Whitestone Hill
1863. szeptember 3-án kora délután Albert E. House őrnagy mesztic nyomkeresője, Frank LaFrambois fedezte fel a 300-600 tipiből álló sziú tábort egy kis tó partján, a Whitestone Hill mellett. LaFrambois értesítette House-ot, aki zászlóalját a falu felé vezette, míg LaFrambois-t két katonával Sully tábornokhoz menesztette, hogy erősítést kérjen. Az indiánok észrevették House embereit és a falu lakóinak egy része megtette az előkészületeket a menekülésre, míg másik részük a harcra. House két különítményt indított a tábor kikémlelésére. Majdnem három óra telt el, a falu öregjei küldöttséget menesztettek a kékkabátosokhoz és felajánlották, hogy néhány főnöküket átadják nekik, ha a katonák nem támadnak. House viszont teljes megadást követelt, ezért a tárgyalások megszakadtak.
Sully csapatai ekkor már kevesebb mint egy mérföldnyire voltak, és amikor az indiánok megpillantották őket, pánikszerűen kezdték lebontani a sátrakat, felmálházni a lovakat és sokan közülük egy vízmosáson keresztül szökni kezdtek. Amikor Sully főerői beérkeztek és csatlakoztak House embereihez, már nyilvánvaló volt, hogy az indiánok menekülni próbálnak. Sully parancsot adott, hogy House keletről, David S. Wilson ezredes északnyugatról, Robert W. Furnas ezredes pedig délről vágja el a menekülők útját.
Én úgy tudom, hogy Joel Elliot őrnagy osztaga Washitánál nemcsak "majdnem" veszett oda, hanem szinte teljesen. Maga az őrnagy is elesett 18 emberével együtt.
Benteen - aki személyes jóbarátja volt Elliotnak - állítólag itt gyűlölte meg egy életre Custert.
Rossz nyelvek szerint a Little Bighornnál ezért nem sietett a bajba jutott Custer segítségére. Ez a magatartás azonban aligha fért volna össze Benteen nyílt, egyenes, őszinte jellemével, szerintem inkább a lakoták - sájenek nyomasztó számbeli fölénye miatt nem kísérletezett az ellentámadással.
Custer nem volt sémákban gondolkodó, merev katona, a reputációját éppen a vakmerőséggel határos bátorságával sikerült megalapoznia (ez lett aztán a veszte is). Elmélet terén nem volt egy lumen, az évfolyamában az utolsók közt végzett, ő is legalább annyira ösztönös harcos volt mint Szilaj Ló. ( ) Ha a harcosok kevesebben lettek volna, akkor a Little Big Horn egy újabb Sand Creek-ként vagy Washitaként vonul be a történelembe, de az indiánok létszámfölénye döntőnek bizonyult. Custer egyszerűen nem vette figyelembe ezt a tényezőt, sem az ellenfél létszámát, sem a terepet nem derítette fel kellőképpen, meg sem fordult a fejében, hogy az indiánok ellentámadásba mehetnek át.
Akkor oszlassunk el néhány tévedést! :-)
A katonákról tudtak az indiánok, hiszen már 2-3 nappal korábban a Rosebud-csata helyszínén észrevették őket. Tudták, hogy követik a nyomaikat, de nem tételezték fel, hogy egy 8000-es tábort (1500-1800 harcos) meg fognak támadni alig 700-an.
Ha a harcosok kevesebben lettek volna na, de nem voltak kevesebben! :-) Most hadd ne idézgessem a nagymama + áramszedő = villamos példáját! :-) Mindig van egy adott helyzet, abból kell kiindulni, ahhoz alakítani a haditerveket.
Lehet, hogy nem volt szerencsés, hogy azt írtam, hogy sémákban gondolkodott, abban az értelemben valóban nem tette, hogy nem a katonai szakkönyvek ajánlásait alkalmazta, abban viszont igen, hogy a saját korábban sikeresnek tűnő módszereit erőltette görcsösen, válogatás nélkül minden helyzetben.
