegitimnek nyilvánítod. De ezt az Újszövetség nem mondja ki.

Most arra a gondolatodra térek, hogy „addig a szólásszabadság által kell hirdetni Krisztust is, neki is teret adva és mindenki másnak”. Itt a katolikus álláspont mindig különbséget tett személy és tévedés között. A személynek mint személynek lehetnek polgári jogai, méltósága, és a hitre sem lehet pusztán külső erővel kényszeríteni. De ebből nem következik, hogy a tévedésnek mint tévedésnek ugyanaz az objektív nyilvános joga volna, mint az igazságnak. A szabadság az igaz és jó felé rendezett, nem pedig erkölcsileg közömbös abszolútum. Ezért a hamis vallás vagy téves tanítás mint ilyen nem birtokol ugyanazon a címen nyilvános jogot, mint az igaz vallás; ugyanakkor eltűrhető lehet, ha a közjó vagy a nagyobb rossz elkerülése ezt kívánja. Vagyis a katolikus álláspont nem egyszerűen „kényszerítsünk mindenkit”, hanem az, hogy a közjog és a türelem kérdése prudenciális kérdés, miközben az igazság és a tévedés nem tehető jogilag és erkölcsileg teljesen egyenlővé.

Ez a pont azért fontos, mert a te rendszered végül oda jut, hogy a jelen korban gyakorlatilag minden vallási állítás közjogilag egyenrangú, hiszen egyik sem „látható” teljesen. De ez pontosan az a vallási közömbösség, amelyet a klasszikus katolikus teológia mindig kifogásolt. Nem azért, mert ne tudná, hogy az embereket meg kell nyerni, nem pedig pusztán kényszeríteni; hanem azért, mert a közömbösség már előre úgy rendezi be a közteret, mintha az igaz és a hamis vallás között a jogrendnek semmi különbséget nem volna szabad tennie. A katolikus felfogás ezt nem fogadta el, és nem is fogadhatta el, mert számára a közjó nem pusztán közlekedés, adózás és rendfenntartás, hanem erkölcsi és vallási dimenzióval is bír.

Azt is mondod, hogy „Isten nem zárkózik el az emberek szívének megnyeréséért vívott küzdelemtől, ezért nem az államhatalom és annak tiltási-engedélyezési rendszere ehhez az ő eszköze, hanem az igehirdetés bolondsága”. Ez félig igaz, félig pedig megint túl van terjesztve. Igaz, hogy az emberek megtérésének elsődleges eszköze a kegyelem és az igehirdetés. Ebben semmi vita nincs. A katolikus tanítás is vallja, hogy a hit hallásból van, és hogy a hit aktusa végső soron Isten kegyelmének műve. De ebből nem következik, hogy a nyilvános rendnek ne volna semmilyen feladata a vallási jó és rossz külső feltételeinek alakításában. Ugyanígy mondhatnánk azt is: a gyermek nevelésének elsődleges eszköze a szeretet és a tanítás, tehát az államnak semmi dolga a közoktatással; vagy: az erkölcs végső alapja a lelkiismeret, tehát a jogrendnek nincs dolga a csalással, rágalmazással, nyilvános romlottsággal. Nyilván nem így van. Az elsődleges eszköz és a közjogi háttérrend nem ugyanaz, de nem is zárják ki egymást.

Végül hadd mutassak rá arra, hogy amikor azt mondod: amíg nincs itt Krisztus látható uralma, addig „nem számonkérő és nem fegyelmező jellegű az uralma”, akkor ez ellentétbe kerül a saját idézett Újszövetségeddel is. Krisztus már most fegyelmez. Már most ítél. Már most fedd. Már most kizár. Már most megrázza a gyertyatartókat a Jelenések könyvében. Már most megköveteli az egyházi fegyelmet. Már most azt mondja: akit szeretek, megfeddem és megfenyítem. Vagyis a jelen korszak egyáltalán nem „nem fegyelmező”. Az igaz, hogy nem a végső, nyílt, dicsőséges ítélet korszakában élünk. De attól még Krisztus jelenlegi uralma is ítélő, fegyelmező és kormányzó. Az amillenarista álláspont éppen ezt mondja: a millennium nem a fegyelmezés hiányának kora, hanem Krisztus rejtett, de valóságos uralmának kora az Egyházban és a történelemben.

Ezért a te végkövetkeztetésedet továbbra sem tudom elfogadni. Nem azért, mert ne látnám a visszaélések veszélyét, vagy mert minden történelmi keresztény államformát idealizálni akarnék. Nem idealizálom. Azt is készséggel elismerem, hogy a keresztény uralkodók nyelve néha túlzó volt, a gyakorlati megoldások néha kemények vagy aránytalanok voltak, és nem minden, amit keresztény állam címén műveltek, állta ki ugyanazzal a bizonyossággal az evangéliumi mércét. De ebből nem következik a te abszolút tételed: hogy a jelen korban elvileg lehetetlen bármiféle keresztény közhatalom, és hogy minden ilyen törekvés szükségképpen a sátáni állam logikájába csúszik. Ez a tétel sem történetileg, sem szentírásilag, sem amillenarista katolikus alapon nem áll meg.

A helyesebb megfogalmazás szerintem ez: a jelen korszakban Krisztus már uralkodik, de még nem a végső, nyílt teljességben; ezért az Egyház elsődleges eszköze továbbra is az igehirdetés, a kegyelem és a szabad hitre jutás. Ugyanakkor ebből nem következik, hogy a politikai közösségnek vallási szempontból szükségképpen semlegesnek kell lennie, vagy hogy az igaz és hamis vallás jogilag teljesen egy szintre helyezhető volna. A hit belső aktusát nem lehet kényszeríteni; a nyilvános rendet viszont lehet és kell is a közjó, az erkölcsi törvény és az igazság szerint alakítani. Ezen a ponton a katolikus tanítás nem zavaros, hanem következetes: nem a megtérést azonosítja a büntetéssel, hanem megkülönbözteti a kegyelem belső rendjét és a közjó külső rendjét.

A gond az, hogy összekevered eszkatológiát a politikai teológiával, a hit belső szabadságát a vallás külső nyilvános rendjével, a missziós helyzetet a keresztény közösség közjogi helyzetével, a sátán még fennmaradó befolyását Krisztus jelenlegi királyságának tagadásával, valamint a szólásszabadság prudenciális kérdését az igazság és tévedés teljes jogi egyenlőségével. A katolikus amillenarista válasz ezekre a keveredésekre továbbra is ugyanaz: Krisztus már most király; országa már most jelen van, bár még nem végső nyilvánosságában; az Egyház már most látható és fegyelmező valóság; és a politikai közösség sem mentesül attól, hogy Istennel és az igaz vallással szemben feladatai legyenek.

Ha így volna, akkor nemcsak a vallási tévelygések nyilvános terjesztésével szemben volna tilos minden jogi fellépés, hanem minden állami büntetőjogot, minden közrendi kényszert, minden igazságszolgáltatást is el kellene vetni.

——————————————————

A szólásszabadság korlátait az állam szabja és szabta meg mindig, ehhez joga van, és ezt adja elénk az Ige is, és ennek az az alapja, hogy az állam törvényeit be kell tartania a hitéleti tevékenységet végzőknek.

Ha rosszak az állam ide vonatkozó törvényei, ha pl. a császárokat Istennek kell tekinteni, akkor az azzal szembe menő hitvalló embereket Jézushoz, az apostolok és a vértanúk sokaságához hasonlóan továbbra is kifogják végezni, és ez tart a jelenben is a világ számos pontján, muszlim, buddhista, kommunista országok sokaságában, azaz nincs új ezen a téren a nap alatt.

Ez természetes folyamata a sátáni befolyásoltságú államoknak, birodalmaknak, de épp ezt kellene felfogniuk azon vezetőknek, akik Isten “mennyei döntésére” hivatkozva akarják szabályozni a szólásszabadságot.

És ahhoz az áll közel, amit az előző hsz-omban leírtam, az, hogy amíg nincs itt az 1.000 éves királysága Jézusnak és nincs itt az Ő személye valóságosan a Földön, addig egy szemmel nem látható valóság követését nem lehet kötelezővé tenni senkinek, mert addig Isten országa az emberek bensejébe jön el, és nem látható szinten!

Addig a szólásszabadság által kell hirdetni Krisztust is, Neki is teret adva és mindenki másnak, mert ugyanannyira nem látható az 1.000 éves messiási királyság eljöveteléig egyetlen, sokak által hirdetett Isten sem testben, nem csak Jézus, hanem pl. Allah sem, és pl. a buddhisták sok istene sem.

Addig marad az athéni Aeropagus, rajta a sok szoborral, és ez alapján kell a jelen Páljainak hirdetniük Isten országát és Krisztus üzenetét, ”megmérkőzve” az ott felsorakoztatott többi, Istennek nevezett, szintén szemmel nem látható szellemi valósággal.

Isten nem zárkózik el a jelenben sem az emberek szívének megnyeréséért vívott küzdelemtől, ezért nem az államhatalom és annak tiltási/engedélyezési rendszere ehhez az Ő eszköze, hanem az igehirdetés bolondsága.

Pál is vállalta azt, hogy kinevetik az Aeropagoson, és ez meg is történt, de némelyek hittek már ekkor is a szavában, és annak igaz voltában.

Isten ezekért az emberekért küldött minket, és nem államhatalmi büntetések belengetése miatti félelmük miatt látszathívővé váló emberi döntések miatt.

Azt nem mondják, hogy ha egyszer majd a történelemben kialakul egy keresztény közhatalom, annak semmilyen feladata nem lehet a nyilvános tévtanítás, az egyházi rend elleni szervezett fellépés vagy a vallási anarchia közjogi kezelésében.

———————————————-

Ismétlem, eddig a(z üdv)történelemben nem alakult ki és nem is fog kialakulni “keresztény közhatalom” Jézus Krisztus 1.000 éves királyságának eljöveteléig.

Majd akkor mások lesznek az elvárások, a törvények és a számonkérés, mert akkor testben és valóságban itt lesz az új Földön Jézus, és akkor nem lehet arra hivatkoznia senkinek sem, hogy egy nem látható valóság törvényeit annak nem láthatósága miatt nem hajlandó betartani.

Mert a jelenben ez a helyzet, ezért a jelenben Isten országa az ember bensejében lakozik, azaz nem látható szintű “keresztény közhatalmakban”.

Akkor nem lesz vallási anarchia, mert a nem látott dolgokkal kapcsolatban joga van kételkednie bárkinek a jelenben, ha a Jézussal bő 3 évig együtt munkálkodó Tamásnak is joga volt ehhez!

Az utolsó időkben, azaz jelenben is emiatt nem kérhet senki sem számon senkit sem azért, mert nem hisz a valóban szemmel nem látható Jézus Krisztusban, vagy másképp hisz, mint a többség!

Ezek az alapok ezzel kapcsolatban, emiatt lesz a valóságban az 1.000 éves királysága alatt már szemmel láthatóan is megjelenő és a Földön lakozó Jézus uralkodása immár valóban “vasvesszős”, azaz valóban számonkérő és fegyelmezést is alkalmazó jellegű, de emiatt nem számonkérő, és nem fegyelmező jellegű az uralma addig, amíg meg nem jelenik ismét testben itt a Földön!

Ezért a jelenben az emberek szívében vesz lakozást Isten országa és nem fizikai értelemben, úgy, ahogyan majd az 1.000 éves királyság alatt lesz.

Alap dolgokat keversz és csúsztatsz össze.

Ezt lehet túlzott, patetikus vagy veszélyesen tág formula gyanánt bírálni. De teljesen más dolog azt állítani, hogy ez már önmagában „bibliaellenes cselekvés” volna.

———————————————————

Alapvető tévedésben vagy, mert kifejezetten Isten akarata- és bibliaellenes az olyan politikusi tevékenység, amelyik a birodalma, országa törvényeit egyébként betartó emberek közül a fő áramú hittől eltérőket “mennyei döntésre” hivatkozva “megbüntetni akarja”, ha nem a főáramú hitet követik és vallják.

Az apostolokat (is) ezért ölték meg, és vértanúk sokaságát évszázadokon át ezen rendelet évszázada előtt, mert megsérteni vélték az uralkodók az isteneiket.

Holott ez bibliaellenes cselekvés, Istennek nem ez az akarata a királyok, uralkodók számára sem.

Annyiban nem bibliaellenes, hogy vannak ezerrel az Igében elborult elméjű uralkodók, akik ezerrel üldözték, “büntették” és akár még gyilkolászták is Isten népét.

Ja, ilyen értelemben biblikus valóban ez a része ennek a Theodósiusi rendeletnek…

Egy császári ediktum a maga természeténél fogva jogi nyelven beszél, nem lelkipásztori nyelven

——————————————

Súlyosan tévedsz, lévén Theodosius nem az állami hatalom “maga természeténél fogott jogi nyelvén beszél”, hanem kifejezetten Istenre hivatkozik, mint az állami hatalmat közvetlenül vezető és utasító személyre.

“…amikor MENNYEI DÖNTÉSBŐL erre indíttatunk, mi magunk is megbüntetjük őket.”

Ezt az egyszerű tényt az előző írásodban sem vetted figyelembe, és épp ez a gond, mert Isten nem mondott olyat egyetlen államhatalomnak sem “mennyei döntésből”, hogy büntessenek meg a Fia nevét vallók közül bárkit is, akár olyanokat, akik más nézeteket vallanak, mint az adott uralkodó, vagy az alattvalóinak a többsége.

Először Theodosiusról. A rendelet utolsó fordulatát – „amikor mennyei döntésből erre indíttatunk, mi magunk is megbüntetjük őket” – úgy értelmezed, mintha ezzel a császár saját vallási "erőszakát" egyenesen Isten sugallatára akarná visszavezetni, és ebből aztán majdnem közvetlenül az inkvizícióig húzol egy vonalat. Szerintem itt több szintet megint összecsúsztatsz. Mindenekelőtt: a szöveg egy császári rendelet, nem pásztorlevél, nem prédikáció és nem apostoli intelem. Ezt nem azért mondom, hogy mentegetőzzem a szöveg minden hangsúlyáért, hanem azért, mert a műfaj számít. Egy császári ediktum a maga természeténél fogva jogi nyelven beszél, nem lelkipásztori nyelven. Nem azt szabályozza, hogyan tér meg az ember szíve, hanem azt, hogy a birodalmi rendben kik számítanak törvényes egyházi közösségnek, kik birtokolhatják a templomokat, kiknek az összejövetelei kaphatnak jogi elismerést. Ebből egyáltalán nem következik, hogy a császár prófétának képzelte magát, vagy hogy minden jövőbeli büntető intézkedéséhez közvetlen magánkinyilatkoztatást várt volna. A késő római császári nyelvben az efféle formula elsősorban azt fejezi ki, hogy a császár saját hatalmát nem abszolút önkénynek, hanem Isten előtti felelősséggel gyakorolt uralomnak tekinti. Ezt lehet túlzott, patetikus vagy veszélyesen tág formula gyanánt bírálni. De teljesen más dolog azt állítani, hogy ez már önmagában „bibliaellenes cselekvés” volna.

A te érvelésed itt azért sem meggyőző, mert példának Júdást és a Getszemáni-kertet hozod föl, mintha ebből közvetlen politikai-jogi normát lehetne levezetni. Csakhogy Júdás esete nem államelméleti, hanem üdvtörténeti és személyes dráma. Jézus nem azért nem küldi utána az apostolokat karddal vagy újabb vitára, mert ezzel örök időkre meg akarná alkotni a keresztény állam büntetőjogi kódexét, hanem azért, mert Júdás szerepe a passió történetében egészen más rendbe tartozik. Ugyanez áll a kard tilalmára is. Amikor Jézus megtiltja Péternek, hogy karddal védje meg őt, nem azt tanítja, hogy minden közhatalmi kényszer, minden jogi szankció, minden nyilvános rendfenntartás eleve ellentétes Isten akaratával. Ha így volna, akkor nemcsak a vallási tévelygések nyilvános terjesztésével szemben volna tilos minden jogi fellépés, hanem minden állami büntetőjogot, minden közrendi kényszert, minden igazságszolgáltatást is el kellene vetni. De ezt sem Jézus, sem az apostolok nem tanítják. Jézus maga mondja Pilátusnak: „nem volna hatalmad fölöttem, ha felülről nem kaptad volna”. Vagyis a világi hatalom ténye önmagában nem ördögi. A kérdés mindig az, hogyan gyakorolja azt.

