Keresés

Részletes keresés

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44063

Ligeti Éva

 

 

A SZÓ KEVÉS

 

a

szó

kevés

elmondani

mi az, mi fáj

a szó elszáll

akár egy

suhanó

sirály

ma

akár egy

búgócsiga is

lehetnék, kit élet

keze forgat, pedig szeretnék

megállni saját lábamon, botladozva,

de a magam útját járni, omladozva, mint egy

kapkodva összetákolt épület, inog a lábam is, fejemben

révület, mégis, sorsomról dönthessek saját magam, kábaságom

megtántorít, szédelegve tévelygek tova, hova még lehetne menekülni

magam elől, s előletek, félek, minden nap ígérem, erős leszek

kihívás minden probléma, reménytelen helyzetben is van

kiút, s ha kemény velem az élet, hát, legyen! majd

megmutatom, hogy elbírok minden terhet, nem

kutatom okát a bajnak, cipelem a keresztem

de kallódó álmaimat nem eresztem

hit, remény és szeretet vezérel

érzem, minden mozdulat

fáj, ezer sebből

vérzek

a szó

kevés

elmondani

mi az, mi fáj

a szó elszáll

akár egy

suhanó

sirály

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44062

Ligeti Ernő

 

 

ERNYEDT VERS

 

Az emberélet útjának felén

megállok én is, hosszan eltűnődve,

emléki rajnak galambja és ölyve

fáradt szárnnyal felhőzik elém.

– Égtem örömben, hervadtam haragban,

s amit akartam, azt fel nem lelém.

Embert kerestem, embert és nem én

vagyok oka, hogy magam maradtam.

 

Álmot gyerekkor halk rokkája foszt,

de férfialmon szétpereg a mák

s aki hozzám sohsem volt barát,

Erdélyt vigyázom, mint az árva poszt,

hulló követ és hallgatag avart,

e lomha várost és a Kis-Szamost,

– a félig elmúlt élet ez – ha most

elmehetnék. Minden visszatart.

 

Máglyát az ifjú élet itt rakott

az asszonyért, e tájon verte kín

kölyökszívem és első verseim

a helyi lapban leltek ablakot.

Rajtuk keresztül néztem a jövőt,

– szavak, ti balgák, szemek, ti vakok –

azt hittem, végig lángol a napod,

ma sírva látom, csak a bú örök.

 

Hurrát kiáltott minden kis ideg

a karjaimban s tüdőm riadót.

Csupa izzás. Vajon mi adott

iramot a vér ütemeinek?

Minden léptem immár tétova,

szemem fénye üveg és hideg.

Remény, öröm, fájón ellibeg

s ami elmúlt, béfedi moha.

 

Sorsom immár: szederinda sors:

kúszni lassan városom kövén.

Téglák között pusztul a növény,

nem nő ki szála, marad béna, torz,

tépett gyökér, száz mély seb benne ég,

költözni őtet nincs számomra gyolcs.

Pálmának indult, lőn belőle korcs,

sasnak indult s lőn kopott veréb.

 

 

Hazahív a hűség [211-212.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44061

Ligeti Ernő

 

 

MEGVÉD A JÓSÁG

 

Az én szívem jóságos és igaz.

Pörölycsapások összevissza verték,

gálya-évek szennyük odamosták,

és nincs vigasz,

hogy tisztul már a fogság,

de áll a szív, de szívós, mint a vas,

       és zengve hordja terhét.

 

Ember vagyok, és templom: a szavam.

Eb, ha szűköl, nyújtott nyelve nyálas:

nem én vagyok. Az én derekam ép,

szennyes arany,

mégis: ékszer, mégis, mégis: ék,

bitang szemétre elkerült virág,

       de mégis csak virág az.

 

Mert hűvös csillag hunyorít felül:

Zord büszkeség, kit dudva el nem ér,

és mélyen, pincék alján gyertya ég,

alázat ül,

alázatom, a könnyes, ősz cseléd,

s e két tüzekből összeforr szívem,

       magasság és meredély.

 

Az én szívem jóságos és szelíd.

Bután dobálja erre-arra minden,

s e piszkos árból nincs kiút bizony,

öklök verik

s rugdossák garádicson.

– De áll a szív, megvédi jóság

       s az ég nevet győzelmeinken.

 

 

Magyar Szó, Tavasz, 1919-1920. [135-136.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44060

Ligeti Ernő

 

 

A VÉGTELEN ÁHÍTATA

 

Meghalunk, de hűlt pillánk megett

új szféráknak fénye fellebeg,

mert bízom abban, hogy a végtelen

nem léha szó, de súlyos értelem.

 

Nem tréfa az, de vérrel írt szabály:

Új élet, új forma a halál.

Vallás, dogma nem is érdekel,

nekem tudománynak érve kell!

 

Spektrum, villany, éter és atom,

példák arra: sosem tudhatom,

hol a kezdet, hol vagyon a vég,

ember szeme nem lát oda még.

 

A múlt költőt könnyű fűszerek

érdekelték. Engem: műszerek.

Benne: Isten. Engem átitat

nehány tudós. Ez is áhítat!

 

Ami benne érzés volt, nekem

fontosabb, mert agyamból terem,

s indukciók szűrik le a hit,

örök mozgás élő tanait.

 

Nyugodt arccal nézem, ami jő,

nekik: talmud, nekem: tér s idő,

ez se biztos, az se. De az áll:

halottas ing még nem a halál.