És ebből a szempontból jó is, hogy Washitát emlegetted. A sikeres indiánölő Custer nevéhez ugyanis igen kevés valódi siker fűződik. De az egyik valóban a Washita-csata volt. Mi volt a módszere? Egy kisebb csoport megtámadja a tábort az egyik oldalról, a férfiak védelmi vonalat alakítanak ki a támadással szemben, nők és a gyerekek elmenekülnek a másik irányba, de ott meg jön ő a fősereggel, éppen belefutnak, elfogja őket és a férfiak sem tehetnek ezek után mást - ha még viszont akarják látni a családjukat, mint hogy megadják magukat. Ez be is jön. (Bár, Elliott őrnagy egysége, amelyik az első támadást végrehajtja, majdnem ott veszik!) Más alkalommal, egy menekülő cheyenne csoportot üldöz, akkor sem csinál mást, mint hogy a tárgyalni érkező főnököket elfogatja és közli, hogy ha a többiek nem adják meg magukat, akkor felköti őket. Megadják magukat. Ez a két nagyszerű katonai siker alapozza meg a hírnevét. 1868 és 1872 között sikerül részben rezervátumba kényszeríteni, részben északra kergetni a mai Kansas és Colorado állam területén kóborló cheyenne, arapaho és déli lakota törzseket, de azt a munkát már nem ő, hanem a beosztottjai és Frank North pawnee felderítői végzik el. Északra vezényléséig nem nagyon csinál mást, mint hogy élvezi a népszerűséget.
1872-ben a Northern Pacific építését felügyeli a katonáival, de az összetűzésekben csak elvétve vesz részt személyesen, általában a tisztjei harcolnak. A nevéhez fűződik még az 1874-es Black Hills-expedíció, annak a hadászati értéke egyenlő a nullával nem ütköznek komoly ellenállásba -, de ez persze a korabeli sajtót nem zavarja abban, hogy a határvidék hősévé ne avassák.
Gyakorlatilag Washita az egyetlen csata, amit ő vezényel le.
És mi történt Little Big Hornnál? Most arra nem is érdemes szót vesztegetni, hogy Terry kifejezett parancsa ellenére meg akart ütközni a lakotákkal, az sem érdekes, hogy amikor megtalálta a Rosebud-csata színhelyét és felismerte, hogy Crook visszavonult, akkor nem vette fel a kapcsolatot Terryvel, hanem önállósította magát és elindult Crazy Horse után, aki csatlakozott Sitting Bullhoz, akinek a tábora ezzel a duplájára nőtt. Most közömbös az is, hogy nem hallgatott a felderítőire, hogy egész éjszaka lovagoltak, hogy hajnalban támadhassanak, nem gyújtottak tüzet, tehát fáradt és éhes katonák vártak a támadásra.
Az érdekes a módszer, ami hajszálra ugyanaz, ami Washitánál bejött. Kisebb egység (Reno) délről támad, ő a főerőkkel folyó keleti partján, a magaslatok takarásában északra lovagol, majd átkel a folyón és északról támad, hogy megint elcsípje a menekülőket. Ugyanaz a trükk, csak most mire ő a tábor feléig (és nem az északi végéig!) elér, addigra Reno egységét (a tűzerő hiányának és az indián túlerőnek köszönhetően!) visszaverik, sőt menekülésre kényszerítik és üldözés közben részben felmorzsolják. Gall és a hunkpapák azok, akik végig ott maradnak, amíg Renoék Benteenékkel nem egyesülnek a magaslaton, de Crazy Horse a cheyennek, oglalák és minneconjouk a folyón túlra már nem üldözik őket, hanem tudván, hogy a főerő merre tart - Custerrel párhuzamosan felfelé lovagolnak a folyó nyugati oldalán. Mire Custer talál egy a folyóhoz vezető vízmosást, addigra már ők is ott vannak, sőt néhányan át is kelnek a keleti oldalra. A nők és a gyerekek pedig nem északra, hanem nyugat felé indulnak, de amikor látják, hogy Reno visszavonul, akkor visszatérnek a táborba. Nincsenek tehát túszul ejthető menekülők, helyettük Crazy Horse és harcosai várják őket. Történik egy elvetélt kísérlet a támadásra, majd a visszavonulás a dombtetőre és a pusztulás.
