A szülőnek akkor van esélye valamit kiszúrni, ha a számára normálistól eltérőt tapasztal. De egyszeri szülő, aki pl. önmaga sem volt soha jó helyesíró, elkönyveli, hogy az egyszeri kölke mindezt örökölte tőle. Nem gondolja végig, hogy milyen típusú hibákat vét a gyerek, és ennek milyen mögöttes jelentése lehet. És sorolhatnám a hasonló eseteket. Egy szülőnek még annyira sem feladata felismeri az eltéréseket, és hogy mégis hová kéne menni egy adott dologgal, mint egy pedagógusnak.
Én tinilányban láttam ilyet, egy nyelviskolában még az 1990-es évek első felében. Kikérte magának, hogy a tanárnő hiányolta a házi feladatát, mikor pedig "magát az apám fizeti". Ott a tanárnő bűbájosan elmosolyodott és közölte, hogy igen, ez így van, mégpedig azért fizeti, hogy némi nyelvtudást és jólneveltséget csepegtessen a leánya fejébe. Mert ha annyi marad a tudása, amennyi most, akkor kutyamosónak sem fog kelleni a munkaerőpiacon, és ha ráadásul csak úgy tud majd viselkedni később is, ahogy most, nem lesz az a bolond, aki feleségül akarja venni. Kislány felfújta magát, és sértődötten kivonult. Igaz, akkoriban még normális szülők voltak, ennek a libának az apukája konkrétan megköszönte a tanárnőnek, hogy az otthon fékezhetetlen gyerekét végre megfogta valamivel. Manapság és tanárként nem biztos, hogy ugyanezt meg merném mondani, mert egyes szülőket úgy átitattak felsőbbrendűségi tudattal a különféle áljogvédők, hogy nem köszönetet kapnék érte, hanem kést.
A legtöbb szülő el van ájulva az ő kis szeme fényétől és eszébe sem jut, hogy bármi is hibás lehet benne. Nagyon ritka a kivétel.
Rokonaim - Pedagógus házaspár! - harmadik gyereke már 10 éves is elmúlt, és még mindig raccsolt és selypegett. "Majd rendbe jön." Aha. Édesanyám kérte meg végül a kisfiút, hogy ugyan, tátsa ki a száját nagyra, és a nyelve hegyét emelje fel és hátra, ameddig csak tudja. Akkor derült ki, hogy a gyermek nyelve alatt a nyelvfék le volt nőve. (Ha a tükör elé álltok és nagyra tátott szájjal felhajtjátok a nyelveteket, akkor középen látni fogtok egy kis ínt, amely a szájüreg alja és a nyelv között, függőlegesen feszül. Az a nyelvfék.) Az OTI-ban kis érzéstelenítő szuri után ambulánsan ejtettek rajta egy bemetszést. Azóta nem raccsol. Viszont elmondhatja magáról, hogy neki aztán felvágták a nyelvét. Szó szerint.
Nem véletlen, hogy orvos sem gyógyítja a saját közvetlen hozzátartozóját. Az ember a saját szülőjét vagy gyerekét más szemmel nézi. Ez nem baj, ez természetes. Csak figyelembe kéne venni.
Eeegen, de azért szvsz azt se felejtsük el, hogy a tanítók zöme >10 évvel ezelőtt végzett, márpedig az, hogy ezek a részképesség-zavarok létező habituális hiányosságok, nem pedig valamiféle lustaság-arcátlanság-ellenállás a gyerek részéről, az leginkább az utóbbi évtized felfedezése (teszem hozzá, nagy szerencsénkre).
Szóval, váltig úgy gondolom, hogy egyfelől igen, ezeket a tannéniknek is illenék ismerniük és felismerniük, másfelől viszont sajnos nem ismerhetik, mert nem tanították neki, max. önszorgalomból nézhettek utána a neten, ha.
Mondok egy példát: a gyógypedagógiai fősulin a mai napig(!!!) az autizmusról a 4 év alatt csupán egyetlen oldalt(!!!) tanítanak tankönyvből, amiben kb. annyi van, hogy az autik nem tartanak szemkontaktust, és magukba fordulnak.
Miközben a vonatkozó tudomány régóta ott tart, hogy a szemkontaktus hiánya vagy léte semennyire nem feltétele az auti spektrum zavarnak, és bár vannak magukba fordulók is, de más autik abszolút kitárulkozók és empatikusak, ez az egész téma nincs is a diagnosztikus kritériumok között.