Itt érkezünk el a második ponthoz: az apostoli egyházfegyelem és a közjogi rend különbségéhez. Teljesen igazad van abban, hogy az Újszövetség ismeri az intés, a feddés, a közösségtől való eltiltás, a „kerüld az ilyen embert” rendjét. Titusz 3,10, Máté 18, 1Korinthus 5 mind erről beszélnek. Ezen a ponton nincs köztünk vita. De a te következtetésed mégsem áll meg. Te ugyanis úgy olvasod ezeket a helyeket, mintha azok kimerítő, minden későbbi történeti helyzetre kizárólagos, teljes alkotmányjogi kézikönyvet adnának. Mintha azt mondanák: az Egyházon belüli feddés és kizárás az egyetlen lehetséges reakció minden olyan helyzetre, amikor a vallási tévelygés nyilvános, szervezett, közösségromboló formát ölt. Csakhogy a szövegek ezt nem mondják. Ezek a helyek az egyházi fegyelem isteni eredetű alapformáit adják meg. Azt tanítják, hogyan jár el a közösség saját tagjaival szemben. Azt nem mondják, hogy ha egyszer majd a történelemben kialakul egy keresztény közhatalom, annak semmilyen feladata nem lehet a nyilvános tévtanítás, az egyházi rend elleni szervezett fellépés vagy a vallási anarchia közjogi kezelésében.

A hagyományos katolikus megkülönböztetés éppen itt döntő: a belső hitet senkitől sem lehet karddal kikényszeríteni, de a nyilvános tanításnak, a közösségi rendnek és a közjónak vannak külső, jogi vetületei. A hit belső aktusa és a vallás külső, közösségi, intézményes megnyilvánulása nem ugyanaz. A római császár rendelete nem a szívekhez fér hozzá, hanem a nyilvános rendhez. Éppen ezért lehet vitatni, hogy melyik korban milyen szankciók voltak bölcsek, arányosak vagy túl kemények; de ebből nem következik az az abszolút tétel, amelyet te sugallsz, hogy minden, ami az apostoli egyházfegyelmen túlmegy, már eleve Isten akaratán kívüli.

Most rátérek arra a mondatodra, hogy „e világ fejedelme egyelőre a sátán, és nem Jézus Krisztus”, ezért addig, amíg az ezeréves királyság el nem kezdődik, itt nem lesz keresztény állam. Itt már nem egyszerűen történeti, hanem mélyen teológiai kérdésről van szó, és itt a katolikus, amillenarista nézőponttal közvetlenül szembekerülsz. Mert a klasszikus katolikus felfogás szerint a „mille” – a Jelenések 20-ban említett ezer esztendő – nem egy jövőbeli, földi, politikai, látványos királyság szószerinti időtartama, hanem a jelen egyházi korszak jelképes száma, amely Krisztus első eljövetele és második eljövetele között áll fenn. Vagyis a katolikus amillenarizmus szerint Krisztus uralma már most valóságos. Nem majd egyszer lesz király, hanem már most az. Nem majd egyszer kapja meg a nemzetek fölötti hatalmat, hanem már most „övé minden hatalom mennyen és földön”. Nem majd egyszer lesz „a föld királyainak fejedelme”, hanem a Jelenések könyve már most így nevezi. Nem majd egyszer kezd uralkodni ellenségei között, hanem már most ül az Atya jobbján, amíg ellenségei zsámolyul nem vettetnek lába alá. Ez a pont döntő.

A János 16,11-ben az „e világ fejedelme” kifejezés nem azt jelenti, hogy a sátán legitim, istenileg jóváhagyott, kizárólagos uralkodója volna a történelemnek egészen egy későbbi ezeréves korszakig. Épp ellenkezőleg: a szövegben Jézus azt mondja, hogy „e világ fejedelme megítéltetett”. Vagyis nem diadalmas trónon ülő, jogos királyról van szó, hanem már elítélt, bukott uralomról. Ugyanennek az evangéliumnak korábbi helyén Jézus azt mondja: „most vettetik ki e világ fejedelme”. Vagyis a johanneus teológia logikája nem az, hogy Krisztus most még háttérbe van szorítva, és a sátán az igazi történelmi szuverén, hanem az, hogy Krisztus keresztje és feltámadása által a sátán uralma döntő törést szenvedett. Ha ehhez hozzáveszed Máté 28,18-at, Efezus 1-et, Kolossé 2-t, Zsidók 2-t és a Jelenések elejét, akkor egyértelmű: a katolikus amillenarista álláspont szerint Krisztus királysága már megkezdődött, csak nem a végső, dicsőséges teljességében. Ezért szokta a hagyomány megkülönböztetni a „már igen” és a „még nem” rendjét. Krisztus már uralkodik, de uralma még nem jutott el a történet végső, minden ellenállást nyilvánosan megszüntető megjelenéséig.

Ebből következik, hogy a te állításod – „addig itt nem lesz keresztény állam, amíg az ezeréves királyság el nem kezdődik” – a katolikus amillenarizmus szempontjából egyszerűen hibás kiindulópontból indul. A katolikus felfogás nem azonosít semmilyen történelmi államot a mennyei Jeruzsálem végleges állapotával, és nem mondja, hogy bármely birodalom maga volna az eszkatologikus beteljesedés. De ettől még igenis lehetségesnek tartja, hogy földi uralkodók és államok Krisztusnak alávessék magukat erkölcsi és vallási értelemben, és rendezzék közjogukat a keresztény igazság és a közjó szerint. A „keresztény állam” a katolikus hagyományban nem azonos az ezeréves királyság beteljesedésével. Nem az eszkaton földi megfelelője, hanem egy történeti rend, amely – minden tökéletlensége ellenére – elismeri Krisztus uralmát és az igaz vallás közösségi jelentőségét. Ha ezt összekevered az ezeréves királyság végső, apokaliptikus képével, akkor eleve olyan mércével méred Theodosiust, amelyet sem ő, sem a niceai kor nem fogadott el.

E ponton fontos azt is kimondani, hogy a katolikus amillenarizmus szerint a sátán jelenlegi tevékenysége és Krisztus jelenlegi uralma egyszerre igaz. A sátán még most is kísért, rombol, téveszt, üldöz. De nem úgy, mint akinek a történelem fölött abszolút, jogszerű királysága volna. A Jelenések 20 klasszikus katolikus olvasata szerint a sátán „meg van kötözve” abban az értelemben, hogy nem tudja többé a nemzeteket a Messiás előtti módon összefogó sötétségben tartani; a pogány népek közé belépett az evangélium, és Krisztus uralma már most kiterjed rájuk. Ezért a mostani korszak nem „sátáni korszak Krisztus nélkül”, hanem a megkötözött ellenség és a már uralkodó Krisztus közti végső ítélet előtti küzdelem korszaka. Ha tehát azt mondod, hogy „e világ fejedelme egyelőre a sátán, és nem Jézus Krisztus”, ezzel valójában nemcsak Theodosiust, hanem a teljes klasszikus katolikus amillenarista hagyományt is elutasítod.

Most jön a krisztológiai pont, amely talán a legfontosabb. Azt mondod, téged nem zavar, ha valaki nem vallja a Szentháromságot niceai módon; te Jánoshoz csatlakozol, mert ő szépen megmondja a minimumot: aki vallja Jézust testben megjelent Krisztusnak, az Istentől van; aki nem, az az antikrisztus szelleméből van. Szerinted nagyjából ebből kellett volna Niceában is kiindulni. Itt azonban súlyosan leszűkíted János apostol mondanivalóját, és egy konkrét, polemikus, helyzeti kritériumból teljes és kizárólagos dogmatikai minimumot csinálsz. Az 1János 4 szövegösszefüggése nem általános „minden más fölötti, egyetlen elegendő hitvallási minimumot” akar adni a teljes keresztény dogmatikához, hanem egy konkrét tévtanítás ellen lép föl: azok ellen, akik tagadták a megtestesülés valóságát, vagyis hogy Jézus Krisztus valóságos testben jött el. Ez egy szükséges kritérium. De attól, hogy szükséges, még nem kizárólagos vagy kimerítő. A jánosi próbakő azt dönti el, hogy valaki docetista vagy nem. Nem dönti el automatikusan azt, hogy a Fiút teremtménynek tartja-e, vagy egylényegűnek az Atyával; hogy a Logoszt öröktől valónak vallja-e vagy nem; hogy a Szentlélek isteni személyét elismeri-e vagy sem. Márpedig Niceában pontosan ez volt a kérdés: nem az, hogy Jézus valódi testben jött-e el, hanem az, hogy ki ez a Jézus az Atyához való viszonyában.

Másképpen mondva: az ariánus is mondhatta volna, hogy Jézus testben megjelent Krisztus. Attól még ariánus maradt volna. Vagyis az 1János 4-ből vett minimum egyszerűen nem oldja meg Nicea problémáját. Nicea nem fölösleges „rálicitálás” volt János apostol szavára, hanem annak védelme, amit maga János evangéliuma és levelei mélyebben is tanítanak: hogy a Fiú nem egyszerűen küldött Messiás, hanem „Isten volt az Ige”; hogy Tamás nem pusztán prófétának, hanem „én Uramnak és én Istenemnek” vallja őt; hogy az „Atya, Fiú és Szentlélek” hármas neve nem három fokozatot, hanem az isteni élet titkát tárja föl. A niceai atyák tehát nem Jánossal szemben vitatkoztak, hanem éppen azt akarták megakadályozni, hogy János és a többi apostoli tanúságtétel szavait egy olyan értelemben használják, amely kiüresíti Krisztus istenségét.

Szerintem itt van a te érvelésed egyik legnagyobb gyöngesége: összetéveszted a szükséges minimumot a teljes hitszabállyal. Az 1János 4 valóban ad egy szükséges minimumot egy meghatározott tévtanítás ellen. De a keresztény hit soha nem állt meg pusztán ennél az egy mondatnál. Maga az Újszövetség sokkal gazdagabb. Pál beszél Krisztus isteni formájáról és neve fölötti nevéből fakadó imádásáról; a Zsidókhoz írt levél a Fiút a teremtés előtti örök isteni dicsőségben mutatja; Máté a háromságos keresztségi formulát adja; János evangéliuma a legmagasabb krisztológiát adja. Nicea pontosan ezért volt szükséges: nem azért, mert az apostoli hit hiányos lett volna, hanem azért, mert az eretnekek ugyanazokat a szavakat használták, de más értelemben. A zsinat feladata ilyenkor nem az, hogy új hitet gyártson, hanem hogy kimondja, melyik értelmezés felel meg az apostoli hitnek.

Visszatérve Theodosiushoz: még ha el is fogadnám, hogy a császár nyelvezete túl kemény, vagy hogy egyes későbbi alkalmazások túl messzire mentek, ebből akkor sem következne az, amit a végén állítasz: hogy „ha ezt megértették volna, minden bizonnyal inkvizíció sem lett volna később”. Ez történetileg is túl rövidre zár, és teológiailag is hibás. Történetileg azért, mert az inquisitio nem egyetlen rendeletből nőtt ki, hanem sokkal későbbi és bonyolultabb jogi-egyházi fejlődés eredménye. Teológiailag pedig azért, mert a kérdést úgy állítod be, mintha csak két lehetőség lenne: vagy kizárólag egyházi kerülés és semmi más, vagy máris „Saul-féle üldözés”. A valóság ennél jóval bonyolultabb. Lehet valaki katolikusként nagyon kritikusan viszonyulni több későbbi kényszerítő gyakorlathoz, és közben mégis vallani, hogy a keresztény közhatalomnak elvileg lehet feladata a nyilvános vallási rend védelmében. A kettő nem azonos.

A katolikus, amillenarista nézőpontból tehát a helyes válasz szerintem ez. Theodosius rendelete nem szentírási kommentár, hanem császári jogszabály; ezért nem is úgy kell olvasni, mint egy apostoli intést. A benne szereplő „mennyei döntés” formula nem teszi a császárt prófétává, és nem bizonyítja, hogy a keresztény hit lényege az erőszak volna. Az apostoli egyházfegyelem elsődleges és kötelező marad az Egyházon belüli eljárásban, de ebből nem következik teljes közjogi pacifizmus vagy a nyilvános rend minden vallási vetületének tagadása. A „keresztény állam” nem azonos az ezeréves királyság eszkatologikus teljességével; Krisztus már most uralkodik, és a sátán már most megítéltetett, tehát a klasszikus katolikus amillenarizmus nem osztja a te jövőre tolt királyság-felfogásodat. Az 1János 4 pedig szükséges, de nem kimerítő krisztológiai próbakő; ezért Nicea nem fölösleges túlbuzgóság, hanem az apostoli hit védelme volt egy olyan helyzetben, amikor az apostoli szavakat kiforgatva használták.

A Theodosius-szövegben lehet kifogásolni a keménységet, lehet vitatni a közjogi arányosságot, és nem kell a császárt hagiográfiai fényben ábrázolni. De a te végkövetkeztetésed túl gyors, túl lineáris és teológiailag is félrecsúszott. Nem a Júdás-történetből kell kiolvasni a keresztény politikai teológiát, nem a János 16,11-ből kell levezetni Krisztus jelenlegi királyságának tagadását, és nem az 1János 4 docetizmus elleni minimumából kell megoldani az ariánus válságot. A katolikus álláspont szerint Krisztus már most király, Egyháza már most az ő látható teste a történelemben, és a hit nyilvános védelme nem választható el sem az apostoli hagyománytól, sem az Egyház közösségi valóságától.

Na most végre a dolog legmélyére értünk. Nem az inkvizíciós mítosz peremén kapirgálsz már, hanem magát Krisztust szabdalod szét, és közben azt képzeled, hogy te véded az „igazi” bibliai hitet. Valójában nem véded, hanem szétvered. Amit előadsz, az nem apostoli krisztológia, hanem egy bizarr, henoteista-nesztoriánus barkácsrendszer, amelyben egyszerre van egy „Istenek Istene”, egy alárendelt „Khrisztosz Isten”, egy puszta ember Jézus, és mindezt megfejeled azzal, hogy a Szentháromság „a Sátán találmánya”. Ez már nem egyszerűen antikatolikus polemika; ez nyílt szakítás a történeti kereszténység egészével. A Katolikus Egyház, a keleti ortodoxok, a keleti ősi egyházak, a klasszikus protestánsok mind ugyanazt vallják Krisztusról a niceai- és khalkédóni örökségben: egy és ugyanaz az Úr Jézus Krisztus, öröktől fogva született Isten Fia, aki értünk emberré lett. A Katolikus Egyház, amikor azt mondja, hogy „katolikus”, vagyis egyetemes, azért mondja ezt, mert Krisztus teljessége van jelen benne, és mert az egész emberiséghez küldetett. Ez nem valami késő római cégtábla, hanem a hivatalos katolikus önértelmezés lényege.

Amikor tehát fölényeskedve visszakérdezel, hogy „melyik Krisztusra gondoltál?”, a válasz nagyon egyszerű: arra az egyetlen Úr Jézus Krisztusra, akit az Egyház kezdettől fogva vall, és akit a hitvallások nem létrehoztak, hanem megfogalmaztak. Arra, aki „valóságos Isten a valóságos Istentől”, „született, nem teremtetett”, és az Atyával egylényegű; ugyanakkor „valóságos Isten és valóságos ember”, értelmes lélekkel és emberi testtel. Ez nem a „három az egyben istenmodell egyik tagja” a te gúnyos szóhasználatod szerint, hanem az örök Fiú, aki a Szentlélek erejéből Máriától emberré lett anélkül, hogy megszűnt volna Isten lenni. Ezt a niceai és a khalkédóni hagyomány nem kitalálta, hanem őrizte.

