Keresés

Dsida Jenő

HÁROM FALUSI ÉNEK

                           I.

Aranypor van a levegőben

és pátriárkák szívéből

füstölgő, ősi, nagy megelégedettség.

Süt a nap.

Két kicsi borjú

eszik a kezemből,

zsenge falevelet:

olyan ártatlanok és szelidek

és szeretnek engem.

A templomból zúg-búg az orgona,

emberek énekelnek

tudatlan, egyszerű szájjal

s galambok ülnek a

toronypárkányra:

fehérek és szürkék.

Messzi világból ideszállnak

minden haragvó, békétlen szivek

és elülnek az akácfák

és orgonabokrok alatt.

Áldásra emelt kézzel

szőkeszakállú

szelid ember

ballag át a falun,

a tiszta napsütésben.

                           II.

Huszonkét évvel ezelőtt

Gondolat voltam a szakadékok alján.

Fény voltam

egy tizenhétéves gyerekasszony szemében.

Most már nekem is

van szemem, szomorúságokat látok,

vidám dolgokat nevetek

s szeretem a kandallót, meg a nyári napot.

Saját íróasztalom van,

s rájöttem, hogy ember a nevem.

Este számadást csinálok,

vagy kisétálok a békazenés tó partjára

s áhítattal csodálkozom:

milyen különös dolgok közepébe jutottam.

                         III.

Annak, aki igaz szemmel lát,

minden kavics aranykavics.

Már a szomorúfűz is kihajtott

és bennem is kibomlott a vágy:

vándorolni

messzi világba.

Gyönyörű, gyönyörű reggeleken

harmat húll a szívemre

s tudom, hogy cserfasoron

vár

az aranyhajú,

kékszemű Isten.

Légy már legenda,

Abafája, 1929

[225-226.]

Dsida Jenő

HA VALAKI JÖNNE…

Ha most valaki halkan idejönne,

idelopózna a hátam mögé

és megkérdezné: fáradt vagyok-é?

Kicsi kezét, mint tearózsa szírmát

finom-borzolón fürtjeimbe lökné

s én azt hinném, hogy úgy marad örökké.

Leoldaná selyempuha kendőjét

és vállamra tenné, hogy meg ne fázzam.

Ajkával mérné: nincs-e lázam?

Nem lenne szava, nézne csak,

míg én hallgatnék magamat keresve,

lelankadva egy félbemaradt versre…

S ha már szabályos lett a pihegésem

és lelkem földjén álom-eke szánt át, –

vigyázva, halkan elfödné a lámpát…

Légy már legenda, 1928 [34.]

Dsida Jenő

KEZEMBEN TARTOM A SZIVEDET

Kicsi testvér, a kezemben tartom

a szívedet: Mért olyan hideg?

Ha az égre nézünk, odafent is

zöld füvet látunk, locsogó kis

patakokat s az erdők fordított képét.

Látod, ott megyünk mi is,

az árnyas úton, milyen kicsinyek

vagyunk a nagy-nagy messzeségben,

gyöngén ölelem jobb karommal

a derekadat: mindjárt eltűnünk.

Nem az a fontos, amit nagyképűen

egymásnak mondtunk és a világnak.

Kicsi kutyánk, akinek csontot adtál,

ott megy utánunk, szereti a kis fekete

törtlábú macskát, akit meggyógyítottál.

A vén kofaasszony, akivel pár jó szót

szóltál, fehér kendőt lenget utánunk:

ráncos, gyűrött, egyszerű lelkét.

Nézd, milyen piros sugarakkal,

piros örömmel vár minket a

messzeségek messzesége; kezemben

tartom a szívedet: melegedik, melegedik...

Új aranyhárfa, 1927 [224.]

Dsida Jenő

HISZI-E VALAKI?

Kökörcsinek, hóvirágok és ibolyák

már mind jóreggelt kivántak,

fitos orrocskájukkal kiszimatolva a részeg,

kábitó tavaszi levegőbe.