A Bárczy-n ugyan tavaly óta van specifikus autista fejlesztő képzés, de részint ők még ugye max. az első évfolyamot végezték el, másrészt, mivel ez kizárólag fizetősen érhető el, alig vannak a specifikáción... És ők is majd csak 3 év múlva lesznek - elméletileg - képzettek.
A fejlesztő pedagógusok pedig sokfélék. Egy részük - a jobbak - szubjektíve érintettek, azaz a családjukban, vagy éppen náluk van érintett gyerek, és így pont megvan a saját releváns tapasztalatuk (bár pl. az auti spektrum zavarban, pont azért, mert spektrumos, azaz ezer színű a történet, nagy kérdés, hogy éppen az adott gyereknél érintett vonatkozásokban is eléggé tapasztaltak-e). A másik részük viszont csak könyvből tanulta az egészet, így, hát izé, szóval, nem minősítem...
Vagyis, ismét, sokadszorra is oda lyukadok ki, hogy a szülő méltóztassék odafigyelni és utána járni, valamint megérteni a problémát, mi több, ő segítse a pedagógust, hogy éppen az ő gyerekének a leginkább megfelelő szaksegítség jöhessen össze. Szerintem.
Re: "Konkrét példa: a férjem egyszer 4 db 1-est kapott angolórán pofázásért, ami gimiben bele is számított az év végi jegyébe. (ez nem tükrözte a tudását:-))"
Légy erős! Tükrözte. A nyelvtanár feladatai között ugyanis az adott nyelvet beszélők kultúrájának a közvetítése is szerepel. "Belepofázni" nagyon nem angol dolog. Ha egyszer kikerül bármelyik angol nyelvterületre és így viselkedik, onnantól kezdve senkit nem fog érdekelni, milyen jól tudja a nyelvtant. A kutyának nemfog kelleni, mert senki sem akar beilleszkedésre képtelen alakokkal dolgozni. Pláne nem egy olyan kultúrkörben, ahol a csapatszellemet sokra tartják...
Férjed nyugodtan megköszönheti azokat az egyeseket. Remélhetőleg használtak neki.
A szülőnek is van felelőssége, csak éppen szerintem nem kizárólagos. És a legnagyobb felelőssége abban van, hogyha ő nem is szúrja ki, akkor ha felhívják a figyelmét, akkor ne hárítson azonnal.
Na ez az, ezt ugatérozom én is. Hogy mielőtt nekimennénk a gyereknek meg a szülőnek, hogy vazze de rossz lusta gyereked van, meg kéne nézni, hogy mi van mögötte, esetleg részképesség zavar? és akkor szaksegítséggel tanítani tovább.
De twigginek az a mániája, hogy minden szülő komplett fejlesztőpedagógus is egyben.
Hát de pont ez az, hogy én nem vagyok átlagszülő. Átlagszülőnek esélye sincs ilyet kiszúrni, helyette kéne a pedagógusnak. Átlagszülő nem olvasott még soha a diszgráfia tüneteiről, és nem is feltétlen rakja össze, hogy 1+1 az kettő. Egy pedagógus valamennyit tanul róla, és ha mást nem azt meg tudná tenni, hogy az összes gyereket, akinek valamilyen részképesség zavar látszik, azt megnézeti a fejlesztőpedagógussal. AZ összeset, akinek a matek, a számolás nem megy, aki írás vagy olvasás közben betűket cserél stb.
Hát de pont ez az, hogy te jöttél rá, mert te pont speciálisan a saját gyerekedet ismered, miközben a tantónéninek ő csak a 25-30 közül az egy. Valamint, a sima tanítók sem tanulnak gyakorlatilag semmit a problémákról, azaz ők sem "értenek" hozzá, max. ha már valaha tapasztaltak hasonlót, és akkor többé-kevésbé belemélyedtek (magánszorgalomból), akkor esetleg.
Szerintem ez közös felelősség, legalábbis iskoláskorban már biztosan. Kicsit nonszensznek tartom azt is, hogy én szúrom ki a gyerek enyhe diszgráfiáját, amire a tanítónéni közli, hogy á dehogyis, csak jobban be kell gyakorolni a betűket, és majd foglalkozik vele. Gyakoroltak, ez mind szép is volt, csak éppen a diszgráfián ez nem segít. Ha akkor szól a fejlesztőpedagógusnak, hogy tán nézzen rá, (amit kértem is tőle) akkor hamarabb kiderül. Én viszont mit tehettem volna, elfogadtam, hogy ő ért hozzá, mert én semmi ilyet nem tanultam max. olvasgattam. Aztán amikor a gyakorlás ellenére sem volt változás, akkor elvittem én egy szakemberhez.