Én a kreativitás hiányát vélem felfedezni abban, hogy egy alapvetően más helyzetben ugyanazt a módszert alkalmazta. Ha normálisan kiértékeli a felderítők jelentését, akkor először is nem támad, hanem bevárja Terryt, de ha már mégis, akkor nem lett volna szabad megosztani az ezredet, hanem meg kellett volna próbálni egy tömegben kellett végigvágtatni a falun. Döntő sikert az sem hozott volna, de a rémület és a valószínűsíthető nagyobb veszteségek miatt az indiánok esetleg lemondtak volna az üldözésükről.
"A mexikói háború hódító háború volt, ebben igazad van, az USA bekebelezte a meghódított területeket, ez is igaz, de nem gyarmatosította, hanem teljesen magába olvasztotta, tagállamaivá tette őket. Ez nem egy anyaország-gyarmat viszony, hanem teljes integráció."
Nyilván azért tette, hogy az ott élő mexikóiaknak nagyobb életszínvonalat biztosíthasson, igaz? :-)
Sajnos, most nem tudok utánanézni, mert ledöglött a gépem, de én kettőnél több csatára emlékszem, igaz ezek közül van, amelyik tulajdonképpen az előző folytatása: az indiánok elmenekültek, majd másnap egy másik helyen ismét felvették a küzdelmet.
Valami US Army-forrást olvastam, ott majd mindegyiknél több száz fős indián veszteségekről írnak, de hát nem biztos, hogy az hiteles.
Azért azt érdemes egy picit végiggondolni, hogy valóban csak a rabszolgatartás eltörlésének nemes célja volt-e a polgárháború kirobbanásának oka vagy azért megint csak ott volt a háttérben némi gazdasági érdek is... :-)
Nem értjük egymást! Itt nem az a lényeg, hogy melyik állam mennyire volt modern vagy életképes, hanem az, hogy a fegyveres támadás abszolút jogszerűtlen volt.
Én értem, hogy te oda akarsz kilyukadni, hogy Texas spanyol ajkú polgárai így végül jobban jártak egzisztenciálisan, de ilyen alapon nagyon sok fegyveres agressziót igazolni lehetne, többek között valamennyi gyarmatosítást. Mert ugye a gyarmatosítók szinte mindenhol fejlődőképesebb, modernebb társadalmi-gazdasági-technológiai rendszerrel rendelkeztek, mint a leigázottak. De morálisan ez akkor sem elfogadható.
Lehet persze erre azt mondani, hogy ez naív, idealista felfogás és ez igaz is. Én mégis ezt vallom.
Utánanéztem a Dillon-könyvben ezeknek az 1863. és 1864. évi büntetőhadjáratoknak.
Mindkettőre a nyári hónapokban került sor és mindkettőt Alfred Sully tábornok vezette Sibley tábornok parancsára. Sully csapatai főleg Iowa és Minnesota államok és a Dakota Territórium milíciáiból kerültek ki, mivel a reguláris csapatok ezidőtájt a polgárháború csatamezőin harcoltak.
Sully hadteste 1864 nyarán kb. 2.200 főből állt.
1863. szeptember 3-án került sor a Whitestone Hill-i ütközetre, amely az 1860-as évek egyik legnagyobb indián csatája volt, mégis alig van megemlítve a történelemkönyvekben.
Sully hadteste itt rátalált egy kb. 3.000 főt számláló dakota táborra, amelyből közel 1.000 fő volt a fegyveres harcosok száma. A dakoták harci főnöke az az Inkpaduta (Scarlett Point Vörös Pont) volt, aki 1857-ben az iowai Spirit Lake melletti békés telepesek lemészárlásával szerzett magának kétes hírnevet. Inkpaduta Whitestone Hillnél a teljes pusztulásba vitte harcosait: kb. 300 dakota harcos esett el, ezen felül a katonák fogságba ejtettek vagy 150 nőt és gyereket.