A te „két Krisztusod” viszont nem őrzött hit, hanem zavaros szellemi kettévágás. Egyrészt beszélsz egy felkent, de nem örök „Khrisztosz Istenről”, másrészt egy pusztán ember Jézusról, akit utólag valami szerepre kijelöltek. Csakhogy ezzel nem a katolikus hitet cáfolod, hanem egy olyan rendszert fabrikálsz, amely önmagát sem tudja egyben tartani. Mert ha a „Khrisztosz Isten” valóban isteni személy, akkor máris több istent vezettél be a rendszeredbe; ha pedig Jézus csak ember, akkor nem tudod megmagyarázni, hogyan lehetne ő az egész emberiség egyetemes közbenjárója, bírája és megváltója. Amit te itt kínálsz, az nem mélyebb bibliaiság, hanem egyfajta vallási hasadás: két Krisztus, több isteni lény, és végül egy olyan üdvtan, amelyben a megtestesülés helyét valami kozmikus kinevezési játék veszi át.

Mikeás 5,2-vel sem segítesz magadon. Te magad idézed a próféciát, majd nagy lendülettel levonod belőle a saját kívánt következtetésedet — csakhogy a saját idézeted dolgozik ellened. Azt mondod, hogy a betlehemi uralkodó nem „örökistenként” jön, hanem az Úrnak, az ő Istenének nevével és erejével fog uralkodni. Ez igaz annyiban, hogy a Messiás földi küldetésében az Atyától küldöttként és az Atya nevében jár el. Csakhogy ugyanabban a próféciában ott áll az is, hogy az ő „származása eleitől fogva, öröktől fogva van”. Vagyis a szövegben egyszerre van jelen a küldöttségi viszony és az ősidőktől való eredet. Ez nem a te teremtményi Krisztusodat igazolja, hanem a klasszikus keresztény olvasatot: ugyanaz a személy, aki történetileg Betlehemből jön elő, preegzisztens, és nem egyszerűen valamely közönséges teremtményi kezdethez kötött. A saját idézeteddel lősz lábon saját magadat.

A János 17,11–12-vel előadott műsorod sem komolyabb. Azt hiszed, ha felmutatsz egy fordítási különbséget, máris leleplezted a Katolikus Egyház világméretű csalását. Holott itt két külön kérdés van. Az egyik a szövegfordítás és szövegváltozat, a másik a teológiai következtetés. Még ha elfogadjuk is a te kedvelt olvasatodat — „a nevet, amelyet nekem adtál” —, ebből akkor sem az következik, hogy Jézus valami pusztán emberi hordozója egy tőle idegen isteni címnek. A katolikus hit szerint az Atya a Fiúnak öröktől fogva mindent odaad, ami az Atyáé, kivéve azt, hogy Atya. A Fiú tehát nem úgy „kap” isteni nevet, mint valami előléptetett teremtmény, hanem úgy, mint az öröktől fogva született Egyszülött, aki az Atya teljes isteni életében részes. Az Atya és a Fiú közti adás itt nem teremtményi alárendeltség, hanem örök isteni eredés. Ezt a katolikus tanítás kifejezetten így fogalmazza meg.

Az pedig, hogy a SZIT nem ugyanúgy adja vissza a verset, mint a Vida-féle fordítás, még mindig nem bizonyítja azt a komikus összeesküvés-elméletedet, hogy a Katolikus Egyház „csúfot akart űzni” Istenből. Ez már a régi Jehova Tanúi-féle reflex: ha a fordítás nem azt mondja, amit én előre eldöntöttem, akkor biztosan sátáni manipuláció. Nem, ez egyszerűen fordítási és szövegértelmezési kérdés. A te következtetésedből csak az látszik, hogy már előre eldöntötted, hogy Róma hamis, és utána minden variánst ebbe akarsz belegyömöszölni.

Amikor Pál azt mondja: „egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus”, akkor te úgy viselkedsz, mint aki most találta meg azt a verset, amely végre porrá zúzza a niceai hitet. De itt is ugyanaz a sekélyes hiba ismétlődik. A katolikus hit soha nem tagadta, hogy Jézus ember. Sőt éppen ezt vallja: valóságos ember, értelmes lélekkel és testtel. A vers azért hangsúlyozza az emberi voltát, mert a közbenjáró valóban közénk tartozik; de ebből nem következik, hogy csak ember. Ha csak ember volna, nem tudná áthidalni Isten és ember között a szakadékot. Az Újszövetség egyik legnagyobb krisztológiai szépsége éppen az, hogy ugyanaz a személy valóságos emberként közvetít, és valóságos Istenként üdvözít. A Katolikus Egyház pontosan ezt vallja. Te nem valami elfeledett bibliai igazságot fedeztél fel, hanem a természetek és a személy összekeverésének régi eretnek hibáját ismételgeted.

Ugyanez a helyzet az 1Kor 15,47-tel és az ApCsel 17,31-gyel. Hogy Pál „második embernek” nevezi Krisztust, illetve hogy Athénben „egy férfiú” által hirdeti az ítéletet, az a katolikus hitnek nem gond, hanem elemi része. Jézus valóban ember. Valóban férfiú. Valóban Máriától született. Valóban meghalt. Valóban feltámadt. Csakhogy te itt újra meg újra ugyanazt a csalást követed el: az egyik természetből kizárod a másikat. Mintha ha Krisztus ember, akkor már nem lehetne Isten; mintha ha a Szentírás egy helyen az emberi mivoltát hangsúlyozza, azzal már cáfolta volna az isteni mivoltát. Ez nem exegézis, hanem logikai ügyetlenség. A khalkédóni tanítás éppen azért nagyobb nálad, mert képes volt egyszerre komolyan venni mindkét igazságot: Krisztus tökéletes Isten és tökéletes ember, egy személyben.

A legnagyobb teológiai bukfenced azonban az „Istenek Istene” szólam. Ezzel azt hiszed, hogy valami mély ószövetségi titkot hoztál felszínre, pedig valójában henoteista lejtőre csúszol. A bibliai „Istenek Istene” formula nem azt jelenti, hogy sok valódi isteni lény közül Jahve a főnök. A keresztény hit — az Ó- és Újszövetség egységében — nem politeista rangsort tanít, hanem egyetlen igaz Istent. A katolikus Egyház ma is azt vallja, hogy az Ószövetség a valódi Isten szava, minden könyve sugalmazott és maradandó értékű; és a patrisztikus hagyomány központi témája éppen az volt, hogy a két testamentum ugyanattól az egy Istentől van. Iréneusz és Tertullianus nem Mózes és a próféták ellen harcoltak, hanem a markioniták ellen, akik szét akarták vágni az Ó- és Újszövetséget. A Katolikus Egyház nem vetette el Mikeást, Mózest vagy a prófétákat; ellenkezőleg: megőrizte és Krisztus fényében olvasta őket.

Te viszont azt állítod, hogy a „római egyház” elvetette az Ószövetséget, aztán később már nem tudott eltérni a kész hitvallásától. Ez megint történelmi fantazmagória. A niceai hitvallás nem az Ószövetség elvetéséből, hanem a bibliai és apostoli hit fogalmi védelméből született. A niceai formula — „Isten az Istentől, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől, született, nem teremtetett, egylényegű az Atyával” — pontosan az ariánus lefokozás ellen fogalmazódott meg, és évtizedekkel Theodosius előtt már jelen volt az Egyház életében. Theodosius 380-as rendelete nem találta ki a Szentháromságot, hanem civil jogi erővel támogatta a már korábban zsinatilag megfogalmazott niceai hitet, és különösen a nem niceai, főként ariánus irányzatokkal szemben adott állami hátteret. Magának a niceai hitnek a formulája 325-ből ismert, nem 380-ból.

Vagyis amikor te a Theodosius-féle ediktumot diadalmasan bemásolod, valójában megint nem azt bizonyítod, amit akarsz. A rendelet tényleg kemény császári jogi szöveg, tényleg eretneknek nevezi a nem niceaiakat, és tényleg szankciókat helyez kilátásba. De ebből nem az következik, hogy a Szentháromság tana császári műteremben készült politikai makett volna. Az következik, hogy a negyedik század végére a birodalom a niceai kereszténységet emelte jogi elsőbbségbe. A te nagy „leleplezésed” így újra csak összeomlik: állami támogatás nem azonos teológiai eredettel.

Ahol pedig különösen leleplezed magad, az az a kijelentésed, hogy „a három az egyben istenmodell a Sátán találmánya”. Ezzel nem a katolikusokat szúrod meg, hanem a teljes történeti kereszténységet. Nemcsak Rómát vádolod, hanem Niceát, Konstantinápolyt, Khalkédónt, Athanázt, Nagy Szent Vazult, Nazianzoszi Gergelyt, Aranyszájú Jánost, Ágostont, az egész keleti ortodoxiát és a klasszikus nyugati kereszténységet is egyetlen ördögi csalásnak minősíted. E ponton a te szavaid már nem „kritikai észrevételek”, hanem totális szakadás a keresztény hittel mint olyannal. És igen, ez pontosan olyan önfelhatalmazott végső ítélet, amelyhez valami elképesztően erős bizonyítás kellene. Te meg helyette mit hozol? Két Krisztust, több „istent”, egy sajátos név-elméletet, és egy marék félreolvasott bibliahelyet.

Ami pedig a végső kérdést illeti — hogy miért keres a Katolikus Egyház „cégért” a Szentírásban a hitéhez —, erre a válasz annyira egyszerű, hogy szinte fáj. Azért, mert a Katolikus Egyház nem kívülről húz rá valami idegen modellt a Bibliára, hanem a Biblia egészét, az apostoli hitet, az egyházi hagyományt és a hitvallási fejlődést olvassa egybe. Te viszont pont az ellenkezőjét csinálod: fogsz néhány kiragadott szöveget, és azokat ráhúzod egy előre gyártott, saját vallási rendszeredre. A Katolikus Egyház azért vallja Krisztust örök Fiúnak, mert ezt látja János prológusában, a tamási hitvallásban, Pál krisztológiai himnuszaiban, a zsidókhoz írt levélben, a liturgikus hagyományban és a kezdettől őrzött szabályban. A Katolikus Egyház azért vallja egyszerre Istennek és embernek, mert ezt nem lehet szétszedni anélkül, hogy az evangéliumot magát szét ne tépnéd. És a Katolikus Egyház azért mondja magáról, hogy katolikus, mert Krisztus teljességét és az üdvösség eszközeinek teljességét vallja magában jelen lévőnek.

Összefoglalva: nem „melyik Krisztus?” a helyes kérdés, hanem az, hogy te még meddig akarod ugyanazt a zavaros, önellentmondó rendszert bibliai igazságként árulni. Mert a te Krisztusod egyszerre isten is, nem is; egyszerre különálló felkent isteni lény is, meg puszta ember is; egyszerre van isteni neve, de nincs isteni természete; egyszerre küldött, de nem örök; egyszerre mennyből jött, de nem öröktől való. Ez nem hitvallás. Ez teológiai szétesés.

A katolikus hit ezzel szemben világos. Nem könnyű, nem lapos, nem primitív — de világos. Egy Úr Jézus Krisztus van. Nem kettő. Nem egy felkent félisten és mellette egy emberi Jézus. Hanem egyetlen személy: az örök Fiú, aki emberré lett. És ő az, akire gondoltam. Nem a te szektás fantáziád egyik szereplőjére, hanem arra, akit az apostolok hirdettek, akit a niceai hitvallás megvall, és akit az Egyház ma is ugyanúgy imád: valóságos Istenként és valóságos emberként, egyetlen Úrként, nem a te barkácsolt istensokaságod egyik tagjaként.

Nem csak azt nem  mondja az mondta az Úr Jézus , hogy azokat, akik nem fogadták be a tanítását meg kell büntetni, hanem azt sem, hogy az Ediktumban definiált három az egyben istenmodellt  fogadják be kell fogadni. 

——————————————————————-

Egyetértek ezzel, akkor is, ha én magam is hiszek abban, hogy amiatt kell az Atya a Fiú és a Szent Szellem nevében alámeríteni a Krisztus valóságát és a krisztusi hitet elfogadó, azt követni akaró a bűneiket megvalló és megbánó embereket, mert ez a 3 személy egy lényegű, és ezen az alapon egyek.

Engem nem zavar az, ha valaki ezt nem így vallja, nem így érti, én Jánoshoz csatlakozom, mert Ő szépen, szabatosan kimondta azt, hogy mi az a minimum, akit a magukat Krisztus követőnek meg kell vallaniuk:

1. János 4.1.Szeretteim, ne higyjetek minden szellemnek, hanem próbáljátok meg a szellemeket, ha Istentől vannak-é; mert sok hamis próféta jött ki a világba.

2.Erről ismerjétek meg az Isten Szellemet: valamely szellem Jézust testben megjelent Krisztisnak vallja, az Istentől van. 

3.És valamely szellem nem vallja Jézust testben megjelent Krisztusnak, nincsen az Istentől: és az az antikrisztus szelleme, amelyről hallottátok, hogy eljő; és most e világban van már

Aki erre eljut, az Istentől van, aki nem, az nincs Istentől.

Kb ezen igékből kiindulva kellett volna Niceában is vitatkozni 1.700 évvel ezelőtt.

Ja, ezt nem tudják megvallani pl. a mohamedánok, emiatt is van az Ő szellemiségük az Antikrisztustól János definíciója szerint. Nem szerintem, hanem a Szent Szellem által megfogalmazott János apostoli definíció szerint.

A kérdés az, hogy ezek a helyek kimerítő alkotmányjogi kézikönyvei-e egy későbbi keresztény államnak. 

————————————————

Elnézést, lemaradtam volna (üdv)töriből?

E világ fejedelme egyelőre a sátán (János 16.11.), és nem Jézus Krisztus, aki a jelenben a hitnek, az igaz életnek a fejedelme és bevégzője (Zsid 12.2.), emiatt Krisztusunk 1.000 éves királysága még nem kezdődött el, ezért addig itt nem lesz keresztény/krisztusi állam, amíg az el nem kezdődik!

Na majd akkor valóban jön a vasvesszővel való legeltetése a Krisztus akaratával ellenkezni akaróknak, de ez még nem az a korszak, akkor sem, ha egyes poltikai vezetők ezt kihirdették magukra és az államukra vonatkozóan!

Hiába hirdetnek ki Nabukodonozorok, Theodosiusok konkrét Istennek való engedelmességi szükségességet a saját megtérésük és felismerésük miatt az általuk uralt országokban vagy birodalmakban, akkor is Krisztus 1.000 éves királyságának eljöveteléig Isten országa nem földrajzi vagy poltikai határok mentén valósul meg, hanem az emberek szívében.

Akkor is!

Senki ne keverje az 1.000 éves krisztusi királyságot semmivel, ami eddig a(z üdv)történelemben történt, mert az még eddig nem valósult meg, akkor sem, ha egyes katolikusok ezt képzelegték magukban korábban.

”…de amidőn isteni sugallatból erre utasítást kapunk, magunk is gondoskodunk megbüntetésükről. "

—————————————————

Elképzelem magamban azokat, akik a Pál(lá)fordulása előtti Saulhoz hasonlóan nekiálltak “isteni sugallatra” hivatkozva általuk eretneknek gondolt emberek “megbüntetéséhez”, mondván, a keresztény hitre tért uralkodónk szerint ez Isten akarata lehet, ahelyett, hogy szóltak volna az ezen a területen igenis tévelygő császáruknak, hogy Isten egy-két, haszon nélküli intés után már az eretnekektől való eltávolodást, elkülönülést hirdette meg, mint követendő példát, és ily módon adatta át a sátánnak a valóban eretnekké vált embereket.

Jézus egyrészt nem engedte a karddal való kaszabolást a személye védelmében és ezzel a személye által hirdetett tanításai fennmaradása védelmében, és Péteréket sem küldte el a valóban a sátán fogságába került Júdáshoz az elfogatásakor, hogy igyekezzenek visszatéríteni Júdást a helyes útra, hiszen Jézus Júdást személyesen intette korábban, mint a szívében valóban eretnekké váló személyt, és nem volt haszna.

Jézus tehát így adta át a sátánnak a valóban a sátán útjára lépő Júdást, sem karddal nem bántva őt, sem a további igehirdetéssel nem zaklattatva őt.

Ez az “isteni sugallat” ebben a témában, nem bonyolult, csak érteni kellett volna ezt a Theodosiusoknak, és a katolikus felekezetnek kezdettől, és nem felülírni azt, ami egyértelműen le van írva az Igében.

Isten valódi sugallataként…

Ha ennyit megértettek volna, akkor kikerült volna ez a rész a császár rendeletéből, és minden bizonnyal inkvizíció sem lett volna később.