meg most sem keso es vegre jo kezekben van....Te is tudod,hogy jokepessegu gyerek apro szepseghibakkal,akadaly nelkul fogja venni a sulit:) Foleg amennyit foglalkoztok vele
Az ovi vette észre, pontosabban ott volt egy olyan ovónő, aki elvégzett valami tanfolyamot ami ezzel kapcsolatos. De ő is csak annyit tudott mondani, hogy vizsgáltassuk ki. A kivizsgálás meg először nem volt alapos, és más irányba lett fejlesztve, bár az is hasznos volt. Most talán már a megfelelő helyre került, csak közben betöltötte a 6 évet, ameddig a legjobb eredmények születnek...
Mi csak jóval később vettük volna észre az biztos.
De, szerintem kéne, hogy legyen a szülőnek is összehasonlítási alapja.
Kimegy a játszótérre, ott lát 20 hasonló korú gyereket. Ebből kb. 18 hasonlóan is viselkedik, 2 meg különböző. Az egyik a sajátja. Mire gondol? Hogy az a 18 a más? :)
Azért a játszótér nem az a közeg, ahol a kisebb problémák kijönnek. Anya kimegy a játszótérre, ott lát olyat aki barátkozóbb, van aki félénkebb, van aki elmélyülten homokozik órákon át, van amelyik inkább csak szaladgál... 20 gyerekből 18 nem viselkedik hasonlóan.
A szülőkkel való beszélgetés sem segít, mert a többiek is elfogultak. Az anyukák elbeszéléséből kétféle gyerek van: a kis pelenkás zseni, akinek bizonyára olyan magas az IQ-ja, hogy tuti atomfizikus lesz, de lehet hogy egy kis Mozart, mert múltkor olyan ügyesen rázta a kis játék rumbatököt, hogy a szomszéd néni is megjegyezte, milyen fantasztikus zenei érzéke van. A másik verzió a hülyegyerek aki mindig mindent rosszul csinál, aki az idióta apjára és annak az idióta családjára ütött.
Egyébként ez az, hogy a legtöbb enyhe eltérés simán belefér az átlag közeli kvázi-"normális"-ba.
Nekem meggyőződésem, hogy az IQ-szempontból rendben levő gyerekeket direkt motiválja az, hogy felnőjenek bizonyos feladatokhoz még akkor is, ha az amúgy nekik nehézségeket okoz. Plusz lehetőleg minél több embernek be kell illeszkednie a társadalomba, valahol ez a mérce, nem lehet arra alapozni, hogy majd a kivételesek rezervátumokban élhetnek, és eltartja őket az átlagos tömeg.
Én is azt írtam, hogy az ovodai dyslexia felmérés nem egy nagy szám. De a megfelelő szakintézetekben sokkal pontosabb és jobban értékelhető tesztek vannak, és nemcsak egyfélét csináltatnak meg a gyerekkel hanem többet, mert így tudják kiszűrni, hogy van e probléma, és ha igen mennyre súlyos.
nekem fenntartasaim vannak ezekkel a tesztekkel kapcsolatban,miota az oviban az iskolaerettsegi teszten kiderult,hogy 25 gyerekbol 23 enyhen diszlexszias...Aztan megcsinaltattuk ujra,es egesz mas eredmeny jott...Ahhoz kepest,hogy az enyemrol is azt allitottak,a vegen jutalomkonyvvel es oklevellel vegezte az elsot
tudom,hogy jobb felni,mint megijedni es inkabb vigyem el 10 vizsgalatra feleslegesen,mint egyszer baj legyen,de valoszinuleg ez is szuloi habitus kerdese..Nem vagyok egy nagyon lelkizos tipus,ezert a problemak gyokeret altalaban ott keresem legutoljara...Egy szervi dolog is,ha nem tul szembetuno,nalam belefer az atlatol eltero,de normalisba...Mas meg azonnal rohan vele...Ebben sem egyformak sem a szulok,sem a gyerekek..
Bocsi, hogy csak úgy belepofázok, de nagyon rátapintottál egy lényeges dologra.
Nem nőtt meg sem az autisták, sem az aspergeresek száma, sem a depressziósak száma. Illetve statisztikai adatok szerint baromi sokat nőtt, de valójában nem, csak egyre kifinomultabbak a mérőeszközök, az emberek jobban odafigyelnek, és nem utolsósorban szakemberhez fordulnak.