A következő év nyarán Sully oszlopa ismét felvonult a Missouri mentén. Killdeer Mountain-nél ütköztek meg a sziúkkal, akik között ezúttal sok lovas nyugati sziú (lakota) is volt. A haditechnikai fölény ezúttal is az amerikai csapatok fényes győzelmét hozta meg: az őslakók 35 harcost vesztettek, bár Sully jelentésében 150 elesett indiánról írt. A hadsereg veszteségei minimálisak (néhány fő) volt.
A Killdeer Mountain melletti győzelem után építette fel Sully a Rice-erődöt (Fort Rice), amely részben a lakoták ellenőrzésére, részben a velük való kereskedésre szolgált az elkövetkező 15-20 évben.
Nyilvánvalóan az. A fehér amerikaiaknak is kialakultak azért a maguk spirituális "szent helyei": pl. Cape Cod, ahol az első puritán telepesek partraszálltak, vagy az a harangtorony Philadelphiában, ahol a függetlenséget kikongatták.
Mindamellett a túlnyomórészt városlakó amerikaiakból hiányzik az a fajta spirituális kötődés a földhöz, amely az őslakókban megvan.
OFF:
"Vidéken, közel a természethez bizonyára könnyebb spirituális kötődést létrehozni. Engem inkább az köt lakótelepi lakásomhoz, hogy jobbra nem telik. Nagyszüleim házát peidg, amelyhez tényleg éreztem valamiféle spirituális kötődést gyermekkoromban, ledózerolták és egy randa panelt húztak fel a helyére."
Én az előző lakhelyemen, ahol 35 évet töltöttem, világosan éreztem a kötődést a földhöz és a tájhoz.
Ahol most élek, ott még csak egy éve lakom, de remélem, hogy ezt a tájat is meg tudom majd szeretni idővel.
"a fehér amerikaiak a mai napig idegenek és gyökértelenek az amerikai kontinensen,
Ezt eléggé túlzó megállapításnak tartom, szerintem az amerikaiak legalább annyira otthon érzik magukat Amerikában, mint mi itt kis hazánkban.
nem tudták kialakítani a spirituális kötődésüket a tájhoz, a földhöz,
Ezzel itt a főváros peremkerületében én is valahogy így vagyok. Vidéken, közel a természethez bizonyára könnyebb spirituális kötődést létrehozni. Engem inkább az köt lakótelepi lakásomhoz, hogy jobbra nem telik. Nagyszüleim házát peidg, amelyhez tényleg éreztem valamiféle spirituális kötődést gyermekkoromban, ledózerolták és egy randa panelt húztak fel a helyére.
ezért is van az, hogy egy átlag euro-amerikai élete során 3-4 alkalommal is lakóhelyet változtat."
Minden euro-amerikai bevándorlók leszármazottja, olyan embereké, akik szó szerint mindent maguk mögött hagytak azért, hogy új életet kezdhessenek egy idegen földön, melyet egy óceán választ el az Óhazától. Az "ahol a házam, ott a hazám" filozófiája némileg a génjeikbe lehet kódolva. Nem kötődnek annyira szülőhazájukhoz, szűkebb pátriájukhoz, mint mi, őseink földjébe gyökerezettek, kevésbé vállakozó kedvűek, kis nemzetünkhöz szokottak. Vegyük figyelembe azt is, hogy ők költözhetnek az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig, a kanadai határtól a mexikóiig, mindenhol Amerikában lesznek, ahol angol nyelvükkel, amerikai (egyesek szerint anti-) kultúrájukkal vidáman elboldogulnak, míg ha nekünk itt Európa közepén 500 kilométerrel arrébb kellene hurcolkodnunk, máris idegen nyelvet kellene tanulnunk, idegen kultúrába kellene beilleszkednünk.
"A jenki gyarmatosítás jóval később a spanyol-amerikai háborúban, és a filippínók elleni háborúban nyeri el végső arcát"
Az már tényleg gyarmatosítás volt, de a Dél-Nyugat bekebelezését továbbra sem tartom annak. A mexikói háború hódító háború volt, ebben igazad van, az USA bekebelezte a meghódított területeket, ez is igaz, de nem gyarmatosította, hanem teljesen magába olvasztotta, tagállamaivá tette őket. Ez nem egy anyaország-gyarmat viszony, hanem teljes integráció.