 

Mi szép, mi nem, mi rossz, mi nem, mi jó:

hipotézis, reflex, fikció.

Csak azt tudom: végtelen az út.

– Nekem elég. Másnak ez se jut.

 

 

Magyar Szó, Tavasz, 1919-1920. [134-135.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44059

Ligeti Ernő

 

 

HA TÉRDELTEM, MOST MEGEDZVE ÁLLOK

 

Nem zúgolódom és nem prézsmitálok,

sírással többet már nem vétkezem,

kinyújtom néha fáradt két kezem,

megáldom ezt a mégis szép világot.

 

Sorsom nem lesz zord kút, téli árok,

sötét csatorna, dermedt jégverem,

halálon át kígyózott életem,

s ha térdepeltem, most: megedzve állok.

 

Az élet kedvét vígan ápolom

napról napra zöldebb sátorom,

lesz valakim, aki megvigasztal.

 

S oly mindegy, hogy hova visz az út:

vonatunk a nyílt mezőre fut,

avagy meg se mozdul egy arasszal.

 

 

Magyar Szó, Tavasz, 1919-1920. [133-134.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44058

Lezsák Sándor

 

 

MÁRCIUS

 

Romlik a tél, március szellőztet

rongyos fóliabokrot, betonoszlopokat,

drótkerítést, s a Kertből kifelé

gördül a gömbölyű ördögszekér.

Micsoda tavaszi Respublika! Csillagot

rúg most Európa, de tisztul a Kert,

s pocsolya-szemekből hiába figyeli

a félhold Személyem Köztársaságát,

úgy élek már, olyan védtelen méltóságban,

titkomat szélnek eresztve, amilyen

nyugalomban március pontos híreket mond:

a fákra lomblevelet, madarakat,

a mezőre virágot, méheket és kicsi

kölköt a rókaverembe, az égre mennydörgést,

a földre frissítő záport, napfényt,

májusi szeretőre fűszoknyát!

 

 

Szabadság, szerelem!, 1978 [68.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44057

Lévay József

 

 

GONDVISELŐ JÓ ATYÁM VAGY…

 

Gondviselő jó Atyám vagy,

Ó, én édes Istenem,

Látom én, hogy minden elhagy

E világon, csak te nem!

Hozzád vágyom, benned élek,

Üdvöt mástól nem remélek.

 

Mint az alélt bús virágra

Megújító harmatot,

Vérző szívem fájdalmára

Csak te hintesz balzsamot.

Könnyű sorsom terhe rajtam,

Ha imára nyílik ajkam.

 

Rám-rám derül ismeretlen

Utamon egy kis öröm;

Azt is a te véghetetlen

Jóságodnak köszönöm;

Hálakönnyem tündöklése

A te neved hirdetése.

 

Gyenge vagyok, lankadoznak

Buzgóságom szárnyai,

Bármily híven vágyakoznak

Színed elé szállani;

Ó, adj erőt, hogy míg élek,

Egyedül csak néked éljek!

 

Ó, add, hogy ha majd bevégzem

E mulandó életet,

Lelkem tisztán és egészen

Egyesüljön te veled.

El ne vonjon semmi többé,

Tied legyek mindörökké!

 

 

Templomablak [39.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44056

Lévay József

 

 

MIKES

 

Rodostó, 1758

 

Egyedűl hallgatom tenger mormolását,

Tenger habja felett futó szél zúgását,

Egyedűl, egyedűl

A bujdosók közűl

Nagy Törökországban;

Hacsak itt nem lebeg sírjában nyugovó

Rákóczi nagy lelke, az eget csapkodó

Tenger haragjában!

 

Peregnek a fákról az őszi levelek,

Kit erre, kit arra kergetnek a szelek

S más vidékre száll a

Csevegő madárka

Nagy Törökországból:

Hát én merre menjek, hát én merre szálljak,

Melyik szögletébe a széles világnak,

Idegen hazámból!?

 

Zágon felé mutat egy halovány csillag,

Hol a bércek fején hókorona csillog

S a bércek aljában

Tavaszi pompában

Virágok feselnek...

Erdély felé mutat, hol minden virágon

Tarka pillangóként első ifjúságom

Emléki repkednek!

 

Ah! mért nem szállhatok hozzád szülőföldem,

Mikor minden bokrod régi ismerősem!

Mért vagy szolgaságban,

Gyászos rabigában,

Oly hosszú időkig!?

Ha feléd indulok, lelkem visszatartja

Az édes szabadság bűvös-bájos karja,

Vissza, mind a sírig.

 

Itt eszem kenyerét a török császárnak,

Ablakomra titkos poroszlók nem járnak

Éjjeli setétben

Hallgatni beszédem’

Beárulás végett...

Magános fa vagyok, melyre villám szakad,

Melyet vihar tördel, de legalább szabad

Levegővel élhet.

 

S egyedűl hallgatom tenger mormolását,

Tenger habja felett futó szél zúgását

Egyedűl, egyedűl

A bujdosók közűl,

Nagy Törökországban,

Körülöttem lebeg sírjában nyugovó

Rákóczi nagy lelke, az eget csapkodó

Tenger haragjában.

 

 

A magyar költészet an-

tológiája [400-401.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44055

Lévay József

 

 

ARATÁS

 

Mélázva űlök

Puha fészkemben;

Ó, be szeretnék

Kirepűlni innen,

El messze, messze!

