Szemed oly mély midőn szomjazva ráhajoltam Tükrében arcukat bámulták a napok Beléhal mind akit reménye elhagyott Szemed oly mély lehull az emlék benne holtan
Sirály sikolt a vad tenger dühe remeg Hirtelen kiderül s szemed színe megolvad Felhőből szab kötényt a nyár az angyaloknak Sosem oly kék az ég mint a búza felett
Hiába űzi a menny bánatát a kék szél Fénylőbb a te szemed ha benned könnyed ég Féltékeny rá a friss esők utáni ég Legmélyebb az üveg kékje a repedésnél
Hétfájdalmú anya ó nedves ragyogás Hét tőr ütötte át a színek szőtte prizmát Legélesebb a nap ha könnyben úszva int rád Kékebb az írisz is ha pettyezi a gyász
Balsorsban a szemed kettős rést nyit hol újra Éled a mágusok csodája mikor a Barlangban reszketőn meglátták Mária Kabátját a szerény jászol fölé borulva
A szavak májusán egyetlen száj elég Minden sóhajnak és minden éneknek éppen De annyi csillag ég hogy szűk nekik az ég fenn Add kölcsön két szemed iker igézetét
A gyermek szédülőn képektől és csodáktól Nem tárja két szemét olyan kerekre mint Szemed ha ámulón s áltatva rám tekint Mintha vad szirmokat nyitna valami zápor
Villámot rejt szemed levendulája tán Hol dúlt szerelmüket emésztik tünde férgek Lehulló csillagok szálán lebegve élek Mint süllyedő hajós augusztus éjszakán
Zsákmányom lett ez a dús rádium de máris Égeti ujjamat mint tiltott lángfolyó éden százszor is villanó illanó Szemed az én Perum Golcondám Indiám is
Egy fényes éjszakán a világ szerteszét Törött egy zátonyon jelzőtűz gyúlt a szirten S én a tenger fölött ott láttam égni híven Elza szemét Elza szemét Elza szemét
A nők jók voltak hozzám, jók maradnak. Csak jó szavuk volt hozzám, szép szavuk. Mit bántam én, igaz-e vagy hazug. Csak szívtam eperízét a szavaknak, narancsízét a csóknak. Megrakott gyümölcsöstálról minden zamatot. Mikor megláttak, első örömükben felcsillogott egy szép kép a szemükben: vonagló, édes testük, kicsinyítve. Bekeretezte a szemöldök íve. Eltettem ezt a kedves, szép medalliont, sötét mezőben szép nő teste hajlong. Volt, akinek megfogtam a kezét, a derekát és nem kellett beszéd. Lelihegte az álruhát magárul és úgy borult rám, mint aki elájul. A másik azt szerette, ha könyörgök, lihegve könyörögtem, hogy szeressen, lihegve könyörögtem, hogy eresszen. És ő elhúzta száját, szép kis ördög és ujjacskáiról kacagva, könnyen törölte le a vérem és a könnyem. Fantasztikus kalandok a homályban! Egyiktől a másikhoz... Símatestű aranyhalak! Mint zsonglőr, úgy dobáltam a szívemet. És nem hangzott el eskü. Nem volt előtte és nem volt utána se bánkódás, se zokszó, semmi jel. És búcsú sem volt. Így ment el Zsuzsánna és Margit és Teréz és Gabriel.
Latin palotaként emelkedett szívem, Márványok, gránitok javából összehordva; De szenvedélyeim, mint barbár szittya-horda, Csóvát dobtak reá és dúlták esztelen.
Leomlott. Csend honolt a törmeléken. Emberi nyom sehol, csak kígyók, baglyok odva. Bíborszín s hófehér kövét benőtte dudva, S az út helyén szeder burjánzott végtelen.
Hosszan, magánosan elnéztem, hogy mivé lett. Sugártalan napok, csillagtalan vak éjek Félelmes korszakán lelkem pokolra szállt.