Mit nem értesz ezen? Lincoln és Grant jenki, de a mexikói háborút a déliek művelték...sőt a polgárháború előestélyén még Nicaraguát is megtámadták, félhivatalosan...
Ezért ítélte el Lincoln és Grant ezt a háborút...a déli gyarmatosító törekvéseket szolgálta...de a Hidalgo Guadeloupe szerződés legalább fixálta a határokat a két állam között...
A jenki gyarmatosítás jóval később a spanyol-amerikai háborúban, és a filippínók elleni háborúban nyeri el végső arcát...pár beszámolót érdemes lenne átnézned, mennyire lelkesedtek ők is az új "lehetőségekért"...:-)
"gondolom te sem hiszed, hogy a megoldás az lenne, ha egy katonailag erősebb (pl. orosz, német) támadás oldaná meg a "problémáinkat"...merthogy kiszélesednének a lehetőségeink, mint már egyszer 40 évre...:-)"
Nem, én ugyanis az USA gazdasági erejére, nem a katonaira gondoltam. Azt hogy állam mennyit ér, az én szemeben elsősorban az mutatja meg, hogy milyen életszínvonalat tud biztosítani (átlag)polgárainak. Az USA akkor is überelte, most is übereli Mexikót, ahol ugyan korábban szüntették meg a rabszolgaságot mint az USA-ban, de az átlagpolgárok (vagy inkább átlagparasztok) leginkább a közös nyomorban lehettek egyenlők.
"A humánus US szépen felszámolta a kérdéses államok eredeti őslakosságát, a mexikóiak ilyet nem tettek..."
No, azért a mexikóiak is harcolgattak az indiánokkal, sőt, nem egyszer előfordult, hogy barátságot színlelve vendégségbe hívták, leitatták, aztán jól lemészárolták őket.
"a támadás támogatói elsősorban a déli rabszolgatartó államok voltak, melyek az újonnan csatolt államokra a saját alkotmányukat akarták rákényszeríteni, hogy az egyensúlyi állapotot elbillentsék a saját javukra...Mexikóban ekkor már nem volt rabszolgaság..."
1865 után pedig már USA-ban sem volt rabszolgaság, miután a jenkik (mert ugyebár eredetileg az északi államok lakóit nevezték így) vívtak egy jó kis polgárháborút déli testvéreikkel, azért, hogy ne legyen...
Akkor most ezek a rohadt jenkik elnyomók vagy rabszolgafelszabadítók? Jók vagy rosszak? Fehérek vagy feketék?
Ez már erősen off...de gondolom te sem hiszed, hogy a megoldás az lenne, ha egy katonailag erősebb (pl. orosz, német) támadás oldaná meg a "problémáinkat"...merthogy kiszélesednének a lehetőségeink, mint már egyszer 40 évre...:-)
A humánus US szépen felszámolta a kérdéses államok eredeti őslakosságát, a mexikóiak ilyet nem tettek...
Egy az egyben úgy érvelsz, mint a gyarmatosítás korában...:-)
A kérdéses államok a szuverén Mexikó részét képezték, a "lehetőségektől" függetlenül...a hadüzenet érvelése hazugság volt...a támadás támogatói elsősorban a déli rabszolgatartó államok voltak, melyek az újonnan csatolt államokra a saját alkotmányukat akarták rákényszeríteni, hogy az egyensúlyi állapotot elbillentsék a saját javukra...Mexikóban ekkor már nem volt rabszolgaság...
Csakhogy tudd, kiknek az oldalán állnak az érveid...:-)
"szerintem a mexikóiak többsége korántsem rajong az Egyesült Államokért és az amerikaiakért"
Persze, hogy nem rajonganak értük, utálják őket, mint varjú a rohadt tököt. Én nem is állítottam, hogy szeretik őket. Lásd: Szegény Mexikó! Oly távol Istentől, s oly közel az Egyesült Államokhoz! Ezt nem az ujjamból szoptam, tényleg mondogatják arrafelé. Forrás:
"1864-ig a síksági törzsek úgy harcoltak a fehérek ellen is, ahogy egymás ellen: közelharcot akartak kierőszakolni, hogy fitogtathassák a bátorságukat, mindenki ment a maga feje után, egyénileg. 1863-64-ben Sibley és Sully csapatai óriási veszteségeket okoztak nekik 3-4 ütközetben."