Virányán bolygani

Szabad mezőknek,

Kezet nyujtani

Az anyaföldnek,

Ha éreznék rá

Módot, erőt,

Mint volt apámnak,

Az ős természet

Boldog fiának,

Rég, rég ezelőtt:

Meleg napfényben

Nekivetkezve

Szórni a földbe

Veritékezve

Bőven a piros

Búza-magot,

Remélve, várva

Dús aratásra

Sűrü keresztet

S otthon a szérűn

Magasra eresztett

Nagy asztagot.

    Mikor a tél eljő

S tarlott mezeinkről

Mindent beterelget

S hóviharos felhő

Borítja egét:

Egyszerü hajlék

Tűzhelye mellett

Érezni nyájas

Rokoni körben

A szeretetnek

Áldott melegét.

Élni nyugodtan

Élni vidáman

Azzal, mit a nyár s ősz

Tárháza adott,

Sejteni, várni

Téli borúból

A közelítő

Tavaszi napot.

S bízva imáink

Nagy erejébe,

Egy-egy szent könyvet

Venni elő

S tenni sorsunkat

Annak kezébe,

Aki felettünk

Gondviselő. –

Hajh! az ábrándot

Elkésve szőttem,

Az élet már egy

Puszta előttem,

Áldatlan ugar,

Dísze, virága

Nem búzavirág,

Csak lenge avar.

Egy szögletben

Ottfeledetten

Túl-érett kalász

Foltocska maradt;

Én vagyok az, – látom

S nyugodtan várom,

Jön az arató

És learat.

 

 

Új aranyhárfa

[423-424.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44054

Lévay József

 

 

TERÍTETT ASZTAL

 

Még itt van a nyár; fénylik a vidék,

Az ősz fuvalmát nem érezni még.

Hegyet, völgyet, mezőt öröm lep el,

Mindegyik együtt szinte ünnepel.

A hegytetőről szerte-széttekintek,

Rám mindenütt áldott jelekkel intnek.

Itt áll, mi eddig csak remény vala,

A természet terített asztala.

 

Lent a mezőn a tápláló kenyér

Sűrű keresztje véget alig ér.

Emitt a fák a lankás oldalon

Érett gyümölccsel rakva gazdagon.

Feljebb egymásra már pirulva néznek

A gondüző bort ígérő gerézdek;

A csüggedő ember már bízni mer,

Hogy vállain könnyebb lesz a teher.

 

Készítni e sok szép ajándokot,

Egymással ég és föld kezet fogott,

Egyiktől fény, kövér eső s meleg;

Másik termő keblét nyitotta meg,

Dajkálta őket az anya-természet

Gondja alatt pezsgő élet tenyészett

S amit közös jóságuk titka szült,

Most íme mind szemünk elé került.

 

Terített asztal vendégekre vár,

Kik rég várnak e pillanatra már,

Járulnak is ki távol, ki közel,

Mint egy ünnepre, úgy érkeznek el.

Hű gyermekit kegyes szóval kinálja

A magasból az ég és föld királya.

Jelenti a szó, mely mennyből ered,

Hogy ő igaz s hogy bennünket szeret.

 

Jövel munkás nép! az idő siet,

Legyen most itt az első hely tied,

Kapát, kaszát kik hűn forgattatok,

Gondoskodott az ég ma rólatok.

Arcotokról kemény rögek porába

Nem hullongott a verejték hiába:

Jutalmául legalább egy komor

Télen át megkimél tán a nyomor.

 

A gazda is vegyül a nép közé;

Az asztalnál a legfőbb rész övé,

Övé a föld, övé a drága gond,

Kalásztenger gyöngyszemet néki ont.

Jószivüleg tekintse jó előre,

Ha egy kevés másnak is jut belőle.

Adott jóval szegény lesz gazdagabb,

De aki ád, az százszor boldogabb.

 

Koldúsok! bár későn érkeztek is,

Az asztalról hull morzsa nektek is.

Hisz annak örvendő vendége mind,

Az égre gondol, ha rátok tekint.

Áldó szavát bús ajkatokra adja

A könyörület egy-egy jó falatja.

Elhiszitek, egy pillanatra bár,

Hogy ti is éltek, s öröm néha vár.

 

S lássátok vendégül a jó anyát,

Minnyájatok szülőjét: a hazát.

Ki annyi bút bajt oly régen emel,

Egy ünnep-évet méltán érdemel.

Hasson fülébe innen a kiáltás:

Hogy országos legyen az asztal-áldás.

S mely szivében már-már csak pisla fény,

Erős lángra lobbanjon a remény.

 

 

Új aranyhárfa, 1908 [348-349.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44053

Lévay József

 

 

ALFÖLD

 

Üdvözöllek, alföld tenger-sík határa!

Örül a szívem, hogy látlak valahára,

Hogy sátromat én is felüthettem nálad,

S lelkem, gondolatom rajtad szállva szállhat.

 

Vágyva nézek szélyel végtelen rónádon,

Messze látok, de a végit mégse látom;

Ahol vége volna, ott az ég kezdődik,

S veled szerelmesen összeölelkőzik.

 

Itt-amott fehérlik egy-két falu tornya,

Fáradt utas szívét maga felé vonja,

Némelyik csak itt van, olyan közel látszik,

De míg tövéhez érsz, mehetsz még odáig.

 

S messze, hol az ember már semmit se várna,

Valami setétlik magasan – a Mátra,

Csak úgy rémlik elő a távoli ködből,

Mint halovány emlék rég elmúlt időkből.