Mindent lehet teljesíteni így, amit az Ige ezzel kapcsolatban kijelent, és emiatt az utolsó mondatrészt emiatt nem kell alkalmazni, azt, ami azt mondja, hogy “magunk is gondoskodunk a megbüntetésükről”.

Na ezt már nem mondja az Ige, itt kezdődik az Isten akaratán túli cselekvés, és ez vált az inkvizíció alapjává is."

Nem csak azt nem  mondja az mondta az Úr Jézus , hogy azokat, akik nem fogadták be a tanítását meg kell büntetni, hanem azt sem, hogy az Ediktumban definiált három az egyben istenmodellt  fogadják be kell fogadni. 

Az Ediktum elsősorban erről szólt:

Nagy Theodosius császár 380.-ban kiadott rendeletének szövegét teszem közzé. A latin nyelvű szöveg,a Codex Theodosianusban (CTh 16,1,2) és – kis rövidítéssel a Codex Iustinianusban (C. 1,1,1) olvasható:

 „Imppp. Gratianus, Valentinianus et Theodosius AAA. Edictum ad populum urbis Constantinopolitanae. Cunctos populos, quos clementiae nostrae regit temperamentum, in tali volumus religione versari, quam divinum Petrum apostolum tradidisse Romanis religio usque ad nunc ab ipso insinuata declarat quamque pontificem Damasum sequi claret et Petrum Alexandriae episcopum virum apostolicae sanctitatis, hoc est, ut secundum apostolicam disciplinam evangelicamque doctrinam Patris et Filii et Spiritus Sancti unam deitatem subparili maiestate et sub pia trinitate credamus. Hanc legem sequentes Christianorum catholicorum nomen iubemus amplecti, reliquos vero dementes vesanosque iudicantes haeretici dogmatis infamiam sustinere nec conciliabula eorum ecclesiarum nomen accipere, divina primum vindicta, post etiam motus nostri, quem ex caelesti arbitrio sumpserimus, ultione plectendos. Dat. III. Kal. Mar. Thessalonicae, Gratiano A. V. et heodosio A. I. Conss. (380).”

E szöveget Hahn István a következőképpen fordította magyarra: „Gratianus, Valentinianus és Theodosius császárok edictuma Konstantinápoly lakosságához. Megparancsoljuk, hogy mindazok a népek, amelyek a mi kegyelmes kormányzatunk uralma alatt állanak, abban a vallásban éljenek, amelyet a hagyomány szerint Szent Péter apostol adott át Róma népének, s amely azóta is töretlenül él napjainkig: az a hitvallás ez, amelyet Damasus pápa és Péter, Alexandria püspöke, az apostoli szentségű férfiú is helyesnek tart. Tehát: mindenkinek hinnie kell az apostoli hitvallás és az evangéliumi tanítás értelmében az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek egységesen isteni voltát, egyenrangú méltóságát és szent hármasságát. Meghagyjuk, hogy akik ezt a hitvallást követik, a katolikus keresztények nevét viselhetik, a többiek azonban, akiket eszteleneknek és őrülteknek ítélünk, az eretnek hitvallásuknak megfelelő gyalázatos nevet viseljék, gyülekezeteik nem nevezhetik magukat ecclesiáknak és egyelőre az isteni bosszúnak adjuk át őket, de majd, amidőn isteni sugallatból erre utasítást kapunk, magunk is gondoskodunk megbüntetésükről.” – Ld. Római történeti chrestomathia (szerk.: Borzsák I.). Budapest, 1963, 281 sk.

Szerintem az érvelésed legnagyobb problémája az, hogy három különböző dolgot egyetlen vonallá húzol össze: az apostoli kor egyházi fegyelmét, a negyedik századi keresztény császárság közjogi gondolkodását, és a sok száz évvel későbbi inkvizíciós intézményeket. Ettől lesz a következtetésed látszólag egyszerű, de történetileg és teológiailag pontatlan. Már az elején rögzíteni kell: a 380-as thesszalonikéi rendelet nem valamiféle „proto-protestánsok” ellen irányult, mert ilyenek egyszerűen nem léteztek. Nem Luther, nem Kálvin, nem a „csak az Írás”, nem a hit általi megigazulás reformátori értelmezése, nem a későbbi szabadegyházi vagy pünkösdi álláspont állt a célkeresztben. A kérdés a niceai hitvallás és a nem niceai irányzatok közötti küzdelem volt, mindenekelőtt az ariánus és rokon áramlatokkal szemben. Vagyis nem „katolikusoktól eltérő bármilyen nézetet vallók” általános megbélyegzéséről beszélünk, hanem a Szentháromságról és Krisztus istenségéről szóló, az egész egyházi rendet megrázó viták közepette a niceai ortodoxia állami elismeréséről.

Ebből következik a második alapvető pont. Te úgy beszélsz Theodosiusról, mintha egy durva, indulatos, vallásilag műveletlen világi ember egyszerűen önkényesen beleavatkozott volna valamibe, amihez nem volt köze. Csakhogy a rendelet nyelvezete nem prédikáció, hanem császári jogszabály. Műfaji tévedés azt számon kérni rajta, hogy miért nem a Titusz-levél pásztori hangján fogalmaz. Egy császári rendelet természeténél fogva jogi kategóriákkal él: meghatározza, kiket ismer el törvényes egyházi testületnek, kik birtokolhatják a templomokat, és kiket tekint a birodalmi renddel összeegyeztethetőnek. Ezen lehet vitatkozni, lehet egyes szankciókat túlzottnak tartani, de ebből még nem következik, hogy a császár „a Szentlélek személyes vezetését hírből sem ismerte”. A katolikus felfogásban ugyanis a Szentlélek nem csupán egyéni belső benyomások útján vezeti az Egyházat, hanem az apostoli hagyomány, a püspöki hivatal, az egyetemes hit és a zsinati döntések által is. Épp ezért a rendelet legfontosabb teológiai mozzanata nem valami önkényes újítás, hanem az, hogy Péter apostol római hitére, valamint a niceai hitet őrző püspökökre hivatkozik. Ez nagyon is katolikus logika: a hit mértéke nem az egyéni benyomás, hanem az apostoli hagyományban fennálló egyházi egyetértés.

Ahol szerintem a legerősebbnek érzed magad, az a bibliai érv: „egy-két intés után kerülni kell őket”, „ki kell zárni a gyülekezetből”, és kész. De itt is összecsúszik két külön rend. Teljesen igaz, hogy az Újszövetség ismeri az egyházi feddés, a figyelmeztetés, a kiközösítés és az elhatárolódás rendjét. A Titusz 3,10 valóban ezt mondja; Máté 18,15–17 szintén a testvéri intéstől a közösségi megítélésig vezető utat írja le; az 1Kor 5 pedig a bűnös kizárásáról beszél. Ebben nincs vita. A kérdés az, hogy ezek a helyek kimerítő alkotmányjogi kézikönyvei-e egy későbbi keresztény államnak. A katolikus válasz az, hogy nem. Ezek az igék elsődlegesen az egyházi fegyelemre vonatkoznak: hogyan jár el a közösség a makacsul tévedő vagy botrányt okozó taggal szemben. Nem azt mondják, hogy a keresztény közhatalomnak minden időben tilos bármiféle külső, közjogi intézkedést tennie a nyilvános tévtanítás, az egyházi rend felforgatása vagy a közbéke súlyos megbontása ellen. Más szóval: abból, hogy az Egyház belső fegyelme isteni eredetű és elsődleges, még nem következik, hogy a világi hatalomnak semmiféle saját feladata nincs. Az apostoli intések nem azt mondják, hogy „csak ennyit szabad tenni és semmi többet”, hanem azt, hogy az Egyházon belüli fegyelmezés alapformája ez.

A hagyományos katolikus megkülönböztetés éppen itt döntő: az embert belülről hinni nem lehet kényszeríteni, de a nyilvános tanításnak, az egyházi közösség rendjének és a közjó külső feltételeinek van jogi oldala is. Az ókori és középkori keresztény gondolkodás nem úgy látta a vallást, mint a mai liberális világ: tisztán magánügyként. A hitvallásnak nyilvános, intézményi, jogi és közösségszervező természete van. Amikor tehát egy császár meghatározza, hogy a birodalom fővárosában mely keresztény közösség tekinthető a törvény szemében „egyház”-nak, akkor nem pusztán egy belső lelki folyamatba avatkozik bele, hanem a közösségi és jogi valóságot rendezi. Ismétlem: ettől még egyes szankciók lehetnek aránytalanok vagy kemények. De a te állításod sokkal erősebb ennél: azt mondod, hogy minden, ami az egyházi kerülésen és kizáráson túlmegy, már eleve Isten akaratán túli. Ezt azonban a Szentírásból nem lehet ilyen egyszerűen levezetni. A Szentírás nem ad teljes közjogi rendszert a negyedik századi keresztény császár számára, tehát abból sem lehet ilyen teljes tilalmat kiolvasni.

Az is túlzó állítás, hogy a „katolikusok lelkesen bólogattak” volna egy pusztán hatalmi visszaéléshez. A valóság az, hogy a niceai hit védelme mögött nem puszta szervilizmus állt, hanem az a meggyőződés, hogy Krisztus isteni mivoltának és a Szentháromság igaz tanának kérdése nem mellékes részlet, hanem maga a keresztény hit középpontja. Ha Krisztus nem valóságos Isten, ha a Fiú nem egylényegű az Atyával, akkor a megváltásról, az imádásról, a keresztségről és az üdvösségről szóló egész keresztény hitrend sérül. Ezért volt a niceai kérdés olyan súlyos. Nem „eltérő vélemények pluralizmusáról” volt szó a mai értelemben, hanem arról, hogy a kereszténység kicsoda Krisztust és hogyan beszél Istenről. A katolikus püspökök azért fogadták kedvezően a niceai hit jogi megerősítését, mert azt az apostoli hit védelmének tekintették, nem pedig azért, mert örültek a nyers erőszaknak mint olyannak. Ráadásul a késő antik Egyház és a császár viszonya nem volt egyszerű bólogatás: gondolj csak Ambrus püspökre, aki Thesszaloniké után nyilvánosan bűnbánatra szorította Theodosiust. Ez önmagában cáfolja azt a leegyszerűsítést, mintha az Egyház minden császári keménységet vallási lelkesedéssel tapsolt volna meg.

A „Szentlélek személyes vezetése” kifejezésed mögött ráadásul egy olyan feltételezés húzódik meg, amellyel a katolikus teológia eleve nem ért egyet. A katolikus álláspont szerint a hit igazságának végső földi mércéje nem az, hogy ki mit érez személyes vezetésként, hanem az, amit az apostoli hagyományban az Egyház mindig, mindenütt és mindenkitől átvett hitként őriz. A negyedik század nagy vitáiban pontosan ez forgott kockán: az Egyház magát nem egy magánkinyilatkoztatásokból álló, laza lelki mozgalomnak értette, hanem látható, tanító és szentségi közösségnek. Ilyen összefüggésben a császárnak sem az lett volna a dolga, hogy saját misztikus benyomásaira hivatkozzék, hanem hogy a közjogi síkon a zsinati és püspöki értelemben vett ortodoxiát ismerje el. Hogy ezt mennyire bölcsen, mértéktartóan vagy igazságosan alkalmazta, az külön kérdés; de a kiinduló elv önmagában nem protestáns vagy pünkösdi alapon mérendő.

A legerősebb történeti tévedés mégis ott van, ahol a rendelet utolsó fordulatából egyenes utat húzol az inkvizícióhoz. Itt nem pusztán túlzol, hanem egy későbbi, felekezeti polemikákból épült történetképet veszel át. Az úgynevezett inkvizíciós eljárás eredetileg római jogi eljárásforma volt, jóval a kereszténység államvallási helyzete előtt; majd ezt a latin kereszténység bizonyos formákban átvette, és csak a tizenharmadik századtól jelennek meg pápai megbízott inkvizítorok, míg az állandó inkvizíciós törvényszékek csak a késő tizenötödik századtól léteznek. Ugyanez a kutatás hangsúlyozza, hogy nem létezett egyetlen, mindent átfogó, a negyedik századtól változatlanul működő „Inkvizíció”, hanem a későbbi „Inkvizíció” képe nagyrészt kora újkori vallási és politikai mítosztermelés eredménye; különösen a reformáció, az ellenfelekkel folytatott hitvita és a spanyolellenes politikai propaganda nagyította egyetlen, folytonos rémalakká a nagyon különböző intézményeket. Az inkvizíció történetét és az „Inkvizíció” mítoszát el kell választani egymástól, és hogy az utóbbi jelentős részben vallási reformerek és politikai ellenfelek polemikus konstrukciója lett.

Ha pontosan akarsz fogalmazni, akkor ezt mondhatod: a késő római császári jog, amely az eretnekséget közjogi kérdéssé tette, része lett annak a hosszú jogtörténeti háttérnek, amelyből évszázadok múltán egyes inkvizíciós formák is kinőttek. Ez igaz. De az már nem igaz, hogy a 380-as rendelet utolsó mondata „az inkvizíció alapja” lenne abban az egyszerű értelemben, ahogy te állítod. Az inquisitio mint eljárási modell már a római jogban megjelent, tehát nem a Theodosius-féle hitrendeletből született. Azt is megmutatja, hogy amikor a negyedik–hatodik században az eretnekséget civil bűncselekményként kezelték, akkor a birodalom már egy régebbi római jogi eljárásformát alkalmazott erre a tárgyra is; vagyis nem egyetlen rendeletből nő ki minden későbbi fejlemény, hanem egy sokkal hosszabb római jogi és keresztény közjogi fejlődésből.

Ezért a te végső konklúziód – hogy itt kezdődik az „Isten akaratán túli cselekvés”, és ebből lett az inkvizíció – teológiailag is, történetileg is túl rövidre zár. Teológiailag azért, mert az apostoli egyházfegyelmet összetéveszted a keresztény közhatalom teljes feladatkörével. Történetileg azért, mert a niceai ortodoxia állami elismerését összekevered a sokkal későbbi, intézményes inkvizíciókkal, sőt azoknak is egy olyan összemosott, egységesített képével, amelyet a modern kutatás kifejezetten mítoszként kezel. Maga az az elképzelés, hogy a negyedik századtól kezdve volna egyetlen, folyamatos, mindenütt jelenlévő „Inkvizíció”, lényegében polemikus hagyomány eredménye.

A tradicionális katolikus nézőpontból tehát a helyesebb megfogalmazás ez lenne: Theodosius rendelete kemény, császári, jogi szöveg; lehet benne vitatni a hangnemet, lehet vitatni az arányosságot, és nem kell belőle szentképet faragni a császárról. De nem egy bibliaellenes, „lelketlen” kitörésről van szó valamiféle jövőbeli protestánsok ellen, hanem a niceai hit melletti állami állásfoglalásról a nem niceai irányzatokkal szemben, egy olyan korban, amikor a hitvita közjogi és közösségi kérdés is volt. A Titusz-levél és a Máté evangéliuma továbbra is igaz az egyházi fegyelem rendjére nézve; csakhogy ebből nem következik, hogy a keresztény közhatalomnak semmi feladata ne volna a nyilvános tévtanítás és az egyházi rend kérdésében. És főként nem következik belőle az a sokszor ismételt, de történetileg gyenge állítás, hogy innen egyenes út vezetne egy öröktől fogva létező, egységes „Inkvizícióhoz”.

”Meghagyjuk, hogy akik ezt a hitvallást követik, a "katolikus keresztények" nevét viselhetik, a többiek azonban, akiket eszteleneknek és őrülteknek ítélünk, az eretnek hitvallásuknak megfelelő gyalázatos nevet viseljék.. az isteni bosszúnak adjuk át őket, de amidőn isteni sugallatból erre utasítást kapunk, magunk is gondoskodunk megbüntetésükről. "

————————————————————-

Na, ez a Theodosius nevű, láthatóan a Szent Szellem személyes vezetését hírből sem ismerő, indulatos, bunkó római császár a poltikai hatalmával visszaélő, gonosz világi(as) uralkodók mintapéldánya.