De jöttél végre Te, sugárba öltözötten; S hogy hontalan frigyünk meglelje otthonát: Palotám romjain egy kunyhót építettem.
Általában két nadrág van, (a) a saját (b) vagy más nadrágja
Amikor saját nadrágot húzunk le, előnyünk, hogy egyedül lehetünk. Ám amennyiben más nadrágjáról van szó, minimum ketten kell hogy legyünk. Úgy az ember a másiknak is lehúzhatja esetleg a nadrágját. (dualizmus)
Egy fontos szempont azonban a résztvevőknek a neme. Ha ők különböző nemekhez tartoznak, nem nagy baj, ha egymás nadrágját elcserélnék, mert minden nem saját nadrágot hord.
Noha általában a nemek a nadrágról felismerhetők, az nadrág nélkül is látható. De nadrággal vagy nadrág nélkül mindenki továbbra is megtarthatja saját nemét.
Általában két nemet különböztet meg az ember: a férfiét és a nőét. S ezek képviselőit azáltal ismerjük fel, hogy már nadrág nélkül a férfi beletűnik a nőbe, mikor is azt mondjuk: egymásba olvadtak.
Eme olvadás időleges. Azután a nadrág újra felhúzatik.
Egymásba olvadni, legyünk bár különféle neműek nadrágban nem lehetséges.
Kedves egyetlen drága, gyémánt szemű szerelmem, Úgy, hogy azt leírni se lehet, úgy hiányzol nekem. Csak néhány röpke órája vagy tőlem s szívemtől távol, Mégis úgy hiányzik a tőled kapott mézédes mámor.
Hiányzik félénk pillantásod s szép fényes barna szemed. Szívem félve remeg szívedért, rossz ezek után már nélküled. Most már soha el nem engedném a kicsi kezed, ha tehetném. Bárcsak még szemem szemed tükrébe ég, mellettem lehetnél.
Hiányzik, izzó lelkemben élő kedves arcod, zamatos mosolya, Ajkad isteni nektárnál, és méznél édesebb boldogító csókja. Mint hegyi patak csobogása, hiányzik hangod nagyon nekem, Szavaid csengése, mint ezüstpénz csilingelése, nagy kincs nekem.
Hiányzol, mint növénynek az éltető fényesen szikrázó napfény, Ez a színtiszta igazság, most hiányodtól könnyezve bevallom én. Hiányzik, kecses dolgos újaid csiklandozó és simogató bársonya, Hiányzik, szerelemtűztől forrón izzó szíved, szívem vánkosa.
Szép hullámos hajad, szívemet megnyugtató, részegítő illata, Újaid könnyű szerelembilincse, karod féltő és szorító katlana. Hiányzol, mint megfáradt szomjas őznek a hűs patak tiszta vize, Vagy csillagfényes nyári estén, a távoli halk és szép tücsökzene.
Magadért, és ezekért a csodákért szeretlek kimondhatatlanul téged, És ha tőlem, féltő szívemtől távol vagy, ha nem vagy itt velem, félek! Életem vékony fonala, és izzó szívem boldogsága, kezedbe vagyon téve, Rendelkezz vele, szívem-lelkem egyetlenem, drága szerelemkirálynője.
Vagy a levegő, amelyet beszívok, a táplálék, amelyet visz a vér, a látásom vagy - tán meg is lepődném, ha tenszemeddel rám tekintenél; - vagy, észrevétlen, mint ahogy a kéz, a szív, az agy, a gondolat, akármi, életem része, melyet bármikor keresetlen is meg tudok találni; - s mint a bonyolult óramű, ha elvész egy alkatrésze, s tiktakja kihagy, olyan lennék nélküled; és csak akkor, csak akkor tudnám igazán: ki vagy.
Kegyelemre várva
Lásd, én a fájdalmak erdeiből jöttem,
Ahol a tarlott fák ágai közt, sohasem
Festi lilára a Nap, égő sugarát, -
S még nem láttam a teremtés érckapuját -
Mint egy idegen nézek szét, közöm sincs már,
A káoszba rohanó, mammoni vágyhoz, lásd,
Úgy megyek el, ahogy jöttem, reménytelen,
Kitaszított és árva, Jézusi gyermek.