Tetszhalott, meztelenül dermedt fák

hirtelen szégyenkezéssel ruha után kapnak

s ezer színű palástot vesznek magukra.

Megmozdulnak az erdők,

suhognak, ringanak, muzsikálnak.

Távol robajjal megindul a tavasz-tündérnek

virágos fogata,

s jótorku kicsi madarak imádságos

himnuszos koncertbe kezdenek mindenütt.

A nap is megbolondul s mint őrült

tékozló és megbabonázott,

csilingelő aranysugarak zuhatagját

hajigálja a hegyekre és a mezőkre.

Patakok cserregnek, zizeg a fü:

Jó reggelt, jó reggelt, jó reggelt!

Én vagyok csöndes egyedül.

És azon gondolkodom: hiszi-e majd

nekem valaki, aki ezt a verset olvassa,

hogy ebben a nagy felébredésben

én lefekszem –

és nincs más vágyam, mint a zúgó hozsannák között

csukott szemmel, csöndesen elaludni?

Légy már legenda, 1927. május 9. [348.]

Dsida Jenő

MOSOLYGÓ, FÁRADT KIVÁNSÁG

Jó volna ilyen édes-álmoson

ráfeküdni egy habszínű felhőre,

amíg az égen lopva átoson.

Leejtett kézzel, becsukott szemekkel

aludni rajta, lengve ringatózni

acélkék este, biborfényű reggel.

Felejtve lenne minden lomha kin,

álmot súgna illatosan ágyam:

vattás-pihés hab, lengő grenadin.

És az Isten sem nézne rám haraggal,

csak mosolyogva suttogná a szélben:

Szegény eltévedt, fáradt kicsi angyal.

Összegyűjtött versek…, 1926 [354.]

Dsida Jenő

BOLDOG VIZEKEN

Felülről csillagfény záporozik,

alul csobognak a habok.

Fantasztikus virág-hajóban

ketten ülünk. Boldog vagyok.

Csónakunk sárkány-alakú

könnyensikló kínai dzsunka;

krizantémos mennyezete

sziromesőt szór a hajunkra.

Boldog vízeken halkan siklik.

Messziről szent esti varázs

elénk muzsikál a partokról

s egy-egy dal minden csobbanás.

Mi már nem is vagyunk a térben,

minket már semmi meg nem ölhet.

Egymásra nézünk s eleresztjük,

vízbe dobjuk az evezőket.

Menjünk! Ezen a szép vízen

nincsen zátony és nincsen torlasz –

Átölellek és néha-néha

csókomtól halkan felsikoltasz.

Lelankadunk a csónak-aljára

fehér tébolyban üdvöt nyerve...

Alszunk... Most már lehet akármi.

Vihet a nagy víz akármerre.

1926

Dsida Jenő

KICSI RÓZSA...

Ha nagyon egyedül vagy, kicsi rózsa,

s végtelen éjjel ködharmata hull,

én mellédsimulok hangtalanul.

Ha árvaságod szívet-facsaró,

csak szólnod kell és támaszod leszek,

élő, egyszerű rózsafakaró.

Ha síró, szellemjáró éjfelen

végigszáguld a szél zúgva, seperve,

eldughatod az arcod kebelemre.

Ha babonázva arcodba mered

a sápadt, kaján, torzult holdvilág-arc,

elfödöm gyöngéden a szemedet.

Ha fáj, ha üldöz valami titok,

belefújok egy kicsi ezüst sípba:

gondot-űzni tündéreket hívok.

Alkonyatkor a napba bámulunk,

imádkozva, míg eljön a sötét

és álmodjuk az egymás közelét.

S mikor szirmodat sóhajok se tépik,

egy frissharmatú, boldog éjszakán,

ketten, szótlanul felnövünk az égig.

1926

Dsida Jenő

A DÓNÁT KÁPOLNÁNÁL

Magasan áll, itélkezőn

és utja rögös, meredek.

Csöndesen lépek egyet-egyet

s közte virágokat szedek.

Ez a piros: lobogó vágyam,

ez lángol felém szerteszéjjel

s megégeti az ujjamat

pipacsos, forró szenvedéllyel.