Anno amikor valakinek volt 9 gyermeke, és egyik valamiért más volt, mint a többi, senki nem vitte orvoshoz, hogy autisztikus tüneteket produkál, egyszerüen rámondták, hogy a gyerek rém hisztis, oszt ezzel probléma megoldva.
Persze a hülye szülő... mert az úgy megy manapság, hogy minden anya gyesen van. Mindegyik viszi a játszótérre. Mindegyik rohan az orvoshoz, ha a gyereke 3 évesen még nem tud kétkereűn biciklizni... mert egy átlag anya kétségbeesik, ha a gyereke nem tudja merre is van a bal oldal és merre a jobb? Mert az átlag anya azonnal gyanút fog, ha a 3 éves gyereke nem beszél tisztán? Ha nem mászik fel a legmagasabb csúzdára? Ha inkább egyedül játszik?
Ugyanmár... az általad és az általam felsorolt tünetek mindegyike önmagában SEMMIT NEM JELENT, de még összességükben sem biztos, hogy valamit takarnak. Ezt eldönteni csak az erre szakosodott tesztekkel lehet, de még azokat is különféleképpen értékelik...
2 éves kor alatt pedig még nem lehet észrevenni az autisztikus tüneteket, legfeljebb ha annyira súlyos, hogy a legsúlyosabb kategóriába esik. Minden kétéves kicsit autisztikus, egyik sem közösségi lény.
De, szerintem kéne, hogy legyen a szülőnek is összehasonlítási alapja.
Kimegy a játszótérre, ott lát 20 hasonló korú gyereket. Ebből kb. 18 hasonlóan is viselkedik, 2 meg különböző. Az egyik a sajátja. Mire gondol? Hogy az a 18 a más? :)
A sajátja mondjuk elkerüli a többit, aki együtt bandázik. A sajátját zavarja a többiek kiabálása. A sajátja nem mászik fel a meredekebb mászókára. A sajátja jóval nehezebben fejezi ki magát, és behisztisedik, amiért őt nem értik meg. Vagy éppen fordítva: a 18 másik békésen sorban áll a csúszdánál, a sajátja viszont odamegy, és leveri a többit. Az övé mindenkitől elszedi a homokozóban a cuccokat.
Ez utóbbi ugyan tűnhet büszkélkedni való vagányságnak is, de nem kéne, mert ez igazából egyfajta intő szociális gátlástalanság.
Érdekes módon nálunk az oviban az aspergeres, szociálisan tök visszahúzódó, közben sok vonatkozásban erősen zsenigyanús gyerek alig szúrt szemet az óvónőknek, elkönyvelték simán különc, magának való figurának. Azonban a hiperaktív verekedősekkel nagyon meggyűlt a bajuk, őket tartották igazán problémásoknak. Pedig szerintem pont egyformán szorultak volna támogatásra.
Váltig oda lyukadok ki, hogy a szülő a kulcs, neki kell legjobban ismernie a saját gyerekét, és ezen az alapon elintéznie és segítenie a pedagógusok támogatását. És a tapasztalataim szerint a pedagógusok hálásak is ezért.
Hát ez az, hogy a szülő hárítja, a nem-speckó szakember nevelő pedig nem okvetlenül ért hozzá.
Szoktam néha olvasgatni az indexfórumokon jártamban-keltemben pl. a most kétévesek szüleinek a topikjait. Amikor - ahogy lejjebb is írtam - szerintem először kiütköznek a habituális problémák.
Na most, teljes döbbenet. Anyukák beírják, hogy a gyerekük így-úgy, furcsán (félig-meddig autentikusként megdöbbentően sok az autisztikus előjel...).
De a topiktársak - pár kivétellel - egyöntetűen ugatják le az érintett anyukákat, hogy áááááááááá, uggggyanmár, nincs ott semmi gond! Valamint, a gyerekorvos és a védőnő is karöltve. Anyukának persze ebbe kényelmes belenyugodnia, és apránként elaltatja a saját, és a környezete éberségét. Majd - nem akarok vészmadárkodni, és bár ne legyen igazam... - 3-4 év múlva robbannak a komolyabb bajok...
Mindenesetre kíváncsi leszek, és ne legyen igazam.
És akkor, önvallomás gyanánt: én magam is szörnyű nehézséggel küzdöttem iskolás koromban, aminek akkor még neve sem volt, mostanság jöttem rá, hogy ez maga a "speciális tanulási képtelenség".