 

Óriási tükör délibábos pusztád,

Melyben a nagy Isten szokta nézni arcát;

Rólad, hogy teremtett alkotó kezével,

Hegyet s völgyet elfútt, úgy teríte szélyel.

 

Rámád köröskörül a menny boltozatja,

Bájos képedet az hűn karolva tartja,

S tévedező szemem bárhova tekintsen,

Egész mivoltodban semmi cifra sincsen.

 

Egyszerű vagy nagyon, s mégis oly igen szép,

Hogy rajtad a vándor bűvölten tekint szét,

S ha pusztádon a szem nem találna tárgyat,

Költesz a lélekben emléket és vágyat.

 

Rajtad a képzelet száll, teremt merészen,

Új világot alkot, új életre készen

S nem sejti mezején e szabad világnak,

Hogy ott a síkon túl sziklabércek állnak.

 

S nem csupán szép vagy te, szép alföldi róna,

Mit érne szépséged, ha magában volna!

Jó is vagy szerfölött, úgy hogy barátságod’

Nem könnyen felejti, aki egyszer látott.

 

Mondod a Tiszának néha víg szeszéllyel:

,,Nosza fiam! pillants a két parton szélyel!”

Nem kell kétszer szólnod, a szót kapva kapja

S jobbra, balra széled, s nyargal szőke habja.

 

Téreit befutja a termő mezőnek,

Hol a tiszta búza tölt kalászi nőnek,

És hogy a gazdának ne legyen rá gondja,

Letakarít mindent, s a termést behordja.

 

Egész tengerré lesz a nagy jószívűséged,

Meglágyítod vele a kemény vidéket;

Magadhoz szorítasz minden útonjárót,

S hiába kergeti a Szikrát, a Rárót.

 

Bánatát elűzni, hogyha nem is várja,

Fejedelmi zenekar áll szolgálatára,

Érzékeny nótát zeng mindenütt fülébe

A nyári levegő röpke szúnyog-népe.

 

Mikor pedig a nap elfárad az égen,

És lángszekerével nyugalomra mégyen,

Fölkeresi az éj a sík pusztaságot,

S terít rá bűbájos fekete palástot.

 

Megváltozik minden, egy új világ ébred,

Tündérek világa, titkos álomélet...

Szépségeit félig a valóság adja,

Félig a képzelet élénk rajzolatja.

 

Egy-egy kósza madár suhan el fölöttem,

Szárnyütése hallik fenn az őszi ködben;

Majd a rét, a nádas őslakóit hallom

Szólni, zúgni, búgni ezerféle hangon.

 

A kolomp, a csengő néha csendül egyet,

A gulyás, a juhász távol messze fektet...

Pásztortűz világít itt-ott a sötétben,

Már csak alig pislog, mert van alvófélben.

 

S vékony felhőiből a hold is kipillant,

Megpendül kezében az ezüstszarvú lant,

Bátran zengedez, mert tudja, hogy e tájon,

Nincs holmi poéta, aki rácsudáljon.

 

És a lélek csendes ábrándokba mélyed,

Midőn így hallgatja a pusztát, az éjet.

Szent megilletődést hinteget reája

E zsibongó élet szent harmóniája.

 

És merengvén, látja (vagy csak látni véli),

Mint lebegnek vígan a vidék tündéri,

Hogy’ fürödnek a tó ragyogó vizében,

Midőn közel s távol senki sincs már ébren.

 

Fürge szellő repdes, víg, csapongó szárnyas,

S kérve suttog hozzá a busongó nádas,

Üzenetét küldi bércek fenyveséhez,

Távol rokonához, hív szerelmeséhez.

 

Üzeni, hogy búsúl, hogy eped utána,

Hogy e pusztaságon nincs egy jó barátja.

S a szellő fogadja könnyű esküszóval,

Hogy menten ott terem a szerelmi szóval.

 

Ah! pedig a csalfa csak mosolyog rajta,

S mindenütt illatban fürdik szomjas ajka,

Mámoros lesz végre, és szemét lezárja

S várhat a válaszra a szerelmes árva. –

 

Szép is vagy, jó is vagy, kedves pusztaságom!

De tőled én mégis más vidékre vágyom,

Oda, hol vidámabb az égbolt felettem,

Oda, hol friss a lég, oda, hol születtem.

 

Hol árnyékos erdők, szellős hegyek várnak,

S barátságosb képe vagyon a világnak;

Hova kezed nyújtod, mintegy ölelésre,

Honnan alig látlak, s nem vagy messze mégse.

 

Innen üdvözöllek, innen énekellek,

S azt sem igen bánom, ha nem igen kellek;

Azért csak itt hagyom e köszöntést nálad,

Tudom, hogy elbírja széles, erős vállad.

 

 

A magyar romantika [335-337.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44052

Lévay Botond

 

 

A HORTOBÁGYI CSÁRDA

 

A vígadó sóhajokba fojtott ökölcsapások

már leperegtek e mész-héjú falakról,

mint a persely-hozamú földekbe

elvetendő búzaszemek.

Embereink évente aratják

az arany-csörgésű gabonát,

kik már megtanultak beállni eső ha esik

a cseréptetős ereszük alá;

s itt a csárdában kedély-tükrű poharakból

isszák az áldomást

            dagadó zsákok hasára.