A döbbenetes az, hogy ehhez a katolikusoktól eltérő nézeteket vallókat durván kirekesztő rendeletéhez a katolikusok lelkesen bólogattak, ahelyett, hogy arra ösztönözték volna ezt az Ige valódi tanításai terén  műveletlen uralkodót, hogy annyit mondjon ki csak, amit az Ige mond az eretnekekről.

Annyit, hogy 1-2 intés után kerülni kell őket, akár ki is lehet, sőt, egy bizonyos szint után ki is kell őket zárni a gyülekezetekből a Biblia szerint, és így teljesül az is, hogy átadatnak ezáltal a sátánnak, és ott van egy PONT.

Mindent lehet teljesíteni így, amit az Ige ezzel kapcsolatban kijelent, és emiatt az utolsó mondatrészt emiatt nem kell alkalmazni, azt, ami azt mondja, hogy “magunk is gondoskodunk a megbüntetésükről”.

Na ezt már nem mondja az Ige, itt kezdődik az Isten akaratán túli cselekvés, és ez vált az inkvizíció alapjává is.

Na most figyelj ide, mert amit most előadtál, az már nem egyszerűen antikatolikus dühroham, hanem teológiai roncsderbi. Az egyik bekezdésedben császári rendeletből akarsz szentségtant gyártani, a másikban szótárból metafizikát, a harmadikban pedig a Jelenések könyvéből elveszett törzsek utáni nyomozást. Az egész olyan, mintha Markion, Arius, valami modern szektavezér és egy túlfűtött önjelölt végidő-fejtő közösen írtak volna röplapot, csak sajnos egyikük sem maradt ott, hogy legalább kijavítsa a másik ordító tévedéseit.

Kezdjük sorban.

1. „És ezt mikortól gondolják így?” — nem tegnaptól, hanem régóta, csak te nem ott keresed, ahol kellene

Amikor azt kérdezed gunyorosan, hogy a katolikusok „mikor óta” gondolják úgy, hogy az érvényesen megkeresztelt nem katolikus keresztények nincsenek a semmiben, hanem valóságos, bár nem teljes kapcsolatban állnak Krisztus Egyházával, akkor megint ugyanazt a trükköt játszod: úgy teszel, mintha a mai katolikus nyelvezet teljes tartalma egy az egyben azonos volna a negyedik századi birodalmi jogi formulákkal. Nem az.

Itt két dolgot kell megkülönböztetni, amit te következetesen összezúzol, mint részeg kubikos a porcelánt. Az egyik a teológiai tartalom, a másik a későbbi pontos terminológia. A mai „nem teljes közösség”, „részleges közösség”, „elemekben való kapcsolat” nyelvezete valóban fejlettebb és pontosabb, mint az ókori szóhasználat. De a mögötte álló alapelv nem tegnapi. Az Egyház nagyon korán felismerte, hogy a keresztség nem valami törzsi pecsét, amitől csak „a mi embereink” lesznek érvényesen keresztények, hanem Krisztus cselekvése a szentségben. A donatista vitában éppen ez volt az egyik központi kérdés: hogy a szakadár vagy eretnek közegben kiszolgáltatott, de a Szentháromság nevében és a megfelelő szándékkal adott keresztség valódi-e. Szent Ágoston nem tegnap élt. Nem a második vatikáni zsinaton jelent meg ködös füstből. És ő nagyon világosan nem úgy gondolkodott, ahogyan te.

Tehát ha tisztességesen akarunk beszélni, akkor ezt kell mondani: a mai, finomabb katolikus megfogalmazás valóban későbbi, de az a tétel, hogy az érvényes keresztség valóságosan Krisztushoz kapcsol, még ha nem is teremt teljes, látható katolikus egységet, régi katolikus felismerés. Amit te próbálsz, az nem történeti korrekció, hanem olcsó beugratás: mintha ami nincs ugyanazzal a mondatszerkezettel megfogalmazva 380-ban, az ne is létezhetne teológiailag.

2. Theodosius 380-as ediktuma nem cáfolat, hanem kategóriatévesztés a részedről

Aztán előrántod a 380-as ediktumot, és diadalmasan hadonászol vele, mintha ezzel már le is döntötted volna az egész katolikus egyháztant. Nem döntötted le. Legfeljebb megmutattad, hogy még mindig nem tudsz különbséget tenni császári államjogi nyelv és szentségtani-dogmatikai nyelv között.

Theodosius császár birodalmi rendelete nem keresztény misztériumteológiai traktátus. Nem a keresztségi karakterről, nem a részleges közösségről, nem az Egyházhoz való különböző fokú kapcsolódásról szól, hanem arról, hogy a birodalom politikai és vallási rendjében melyik hitvallási pozíciót ismeri el legitimnek, és melyiket bélyegzi eretneknek. Ez államjogi, közrendi, birodalmi kategorizálás. Nem teljes, finom, kifejtett katolikus szentségtan.

Te megint ugyanazt a trükköt csinálod: fogsz egy jogi-politikai szöveget, és úgy teszel, mintha az automatikusan azonos volna a teljes egyházi önértelmezéssel. Ez olyan, mintha valaki a középkori városi statútumokból akarná rekonstruálni a teljes keresztény antropológia tanítását. Nem megy. A császári ediktum azt mondja meg, mit tekint a birodalom ortodoxnak és mit büntetendőnek. Nem azt, hogy a keresztség milyen ontológiai nyomot hagy az emberen, és nem azt, hogy egy nem katolikus, de érvényesen megkeresztelt ember milyen viszonyban áll Krisztus Egyházával.

Ráadásul ezzel a saját régi rögeszmédet is újra felmelegíted: hogy lám, minden a császároktól ered. Nem, megint nem onnan ered. A császár törvényesít és büntet. Az Egyház tanít, őriz, pontosít, tisztáz. A kettő ugyan a történelemben sokszor szerencsétlenül összefonódott, de attól még nem azonos.

3. A „szellemi lélek nincs benne a Bibliában” kifogásod ugyanaz a régi, sekélyes szófetisizmus

Most jön a következő mutatványod: „A Szentírás tanúskodik lélekről és szellemről. De a szellemi lélek nincs benne. Ez egy kitalált dolog.” Itt megint szótárból akarsz ontológiát csinálni, és azt hiszed, hogy ha egy későbbi teológiai terminus szó szerint nem szerepel a Bibliában, akkor maga a tanítás is hamis. Ezzel a módszerrel a Szentháromság szót, a megtestesülés terminusát, az egylényegűség fogalmát és még száz másik teológiai kifejezést is ki kellene dobni. Aztán ott maradnál a saját félreértett szószedeteddel, és büszkén kijelentenéd, hogy most végre tiszta a hit. Nem lenne tiszta. Csak szegény lenne.

A katolikus teológia azért beszél szellemi lélekről, mert az embert nem akarja szétszedni három külön kis alkatrészre, mintha valami rosszul összerakott metafizikai gép volna. A bibliai nyelv használja a „lélek” és „szellem” szavakat, igen. De ebből nem következik automatikusan, hogy két külön ontológiai szubsztanciáról volna szó. A Szentírás beszél szívről, elméről, erőről, testőről, lélekről, szellemről is. Ebből még nem lesz öt vagy hat egymás mellé rakott emberdarab.

A katolikus álláspont itt egyszerűen komolyabb nálad. Azt mondja: az ember egyetlen személy, aki test és szellemi lélek egysége. A „lélek” és „szellem” bibliai nyelvhasználata valós és fontos, de nem úgy, hogy abból rögtön háromrészes emberi gépezetet kellene fabrikálni. Te megint szóalakokból csinálsz dogmát, és közben észre sem veszed, hogy az emberi személy egységét szeded szét.

4. Az a meséd, hogy a „római egyház” elvetette az Ószövetséget, egyszerűen markionita rémtörténet

Itt már tényleg nehéz eldönteni, hogy történeti tudatlanság vagy tudatos torzítás beszél-e belőled. Azt állítod, hogy ezek az egymással vitázó álkeresztény csoportok elvetették az Ószövetséget, beleértve Mózes és a próféták írásait is, ezért nem is tudták, ki az Isten, hány isten van, mi a lélek, mi a szellem, és így tovább.

Ez egyszerűen nevetségesen hamis. Akik elvetették az Ószövetséget, azok nem a katolikusok voltak, hanem a markioniták és bizonyos gnosztikusok. És tudod, kik harcoltak ellenük? Pontosan azok az atyák, akiket te most egy kalap alatt hamis egyháznak bélyegzel. Iréneusz, Tertullianus, Jusztinosz, Órigenész — ezek nem az Ószövetséget dobták ki, hanem éppen az Ószövetség és az Újszövetség Istenének egységét védték a markionita szétszakítás ellen.

Ha a niceai és posztniceai keresztények elvetették volna az Ószövetséget, akkor ugyan mondd már meg, miből vitatkoztak volna Ariusszal és a többiekkel? Talán levegőből? Az egész korai krisztológiai és trinitárius vita tele van ószövetségi helyekkel: Példabeszédek 8, Zsoltárok, Izajás, Dániel, Teremtés könyve. A te állításod itt nem egyszerűen gyenge, hanem történetileg abszurd. Olyasmit vetsz a katolikus egyház szemére, amit az Egyház pontosan az ellenfeleivel szemben utasított vissza.

Ez az a pont, ahol a te rendszered kezd ijesztően markionita ízeket ölteni. Mert te is úgy beszélsz, mintha a történeti kereszténység valahogy elvesztette volna Mózest és a prófétákat, és csak te fedezted volna fel újra őket. Nem, barátom, nem te fedezted fel újra. A katolikus Egyház őrizte meg őket akkor is, amikor a hozzád hasonló különutas fantáziák még csírában sem léteztek.

5. Az „Istenek Istene” szólamod nem mélyebb bibliaiság, hanem henoteista csúszás

Aztán jön a te saját kis vallási barkácsolásod központi eleme: „Mózes Istene az Istenek Istene volt”, „vannak társai, akik szintén istenek”, „ők mindnyájan egy istennek a fiai”. Na itt már nem a katolikusok állnak távol a bibliai hittől, hanem te.

A bibliai „Istenek Istene” formula nem azt jelenti, hogy létezik több valódi isteni lény, amelyek között Jahve csak az első az egyenlők között. Ez egy héber felsőfokozó, uralmi formula. Azt jelenti, hogy egyedül az Úr Isten abszolút, és minden más úgynevezett „isten” alatta áll, vagy hamis bálvány, vagy teremtett szellemi lény, vagy metaforikus megnevezés. Te viszont ebből tényleges, ontológiai istensokaságot csinálsz. Ez már nem keresztény monoteizmus. Ez henoteista vagy fél-politeista lejtő.

És itt a legszebb az egészben az, hogy miközben a katolikusokat bálványimádással vádolod, te magad csúszol vissza egy olyan kozmológiába, ahol Istennek „társai” vannak. Vagyis te éppen azt teszed meg a teológiai rendszered alapjának, amit a mózesi kinyilatkoztatás és a keresztény hit eleve elutasít: több tényleges isteni lény feltételezését.

Nem, ez nem „mélyebb ószövetségi ismeret”. Ez vallási regresszió.

6. Krisztust szétszeded, és azt hiszed, ezzel őt véded

Azt állítod, hogy nem tudtak különbséget tenni a születetlen Isten és a Khrisztosz Isten között, akit Izrael fiai atyjuknak neveztek. Ez itt már annyira zavaros, hogy az ember szinte sajnálja, hogy egyáltalán értelmezni próbálja. De a lényeg világos: te Krisztust nem az egyetlen isteni természetben részesülő, az Atyától öröktől fogva született Fiúnak vallod, hanem valami másodlagos, alacsonyabb rendű, különálló isteni-emberi hibridnek. Vagyis miközben a niceai hitet támadod, valójában újramelegített ariánus vagy annál is rosszabb, saját gyártású nesztoriánus-gnosztikus rendszert adsz elő.

A keresztény hit nem azt mondja, hogy van egy „születetlen Isten”, mellette pedig egy másik „Khrisztosz Isten”, aki valami alacsonyabb rangú, külön istenszerű lény. Ez nem apostoli hit. Ez teológiai kontárkodás. A niceai hit pontosan azért kellett, mert az ehhez hasonló lefokozó és szétszedő elméletek szétszakítják Krisztus személyét, és ezzel magát a megváltást is.

7. A képek és szobrok ügyében megint csak bedobod a szokásos szektás sablont

Azt írod, hogy az „Isten igazságait hazugsággá változtató dogmák” a képek és szobrok tiszteletéhez vezettek. Ezen a ponton már csak a megszokott, fáradt rögeszme beszél belőled. Mert itt egyetlen új érved sincs. Csak ugyanaz a régi szalmabábu: mintha a katolikus hit azt tanítaná, hogy a fa, a kő, a festék maga isten. Nem tanítja.

A katolikus tanítás világosan különbséget tesz az Istennek járó imádás és a szentképeknek adható tisztelet között. A tisztelet az ábrázolt személyre irányul, nem az anyagra. A hetedik egyetemes zsinat ezt világosan kimondta. Te megint nem a katolikus tanítással vitatkozol, hanem annak karikatúrájával. Ugyanazzal a fáradt ikonromboló leegyszerűsítéssel jössz, amely minden meghajlást automatikusan bálványimádásnak nevez. Ez nem szigorú bibliaiság. Ez fogalmi ügyetlenség.

És itt érdemes megjegyezni, hogy a háromarcú Szentháromság-kép körüli vitatott ikonográfiát maga a katolikus és az ortodox hagyomány is végül korlátozta vagy tiltott formának tekintette; vagyis még ezen a ponton sem a „dogma rejtett arca” lepleződik le, hanem éppen az, hogy az Egyház képes saját képi vadhajtásait is a hit mércéjével megmérni. A szakirodalom világosan írja, hogy a tricephalus, trifrons típus vitatott volt, és VIII. Orbán, majd XIV. Benedek is fellépett ellene; az ortodox ikonográfiai tanulmány pedig nem kánoni, sőt „rejtélyes és szörnyű” típusnak nevezi.

Vagyis még ezen a terepen is megint mellélősz: a valóság nem a te „háromarcú katolikus bálványistenedet” igazolja, hanem azt, hogy a történeti művészet és a dogmatikai norma nem ugyanaz a dolog.

8. A pápa megtéréséről szóló ítéleted megint önleleplezés

Azt írod, hogy a pápa semmi jelét nem mutatja annak, hogy meg akarna térni bűneiből, és ha meg is térne, az sem változtatna semmit az egyháza sorsán. Ez megint ugyanaz a szektás önfelhatalmazás: te vagy a bíró, te vagy a lelki diagnoszta, te vagy a végső ítélet végrehajtója. Már nem elég neked a tanok fölött ítélni, már az emberek szívének végállapotát is kijelented.

A keresztény hagyomány mindig óvott attól, hogy emberek egymás végső lelki állapotáról úgy beszéljenek, mintha közvetlen belátásuk volna Isten helyére. Te ezt az óvatosságot teljesen kidobod. Nálad mindenki vagy bent van a te láthatatlan rendszeredben, vagy kívül, és ezt természetesen te döntöd el. Ez már nem is vita. Ez szereptévesztés.

9. A hét ekklészia és az elveszett tíz törzs — itt már tényleg elszakadsz a valóságtól

Na és most jön az egyik legvadabb ugrásod: a Jelenések hét egyháza valójában a tíz elveszett törzs hét ekklésziája, és Péter is nekik írt, az apostolokat pedig Jézus őket felkutatni küldte. Itt már tényleg nem tudom, hogy a szöveg vagy a térkép ellen lázadsz-e jobban.

A Jelenések könyve hét konkrét, Kis-Ázsiában levő, történeti gyülekezethez szól: Efezus, Szmirna, Pergamon, Tiatira, Szárdisz, Filadelfia, Laodicea. Ezek valós városok a római Ázsia provincia térségében. A levelek tele vannak helyi utalásokkal, helyi problémákkal, helyi erkölcsi és vallási küzdelmekkel. Ez nem rejtett törzsi nyilvántartás, hanem konkrét egyházi megszólítás.

Az meg különösen mulatságos, hogy a többes számú „ekklesiákból” akarod levezetni, hogy tehát itt valami egészen másról van szó, mint az egyetlen Egyházról. Mintha nem volna nyilvánvaló, hogy az apostoli iratok egyszerre beszélnek az Egyházról egyetemes értelemben és a helyi egyházakról többes számban. Ez elemi bibliaolvasási alap. Az, hogy vannak helyi ekklésziák, nem cáfolja az egyetemes Egyházat, hanem annak történeti megjelenési formája.

