Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Sikerül-e a föld köré hálót feszíteni, vasúti csomópontok közé villanyvasutak drótjait, a légi útvonalakból hálózatot az ég kék rétjein, az óceánóriások zöld mezőin hálót a barázdákból?
A legtöbben otthon maradnak. Egyesek utaznak. Ezeket szél jege hajtja vagy a láz hajtja őket. Egyesek utaznak. Egyesek messzire utaznak. De a legtöbben inkább otthon maradnak, mondják.
Katedrálisokat és palotákat szeretnék látni, piszkos lebujokban sört inni a helybeliekkel, árujukat forgatni és méregetni kezemben, megérteni szavukat, használni szavaikat és mondani: közületek való vagyok, míg ők is azt mondják: olyan, mint aki közülünk való, nincs köztünk semmi különbség: jöjj velem, házam van, ki-bejárhatsz benne, kipihenheted ott magad és megéjjelezhetsz.
De a házak zárva maradnak. Csak ama nagy házakat, melyek mindenkinek nyitva állnak, látogatják az emberek, és nem állnak közel egymáshoz. De a kis házak közül egyik a tiéd, másik az enyém és egyik sem közösen mindkettőnké.
Szeretnék magamnak házat építeni, szép szobákkal, meghívni barátaimat s megkérdezni tőlük, hogy tetszik nektek? Vagy ha legalább lakásom lenne, szép szobákkal, meghívnám szomszédaimat s megkérdezném, mit szóltok hozzá? Vagy lenne legalább egy szobám, hol egymagamban lehetek, barátok, szomszédok nélkül, s a tetők fölött kupolákra látnék, tornyokra, messzi hegyekre, vagy legalább állapítaná meg jogosultságomat a lakáshivatal.
De mit ér egy tető négy fallal, ha elállják a kilátást, míg kintről nem szűnik meg a hívás: gyere ki, gyere ki!
Mit kezdjek egy házzal, mely útját állja az utcának? Hatóság vagyok és elrendelem: Ezt a házat le kell bontani.
Én ugyanis szeretnék még egy ideig továbbmenni. Szeretnék még néhány mérföldet magam mögött hagyni. Szeretnék beállni egy kórusba, egészen hátra a zenekar mögé s együtt énekelni ott az utolsó sorban. Szeretném, ha hirtelen mindenki kezet nyújtana egymásnak.
Hamu- és ködízűek voltak az évek rothadó lomb fölött. Nem sok bizony, ami megmaradt, hogy életem feléhez értem. Nem sok bizony, mit én hozok neked. De mindaz, ami nékem megadatott:
Félelem nélküli tekintet hosszú árnyak síkjain, néhány szó - homoknád között és mahorkavárosok szélén találtam-, fáradtság nélküli lépés és bánat nélküli szív, amellyel rád találtam.
Te pedig belépsz a hétköznapba. Lépted a lépcsőházban összekeveredik gyerekek tipegő lépteivel. A szomszéd gyerek lecsúszik a lépcsőkorláton a reggelbe. Mint diszkoszt lendíti közben a táskáját.
Az erkélyen ott áll a Kedves, gyerekkel a karján s integet. Te is még egyszer felemeled kezedet: A szerelem labdáját dobjátok mindennap egymás felé. Amíg elkapjátok, nem veszthetitek el egymást.
Aztán beszállsz a villamosba.
Most mindenki vagyunk, útban az otthon és a munkahely között. A szemben ülőt úgy látod hirtelen, mint magadat a tükörben. Szép ez így és mi vagyunk a világ.
Brightonnál vízbe fúlt egy kisgyerek; karambol volt a Crewe-i állomáson; bankóért aprót kapni nem lehet; mi a manót tegyünk, magam se látom... Kitört az állatkert bölénye, három; német flotta áll a Clyde-ban, nagy ég! Esküszöm, e szegény hon dögrováson! - Minden oldalról zajlik már a jég.