S nem kerékagyig-sáros

rakoncátlan taligás-gebékkel

vagy sós szélben vitorlaként feszengő

ekhós szekéren

            érkeztek meg

az uradalmi gulya kolompjától

az éhség-fokosú napszámosok és kubikosok,

vállaikon gémeskútak ágával

verejtékké fagyott nincstelenséget cipelve

üres kemence-poklú család elől.

 

Mert mára kinőttük a betyáros gunyánkat,

és villanyfényben fürdünk,

folyó-vízben látjuk magunk

s az okuló szél könyveket lapoz,

de a holnapnál még ma is kisebbek vagyunk.

A töretlen kukoricánkat az őszi varjak ne csíphessék;

mélyebbre hasítsunk az ekevassal,

és tudjuk, merre tartanak az izmos barázdák

ha gerincük el is tünik a termékeny síkon,

és éhes gépeinkkel talpra áll majd

a megfordított híres délibáb.

 

 

Hortobágy mellyéke [192-193.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44051

Létay Lajos

 

 

CSAK HÁZ, CSAK UDVAR

 

Csak ház, csak udvar, semmi más

maholnap a szülői ház,

csak tárgy, leltári tétel,

csak ennyi s ennyi négyszögöl,

kerítés, pince: kő kövön,

csak kert, sok ribiszkével.

 

Csak ennyi. Hogy volt ez nekem

őserdőm, tündér rejtekem,

nem-fogyó kincsesbányám?

Az volt pedig, part, kikötő,

boldog sziget – remegtető,

vad évek óceánján.

 

Mennyi mindennel rakta meg

pántos ládámat, szívemet,

mennyi fűszerrel, sóval!

S ha fogytán volt a rakomány:

– Ne bánkódj, ifjú kapitány,

gyere! – szólt biztatóan.

 

Hej, kakastejes, lágy kenyér,

nem kóstollak meg többet én,

nincs már ki süssön nékem!

Jövök, de nincs mit elvigyek,

jövök, de a kis kert hideg,

csak a gyep nő kövéren.

 

Csak ház, csak udvar, semmi más

maholnap a szülői ház,

alig több, mint az ára,

eladni-megvenni lehet:

ki lelke volt, oly messze ment,

emlékem se találja.

 

Be kopár is lesz a világ,

ha nem többek, csak fák a fák,

csak lomb a lomb, nem fészek,

nem búvóhely is, nem meleg

kosár, mely szökken, fellebeg,

ha hágcsójára lépek. –

 

Ülök a régi küszöbön,

de majd hogy meg nem köszönöm,

hogy pihentet, marasztal.

Itthon vagyok, de nem verem

fel a házat, istentelen,

s nem kurjongat az asztal.

 

Hallgatom pontos szívemet:

ver, dobog, küldi az erek

csatornájába vérem.

Egyformán, hogyha jön a nyár,

egyformán, hogy ha tovaszáll

a fecske fenn az égen.

 

 

Tűzkör [44-45.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44050

Létay Lajos

 

 

HA KÉPEN LÁTNÁD

 

Ha képen látnád azt a fát amott

a partsoron, a habzó víz felett,

amint az ég tisztásán áthajolt,

mögötte kék, violaszín hegyek,

tán órákig állnál a kép előtt

ámuldozva: be tündérfényű táj,

hol van vajon, miféle messze-föld

rejtegeti, miféle óceán?...

 

Süt ott a nap. Nyár van. A lomb körül

kergetőző, bújócskázó rigók.

Porzik az ég, csillámló toll röpül

(szinte hallod a részeg dáridót),

a július nehéz arany borát

issza a lomb, az eltikkadt levél,

s lassan-lassan elnehezül az ág,

földre húzza az omló, sűrű dél.

 

Káprázva állsz: a szemközti mezőn

ma kezdődött éppen az aratás;

lágy szél suhog, s egyszerre zizegőn

megrezdül a pirosra ért kalász,

peng a kasza s egy telt kéve alatt

a korsóban otthoni víz kotyog,

már hajolnál, hogy enyhítsd szomjadat,

mert vad tüzek perzselik homlokod.

 

S csak állsz, csak állsz a nyári kép előtt,

s találgatod, miféle táj lehet,

hol szikráznak így tornyos háztetők,

hol kongják így harangok a delet?

Elképzeled: ott állt a régi vár,

ma is dereng még egy-két bástyafok,

pár csipke-fal... Ugye kiállanál,

ha jönnének új barbár támadók?

 

Folyjon, ha kell, mint régen folyt, a vér,

de éljen, de viruljon itt e táj,

fodrosodjék a fákon a levél,

nap csillanjon a gyermekek haján,

mint most, mikor a dongós július

bezümmögi az utcát, a teret,

s míg sóvárgod, hogy lángjába kijuss,

mind újabb s szebb színeket gyújt neked.

 

Jönnek feléd a lányok, a fiúk,

munka után jókedvűn, boldogan;

csalja őket a zegzugos kisút,

melynek annyi pázsitja, lombja van,

nevetgélve jönnek a kaptatón

az álomtól ellustult fák alatt,

száll a kedvük frissen, fiatalon,

hisz úgy süt még, oly fenn jár még a nap!...

 

Indulj velük! Ím itt e könnyű bot,

neked faragtam, támaszkodj vele.

Csak pár lépést... s el is hajíthatod:

virágok közt kereng a völgybe le,

virágok állnak buktatót neki,

ösvényeken, kerteken csattog át,

s ahogy leér, hallod, megzengeti

a partokat s a hidakat tovább...