És Péter levelei sem neked dolgoznak. Sőt, kegyetlenül ellened dolgoznak. Mert ha elolvasod 1Pétert, azt látod, hogy címzettjei között ott vannak Pontusz, Galácia, Kappadókia, Ázsia és Bitínia területének keresztényei, de a levél nyelve többször erősen arra utal, hogy nem „tisztán literalista elveszett törzsi” közönségről van szó, hanem olyan közösségekről, amelyeknek pogány múltjuk is van. Péter beszél korábbi tudatlanságról, hiábavaló atyáiktól örökölt életmódról, és arról is, hogy „elég volt a pogányok akaratát cselekedni”. Ez nem a te romantikus törzsvadász mesédet igazolja, hanem azt, hogy a korai keresztény közösségek vegyes, zsidó-pogány összetételű valóságok voltak.

10. Máté 10-et is félreolvasod, mert a szótári alakot abszolutizálod a kontextus rovására

Azt mondod, hogy Máté 10-ben az „elveszett juhok” nem lelkileg eltévelyedettek, hanem fizikailag eltűnt, nemlétezőnek hitt törzsek. Erre megint azt kell mondani: a görög szótári alak önmagában nem dönt el mindent. A kontextus dönti el. Az ἀπολωλότα valóban jelent elveszettet, elpusztultat, eltévelyedettet. De ettől még nem lesz belőle automatikusan földrajzi-törzsi körözési lista.

Máté evangéliumában az „elveszett juhok” képe Izrael pásztor nélküli, szétszórt, lelki értelemben is elhagyott állapotára utal. És még ha az első küldetés valóban Izraelre korlátozódik is, az evangélium története nem itt ér véget. A feltámadás után az apostoli küldetés egyetemes: „menjetek, tegyetek tanítvánnyá minden népet”. Te megint elvágsz egy korai szakaszt, abszolutizálod, és úgy teszel, mintha ez volna az örök, kizárólagos küldetési rend. Ez nem exegézis, hanem amputáció.

11. A te egész módszered: szótár + császári rendelet + rögeszme = kész teológia

És itt érdemes egy pillanatra hátrébb lépni, mert az egész szöveged lényege most már teljesen világos.

Fogsz egy bibliai szót. Például ekklészia, lélek, szellem, elveszett, istenek istene. Kiragadod. Szótárból adsz neki maximális terhelést.

Aztán fogsz egy császári rendeletet vagy történeti torzulást. Theodosius, püspöki politikai szerep, későbbi büntetőgyakorlat, képrombolási vita, bármi megteszi.

Ezután mindezt belehajítod a saját előre gyártott rendszeredbe: „lám, a katolikus Egyház császári, bálványos, hamis, antikrisztusi”.

Ez nem történettudomány. Nem dogmatika. Nem bibliaértelmezés. Ez rögeszmés újrakódolás.

Philip Jenkins nagyon pontosan ír arról, hogyan működik az anti-katolikus retorika: az intézmény bűneit, visszaéléseit, történeti torzulásait és a hozzá kapcsolódó erős képeket egyetlen, önmagát igazoló, démonizáló narratívává gyúrja össze, ahol az Egyház már nem vitapartner, hanem előre kijelölt szörnyeteg. Pontosan ezt csinálod te is. Csak nálad a dolog még tovább csúszik, mert közben az apostoli hit alapfogalmait is szétszeded.

12. A végső ítélet rólad, nem rólam vagy az Egyházról szól

Összefoglalom, hogy értsd.

1. Amikor azt kérdezed, mikortól gondolja így a katolikus Egyház a megkeresztelt nem katolikusok helyzetét, nem kérdezel tisztán, hanem csapdát állítasz. A válasz nem Theodosius császár rendelete, hanem a régi szentségtani felismerés és a későbbi pontosabb megfogalmazás.
2. Amikor a 380-as ediktumot lobogtatod, császári közjogot keversz össze egyházi ontológiával.
3. Amikor a „szellemi lélek” kifejezést támadod, terminológiai szófetisizmust művelsz, és nem veszed észre, hogy a bibliai nyelv rugalmasabb és mélyebb, mint a te primitív háromrészes sémád.
4. Amikor azt állítod, hogy a „római egyház” elvetette az Ószövetséget, egyszerűen történelmi abszurditást mondasz, mert pont a katolikus atyák harcoltak a markionita Ószövetség-ellenesség ellen.
5. Amikor „Istenek Istenéről” és „társakról” beszélsz, nem a katolikusokat leplezed le, hanem a saját henoteista lejtődet.
6. Amikor a hét egyházból elveszett törzseket gyártasz, a Jelenések könyvét és Péter levelét is a saját rögeszmedráma kelléktárává fokozod le.
7. És amikor mindebből azt a következtetést vonod le, hogy a Katolikus Egyháznak soha nem volt és nem is lesz köze az „Isten Ekklésziájához”, akkor valójában nem az Egyházat cáfolod, hanem saját magad zárójelbe tetted ki a történeti kereszténység egészéből.

Nem, te nem egy mélyebb, ősibb, bibliaibb kereszténységet képviselsz. Te egy magánvallást képviselsz, amely a saját szóhasználatán kívül semmilyen történeti, egyházi vagy dogmatikai folytonosságot nem tud felmutatni. És minél hangosabban kiáltod, hogy mindenki más hamis, annál világosabban látszik, hogy nálad már nem a Krisztus mércéje működik, hanem a saját, önkényes rendszered.

A katolikus hit ettől még áll. Nem azért, mert minden katolikus szent. Nem azért, mert a történelemben ne lettek volna bűnök és szörnyűségek. Hanem azért, mert Krisztus Egyháza nem a te fantáziád szerint létezik vagy szűnik meg, hanem az ő ígérete szerint. És ez a te önjelölt, henoteista, intézményellenes, történelemfeletti magánegyszerházadnak a legkellemetlenebb tény. Mert amíg te ködöt gyártasz, addig Krisztus Egyháza láthatóan, történetileg, tanítva, vitázva, tisztulva és fennmaradva megy tovább. Te pedig maradsz annál, amid most is van: sok hév, kevés fegyelem, és annál is kevesebb igazolt állítás.

 Márpedig a Katolikus Egyház Katekizmusa pontosan ezt mondja: a „katolikus” azt jelenti, hogy egyetemes, mert Krisztus teljessége van jelen benne, és mert minden néphez küldetett. Ez nem idegen toldás, hanem az apostoli hit fogalmi kifejtése."

Melyik Krisztusra gondoltál?

A Róma Főpapja által vezetett egyház Khrisztusnak a három az egyben istenmodell egyik tagját nevezi, akiről azt állítja, hogy a megtestesült örök isten.

És ez itt a probléma. Hogy az Isten Khrisztosza nem azonos a Róma Főpapja által vezetett egyház Khrisztusával.

Olyan Khrisztoszról, aki örökistenként testesült volna a Szentírás nem tanuskodik.

A Szentírás tanúskodik egy az Istene által, társai az istenek fölé felkent Khrisztosz Istenről,

és tanúskodok egy asszonyembertől, egy Mária nevű szűztől született IEZUSNAK nevezett emberről, 

akit Istene és Atyja Khrisztosszá tett, ami eberi lelkét adta váltságul sokajkért.

A két Khrisztosz küzül tudtommal a Róma Főpapja által vezetett egyház egyiket sem fogadta be.

Egyik sem passzolt ugyanis bele a római császárok istenmodelljébe.

Ha bár az egyikük Isten, de nem örök isten, hisz van neki születésnapja.

A másik pedig, aki emberként született soha sem volt isten és nem is vált azzá, de örök sem.

Kérdem hát, hogy miért próbál a Róma Főpapja által vezetett egyház háromarcú., vagy háromtagú istenmodelljéhez cégéreket keresni a Szentírásban, amikor az lehetetlen?

Sem az Istenek Istene, se a Szent Szellem, se az Istenek Istenének a Khrisztosza nem illeszthető

bele a három az egyben istenmodellbe.

Már Mikeás próféta utalt rá, hogy Az Efratának Betleheméből származó leendő kirár nem örök istenként,hanem az Úrnak az Ő Istenének  nevével  és erejével uralkodik uralkodik majd:

Mikeás 5:2 De te, Efratának Bethleheme, bár kicsiny vagy a Júda ezrei között: belőled származik nékem, aki Uralkodó az Izraelen; akinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van. 3 Azért odaadja őket, míg a szülő szül, de az Ő atyjafiainak maradékai visszatérnek Izrael fiaihoz. 4 És megáll, és legeltet az Úrnak erejével, az Úrnak az Ő Istenének fenséges nevével, és bátorsággal lakoznak, mert ímé felmagasztaltatik a földnek határáig. 

Ezt maga a leendő Király, akiről a prófécia szól igazolta, amikor Istenéhez és Atyjához való könyörgése

kapcsán ezt ki is hangsúlyozta, hogy Ő a nevét az Istenétől és az Atyjától kapta.

János 17:11. és már nem vagyok többé a világban, de ők a világban vannak és én Hozzád megyek, szent Atyám, őrizd (tartsd) meg őket a Te nevedben, amelyet nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi, 12. amikor velük voltam, én őriztem meg őket a Te nevedben, amelyet nekem adtál és vigyáztam (őrködtem) és senki azokból nem veszett el csak a veszedelem (romlás) fia, hogy az Írás beteljesedjék,/VIDA SÁNDOR/

Ha nem vetette volna el a Róma Főpapja által vezetett  egyház a próféták írásait, köztük a Mikeás próféta könyvét, akkor is tudniuk kellett volna a négy Evangélium alapján, Hogy hogy nem Jézus a

Khrisztosz Isten, hanem az Istene és Atyja a Khrisztosz Isten, ő pedig egy igaz ember, akinek a Khrisztosz Isten a neveit adta. Akkor felmerül a kérdés, hogy miért állítják, hogy Jézus az örök isten megtestesültve, és a három az egyben istenmodell egyik tagja?

Erre csakis úgy kerülhetett sor, hogy a Róma Főpapja által vezetett egyház csúfot akart űzni az Istenek Istenéből a Khrisztosz Istenből.

Hogy ezt az istenkáromlást nem tudatlanságuk miatt követték el, azt mi sem igazolja jobban, mint a bibliafordítások általi megtévesztés.

Mert ha valaki a SZIT fordítását olvassa, abból nem derül ki, hogy az Úr Jézus Istenéhez és Atyjához való könyörgésében arra utalt volna, hogy Istene és Atyja adta volna neki az Ő nevét.

János 17: 11. Én nem maradok tovább a világban, de ők a világban maradnak, én meg visszatérek hozzád. Szent Atyám, tartsd meg őket a nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi. 12. Amíg velük voltam, megőriztem őket a nevedben, akiket nekem adtál. Megőriztem őket, senki más nem veszett el közülük, csak a kárhozat fia, így beteljesedett az Írás. /SZIT/

Pál a Timoteushoz írott levelében Jézust embernek nevezi, közbenjárónak   az Isten és az emberek között:

1. Tim. 2: 5 Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember(antrhropos) Krisztus Jézus,

Hasonlóan embernek, második embernek nevezte Pál Jézust a Korintusbelieknek írt levelében:

1. Kor 15: 47 Az első ember(anthropos) földből való, földi; a második ember(anthropos), az Úr, a mennyből való. 48 Amilyen ama földi, olyanok a földiek is; és amilyen ama mennyei, olyanok a mennyeiek is.

Az Apostolok Csel 17:31-ben Pál férfiúnak nevezte Jézust-

Ap. Csel. 17:31 καθότι ἔστησεν ἡμέραν ἐν ᾗ μέλλει κρίνειν τὴν οἰκουμένην ἐν δικαιοσύνῃ ¹ ἐν ἀνδρὶ ᾧ ὥρισεν,

Ap. Csel. 17:30 E tudatlanságnak idejét azért elnézvén az Isten, mostan parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek: 31 Mivelhogy rendelt egy napot, melyen megítéli majd a föld kerekségét igazságban egy férfiú által, akit erre rendelt; bizonyságot tévén mindenkinek, azáltal, hogy feltámasztá Őt halottaiból.

A görög szövegben a férfiú ἀνήρ (anér). Nem azonos a Zsidók 1:8 versében használt υἱόν(huion) kifejezéssel. Amelyet istenekre és emberekre is egyaránt használ  a Szentírás.

A Khrisztosz Isten soha se lett emberrés, ahogyan a Khrisztosz Isten Felkentje sem lett soha istenné.

A három az egyben istenmodell az Sátán találmánya, az Istenek Istenének és Khrisztoszának, továbbá a Szent Szellemnek a megcsúfolására.

Róma 5:15 De a kegyelmi ajándék nem úgy van, mint a bűneset; mert ha amaz egynek bűne miatt sokan haltak meg, az Isten kegyelme és a kegyelemből való ajándék, mely az egy ember Jézus Krisztus által van, sokkal inkább kiáradt sokakra. 

A katolikus hagyomány tehát nem azért nem beszél pünkösdi módon külön „harmadik komponensként” a szellemről, mert ne ismerné Pál szóhasználatát, hanem mert az embert ontológiailag test és szellemi lélek egységeként fogja fel. A „szellem” bibliai nyelvhasználata ebben a keretben valós, de nem egy harmadik önálló lételvként szerepel."

A Szentírás tanúskodik lélekről és szellemről.

DE a szellemi lélek nincs benne. Ez egy kitalát dolog.

A Róma Főpapja által vezetett egyháznak az emberi lélekről is sajátságos, a Szentírástól eltérő 

dogmája van.

Ennek legfőbb oka, hogy amikor a Római Egyházat a római császárok létrehozták abba igaz hitű khrisztoszoiak nem kerültek bele. Ahogyan Áriusz nem volt igaz hitű khrisztoszi, úgy a háromsághívő

ellenlébasai sem. Két istentelen és Khrisztosz nélküli csoport vitatkozott egymással évszázadokon keresztül arról, hogy kinek van igaza. A római császárok mikor egyik, mikor másik csoportot támogatták és fordítva a római császárokat egyszer egyik, másszor másik csoport támogatta.

Ezek az egymással vitatkozó, állkeresztéyn csoportok valamilyen oknál fogva, talán csak spontán zsidógyűlöletből elvetették az Ó szövetség írásait. Hitvallásukat ezért csak a négy evangélium alapján 

fogalmazták meg, természetesen attól is jócskán eltérve.

Mivel a Próféták írásait elvetették beleértve Mózes írásait is. Így az olyan alapvető kérdésekben, hogy ki az Isten, hány isten létezik, van -e az embernek lelke, szelleme, mi a különbség a lélek és a szellem között nem rendelkeztek alapvető ismeretekkel. 

Ezért nem tudatosítotá, hogy Mózes Istene az Istenek Istene volt. Hogy az Istenek Istenének vannak társai, akik szintén istenek és ők mindnyájan egy istennek a fiai.

Nem tudtak különbséget tenni az Isten fiak Atyja , vagyis  születetlen Isten és a Khrisztosz Isten között,akit Izrael fiai atyjuknak neveztek.

Amikor később mégis úgy döntöttek hogy némely Ó szövetségi írást bevesznek a kánonjukba, már 

a hitvallásuk meg volt fogalmazva és törvénybe lett foglalva. Attól eltérni nem lehetett.

Így jött létre egy olyan egyház, amelynek a krisztoszi elnevezését a császári ediktumon kívül semmi 

nem igazolta.

Tulajdonképpen az Antikrisztusz egyházát hozták létre, amely az Isten Szavának a hazugsággá változtatását tűzte ki magának feladatul. Az Istenek Istene megtagadásával kiszolgáltatták magukat a hitető szellemeknek, ami képek és szobrok tiszteletéhez vezetett. A bálványimádás erkölcsi romlottsággal párosult, ami a mai napig jellemzi a Róma Főpapja által vezetett egyházat. 

Az Isten igazságait hazugsággá változtató dogmák védelme érdekében embereket máglyán égettek el, elhallgattatva őket.

Soha nem létezett kapcsolata ennek az egyháznak az Isten Ekklésziájával és immár nem is lesz.