Sully tábornok 1863. és 1864. évi büntetőhadjáratai a Dakota Territóriumban viszonylag kevésbé ismert fejezetei az indián háborúknak.
Ha jól emlékszem, mindössze két nagyobb összecsapásra került sor, az egyikre Kildeer Mountainnél, a másik helynek most nem ugrik be a neve.
A sziúk veszteségi adatai eléggé légből kapottnak tűnnek, sőt az újabb könyvek, pl. Richard Dillon: Indian Wars c. könyve már alacsonyabbra becsli a dakoták/lakoták veszteségeit.
Pontosabb adatokkal holnap tudok szolgálni, miután este otthon belekuksolok a könyvbe.
Bizonyára sok mindenben igazat kell adnunk neked, de azért szerintem a mexikóiak többsége korántsem rajong az Egyesült Államokért és az amerikaiakért, és bizonyára nem minden mexikóinak az a vágyálma, hogy az Egyesült Államokba emigráljon mondjuk takarítónak.
Hogy mégis több millió illegális mexikói bevándorló él az államokban, annak nagyon mély gazdasági okai vannak, de azt hiszem, hogy ez már kissé OFF ebben a topikban.
Persze nem akarok a döntőbíró szerepében tetszelegni, felőlem nyugodtan vitázhattok itt is erről a témáról.
Olvasta közületek valaki Stan Steiner: Vanishing White Man c. könyvét?
Magyarul Szegény sápadtarcú címen jelent meg a Szivárvány könyvkiadónál.
Van benne egy nagyon érdekes megállapítás egy sziú (lakota) indián részéről:
azt állítja, hogy a fehér amerikaiak a mai napig idegenek és gyökértelenek az amerikai kontinensen, nem tudták kialakítani a spirituális kötődésüket a tájhoz, a földhöz, ezért is van az, hogy egy átlag euro-amerikai élete során 3-4 alkalommal is lakóhelyet változtat.
A sziú gyökértelennek és idegeneknek tartja az euro-amikat a teknősbéka alakú földrészen (Észak-Amerikában), akik gyökértelenségük miatt magányosak és boldogtalanok és ez elől az anyagi élvezetek hajszolásába menekülnek.
Mindemellett a lakota nem gyűlölettel nyilatzkozik a sápadtarcúakról, inkább sajnálja őket és segíteni szeretne nekik, hogy kiszabaduljanak ebből az állapotból.
Nagyon hasonló dolgokat ír ez a könyv, mint John Fire, részben magyar származású amerikai író és Lame Deer, híres lakota "szent ember" híres könyve, a Sánta Őz, a sziú indián sámán című.
"Az összes gyarmatosító hatalom civilizációs szándékkal lépett fel, mert úgy gondolták, hogy a helyi hatalom nem nyújt semmit tagjainak..."
De az USA nem gyarmatosította, hanem szervesen magába integrálta ezeket a területeket.
"Grant megmondta: ez egy igazságtalan háború volt, ahol annyi történt, hogy az erősebb megtámadta a gyengébbet..."
Jó, de ez az erősebb hatalom mégiscsak nagyobb lehetőségeket tudott biztosítani a fejlődésre a szóban forgó területeknek, mint a gyengébb. De, ha akarod, támogassuk a mexikóiak igazságát, s szomorkodjunk velük: Ó! Szegény Mexikó! Oly távol Istentől, s oly közel az Egyesült Államokhoz!