Ez annyit jelent, hogy ha a gyerek leül, hogy akkor most TANUL, akkor mintha egy roló húzódna le, nem lát a szemeivel semmit, ami előtte van. De tényleg. Egyszerűen KÉPTELEN erre.
Pont így voltam ezzel. Egész életemben abból éltem, amit az órákon hallottam, illetve máshonnan összeszedtem. A tankönyvek a számomra nem léteztek, sőt, semmiféle könyvek. Arra egyszerűen képtelen voltam, hogy leüljek, és tanuljak. Mert akkor mindennek vége volt.
Hirtelen az lett a baromi fontos, hogy valamiféle előírásszerű elvágólagos rendet csináljak az íróasztalomon. Ez jó sokáig eltartott. Aztán, amikor már nem maradt mit elrendezni, és megpróbáltam a kinyitott könyvből/jegyzeteimből olvasni, akkor mintha mindenről eltűnt volna a kép, a szöveg. De tényleg, mintha valami üres, összefolyt lapokat láttam volna. Órákig gubbasztottam így a könyvek felett, hogy bármit észleltem volna belőlük. Minél inkább akartam, annál kevésbé. Miközben egyébként olvasási/írási problémáim sosem voltak, állati korán, kb. 3 éves koromban megtanultam folyékonyan olvasni.
Így éltem végig egy hosszú életet, általánosban még végig kitűnő tanulónak is sikeredett lennem, pusztán a hallomásaim alapján. És végül is egy egyetemet is végigrágtam nagy nehezen.
Azt, hogy a problémám egy létező, és még neve is van, csak bőven felnőtt koromban, az internet segítségével tudtam meg. Máig sem olvasok el soha egy könyvet sem, nem vagyok rá képes, és nem is érdekel.
Na most akkor mi van? Melyik tanár, vagy melyik szülő, netán melyik miniszter volt a hibás? :)
Senki, nyilván. Csak ahogy az egyik legjobb barátom szokta mondani, háromféle ember van: ilyen, olyan, meg amolyan.
De hát én pont az ugatérozom itten :) , hogy szerintem MINDEN a szülő felelőssége. Észrevenni a gyerek eltérő fejlődését is. Mert neki kellene legjobban ismernie a saját gyerekét, nem a szerencsétlen pedagógusnak, akinek 30-ra kellene értőn és specifikusan figyelnie.
Én ezzel annyiban nem értek egyet, hogy az átlag szülőnek elég nehéz észrevennie ha a gyereke nem úgy fejlődik ahogy a többi, hiszen nincs olyan összehasonlítási alapja. Egy óvónőnek, tanárnak van. Még ha kevesebbet is van a gyerekkel, de sokkal objektívebben látja, ráadásul össze tudja hasonlítani a korábban nála megfordult 100+ gyerekkel, hogy kinek volt hasonló problémája és később magától megoldódott-e (megérett a gyerek, mert más a fejlődési üteme) vagy súlyosbodott, tehát foglalkozni kell vele.
Mai napig emlékszem amikor az épphogy 2 éves gyerekemre azt mondta a bölcsis gondozónője, hogy nagyon ügyesen rajzol. Én meg néztem a kusza, felismerhetetlen firkát és arra gondoltam, hogy csak jópofizni akar nekem, hogy mondjon valami pozitívat anyukának, legyen boldog. Aztán rá kb 2 évvel az oviban is kezdték mondogatni hogy ügyesen rajzol, én is csak akkor kezdtem el látni, hogy ez a gyerek ebben tényleg sokkal ügyesebb, és ezt már nem csak az anyai elfogultságom mondja, hanem a környezet visszajelzése is ez.
A szülő felelősségét én abban látom - persze figyelje a gyerekét, de azért csodát nem lehet várni, hogy felismerjen ritka neurológiai problémákat - , hogy ha szólnak hogy a csemetével gond van (értelmi, viselkedési), akkor azt a gyerek érdekében a pedagógusokkal közösen próbálja megoldani.
De hát én pont az ugatérozom itten :) , hogy szerintem MINDEN a szülő felelőssége. Észrevenni a gyerek eltérő fejlődését is. Mert neki kellene legjobban ismernie a saját gyerekét, nem a szerencsétlen pedagógusnak, akinek 30-ra kellene értőn és specifikusan figyelnie. Ez nyilván képtelenség.
Az meg, hogy 1-2 hülye bárhol is van, az totál megszokott. Nincs munkahely, lakóhely, iskola, bármi 1-2 hülye nélkül. Ebbe bele kell törődni, ez van :)