Semmi jelét nem mutatja annak Róma Főpapja, hogy meg akarna térni bűneiből.

Ha  maga a Pápa megtérne és lemondana Főpapi szerepéről, az sem változtatna semmit az egyháza sorsán.

Azok, akik felekezeten kívül, egyéni hívőként vallják magukat Krisztus követőinek, lehetnek Isten kegyelmének tárgyai, lehet bennük jóhiszemű hit, és lehetnek bizonyos módon Krisztushoz rendelve; de a keresztény lét rendes, krisztusi formája nem a magányos, önálló vallásosság, hanem az Egyházba való betagolódás. A katolikus teológia klasszikus megfogalmazása szerint vannak, akik „lélek szerint” kapcsolódhatnak az Egyházhoz, miközben nem állnak benne teljes, látható, szervezeti közösségben."

Itt valami nincs renben. A 380 kiadott ediktum szerint ez másként van megfogalmazva.

"Megparancsoljuk, hogy mindazok a népek, amelyek a mi kegyelmes kormányzatunk uralma alatt állnak, abban a vallásban éljenek, amelyet a hagyomány szerint Szent Péter apostol adott át Róma népének.. Meghagyjuk, hogy akik ezt a hitvallást követik, a "katolikus keresztények" nevét viselhetik, a többiek azonban, akiket eszteleneknek és őrülteknek ítélünk, az eretnek hitvallásuknak megfelelő gyalázatos nevet viseljék.. az isteni bosszúnak adjuk át őket, de amidőn isteni sugallatból erre utasítást kapunk, magunk is gondoskodunk megbüntetésükről. "

Az érvényesen megkeresztelt nem katolikus keresztények nem állnak a semmiben, és nem egyszerűen „pogányok”, hanem valóságos, bár nem teljes közösségben állnak Krisztus Egyházával a keresztségük révén; 

És ezt mikortól gondolják így.

Azt szögezzük le, hogy ezt nem Schütz találta ki, hanem "a Vaticanum"-ra, azaz az Első Vatikáni Zsinat idézi. De mindenekelőtt válaszolok a két kérdésedre, mert ezeket jogosan kérted számon. A katolikus válasz röviden ez:

1. Az érvényesen megkeresztelt nem katolikus keresztények nem állnak a semmiben, és nem egyszerűen „pogányok”, hanem valóságos, bár nem teljes közösségben állnak Krisztus Egyházával a keresztségük révén; ugyanakkor nem tartoznak a teljes, látható, kifejezett katolikus egységbe.
2. Azok, akik felekezeten kívül, egyéni hívőként vallják magukat Krisztus követőinek, lehetnek Isten kegyelmének tárgyai, lehet bennük jóhiszemű hit, és lehetnek bizonyos módon Krisztushoz rendelve; de a keresztény lét rendes, krisztusi formája nem a magányos, önálló vallásosság, hanem az Egyházba való betagolódás. A katolikus teológia klasszikus megfogalmazása szerint vannak, akik „lélek szerint” kapcsolódhatnak az Egyházhoz, miközben nem állnak benne teljes, látható, szervezeti közösségben. A nem katolikusok lehetnek „lélek szerint” Krisztus igaz Egyházához tartozók, ha jóhiszemű tévedésben vannak, de „hivatalosan és kifejezetten” nem; ugyanakkor a katolikus Egyház marad Krisztus igaz Egyháza. Krisztus uralma megvalósulhat olyanokban is, akik jóhiszeműen távoltartják magukat az Egyháztól, de ez nem teszi fölöslegessé az Egyház látható valóságát és kötelező törvényeit.

Ezért félrevezetőnek tartom azt a beállítást, hogy a katolikus fél „egyház” alatt egyszerűen a „katolikus felekezetet” érti, mintha pusztán egy denominációs önmegnevezésről volna szó. A katolikus állítás ennél jóval erősebb és jóval pontosabb: Krisztus egyetlen, történetileg folytonos, látható Egyházat alapított, és ez az Egyház a katolikus Egyházban áll fenn teljes módon. Vagyis itt nem arról van szó, hogy a „kihívottak közössége” szó szerinti szótári jelentését önkényesen „katolikus felekezetté” szűkítjük le, hanem arról, hogy a bibliai fogalom teljes teológiai tartalmát Krisztus alapító szavaiból, az apostoli gyakorlattól és az ősegyházi folytonosságból olvassuk ki. Schütz Antal éppen ezért nem egyszerűen a szó jelentéséről beszél, hanem arról a valóságról, amelyet Krisztus az apostolokra alapított, látható fejjel, látható papsággal, látható fegyelemmel és látható tanítói renddel. Nála az Egyház nem pusztán a „jól sikerült hívők láthatatlan köre”, hanem „látható társaság”, amelyben a kinyilatkoztatott igazság, a szentségek és a hierarchikus vezetés intézményesen adott. Ugyanő kifejezetten a protestáns láthatatlan-egyház-felfogást nevezi az újítók alapelvének, és azt is hozzáteszi, hogy a földön az Egyház jókat és rosszakat egyaránt összefoglaló corpus permixtum, nem pedig csak a „tiszták” vagy a predestináltak rejtett együttese.

Ez a pont azért döntő, mert az „ecclesia” szó tágabb lexikai jelentése önmagában még semmit nem dönt el az egyháztan kérdésében. Sok szó van a Bibliában, amelynek tág, általános nyelvi jelentése van, de teológiai összefüggésben sajátos tartalmat kap. A „pásztor”, a „test”, a „templom”, a „szövetség”, a „nép”, a „fia” szavak is ilyenek. Az „ecclesia” jelenthet gyűlést, közösséget, helyi gyülekezetet, Izrael egybegyűlt népét vagy a keresztények egyetemes közösségét. Ebben nincs vita. A kérdés azonban nem ez, hanem az, hogy Krisztus, amikor Egyházáról beszél, pusztán egy belső, emberileg nem azonosítható, végső soron láthatatlan halmazt akar-e jelölni, vagy pedig egy történetileg megszervezett, küldetéssel, tanítással, fegyelemmel és pásztori renddel bíró közösséget. A katolikus válasz erre az utóbbi, és ezt nem a szó szótári jelentése, hanem a Máté 16, a Máté 18, az Apostolok Cselekedetei 15, az 1Tim 3,15, a Jn 21 és az egész apostoli gyakorlat támasztja alá. Az Egyház több, mint a Krisztusban hívők összessége, mert Krisztus Lelkével és kegyelmeivel telített intézmény, „egyének fölött álló és az üdvösség eszközeivel rendelkező testület is egyúttal”; sőt „rajta keresztül a láthatatlan Krisztus cselekszik látható jelekben”. Ez a mondat gyakorlatilag a látható és a kegyelmi szint katolikus egységfogalmát adja.

Most rátérek arra az állításodra, hogy Schütz „izomból” érvel, és szinte igei alátámasztás nélkül beszél az Egyház hiteles értelmező szerepéről. Ezt egyszerűen nem tartom igaznak. Schütz érvelése három szinten mozog: szentírási, ősegyházi és teológiai szinten. Először azt állítja, hogy maga a Szentírás tanúsítja: hiteles értelmezés nélkül tartalma homályba vész és veszedelmes tévedésekbe visz; másodszor, hogy az ősegyház a hitszabály, vagyis az élő egyházi tanítás fényében értelmezte az Írást; harmadszor pedig azt, hogy minden könyv értelmezésre szorul, és a Szentíráshoz kongeniális értelmező nem az elszigetelt magánszemély, hanem az Egyház. Ez nem „izomból” való fellépés, hanem egy logikai rendszerré összeálló, klasszikus katolikus ismeretelméleti és egyháztani állítás. A lényegét tekintve pedig ma sem avult el. Mert a probléma, amelyre reagál, ma is ugyanaz: vajon az Írás végső értelme a hívő magánítéletére van-e bízva, vagy Krisztus hagyott az Egyházban olyan élő, hiteles szervet, amely őrzi és magyarázza azt. Schütz válasza az utóbbira „igen”.

A 2Péter 3,6-ra tett megjegyzésed viszont jogos annyiban, hogy ott nyilvánvalóan elírásról van szó. A helyes hely a 2Péter 3,16, és ez valójában nem gyengíti, hanem erősíti Schütz állítását. Mert az apostol ott kifejezetten arról beszél, hogy Pál leveleiben vannak nehezen érthető dolgok, amelyeket a tanulatlanok és állhatatlanok kicsavarnak a maguk vesztére. Ez nem azt jelenti, hogy a Szentírás homályos és használhatatlan; azt viszont igen, hogy önkényes, képzetlen, ingatag értelmezés esetén végzetes félremagyarázás tárgyává válhat. Éppen ezt a pontot emeli ki Schütz, amikor azt mondja, hogy hiteles értelmezés nélkül a Szentírás homályba vész és veszélyes tévedésekhez vezethet. Vagyis itt nem valami külső, mesterséges katolikus betoldásról van szó, hanem magának Péter apostolnak a figyelmeztetéséről.

A Lukács 24,45-ről és az Apostolok Cselekedetei 8,30–31-ről tett észrevételed pedig azért hibás, mert hamis ellentétet tételez: mintha ami a Szentlélek kenetéről szól, az szükségképpen ne szólhatna az Egyház tanító rendjéről is. A katolikus álláspont éppen az ellenkezője ennek: a Szentlélek nem a krisztusi tanítói rend alternatívája, hanem annak isteni lelke. Lukács 24-ben Jézus nem a tömegnek, hanem az apostoli körnek nyitja meg értelmét, hogy megértsék az Írásokat; vagyis itt az apostoli tanúságtétel alapozása történik. Az Apostolok Cselekedetei 8-ban pedig az etióp főember nem pusztán belső megvilágosításban részesül, hanem Fülöpöt, az Egyház hivatalos szolgáját küldi hozzá a Lélek. Vagyis a jelenet szerkezete pontosan a katolikus tételt igazolja: a Lélek által küldött egyházi tanító magyarázza meg az Írást annak, aki azt önmagában nem érti. Nem „vagy Lélek, vagy Egyház”, hanem „a Lélek az Egyház szolgálatán keresztül is tanít”. Ezt a mintát az Újszövetség többször megismétli: Jézus maga magyarázza az Írásokat az emmauszi tanítványoknak; Aquila és Priszcilla pontosabban kifejtik Apollósnak az Isten útját; Pál Timóteust élőszóban kapott tanítás továbbadására kötelezi; Ef 4 szerint Krisztus pásztorokat és tanítókat ad, hogy ne sodródjunk a tanítás minden szelétől. Vagyis Schütz bibliai hivatkozásai nemhogy irrelevánsak, hanem nagyon is célba találnak: mind azt mutatják, hogy a Lélek és a hiteles értelmezés nem választható el egymástól.

Azt is felveted, hogy Schütz „nem élhette meg” a katolikus karizmatikus irányzatot, és ezért a Szentlélek adhatott volna neki új kijelentéseket, például arról, hogy az embernek nemcsak lelke és teste, hanem szelleme is van. Itt megint nagyon fontos egy klasszikus katolikus megkülönböztetés. A katolikus teológia nem tagadja a magánkinyilatkoztatások lehetőségét, és nem tagadja a karizmák valóságát sem. Schütz maga világosan írja: a magánkinyilatkoztatások lehetőségét eretnekség nélkül tagadni nem lehet. De rögtön hozzáteszi a döntő elvet is: nem tartoznak a hitletéteményhez, mert az apostolok korával lezárult; ezért a magánkinyilatkoztatás soha nem tehet hozzá új, kötelező, nyilvános hittartalmat a keresztény hithez. Vagyis ha valaki karizmatikus tapasztalatot él át, az lehet valóságos kegyelmi esemény, de nem jogosítja fel arra, hogy a hitletéteményt kiegészítse, vagy hogy a kétezer éves katolikus tanítást új alapokra helyezze. Schütz ezen a ponton teljesen világos: a letétemény lezárult, és a magánkinyilatkoztatások nem annak részei.

A „test–lélek–szellem” kérdésében is ugyanez a helyzet. Nem igaz, hogy a klasszikus katolikus teológia ezen a téren tudatlan vagy „vakmerően vak” lett volna, amíg a karizmatikusok valami lényeges újat nem mondtak. Schütz részletesen ír az ember szellemi lelkéről, a test és lélek legszorosabb egységéről, valamint arról, hogy az emberben az anyagi és a szellemi világ sajátos együttműködése valósul meg. Az ember több, mint test, a lélek több, mint anyag, és hogy az emberi szellem nem azonos a tudattal, hanem a testet átjáró, annak felhasználásával dolgozó szellemi lélek. Schütz pedig ugyanígy arról beszél, hogy az emberben megvannak az érzéklő és állati élet erői is, de ezek nem külön „második” vagy „harmadik” szubsztanciát jelentenek, hanem az egyetlen emberi lélek által egyesített emberi élet különböző szintjeit. A katolikus hagyomány tehát nem azért nem beszél pünkösdi módon külön „harmadik komponensként” a szellemről, mert ne ismerné Pál szóhasználatát, hanem mert az embert ontológiailag test és szellemi lélek egységeként fogja fel. A „szellem” bibliai nyelvhasználata ebben a keretben valós, de nem egy harmadik önálló lételvként szerepel.

Ezért a karizmatikus tapasztalatra való hivatkozás ezen a ponton nem döntő érv. A kérdés ugyanis nem az, hogy adhat-e a Szentlélek ma is személyes, belső világosságot. Természetesen adhat. A kérdés az, hogy ez a személyes világosság felülírhatja-e az Egyház nyilvános, kétezer éves, dogmatikailag kialakult tanítását. A katolikus válasz erre egyértelműen az, hogy nem. A Szentlélek nem mondhat ellent önmagának. Ha ő sugalmazta a Szentírást, ő vezette az apostolokat, ő őrizte meg az Egyházat a hitletéteményben, akkor ugyanő nem fog új, kötelező „kijelentések” formájában szembehelyezkedni azzal, amit korábban adott. Ezért a karizma a katolikus felfogásban mindig az Egyház mérlegelése alá esik, nem pedig fölötte áll.

Összefoglalva tehát, testvérem, a két kérdésedre a katolikus válasz világos. Az elsőre: a nem katolikus, megkeresztelt keresztények valóságos, de nem teljes kapcsolatban állnak Krisztus Egyházával; a felekezeten kívüli hívő is lehet kegyelmi módon Krisztushoz rendelve, de a keresztény élet rendes formája nem a magányos vallásosság, hanem a közösség. A másodikra: az „ecclesia” tág szótári jelentése nem cáfolja, hanem éppen lehetővé teszi, hogy Krisztus történeti, látható, tanító Egyházáról beszéljünk. Schütz nem önkényesen, nem „izomból” beszél, hanem egy koherens katolikus rendszerben: a Szentírás Isten szava, de hiteles magyarázatát Krisztus az Egyház eleven Tanítóhivatalára bízta; a Szentlélek belső megvilágosítása valóságos, de nem a tanítói Egyház ellenében működik; a karizmák lehetnek hitelesek, de nem alkotnak új nyilvános kinyilatkoztatást; és az Egyház nem puszta „felekezeti címke”, hanem Krisztus egyetlen történeti menyasszonya, amelyhez a többiek különböző fokon és különböző módon kapcsolódhatnak, de amelynek teljessége a katolikus Egyházban maradt fenn.

Ezért úgy gondolom, hogy Schütz Antal álláspontja nem avítt, nem alaptalan, és nem a jelenre érzéketlen. A kérdés ma is ugyanaz, mint akkor: a keresztény hit végső mércéje az önmagát értelmező egyéni olvasat-e, vagy Krisztus olyan Egyházat alapított, amelyben a Szentírás, a hagyomány és a hiteles tanító tekintély együtt őrzik az apostoli hitet. A katolikus válasz ma is az, hogy igen, Krisztus ilyen Egyházat alapított.

“Schütz Antal írja:

A Vaticanum megállapítja: «A hitbeli és a keresztény tanítás épületéhez tartozó erkölcsi dolgokban azt kell a Szentírás igaz értelmének tekinteni, amit az Egyház annak tart». Csaknem hittétel tehát, hogy az Egyház a Szentírásnak egyedüli tévedhetetlen és hiteles magyarázója;…”

————————————————-

Szia,

Én átsiklottam e felett a Schütz Antal idézet felett, holott nekem írtad ezt az írást, és most olvasgattam Laci 206846-s írásának az elején ezt az idézetet, és gondoltam magamban, hogy ki ez az ódon módon botor és vakmerő ember, aki ilyen alaptalan állításra vetemedik 2026-ban, azaz jelenben?