Hogy? Mi? Az árfolyam megint esett? Ó, Angliám! Való ez, vagy csak álom? Nem csalhatnánk fel tán a herceget? Mister Hooper nem segít túl e pácon? Az Angol Bankra is les már a zátony, öngyilkos lett a főpénztáros épp, s a Scotland Yard csak kotlik a talányon. - Minden oldalról zajlik már a jég.
A Waterloo-nál dúl a vad tömeg, mit Charley Brown tüzel föl mindenáron; parókásan, talárosan lebeg a lordkancellár s házelnök faágon! Rendőr! Rendőr! Kew útját hol találom? Zoknitartóm cserben hagy, itt a vég: a csőcselék szomjazza a halálom. - Minden oldalról zajlik már a jég.
AJÁNLÁS
Herceg, ki úr vagy Timbuktun s hazánkon, te körbe nyolc láb és széltébe négy, szaladj ez egyszer gyorsan bokron-árkon... - Minden oldalról zajlik már a jég.
Életünk csak álmodás, magas partok közt csodás, tovatűnő csobogás - meg sohasem állhat. A halandó elvakul, hogyha reá hazugul percnyi szépség árnya hull - s hasztalan a bánat.
Ettől lesz gyermek az agg, egyre vakabb, álmosabb, tovakerget napot, percet a kegyetlen fuvallat, Roskadoz a puszta ház, a csont-, hús- és bőr-lakás, éjen által a halállal a szem virraszt, semmi más.
Ha a must lefojtva moccan, sóhajt, forr, küzd napra nap, és már levegőt se kap, akkor kezd szökdelni gyorsan ; lám áthatja az egész padlót már az erjedés: bármily erős is a donga, s az abroncs, amely remek, szabad, nemes nedveket tart a szűk hordóba fogva - feszül, tágul, meghajol, oly nagyon erős a bor.
Ha egy király fennhéjázva országol a nép felett, s a szabad embereket túl keményen leigázza, akkor kétségtelenül kínos helyzetbe kerül: szoros abroncsaitokba fogva, ó zord hercegek, az ország mást nem tehet, mint hogy széthull darabokra. Mert a kényszert többnyire ellenerő töri le.
pedig volna még volna még valami mondanivalóm a nyíló nárciszmezőkről például az alkonyi szélben riadtan lobogó hegyi füvekről a hegyekről a folyókról égről és földről a tengerekről az óceánok alatt vergődő tűzhányókról a szerelem végtelen napéjegyenlőségeiről amikor az idő is ellankad mint a patak ha szomját oltja benne a szarvas egyszóval kettőnk dolgáról az emberiség nevében volna még talán volna még
A nemzetek kimerültek a sok háborúban, és békésen hevertek a nászi ágyakon – mind akkora, mint a Duna medencéje. Megkezdődött a tavasz, az első önkívület. A még csupasz faágakon balkáni gerlék turbékoltak. Senki nem tudta, mit kell tenni, gondolni. Árvák voltunk, hiszen a tél nem hagyott végrendeletet; egy újszülött lepke repülni tanult zavarodottan, a legelejétől. A lepkéknek nincsenek hagyományaik. Nekünk pedig meg kell halnunk. Ez kevéssé elegáns befejezés egy vershez, tiltakozik R. És hozzáteszi: A versnek jobban kell végződnie, mint az életnek. Azért van.
E perctől kezdve hallgatnunk kéne már mert a szavak ezentúl csak elválasztanak nem közvetítenek két romos szív között pedig a hajnal ma kivételesen szép A szőlőlevelek harmatosak A rózsák csendesek és a bogarak nyugodtan alszanak E perctől kezdve már hallgatnunk kellene mégis arról beszélgetünk hogyha véletlenül nem találkozik két szív akkor céltudatosan nem érdemes nem érdemes keresni egymást még akkor sem ha élni csak szeretve jó
A fák sátrai közt mászkáltam, s olykor megérintett egy-egy esőcsepp, mintha csak azt kérdezték volna: akarsz-e szenvedni? Akarsz-e sírni? A levegő nyirkos volt, a levelek csillogtak, illatozott a tavasz és a boldogtalanság.