Ez a fehér: – Istent hivom,

hogy tanuként szivembe lásson:

Milyen fehér, milyen fehér

az én messzire-gondolásom.

Ez a lila: ez tán a bánat,

mely halkan a nyomomba jár

s nótát illatoz a lelkembe –

Egész lombos bokréta már!

Ha még ragyogna hajnal-orcán,

mint titkos-tüzü, büszke lángvért,

nem adnám oda ezt a csokrot

bomlott-zenéjü száz világért.

De itt a csucs és este van.

Szitálgat már az enyhe harmat,

s a lassuléptü halk homály

minden ágbogat betakargat.

A kőfeszület öt sebe

busan, befelé, titkon vérez

– s én leteszem a csokromat

a Dónát-kápolna tövéhez.

Szatmárhegy, 1926. július

Dsida Jenő

AZ UTOLSÓ LITÁNIA

Olyan szomorú; elmúlik a május

és múltba hal az orgona-búgás

és üressé lesz sok-sok délutánom.

Tömjén-füstösen ragyog be a nap

a fehér-arcú, néma Máriára,

gyertyák lobognak, villanyszemek égnek

és jázmin-csokrok esőzik a szirmot

a fehér-selymű oltárterítőre.

Nézek a finom templom-ködön át

a fehér-arcú, néma Máriára

és elmondom Neki

a legutolsó szép litániát!

Titkos értelmű rózsa,

Könyörögj érettünk!

Dávid királynak tornya,

Könyörögj érettünk!

Elefántcsont-torony,

Könyörögj érettünk!

Mária aranyház,

Könyörögj érettünk!...

Úgy sajnálom, hogy elmúlik a május

és múltba hal az orgona-búgás

és úgy sajnálom

a permetező jázmin-szirmokat

meg az utolsó szép litániát!

Szétfoszlik, mint egy tavasz-éji álom

és üressé lesz minden délutánom.

Régi nagy patrónánk, 1925 [245.]

Dsida Jenő

SZERETNÉK

Szeretnék:

kimenni messze, a víz partjára

s a lemenő nappal szembenézve

nekidőlni egy fának.

Hetenként többször.

A fejemet is hátravetve

hallgatni a halk szúnyogdongást,

meg a zsongó, csobogó vizet,

mikor beszél a Csenddel.

Úgy maradni,

míg feljönnek a csillagok

és simogató ezüst fényüket

fejemre hintik.

...Először egy napig maradni ott

azután két napig,

azután három napig,

azután mindig...

Összegyűjtött ver-

sek…, Szatmár, 1925.

július 10. [340-341.]

Dsida Jenő

KARÁCSONYI UTAZÁS

Készülődés

        Karácsony közeleg.

        Én állok itt az ablakom előtt

        nézem a halkan pihéző havat

        s egy kis bokrétás, száradó fenyőt

        törögetek.

        Ma szivem is van,

        Meg-megdobban a kabátom alatt

        és csilingeli ezer kicsi csengő:

        Karácsony közeleg!

        Karácsony közeleg!

Utban

        Csodálkozol:

        Te balga kis fiu,

        ma olyan vignak látszol!

        ...Csillagáros bethlehemi éjben

        hivogat máma engem is a jászol.

Megyek! Megyek!

        az ajkam úgy dalol,

        mig csörgős szánkóm megáll valahol

        s letérdelve a kis Jézus előtt,

        átnyujtom néki igaz ajándékul

        ezt a kis, tépett bokrétás fenyőt.

Kérdezem

        Mondd, kis Jézuskám

        Decemberfagyon, szélen, havon át

        miért nem hozhattam Neked

        egy csokor édes, piros orgonát?

        Most minden, minden fenyő és moha

        Pedig tudom, hogy szereted a májust

        és Teneked is szebb az orgona.

Az ünnep

        Mennyből az angyal!...

        Égnek a gyertyák.

        Kacag az ének, teritve az asztal––

        csak fáj, hogy sohse találkozik össze

        a karácsony az orgonás tavasszal.