"Az amerikai legenda szerint a hős fehér "tábornok" és a vérengző barbár vadember, szerintem viszont a sémákban gondolkozó, ostoba, öntelt lovastiszt illetve a kreatív, ösztönös, született taktikai zseni összecsapása... "
Custer nem volt sémákban gondolkodó, merev katona, a reputációját éppen a vakmerőséggel határos bátorságával sikerült megalapoznia (ez lett aztán a veszte is). Elmélet terén nem volt egy lumen, az évfolyamában az utolsók közt végzett, ő is legalább annyira ösztönös harcos volt mint Szilaj Ló.
A csata kezdetén az indiánok sem álltak a helyzet magaslatán. Custer ugyebár azért választotta az azonnali támadást, a többi oszlop bevárása helyett, mert néhány indián meglátta őket. Csakhogy ezek az indiánok egyáltalán nem figyelmeztették a falu lakóit a közeledő veszélyre, azok csak akkor kaptak észbe, amikor a rohamozó lovaskatonák már a nyakukon voltak. Éberségből jeles! :) Ekkor aztán kitört a pánik, az asszonyok és gyerekek menekülni kezdtek, a harcosok az ő futásukat próbálták fedezni. Ha a harcosok kevesebben lettek volna, akkor a Little Big Horn egy újabb Sand Creek-ként vagy Washitaként vonul be a történelembe, de az indiánok létszámfölénye döntőnek bizonyult. Custer egyszerűen nem vette figyelembe ezt a tényezőt, sem az ellenfél létszámát, sem a terepet nem derítette fel kellőképpen, meg sem fordult a fejében, hogy az indiánok ellentámadásba mehetnek át.
És még egy roppant érdekes adat: mit gondoltok a mexikói spanyol ajkú összlakosság hány százaléka élt az elcsatolt, bazi nagy területen (az ország kétharmada)? Kettő!
"Lássuk be, ez azért csacsiság! Lehet, hogy most magasabb életszínvonal van az USÁ-ban, mint Mexikóban, de ez nem igazolhat semmiféle 170 évvel korábbi fegyveres agressziót!"
Oké, akkor nézzük, hogy mit tudott nyújtani az utóbb elcsatolt területeken élő állampolgárainak Mexikó 1830 körül: semmit. Káosz, korrupció, államcsőd. Az északi presidiókban alig lézengett néhány katona, az apacsok és más indián törzsek Sonora és Chihuahua államok déli részéig portyázhattak zavartalanul. Az államkassza üres, pénz nincs rá, hogy ellátást biztosítsanak az indiánoknak és így vásárolják meg a békét, de katonai erő sem áll rendelkezésre, amivel megfékezhetnék őket. Az indiánveszély miatt sorra zárnak be a bányák, a XVII. század óta lakott települések néptelenednek el.
Egyébként annak idején spanyolok éppen az indiánok ellen hívták be Texasba a rámenős és agresszív amerikaikat. Az elgondolás az volt, hogy az amik a határvidéken majd elharcolgatnak az ellenséges indiánokkal és így a Rio Grandétól délre biztosítani lehet a békés körülményeket. A dolog működött is, ezért aztán a függetlenség kivívása után sem akadályozták a mexikói hatóságok az amerikai betelepülést. Csakhogy 1829-ben kiderült, hogy az amerikai lakosság már 5:1-hez arányban múlja felül a mexikóiakat Texasban, ezért jött aztán villámgyorsan a rabszolgaság megszüntetése, a kiviteli vámok felemelése és a további amerikai betelepülés megtiltása. De ekkor már késő volt.
Jó, lehet, hogy a zseni egy kicsit erős kifejezés, de Crazy Horse azért nemcsak ebben az ütközetben mutatta meg, hogy nagyon jó érzéke van a taktikához (szándékosan nem stratégiát írtam, hiszen nem hadseregeket mozgatott!).
Gondold végig: 1864-ig a síksági törzsek úgy harcoltak a fehérek ellen is, ahogy egymás ellen: közelharcot akartak kierőszakolni, hogy fitogtathassák a bátorságukat, mindenki ment a maga feje után, egyénileg. 1863-64-ben Sibley és Sully csapatai óriási veszteségeket okoztak nekik 3-4 ütközetben.
Ezután váltottak: jött a frontális lovasroham, ami az egylövetű fegyverek ellen még elég volt, mert ha egy (maximum kettő) sortűzzel nem tudták megállítani a támadást, akkor már több alkalmuk nem nyílt rá.