Magunkra kell vennünk a világ teljes súlyát, és könnyűvé tenni, elviselhetővé. Vállunkra dobni, mint egy hátizsákot, és útnak indulni. A legjobb este, tavasszal, mikor nyugodtan lélegeznek a fák, s az éj békésnek ígérkezik, a kertben pattognak a szil ágai. A teljes súlyt? A vért és a rútságot? Ez lehetetlen. Mindig megmarad a bánat lepedéke a szánkban, és a ragályos kétségbeesése annak az öregasszonynak, akit tegnap láttál a villamoson. Miért kell hazudnunk? Hiszen az elragadtatás csakis a képzeletünkben létezik, és hamar elillan. Improvizáció – mindig csak az improvizáció, semmi egyebet nem ismerünk, legyen az kicsi vagy nagy, a zenében, mikor a dzsessztrombita boldogan sír, vagy mikor a fehér papírlapot nézed, és még akkor is, ha a szomorúság elől menekülsz, és felütöd a kedvenc verseskönyved; rendszerint abban a pillanatban csörren a telefon, és valaki megkérdi – érdeklik-e önt cégünk legújabb modelljei? Nem, köszönöm szépen. A fakóság marad és az egyhangúság; a gyász, melyet nem gyógyít a legkiválóbb elégia. De lehet, a dolgok rejtve vannak előttünk, és bennük a mélabúhoz lelkesedés társul, mindig, mindennap, mint például a fény születése a tengerparton, vagy nem is, várj csak, mint a boldog nevetése annak a két kis ministránsnak, fehér karingben, a Szent János és a Szent Márk sarkán, emlékszel?
Kirakom a kést, az órát, a vén naptárt, a sok súlyt, papirost, ülve magamban az ágy peremén nem bánom, nem fáj az se, most hogy nem az enyém, - hogy melléd nem én fekszem s tudom, hogy nincs is rá remény.
Öregszem. Ez az öregség? Hanyatt nézem a hessenthetlen éjt, amely beszív majd és feloldja majd a szenvedést és szenvedélyt, lágy mosolyodat, mely napjaimat nyitotta zárta, mint a hajnal s alkonyat.
Sötét világ. A sírhoz szoktatom - elszoktatva tőled - magam? Már azt se szégyenlem, hogy sóhajom hangosan száll, oly magasan járok kapkodón, zihálva nagyon, mint vénen majd a rideg kaptatón.
A lég voltál, a völgy, tavaszi szél? Hogy elmaradtál lágy világ! Barackfa-illatod utánam ér átfog, visszahúz, elbocsát, lassan, mint ki fél nézek vissza mély meredélyedbe, gyönyörű veszély.
Az óra, hol mint alvó csíz piheg hol mint... gyors lépteim után köveivel az ösvény megered lefoly egy vad hegy oldalán - Hullok, fölkelek, némán így megyek mind messzebb, meleg édes valóság, szép honod felett.
A rózsának, mely veled ébredt, hamuvá hűlt hó parazsa. A kristály tó, ahonnét ideszálltál tavaszi sár-pocsolya. Ég s föld közt leng cérnagyökéren életed pillanata.
Éveimet ne háborgasd karommal ne játszadozz hagyd békén ajkamat... Számodra legjobb lesz ha elmégy ha kitárod az ajtót otthagyod az együtt fogyasztott kávét becsukod a könyvet összeszeded a különböző korszakokban készült képeidet. Miért nézel rám ily pimaszul ilyen kedvesen és nyugtalanul a titkot neked, na, csak neked árulom el mert meg akarlak menteni magamtól, a csalódástól rossz szüret évében születtem és az amit tőlem kaphatsz a végén könnyek. Ezért mondom szedd össze gyengédségeidet vedd le ajkamról a csókokat ne hagyd a párnán illatodat mert így szeretlek de a rossz szüret évében születtem és tudom mindennek keserű vége lesz...