Udvaromban, tobozokat morzsol a szél,
Kolduló bánat ül jajongó szívemen,
Soha el nem múló, harmadnapos gyászt ül,
A hiábavaló, keserű értelem.
Kora hajnali könnyek hullnak a ködben,
Teremtőre várva, aki majd megvigasztal -
Reszketeg a Hold is, hamuszín riadtan,
Ájulat némán ülök, kerékbe törten.
A Hold hamujában keresek szavakat,
Könnyes folyókon is szeretetre vártam,
Hiába minden, ha egyedül maradtam -
Darabokra törten, lelkemben halállal.
Órák, napok jéghártyás ablaküvegét lehelgetem, hogy meglássalak. Gyönyörû arcod tanulom utcán, sínek között, örök életveszélyben, nem tudom hova tartó villamosokon.
Kívüled élek, olyan bátran, hogy abban már megláthatnád a vacogást, ha egyszer közelrõl szemügyre vennéd. De, nem is ismersz.
Én vagyok az, aki meg tudom szelídíteni szemöldököd egymást-maró kígyóit, aki nem félek, hogy összezúzódom fekete köveiden, aki talán még megbirkózom egyszer iszonyú angyalaiddal, aki be merek lépni hozzád a magad-fonta kettõs rács mögé és enni adok neked naponta és megitatlak. Nem is tudsz róla, lehajtott-fejû.
Érted-e még az egyszerû beszédet? Bogozd ki göbös sorsodat. Segítek, Aztán visszaadom.
Kívüled élek, ilyen siralmas bátran. Te itt keringsz, még oldozatlanul, csontjaim fehér izzószálai tízezer voltos áramában.
Átcsenném álmaimat Neked finom, lágy gyönyörökkel és az olvadó nedves kéjt amely illatozva kíséri a csendes langyos éjt lebegő szerelmi násszal és az érzést őrizném a követő álom hajnaláig új kísértés csodájáig.
"Maradjunk együtt szerelmem. Szerelmem: maradjunk együtt."
- Virágot hozok neked minden harmatos reggelen. - Üldögélünk a csillagneszes kertben minden harmatos éjjelen.
- Vágjunk át együtt a hegyeken, patakok mentén, utak során, réteken. - Ahányszor csak szomjazol friss vizet adok eléd.
- Vigyen minket a motorom, száguldjon a szél. - Mandulát, édes gyümölcsöket rakok eléd.
- Új városokba érünk, új embereket nézünk minden áldott nap. - Várni foglak porban, hóban, napsütésben minden áldott nap.
- Megjövök hozzád amint leszáll a nap, a vörös alkonyatban, minden átkozott este. - Elszakadok tőled, mint tőtől a levágott virág, minden átkozott reggel.
Májusok illata hömpölyög parttalan s nyitott ablakon át kába örömmel tódul a szobába, pezsdíti véremet. Jó lenne itt veled csöndes félhomályba'. Jöttödre várva társam a megváltó színes képzelet.
Látom a szemed milyen gyönyörű! Pillád árnyéka selymes takaró szád puhasága, csókjaid méze szívem megigézte, s ahogy indulsz felém a nyárba a vágyak világa már újra való.
Mennyire szeretlek! érzem, ez szinte fáj. Töröld le könnyemet becéző szavakkal és ölelj magadhoz ezen az éjszakán míg elér a hajnal. Orgonák, nárciszok, harmatos pázsitok balzsamos illatát elhozom magammal.