A kis Jézus beszél

        Én szeretem a sápadt arcot is,

        én szeretem a könnyes szemet is,

        cirógatom a mellrebágyadt főt.

        Akinek nincsen tettre kész,

        merész,

        lüktető, harcos piros orgonája

        az hozzon egy kis álmodó gallyat.

        sóhajva siró imádság fenyőt,

        s az én kezem megáldja.

Hazafelé!

        A gyertyák elalusznak

        a távolodó kórus

        altató, büvös simogató mákony...

        Repül a szánkó,

        csörgős csengője csilingeli csendben

        Édes Karácsony!...

        Tündér Karácsony!...

        Boldog Karácsony!...

1924

Dsida Jenő

ALÁZATOS, KÖNYÖRGŐ ZSOLTÁR

Jóságos Isten, áldott szívű kertész,

ki minden reggel átsétálsz a kerten,

akit csodálunk gyökereket verten,

figyelj: egy dudva zsoltárt énekel!

Jóságos Isten, áldott szívű kertész –

Szirmaim nem szép, pompás csillagok;

csak egy tövises, csúf növény vagyok,

lekonyult, béna, bús, haszontalan.

Dudvának hívnak. Mindenek gyűlölnek:

megtűz a nap és kínoz a hideg,

mert nincs gyümölcsöm soha senkinek,

s én – mégis élni, élni akarok!

Mert, látod, mégis szép a madárének

és mégis szép a tavasz, illat, fű, rög,

s a kis méhecske énnekem is zümmög

és élni, élni, élni akarok!

Jóságos Isten, áldott szívű kertész!

Nekem nem árthat, aki örömest öl,

csak Te ne bánts, ne tépj ki gyökerestől:

a kis dudvának legyen irgalom!

A fájón-édes élet napjai

legyenek mind-mind kiürített kelyhek,

s Te légy, akinek zsoltárt énekeljek,

míg lassudan a kerten áthaladsz!

S a kis, szomorú, mihaszna dudvára

– kérlek Istenem: – olykor rátekintsél,

s az több lesz neki minden drága kincsnél.

Ne tépj ki Uram! Élni akarok!

Magyar zsoltár, 1924 [632-633.]

Dsida Jenő

A GYÖNGÉK IMÁJA

Jó Uram, aki egyként letekintesz

bogárra, hegyre, völgyre,

virágra, főre, szétmáló göröngyre, –

Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz

csak nagyon-nagyon gyönge.

Mert pókháló és köd a szív,

selyemszőttes az álom,

pehelykönnyű és szinte-szinte semmi

s én erőtlen kezem

még azt sem tudja Hozzádig emelni.

De azért vágyaim ne dobáld a sárba,

ami az Óceánnak

legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!

Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz

csak gyönge, nagyon gyönge.

,,Tiszták, hősök, szentek.”, 1924 [159.]

Dsida Jenő

A SEMMI ÁLMA

Elszenderült a Semmi

És azt álmodta, hogy Valami lett,

S az a Valami – én vagyok!

És azt álmodta, hogy a messzeségben

Előttem egy szent Cél ragyog,

Egy ismeretlen Cél,

Amely felé megyek, megyek...

És jönnek szembe utasok

És kérdeznek: honnan jössz?

És felelek rá: nem tudom!

És kérdeznek: hová mégy?

És felelek rá: nem tudom!

Lopódzva jő az Alkony, –

Lilába olvadnak a zöld mezők

És szürkébe a kék hegyek,

És én fáradtan, csüggedt fővel

Megyek, megyek!... –

– – – – – – – – – – – – – – – – –

Milyen furcsákat álmodik a Semmi!

Összegyűjtött versek…, 1924. június 1-én [321.]

Dsida Jenő

PÜNKÖSDI VÁRAKOZÁS

Kész a világ,

Feszült, ünnepi várás

Tereng felette.

Halotti csend. Csak néha néha

Sóhajt az Isten lelke.

Kimérve minden pálya

Megtöltve minden lélek-lámpa,

Ahol csak úr a lét...