Hiszek mindabban, mit sose mondtak még, legszentebb érzéseim szállni hagyom. Minek akarását mások sose merték, kitárva önként odaadom.
S ha ez túl sok, bocsásd meg, de hisz, Uram, nem gondolok másra: erőm legyen ösztön, mely egyre visz s nem tusakodik tétovázva. Mert így szeret téged a gyermek is.
Mint torkolat árja, ha tengerbe olvad kitárt karokkal öntve özönét, jövök haza, egyre feléd, és vallani, téged hirdetni akarlak, mint más soha még.
S ha ez gőg, hát hagyd, hogy imámban maradjon e gőg: komolyan és magányban felhőkbe burkolt arcod előtt.
Rainer, Mindenre amit akarok Csak igennel felelj Ebből semmi rossz nem származik.*
A nagy éhínség miatt A gazság már nem lázít Így az éj közepén Kenyér helyett német költészetet fogyasztok És remélem, remélem jelentkezel.
Elválaszt bennünket a Volga A vérrel és lőporral szennyezett Volga Határok és barikádok Minden nap ugyan azt a harcot hozza Ugyan azt a fásultságot Néha úgy érzem a szerelmet nem érdemlem Mintha csak gyászolni tudnék.
Tudom valahol majd találkozunk Talán nagy városnak kellene lenni? A kisvárosok néha átvernek A napok az utcák mélyén telnek Tekintetemmel oda húzódok Ahol faun szemezi az éji csonka fürtöket Nem, nem félek a haláltól A vérszomjas porkoláboktól sem félek Csak írj.
Dobjatok le. Némán tűrök, míg gyásszal telnek az űrök, s földünk kíntól hempereg. Csak Dachau, Buchenwald s Belsen rettenetes bűnét jelzem. Dobjatok le, emberek.
Nem akarok sem bajt, sem pört. Isten, ördög ellenem tört. Mért néztek bitómra föl? Nálam minden mártír méltóbb. daccal érte el a vértót, amióta gyilkos öl.
Dobjatok le. Sose bántsa szemeteket tüske, lándzsa – mindig meghal, aki veszt. Gázkamrába hurcolt gyermek húsából trágyát kevernek, s én fásultan hagyom ezt.
Dobjatok le: Mire kellek, ha nem önt özönt a felleg, és még állnak a hegyek. Zúzzátok porig keresztem, mert csupán gúnynak szereztem. Dobjatok le. Ne legyek.
Kikalapálta a kovács ékesre farkát, taraját, és odafenn fura világ fogadta őt, csapatostul a nagy szelek, hát billegett, rikoltozott, szörnyű volt az igyekezet, minden szellőre a tolla megpördült, mint a motolla, a rettentő viharba felnyújtotta hosszú ércnyakát - de aztán megfogta a rozsda, s kelet iránt szegény feje mindörökre megállt. De a szél úgyis afelől fúj többnyire.
Hozzám már hűtlen lettek a szavak, vagy én lettem mint túláradt patak oly tétova céltalan parttalan s úgy hordom régi sok hiú szavam mint a tévelygő ár az elszakadt sövényt jelzőkarókat gátakat. Óh bár adna a Gazda patakom sodrának medret, biztos utakon vinni tenger felé, bár verseim csücskére Tőle volna szabva rím előre kész, s mely itt áll polcomon, szent Bibliája lenne verstanom, hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan bujkálva, később mint Jónás a Halban leszálltam a kínoknak eleven süket és forró sötétjébe, nem három napra, de három hóra, három évre vagy évszázadra, megtaláljam, mielőtt egy mégvakabb és örök Cethal szájában végkép eltűnök, a régi hangot s, szavaim hibátlan hadsorba állván, mint Ő súgja, bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele estelig vagy míg az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.