Aztán “megnyugodtam”, hogy ugyanaz a katolikus személy a szerző, akinek egyik közel 100 évvel ezelőtti írását idézted nekem linkként a nyelveken szólás kapcsán decemberben az egyik hgy-s topikban, s amire én ott annak rendje és módja szerint válaszoltam is Neked, de választ Tőled ott már nem kaptam.

Mivel Schütz Antal 73 éve éve nincs már köztünk, és az én 206836-s írásomban írtakra emiatt már érdemben nem tud válaszolni, ezért majd Neked véleményezem a későbbiekben ezeket a sorait, mert ideje tisztáznunk azt, hogy mit, kiket nevezel Te és a felekezeted “egyháznak”, mert nagy ezen a téren a kavarodás a jelenben Nálatok. 

Ha egymás mellé teszem az elmúlt pár napban ezzel kapcsolatban az AI-d által írtakat, akkor egyáltalán nem egyértelmű, hogy kiket tartasz Te itt a Földön az egyház tagjainak a jelenben?

Az ecclesia szó jelentése kb. az, hogy “kihívottak közössége, gyülekezete, gyülekezése”, ez pedig egy eléggé tágnak tűnő fogalom. Ellenben Te, Schütz Antal és a felekezeted ezt nem ebben az értelemben használjátok, hanem az “egyház” alatt valójában a katolikus felekezetet értitek.

2 kérdésemet mindezek miatt gondold át ezzel kapcsolatban, és ha meg is válaszolod, annak külön örülök:

Az ecclesia görög szó szerintem legpontosabb jelentése a “kihívottak közössége”, ez alapján szerinted az ecclesiához, azaz a köznyelvben “egyháznak“ nevezett közösséghez hozzá tartoznak a nem katolikus felekezetbe keresztelt olyan emberek is, akik maguk által vallottan szintén Jézus követői, de

1. más felekezetek tagjai, vagy

2. nem tagjai semmilyen felekezeteknek, hanem egyén szintjén hívők?

Szóval örülnék annak, ha ezt a 2 kérdést tisztáznád, mert a napokban az egyház témában írt írásaidat átnéztem ma, és van benne lehetőség szintjén ilyen és olyan válasz is írva tartalmilag az AI által erre a 2 felvetésemre.

——-

Schütz Antal pedig itt igencsak a klasszikus, a “Mi vagyunk az egyetlen hiteles egyház” jellegűen, a katolikusoktól megszokottan, mintegy “izomból” akar érvelni, szinte igei alátámasztások nélkül, és amiket említ, azok közül a 2. Péter 3.6-nak semmi köze ehhez a témához (lehet, hogy szimpla elírás), az egyik kedvenc igémnek, az általam gyakran idézett Lukács 24.45-nek meg pláne nem, és a Szent Szellem által az írásokat értő Filep Apcsel. 8.30-ban írt történetének meg szintén nincs köze az egyházhoz, hanem itt is a Lukács 24.45-höz hasonlóan csakis a Szent Szellem kenetéhez.

Schütz Antal nem érhette meg azt, hogy a katolikus felekezeten belül is megjelenik érdemben és tartósan a karizmatikus irányzat, mert a Szent Szellem adhatott volna Neki is új kijelentéseket, ahogyan a katolikus karizmatikusoknak adott az elmúlt 60 évben arról, hogy az embernek nem csak lelke és teste van, hanem szelleme is.

Szóval várom a válaszodat a 2 kérdésemre!

Előre is köszönöm,

Üdv,

VM

És ha jobban megvizsgálod az ószövetségi egyház erkölcsi állapotát, és utána megnézed az újszövetségi egyház állapotát a megszületése után csupán 60 évvel a Jelenések első 3 fejezetében, akkor egyáltalán nem azt fogod látni, hogy Jézus “ígéretei sokkal erősebbek, mint az ószövetségi analógia”, hiszen az egyházak/gyülekezetek totális romlásán durván kiakadó főpapot hallasz Jézus személyében itt erővel és hatalommal szólni és ítéleteket kimondani!" 

Most ,hogy szóba került a hét gyülekezet a Kinyilatkoztatott Próféciák könyvének 2-3 fejezetében

vizsgáltam meg alaposan a hét ekklészia kérdését a Szellem által kimondottak, vagyis a tartalmukat.

Itt a Szellem nem másokról szól, mint a tíz törzsről, akiket a hamis egyházak készakarva nem létezőknek nyilvánított , de akikhez az Úr Jézus elküldte a zsidó tanítváynait, hogy kutassák fel őket, és akikhez Péter apostol leveleit írta.

Máté 10:5 Ezt a tizenkettőt küldte ki Jézus, és megparancsolta nékik, mondván: Pogányok útjára ne menjetek, és samaritánusok városába ne menjetek be; 6 Hanem menjetek inkább Izrael házának eltévelyedett juhaihoz./ Károli/

Annyira rosszak a magyar fordítások, hogy teljesen elterelik a figyelmet az Úr Jézus kijelentésének a valóságáról.

Az Úr Jézus itt nem az igaz hittől eltévelyedett Izrael fiaira utal, hanem azokra, akiket elveszettnek hittek.

Az ἀπολωλότα (apollolota) egy ógörög szó, amely az apollymi (elveszít, elpusztít) ige befejezett melléknévi igeneve. Jelentése: elveszett, elpusztult, eltévedt.

A Jelenések 2.-3. fejezetében nem egy, hanem hét ekklsziáról van szó.

Az az Ekklészia, amely Khrisztosz testében van egyes számban fordul elő az apostolok írásaiban.

Egyértelmű, hogy Izrael házának hét ekklésziájáról van szó. 

Az eklésziákhoz intézett üzenetből is kiderül, hogy csakis Izraelitákból vannak ezek az ekklésziák,

és a nekik adott ígéretekről szólnak a próféciák.

Először is: amit itt művelsz, az nem cáfolat, hanem ködösítés. Nem a tárgyi állítást támadod, hanem ráveted magad a szavakra, mintha a fogalmi porhintés kiválthatná a történeti és egyházi valóságot. Pedig nem váltja ki. Amikor azt mondom, hogy „katolikus álláspont”, akkor nem Józsi bácsi sekrestyei benyögéséről beszélek, hanem arról, ahogyan a Katolikus Egyház önmagát hivatalosan érti és meghatározza. A kánonjog szerint a megkereszteltek Krisztusba beiktatva az Egyházhoz tartoznak; a teljes földi közösség ismertetőjegye pedig a hitvallás, a szentségek és az egyházi kormányzás köteléke. Vannak, akik teljesen be vannak épülve a látható szerkezetbe, és vannak, akik külsőleg benne vannak, de szeretet nélkül nem üdvözülnek. Vagyis a „minden katolikus” kifejezés teljesen érthető és teológiailag szabatos: a Katolikus Egyházhoz tartozó hívőkről beszél, nem arról, hogy mindegyikük biztosan üdvözül.

A következő mellényúlásod a Jelenések 2–3-ra való hivatkozás. Igen, a levél formula szerint „az egyház angyalához” szól. És? Ettől még a mondanivaló nem szűkül le egy éteri postafiókra. Maga a szöveg mutatja, hogy az üzenet az egyházaknak szól: a visszatérő refrén nem az, hogy „aki angyal, hallja”, hanem hogy „akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak”. Magyarul: a személyes megszólítás közösségi üzenetet hordoz. Ebből azt kihozni, hogy ezért nem lehet „minden katolikusról” beszélni, egyszerűen nyelvtani bűvészkedés. Nem exegézis, csak ügyetlen szemfényvesztés.

Az is fölösleges ködösítés, hogy „beletartoznak-e a csecsemőként megkereszteltek, a papok, püspökök, bíborosok, a pápa is”. Igen, természetesen. A keresztség által az ember beiktatódik Krisztus Egyházába; a kánonjog külön is beszél arról, hogy a megkeresztelt gyermek melyik egyházhoz tartozik, és arról is, hogy az Egyházban isteni rendelés alapján vannak szent szolgák és vannak laikusok. A pápa, a püspök, a pap, a szerzetes, a világi hívő nem öt külön vallás, hanem ugyanannak az Egyháznak különböző állapotai és szolgálatai. Az pedig, hogy valaki csecsemőként lett megkeresztelve, nem érv az Egyház ellen, hanem egyszerűen a keresztség természetének következménye. A megkeresztelt nem saját maga köré keresztelődik, hanem Krisztus Egyházába.

Most jön a legkomikusabb darab: a „miért neveztétek át a Római Egyházat Katolikus Egyháznak?” kérdés. Sehogy. Nem volt ilyen „átnevezés”. Ez a te fejedben létezik, nem a történelemben. A „Katolikus Egyház” megnevezés írásos tanúja már a II. század elején ott van Antiokhiai Szent Ignácnál: ahol Krisztus Jézus van, ott van a katolikus egyház. Nem a XVI. században, nem 1537-ben, nem Trident után találták ki, hanem a legkorábbi apostol-utáni korban már használták. A Katolikus Egyház mai hivatalos összefoglalása ugyanezt a hagyományt idézi, és a „katolikus” szót egyenesen úgy magyarázza, mint „egyetemeset”, „a teljesség szerint valót”.

És nem áll meg Ignácnál. A Polikárp vértanúságáról szóló korai beszámoló már „az egész katolikus egyházról szerte a világon” beszél. Jeruzsálemi Szent Cirill a IV. században kifejezetten azt mondja, hogy ne egyszerűen azt kérdezd, hol van a „templom” vagy hol van az „egyház”, hanem azt, hol van a katolikus egyház, mert ez ennek a szent testnek a saját neve. Ágoston pedig nemcsak a Katolikus Egyház tekintélyéről beszél, hanem arról is, hogy eretnekek hiába szeretnék magukat „katolikusnak” nevezni: ha valaki azt kérdezi, hol gyűlik össze a Katolikus Egyház, egyikük sem meri a saját kápolnáját mutatni. Vagyis a név nem 1537-ben pottyant le a mennyezetből, hanem évszázadokon át folyamatosan és közérthetően használatban volt. A te dátumod nem történeti érv, csak rosszul összerakott legenda.

Aztán ott van a „Római Egyház” és „Katolikus Egyház” összemosása. Ez megint hanyag fogalomkeverés. A „Római Egyház” szűkebb értelemben a római püspök saját egyházára, a római székegyházra, az apostoli székre vonatkozik; a „Katolikus Egyház” pedig az egész egyetemes Egyház neve. A hivatalos egyházi alapszövegek következetesen a „Katolikus Egyház” nevet használják az egész Egyházra: így a Katekizmus címe és a kánonjog szövege is. A „szent, katolikus, apostoli és római Egyház” forma is létezik, például az I. Vatikáni Zsinat latin szövegében, de ez nem azt jelenti, hogy az Egyházat valamikor átnevezték volna „Rómaiból Katolikussá”, hanem azt, hogy ugyanannak az Egyháznak több valós ismertetőjegyét együtt is ki lehet mondani. Nálad a jelzőből főnév lett, a főnévből rögeszme.

A „1537 előtt a római pápák nem érezték úgy, hogy katolikusnak is nevezzék az egyházat?” kérdésed tehát eleve rosszul van fölépítve. Nem „érezték úgy”, hanem egyszerűen így beszélt róla az Egyház jóval korábban is. A „római katolikus” elnevezés a későbbi protestáns polemikai közegben terjedt el mint megkülönböztető megjelölés; ezzel szemben a rendes és saját név a „Katolikus Egyház”. Vagyis éppen fordítva áll a dolog, mint ahogy sejteted: nem a „római” volt az ősi teljes név, amelyet később „katolikusra” cseréltek, hanem a „katolikus” volt az ősi egyházi önmegjelölés, míg a „római katolikus” egy jóval későbbi körülíró vagy vitázó használat. A te 1537-es rögeszmédre nincs komoly forrás, ellenben a vele ellentétes adatok egymás hegyén-hátán állnak.

Végül a kérdésed: „Hol használta az Úr Jézus vagy az apostolok a katholikosz kifejezést az Isten ekklésziájára?” A válasz az, hogy a kanonikus Újszövetség fennmaradt görög szövegében a καθολικός melléknév nem szerepel így az Egyházra alkalmazva. Csakhogy ettől a te érved még mindig gyenge, mint a harmat. Mert abból, hogy egy későbbi, pontosító egyházi műszó nem szó szerint ugyanabban az alakban szerepel az Újszövetségben, semmi nem következik ellene. A keresztény hit nem egy papagájvizsga, ahol csak az számít igaznak, ami ugyanazzal a szóalakkal már az első oldalon előfordul. Az számít, hogy a szó hűen nevezi-e meg a kinyilatkoztatott valóságot. Márpedig a Katolikus Egyház Katekizmusa pontosan ezt mondja: a „katolikus” azt jelenti, hogy egyetemes, mert Krisztus teljessége van jelen benne, és mert minden néphez küldetett. Ez nem idegen toldás, hanem az apostoli hit fogalmi kifejtése.

Ráadásul még a saját kérdésed logikája is visszaüt rád. Ha csak az volna megengedett egyházi önmegjelölésként, amit Jézus vagy az apostolok ugyanazzal a szóalakkal használtak, akkor félre kéne söpörnöd a későbbi hitvallási nyelv jó részét is. De ezt nyilván nem vállalod, mert akkor az egész keresztény dogmatikai nyelvezetből alig maradna valami. Tehát nem a módszeredet követed, hanem csak alkalomszerűen előrántod, amikor úgy véled, hátha lehet vele egy olcsó ütést bevinni a Katolikus Egyháznak. Csakhogy ez az ütés levegőt talált.

Az igazság sokkal prózaibb és sokkal kellemetlenebb a számodra. A „Katolikus Egyház” név nem késői római marketingfogás, nem 1537-es címkecsere, és nem valamiféle pápista kozmetika. Ősi, korai, folyamatosan tanúsított megjelölés. A „Római Egyház” valódi és tiszteletreméltó cím, de nem az egész egyetemes Egyház kizárólagos neve. A „római katolikus” pedig későbbi megkülönböztető formula, nem a történet kezdete. Te pedig mindezt egyetlen gomolyagba gyűrted, aztán diadalmasan lobogtatod, mintha cáfolat volna. Nem az. Csak azt mutatja, hogy a történeti anyaggal hadilábon állsz, a fogalmakat összecseréled, és amikor sarokba szorulsz, a szóhasználat körül kezdesz kaparászni, hátha ott találsz menekülőnyílást. Nem találtál.

Egyszerűbben: nem az történt, hogy a „Római Egyházat” valamikor „Katolikus Egyházzá” keresztelték át, hanem az, hogy az Egyház kezdettől katolikus volt, és ezért katolikusnak is nevezték; Róma pedig ennek az egyetemes Egyháznak a látható egységközpontja lett Péter utódában. Te meg egy késői, részleges, vitás jelzőt próbálsz ősnévvé felfújni, miközben az ősi nevet próbálod gyanússá tenni. Ez nem történelem. Ez csak rossz vita-technika, felhangosítva.

Jajj Laci, hát sokkal trendibb “katholikosz”-nak, azaz “egyetemes”-nek neveznie magát valakinek/valakiknek, mint csak Rómainak, vagy Görög-Keletinek…

Hidd el, jól ki volt ez találva 1537-ben, hiszen akkor már 2 évtizede tombolt valamiféle “protestálós szektás hóbort” mindenfelé, és Pázmány, aki Péter is azt kellett, hogy megírja a Vatikánnak, hogy biza a magyarok megmaradt országában ez az új divat 90% körüli mértékben terjedt el a hívek körében.

Cselekedni kellett, és cselekedtek is, és ennek volt az egyik jele ez a szintlépés, a magukba szállás helyett. Ahelyett, hogy aszonták volna, hogy valszeg valamit tényleg rosszul csinálhattunk, ha ilyen mértékben szerettek ki belőlünk emberek hipp és hopp…

Emiatt volt ez 1537-ben kijelentve és nem 100 évvel korábban vagy később…