De jaj, sötét van,

Mélységes iszonyú sötét!

A zordon tömeg-árnyék

Némán zokogva kering utjain,

S csak egyet tud és egyet érez...

...Most váratlanul vágyon megvonaglik

és felzug Istenéhez:

Betelt az idő!

Sugarat, fényt, szint adj nekünk,

Mert epedünk!

Fényesség nélkül oly sivár az élet!

Nagy Alkotónk, oh mondd ki szent igédet

Legyen világosság!...

És ismétlik mindig erősebben

A felviharzott étheren keresztül

És felharsan az egek harsonája

S a végtelennek zsolozsmája zendül

Zsibongva, zsongva...

És nagy szavát az Ur – kimondja!

1924

Dsida Jenő

TÓPARTON

Tóparton ülök. Itt az alkonyat:

Bíborló fényt a felhők fodra tör,

Halk sóhajtás sem zizzenti a nádat,

S hallgat az álmos, lomha víztükör.

Tóparton ülök. Iszonyú a csend!

Ilyen a hinduk Nirvánája tán…

…Eltévedt kezem kavicsokkal játszik

S a vízbe dobja mind, egymásután.

Nagyokat loccsan. Megtöri a tükröt

Fájón, vonaglón ezer gyürü kél;

Egymást követve szanaszét kigyódznak…

Mi vonja őket? Merre van a cél?...

Talán nekem is ilyen tó a lelkem –

És alvó álmok vizével tele – –,

S fehér ruhában partján ül az Élet

És kavicsokat hajigál bele – –

Vágy-gyűrük kelnek – siklanak előre –

Csábítón int nekik a Szép, s a Jó –

Hullnak, hullnak a szines kövecsek

És vonaglik és hullámzik a tó – …

…Egyszer azután kifárad az Élet;

Álomra hajtja fejét szótlanul, – –

A sok törtető gyürű szerteszéled

S a Végtelenben halkan elsímúl…

Légy már legenda, 1924. május 9. [323.]

Dsida Jenő

TAVASZI UJJONGÁS

Tarka virágnak

Illata kábít, –

Édes a méz mit

Kelyhe kinál;

Lebben a lepke,

Röppen a méh –

Sok kicsi vándor

Kedvese ajkán

Csókra talál.

Nincs ma halál,

Él ma a földön

Mit csak az Isten

Élni teremtett; –

Harsog a himnusz,

Hangos a táj! –

Semmi se fáj,

Minden örömre,

Tűzlobogásra

Szítja a lelket...

Újra születtünk

Zöld lobogóval

Lepkefogóval

Táncra megint!

Csókot a földnek,

Csókot a fának,

Csókot a rügynek,

Mert a hatalmas

Égi Jövendő

Hírnöke mind!

Hallga, mi szépen

Csendül a nóta,

Csörtet a csermely,

Csattan a csók!

Messze az erdő

Lombjai közt a

Nyár keze int! –

Hirdeti minden,

Hirdetem én is,

Itt a tavasz!

Összegyűjtött ver-

sek…, 1924. április

25-én [316-317.]

Dsida Jenő

GOLGOTÁN

Tépő szeg van a betüben, dalban,

a zengő nóta zord fakereszt –

Meghivogatnak csókosan, némán

s halni kivánva ezen a szép fán,

és sóvár szivem el nem ereszt.

Keveset jártam, mégis lankadtam,

s dőlni szeretnék valahová –

Érdes bitóhoz simulva mennék,

ha fájna is, de rajta pihennék,

csukott pillákkal nagyon soká.

Furcsa vágyamat magam csodálom!

minek is tövis homlokomon?

Nagyon zokogva, nagyon szeretve

borulok rá a kemény keresztre,

s szálkás derekát megcsókolom.

Vedd, Sorsom, vedd a súly-kalapácsot

csendüljenek a dalos szegek:

mielőtt az éj fátyolát vetné,

ritmussal törd a csontomat ketté,

s rimekbe halkult halott legyek!