 

Ha képen látnád azt a fát, talán

órákig is elnéznéd szótlanul,

találgatva, hol az a drága táj,

hol az a rét, amelyre lombja hull,

s ládd, itt susog, kezemmel érem el,

vállamra dűl e kis, semmicske fa,

s hallom, amint lombja közt énekel

a világ legszebb hangú madara.

 

 

A végtelen mondat [55-57.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44049

Létay Lajos

 

 

TŰNŐDŐ

 

Citromlepke lebeg át a kerten,

Meg-meglibben a dohányvirág.

Szemem semmiségeken felejtem.

Csönd van. Senki nem hív, nem kiált.

 

Annyi minden van s volt a világon,

tűnődöm, én vajon még vagyok?

Mennyi volt a valóság, az álom,

élni még vagy halni volna jobb?

 

Arcomat én már kezemre hajtom,

elfödni kudarcom, szégyenem:

mért hittem, hogy küszködve, kitartón

a világ majd jobb lesz énvelem?

 

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44048

Létay Lajos

 

 

NEM VOLT HIÁBA

 

Körüllebegsz

tán nyírfa lengedez

ezüst ágakkal a szobában

törzse fehér

hogy megremegjek én

átkaroljam

s reátapadjon szájam.

Miféle rét

küldi leheletét

hogy beszívjam

és véghetetlen

betelhetetlen szomjjal

tovább tovább kívánjam?

Te vagy a rét

Te vagy a fa

és annak minden ága –

Mit súgjak én

füveidbe leveleidbe még

hogyan vesszek beléd

Te drága?

Itt aludnék

s itt ébrednék fel

Téged ölelve rád hajolva

amíg hajnalosra pirulna

melled

vállad

szép domb-világa –

de őrzöm a pillanatot

mikor itt vagy

és nem vagy itt –

És bárhogy is

elszomorít

akárhogy is elszomorít

minden búcsúnk

sötét virága

az életem

az életed

tudom

nem volt hiába.

 

 

Hozzád szóló szavak [60-61.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44047

Létay Lajos

 

 

SEJTELMEK

 

Ma oly boldogan ébredtem fel,

mintha fogtam volna kezed,

oh, be ragyogó volt e reggel,

minden reggelnél reggelebb.

 

Mire gondoltam volna: élek,

meleg az ágy és nyugtatón

szólnak rám álmok, szenvedélyek,

akár tovább is alhatom.

 

Simogass át a másvilágba,

simogasd át az arcomat,

hogy szemem lehunyva is lássa

szépségedet, mi itt marad.

 

Veled legyek még tovatűntén

életemnek – oly múló már!

mint árnyék a sima tó tükrén,

ha száll fölötte egy madár.

 

 

Hozzád szóló szavak [52.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44046

Létay Lajos

 

 

EGGYÉFORT TENYEREK

 

Mint ahogy összeillik két tenyér

és egymást szorosan fedi,

nem te vagy Te és én se vagyok Én,

vagyunk Egytest halmai, völgyei.

 

Én így szeretlek: s lásd, ez tán elég,

hogy megérezd benne a lényeget,

nem kell rá szó, a hangtalan beszéd

több nekem és tudom, hogy több Neked

 

minden szónál: eggyéforrt tenyerek

vagyunk és ezt sohse tépheti szét

semmi. A Sors örökre összetett

s rajtunk tartja varázslatos kezét.

 

 

Hozzád szóló szavak [38.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44045

Létay Lajos

 

 

BIMBÓS BOKOR

 

Nézem a japánbirset nemsokára

kinyílik rózsaszín a bimbaja

rád gondolok tán Te is kinyílsz drága

kinyílsz nekem szerelmem szép virága

holnapra már de hátha máris mára

Siettetném az időt merre jár a

nap hogy csak ballag mint a juhász nyája

kapunk előtt mit zártunk éjszakára

és szállt a por szállott a gyapjas pára

hullámokban meglátlak valahára

én kedvesem s mi lesz a gyapjak ára

Tébolyultan várok Rád bimbajára

kényes birsem alkonyatom csodája

csodám hitem kit annyi kert hiába

részegitett s tört vergődni hiába

Téged látlak érted vagyok még mára

s holnapra tán bokrodnak illatába

hajolva míg egy hajnal hasadtára

meg nem szólal a pásztor furulyája…

 

 

Hozzád szóló szavak [33.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44044

Létay Lajos

 

 

HÚSVÉTI REGGEL

 

Bármerre nézek, Te vagy ott,

a kávéscsésze mosolyog,

a virágos szalvéta rebben,

virágok nyílnak a szemedben.

 

Húsvétokat üzensz nekem,

boldog feltámadásokat,

(függtem elég kereszteken!)

hozzám hajló Magdolna vagy?

 

Mi vagy nekem? Az életem!

ami élni még megmaradt.

Koszorúnak a fejemen

érzem simogatásodat.

 

Érezlek, látlak, boldogabb

vagyok, mint bárki bármikor,

teríted az asztalomat –

Te vagy közepén a csokor.

 

 

Hozzád szóló szavak [32.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44043

Létay Lajos

 

 

SZÍVKÖZELBEN

 

Mondd meg, miért szeretsz Te engem,

miért vagy nekem földi mennyem,

hogy sohse kelljen sóvárogva

néznem istentudj csillagokra,

mert itt vagy mindig szívközelben,

hogy az ég magához öleljen

bármi gyötrelmes pillanatban,

mikor már-már sárba ragadtam

s nincsen kiút, nincsen sehol más

végvár, csak a sír a megoldás –

s akkor Te, két karod kitárva

szólítsz: repülj énhozzám, drága!