Gyere, nevető szemű, airwave-es leheletű! Bús lovagod ma terád vár egyedül, a pattogatottkukorica-szagú moziban, ahova csupa pár jár, lépkedek ide-oda idegesen én itt, jaj, úgy tépi a szivemet a szerelem is, ahogyan a jegyeket a nénik. Gyere na, hisz ime, a nap kisütött kint, fűt a tavasznak a láza, vége a télnek, a depinek, a lomb is zöld, és tele van a pláza, gyöngy vagy a sok bizsu-cicababa közt te - mennek már odabent, gyönyörűm, az előzetesek, nosza, jöszte! Kukorica, perec és a kóla kezünkbe, zsebembe jegyért kotorászom, így be a sor közepére, amíg megy a halivudi jelenet a vásznon; és míg könnybe a mozi szeme lábad, lerugod a papucsodat, és a puha szék tetejére teszed föl a lábad. Betege vagyok a szerelemnek, a vágynak, az érintésed is éget, amikor a kezem és a te kezed is ugyanoda nyúl be a kukorica végett, fölhevít, és amikor elveszed, űrt hagy - nem tudok én ma a filmre figyelni miattad, olyan gyönyörű vagy. Szép a te szemed, ugye tudod, és a szád, és szép a te fogad és a nyelved, amivel a popcornt ízleled, amit a te szép kezed a zacsiból elvett; legurul a nyakadon a kukoricamorzsa, elnyeli ott ez a kis szakadék, a halálban is édes a sorsa. Két kibújó telihold a trikód ködleple alatt a te melled, barna, akárcsak az alkonyi fény a te bőröd, a szoliban ilyen lett. Jaj, milyen oktalan állat az ember, vágy az ölében örökkön dudorodik, és a szive teli szerelemmel. Cicamica, mit tegyek, annyira édes a mosolyod, akárcsak a kóla. Édes a szerelem, a vágy lólába ha néha kilóg is alóla... Baromira gagyi ez a jelenet is épen, gyere, szerelemnek örülni hajoljál össze te velem a sötétben.
Volt egyszer egy szép leány, reá néztem tündér-talány. Egyszer csak megismertem őt, a drága és gyönyörű nőt! Emlékszem este volt már, de rá gondolni nem kár. De hogyha mégis eszembe jut nem is tudom, hogy mit gondolok. Csoda ez nem is vitás, mert bíz ez egy csodás látomás! Tüneményes termete itt csak róla szólhat most a hit! Folyton csak rá gondolok, de nem lehet velem ő most. Ám majd eljön az idő, mikor együtt leszünk: ő és a költő!
A "törvénytelen" szeretők nem fordítják fény felé az arcuk, mosolyuk is árnyákba rejtett s kétszer sötétebb a haragjuk. Szeretni kölcsönágyra járnak diszkrét csörgésű kulcscsomóval egymás mezítlen melegéhez szorongva érnek, mint a tolvaj. Nem ismerik a gondtalan nász fegyelmezetlen őrülését, neszekre függesztett figyelmük rándulni kész akár a vészfék. Nem bújnak össze önfeledten, csak félve egymáshoz lapulnak, ernyedten is olyan feszültek, mint puska ravaszán az ujjak. Sivár magányuk sem magányos: presszókban ülnek félaléltan, egymás mellett egymásra várnak, kettesben is emberkaréjban, nem ismerik a délutáni szelíd szieszták tiszta csöndjét, ezer felől figyelt magányuk sosem lesz páros egyedüllét, sorsuk zsibongó hontalanság, akár utcára kivetetté. A "törvénytelen" szeretőket a csönd hiánya űzi ketté.
Soha nem kérdeztem, s Te soha se mondtad Soha még egyetlen bókkal se hazudtad Mégis Szemedben, ha nézel, olyan fények gyúlnak Mély-barna zöngéje úgy szól a hangodnak Ujjaid hajamban néha úgy matatnak Ajkaid a számra oly mohón tapadnak Vagy, ha váratlanul, hátulról átölelsz Nyakamba aprócska puszikat úgy lehelsz Testedbe úgy burkolsz, vágyamra úgy felelsz Mint hogyha szeretnél… Testbeszéded érzem, sőt, érteni vélem Bár óvatosságra int a józan eszem Érvei nyomósak, de addig elvetem Őket, míg karodban békémet meglelem