De 1867-ben jöttek az ismétlőfegyverek (lásd: szekérvár csata és szénakszáló-csata) és attól kezdve az addig sikeresen operáló Red Cloudnak sem maradt más, csak a gerillataktika. Ő jó érzékkel a vasutat kezdte támadni, ha az nincs, akkor valószínűleg évekig maradt volna a patthelyzet, hogy a katonák nem merészkednek ki az erődjeikből (figyelmeztetőnek ott volt a Fetterman-mészárlás), azokat viszont az indiánok nem tudják elfoglalni. Red Cloud megtalálta a kitörési pontot, hogy kikényszeríthessen egy - akkor még úgy tűnt - előnyös békét.
Crazy Horse és Gall nagysága abban rejlett, hogy egyrészt, ha arról ugye nyilvánvalóan nem is lehetett szó, hogy parancsoljanak a többieknek, de a tekintélyük miatt mégis jobban elfogadták őket és hallgattak rájuk, mint másokra. Kialakult egy mag, amely viszonylag egységesen és fegyelmezetten harcolt. Ilyen korábban nem volt. Másfelől a tömeges frontális támadás helyett kisebb önállóan operáló egységekre osztották a harcosaikat, gyorsan mozgó lovascsapatok támadtak és vonultak vissza, fedezékből tüzeltek, tehát egy kicsit visszaszorult az egyéni hősiesség a hatékonyság érdekében, de megmaradt az offenzív taktika még a jobban felszerelt ellenféllel szemben is! Little Big Hornnál vagy korábban a Rosebud folyónál, esetleg később a Wolf Mountainsnál már nem volt megsemmisítő fehér fölény, egyenlő erők küzdöttek, az indiánok veszteségei nem voltak nagyságrendekkel nagyobbak az ellenfeleiknél, sőt Little Big Hornnál az összeomlást követően a menekülő fehérek veszteségei voltak sokkal nagyobbak. Rosebudnál két kb. egyforma erejű sereg küzdött meg, sőt, az indián segédcsapatokkal együtt a katonák voltak számbeli fölényben, mégsem tudtak áttörni északra.
Ezek elsőre nem tűnnek olyan nagy dolgoknak, de ha belegondolsz, Crazy Horse-nak 1868 és 1876 között mindössze 8 éve volt arra, hogy egy a korábbiakhoz képest gyökeresen más harcmodort elsajáttíttasson a népével és azt 1872 után az északi vasút és a Black Hills-expedíció elleni rajtaütések idején be is gyakoroltassa. Egy olyan társadalomban, amely a függetlenséget, személyes szabadságot mindennél többre becsülte, ahol nem volt, szigorú alá-fölérendeltség. Szerintem ez nem kis dolog.
Ami azt illeti, Szilaj Ló, Két Hold, Sirály és a többi harci főnök tudatosan készült a hadsereggel való konfrontációra. Azt persze nem tudhatták, hpgy a döntő ütközetre mikor és hol fog sor kerülni.
Reno támadása Little Bighornnál kezdetben valóban meglepetésként érte a lakotákat, de Sirály hunkpapái nagyon gyorsan rendezték soraikat és heves ellentámadásba mentek át.
Ez valószínűleg igencsak meglepte nemcsak Renot, hanem Custert és Benteeent is.
Reno oszlopa menekülni kezdett, ezáltal Szilaj Ló és Két Hold támadásba tudott lendülni Custer ellen.
Custert teljesen felkészületlenül érte az erős indián támadás, csapatait védekező állásba parancsolta, mialatt a kb. 3-szoros túlerőben lévő lakoták és a sájenek be tudták keríteni őket. Innen kezdve a csata már tkp. eldőlt.
Szerintem nem is olyan erős kifejezés a "taktikai zsenialitás", hiszen Szilaj Ló, Sirály, Két Hold és a többi harci főnök nagyon ügyesen mozgatták a csatamezőn a számban ugyan fölényben lévő, de haditechnikailag rosszabbul felszerelt seregeiket.