S bepólyálsz, ahogy csak Te tudhatsz,

szerelembe, bársony puhába.

 

 

Hozzád szóló szavak [22.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44042

Létay Lajos

 

 

LÉGY VELEM MINDIG

 

Micsoda Okosság vagy

nem tudok olyat szólni

hogy ne legyen rá válasz

Te okosabb szavad

kellesz nekem tanácsnak

kellhetnél a világnak

így sokkal jobban menne

a lét hullámai

szépen elsimulnának

bánná magát a bánat

s csak örömmel teli

lenne minden zegzug

a barlang

fényektől dagadozva

fogadná a sötétet

terjednének a rétek

a zord sziklák felé

mennénk kéz kézen fogva

s nem kellene keresse

lábunk, hogy milyen nyomba

lépjen tudnók az utunk

a végtelenbe vinne

össze-összehajolva

Te kellesz nekem mindig

Te kellesz nyiladozni

Érted gyúló örömre

itt lenni közelemben

itt lenni távolokban

mikor a kezem érez

mikor a gondom elfut

messze csillagkörökbe

szólj hogyha rosszat mondok

hívj hogyha nem kiáltlak

légy velem mindig mindig –

Veled leszek örökre.

 

 

Hozzád szóló szavak [17-18.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44041

Létay Lajos

 

 

VERS ÉS VALÓSÁG

 

Fél éjszakán dédelgettem egy verset,

hogy reggel majd elmondom kedvesemnek,

de hajnaltájt mindegyre kevesebb lett:

mert szólni kezdtek suttogón a kertek.

 

Szerelmes ezüst kalendárium [22.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44040

Létay Lajos

 

 

CSAK ENNYI VOLT?...

 

Mint álmos pilla, rezdül fenn a lomb,

be-becsukja a tündér-kék eget,

fut a patak, még egy-két szót kimond,

de nem hallom már tisztán, merre megy.

 

Csak fekszem itt a vízparton veled,

s nézem, amint egy vitorlát kibont

a hűlő nap s hangtalan ellebeg,

bár hogy itt járt, csak villanásnyi volt –

 

Hogy itt jártunk, csak ennyi volt csupán,

egy délelőtt, egy lanyha délután

s az útra már az alkony árnya ing?

 

Csak ennyi volt?... Csak ennyi? Homlokom

elfeketül... De réteken, lombokon

örökre ott ragyognak álmaink!

 

 

A föld hatalma [24.]

 

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44039

Létay Lajos

 

 

ELEJT AZ ÁG EGY LEVELET

 

Kék hordókat gurít a csend,

a tölgyesben hullong a makk,

borzosszárnyú fák emelik

a krumpliálmú tájakat.

 

Csokorban áll az ősz. Zizeg

a tarlókon a szarkaláb.

Vad bánat tépi a szivet –

hallani a tücsök dalát.

 

Hallani, amint elpereg

a rózsák, rétek bársonya.

Elejt az ág egy levelet,

s nem nyúl utána már soha.

 

Megfagy a mezők éneke

s ha feltörtük a dombokat,

pendül s kifordul az eke,

mint holt agyból a gondolat.

 

 

A föld hatalma [17.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44038

Létay Lajos

 

 

TÁN CSILLAGOK LESZÜNK

 

Az Alvernán nyílnak a szilvafák,

egy pille kéken ringatja magát,

zümmög a sok fehérfátylas kökény,

mint útszélre ült mennybéli család.

 

Bizony, most imádkozni kellene,

vagy szép szavakat súgni legalább;

helyette csak bontom, csomózgatom

kis kedvesem virágszagú haját.

 

Ó, szép ez így! Oly könnyűek vagyunk,

hogy egyszer csak, ki tudja, merre szállunk!

Elröpít egy felbillenő levél;

könnyen megyünk – mért sírnátok utánunk?

 

Tán csillagok leszünk a klastrom tornyán,

tán pillangók vagy galambok, lehet;

s mi hozzuk nektek szürke telek múltán

a legelső ibolyás fényeket.

 

 

Magyar Elektronikus Könyvtár, 1943

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44037

Létay Lajos

 

 

ELÉGIA

 

Fáj, hogy válnom kell tőletek,

kedveseim, kiket szerettem,

ösvények, dombok, erdőmély,

hova szívem hűsülni rebben,

gyerekkorom tisztásai,

hol úgy lépkedett fürge lábam,

oly gondtalan, hogy a virág

összeölelkezett nyomában.

 

Itt, a Mogyorós tetején

csend van, a bokrok alján gomba;

ha lehajolok, rezgőfű

s szöcske ugrik a homlokomra.

Rendre szépen lehajolok

mindenkihez, kezemet fogják

az emlékek, az emberek,

s menekvésem összebogozzák.

 

Szólok hozzájuk csendesen,

megértik s a szívemhez állnak;

oly ünnepi hangulat ez,

mint egy derűs őszi vasárnap. –

Itt állasz, kertünk, fáidon

gyümölcs érik, hűs pincénk álma;

zümmög a ribizlibokor,

piros szájjal nevet a málna,

a diófán bújócska-hely

(levelei sercegve égnek),

bicsok, füstölgő kispipák,

csiklandozó fiatal mérgek.

Aztán az udvar és a ház –

megtépem a boruló kazlat –

barlangok, pelyhes félhomály,

első ölelésem te adtad.

 

S te, cérnavékony kis patak,

hogy a térképen nem is látszol,

időnként felfújtad magad,

futott a rémült csordapásztor,

ríttak a kicsi malacok,

hazahajtottuk a libákat,

aztán jöttél ... nagy köveket

görgettél és kidöntött fákat.

Jött veled az erdő, a rét,

mit nehéz munkánk összegyűjtött,

úgy harsogtak hullámaid,

mint győzelmes tavaszi kürtök. –

 

Nagy esemény volt, istenem,

nagyobb, mint most egy háború:

partjaidra kigyűlt esős

szendergéséből a falu.

Halásztunk; horgunk mérgesen

cibálta a hullámokat,

míg hirtelen elült vized,

s csak bűzös iszapod maradt.

 

S ott maradtunk mi is. Akár

pocsolyákban a halak.

Hetekig semmi-semmi hír:

délben vártuk a juhokat,

este a tehéncsorda jött,

aztán bezártuk a kaput.

A szél lágyan ringatta a

meleg vacsoraillatot. –

 

Ó, szép idő, tündér idő,

miért kell mindig összevetnem

veled a gyérlombú jelent,

ahova mégis úgy siettem;

s ahonnan máris elmegyek,

mert vonják sorsomat a percek,

holnap tán oly öreg leszek,

hogy minden szépet elfelejtek;

homlokomról lefordul és

a földre csurran illó fényem –

röpítsetek, emlékeim,

át időn és végtelenségen!

 

 

Hazahív a hűség, 1942 [274-276.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44036

Létay Lajos

 

 

EMLÉK

 

Lassan lépek a pitvaron keresztül:

a görnyedező gerendák szakadt

pókhálójában száz parányi nesz ül

s mint selymes madár, puhán tátogat.

 

Rég jártam itt. Simul a tarka szőnyeg,

a vén küszöb kopottan hempereg,

a képek kék ajakkal rám köszönnek,

koccannak a befőttes üvegek.

 

Ó, mennyi-mennyi emlék! Messze-polcok,

bársonyos birs, száraz szőlő, aszalt;

a tornyos ágyon régi drága gyolcsok

hevernek s ájult levendulaszag...

 

Mintha látnám rég-halott nagyapámat:

a nyitott tűzhely padkáján mereng.

Megszólítanám, de kérdő gyerek-számat

ijedt kézzel szorítja le a csend.

 

 

Az év versei, 2008., 1942 [10.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44035

Lesznai Anna

 

 

SZAVAIM ANYJA

 

Furcsa szavak, szivembe merről nyilaztok

Mint ölelkeztek játszva pillangós ajkamon?

Miért mondom: „Rózsát és vágyat vérzik a dombunk.”

Hisz barna földből duzzadt a hűs halom

Rajta a virágok tőből teremnek

S kit összebogoz vélük kusza szóm.

A vér s a vágy, lüktetése eremnek.

 

Zöldnedvű zsenge májusi füvet tapodva

Mosolygok bolondos hervadt őszi szavaknak:

„Múltamnak magvát hintem búcsúzó daruhadaknak.”

S ha foglyot és nyulat rejtő csalitos parton

Érett szederrel telíti november a markom,

Fejem csóválom a szókra, kit májusi kedvem kevert el:

„Tavaszok tejét szíva szívem kacagva hevert el.”

 

Mert édes szóim szülője nem vagyok:

Életem varázskapuja alatt

Idegen vándor karaván halad.

Végtelen ősöknek bogárzó kedve

Nyerít soraim dobogó zenéjén,

S még eljövendő napsütések kéjén

Zsendülnek szóvá sallangos betűk.

 

Gyökérző ősök, csillagzó utódok

Testvéri párzás hangja zsong belém

S fák, füvek, felhők párás képzetén

Rovódik révült emberi beszéd.

Szószirmok hullnak halk lelkem havába

S daloló csőrét hajnalszín flamingó

Mártja meg vérem ringó hab tavába.

 

Zengést küld reám zengő Avalun

Hol szól a lomb és cseng a déli csend.

Szeretkezés kincseitől hasadva

Rózsazáport lövell a föld a napra

Hímporos lepkeszárnnyal szőtt az ég

Hívó hegyeknek színe kékkel ég

S keblébe ölel – vár reánk a kék.

 

Ott mennyen húznak megnyílott szemek

Énekes rögben szívek vérzenek,

És szó, szem, szív, mind áttetsző üveg:

Mögöttük ég az ég, mögöttük égek én

Én szóló mécs, fénylő ige az Úr kezén.

 

 

Innen és túl [104-105.]

Bozsikzf Creative Commons License 2018.12.10 0 0 44034

Lesznai Anna

 

 

TÁRGYAK TESTE

 

Kinyújtom kezem a gyufáért

remegve gyújtok gyertyalángot.

Ez itt szobám, a bizton álló asztal,

nem csalhat meg amit szemem tapasztal:

ez a mosdó, a kályha. Jaj minden álomnál

jobb az élet földhöz ragadt szobája.

Mohón érintem a biztos tárgyak testét:

ez fa és nem más, ez itt az ecset meg a festék,

az ajtó a folyosóra nyílik mely kedvesemhez vezet,

kezét megfoghatja kezem ha már nem is szeret,

s ami most fáj az biztos való fájdalom!

Boldog vagyok hogy ezt a kínt még holnap is fájlalhatom.

 

 

Sárga ernyő [12-13.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!