Szépen szeretem ezt a világot,

azért teszek most ilyen nagyot:

mindent adva és semmit se kérve,

fájdalmas szépen meghalok érte, –

de harmadnapra – feltámadok!

1924

Dsida Jenő

ÍGY VOLNA SZÉP

Gyakorta érzek

Olyan különös

Kimondhatatlan

Valamit –

Mikor a kezem

A rózsafáról

Egy szirmot halkan

Leszakít,

Mikor átrezeg

Egy síró dallam

Finom húrjain

A zongorának;

Mikor szívemben

Harcokat vívnak

Hatalmas fénnyel

Hatalmas árnyak:

Mikor a szó

Mire se jó,

Mikor szemem egy

Ártatlan fényű

Szempárba mélyed;

Mikor álmodom

S messzire elhagy

A fájó élet;

Mikor ujjongva

Nevet a kék ég,

S a szellő mégis

Ezer zizegő

Halott levélkét

Takarít –

Gyakorta érzek

Olyan különös

Kimondhatatlan

Valamit.

S akkor előttem

Áll a nagy titok,

Amelynek soha

Nyomára jönni

Nem birok:

Miért nem szabad

Azt a sejtelmes

Suttogó halált,

Letépett szirmot

Szavakba szednem?

Miért nem lehet

Azt az örökös

Borongó, ködös

Szomorú álmot

Papírra vetnem?

Miért nem tudom

Azt a pillantást

Azt a sóhajtó,

Méla akkordot,

Mit a futó perc

Szárnyára kapván

Régen elhordott, –

Megrögzíteni,

S aztán őrizni

Örökre, csendben?

Az a sok síró

Ábrándos érzés

Miért nem ülhet

Miért nem gyülhet

Lelkem mélyére

S nem tömörülhet

Dalokká bennem?

Vagy ha már róluk

Dalt nem is zengek,

Miért nem tudom

Tudtokra adni

Csupán azoknak,

Kiket szeretek,

S akik szeretnek?

Nem mondom: szóval,

Csak egy mélységes

Szempillantással,

Egy fénylő könnyel,

Egy sóhajtással, –

S csupán ők tudnák,

Hogy mit jelent

Ez a rejtélyes

Titkos beszéd...

Így volna édes,

Így volna szent,

Így volna szép!

Összegyűjtött versek…,

1924. február 13.

[309-312.]

Dsida Jenő

AZ ÉN DALOM

Az én dalom a bérci hegynek

Vidáman csörtető patakja,

Madárka, mely a boldogságát

Minden fán, bokron eldalolja.

Az én dalom az őszi lombok

Borús, sejtelmes suttogása,

Hulló levelek zizegése,

Hollószárnyaknak csattogása.

Az én dalom földet megrázó

Dörgése a haragvó mennynek

Amelyre a zúgó visszhangok

Vad rettegéssel jaj-t felelnek.

Az én dalom egy halk imádság,

– Rebegik lázas, haló ajkak, –

Egy-egy utolsó kondulása

Szívemnek, e repedt harangnak.

Légy már legenda, 1923. december 11. [177.]

Dsida Jenő

ESTHARANGOK

Biborban fürdik már az égnek alja.

Mámortól reszket már az alkonyat,

A nap korongja bágyadtan halad,

S egy szürke felhő lassan eltakarja.

A fü között egy tücsök círipel,

Álmosan zúg a fáknak lombozatja

Zokogásomat senki meg nem hallja

És panaszomra senki sem felel.

De most!... valami jóleső meleg

Simítja végig fájó szívemet

Szempilláimat csendesen lezárom...

Langy szellő hozza erdőn, réten át

Az estharangok himnuszos dalát

És imádságba halkul zokogásom.

Összegyűjtött versek…, 1923. október 4. [305.]

Dsida Jenő

VALAKI VAGY

Inkább megkerüllek valahogy: azt

mondom, hogy valaki vagy,

magok csiráztatója, emberek álma,

kicsi őzikék együgyűsége,

szálerdők erős, magasba-húzója,

apró madarak énekeltetője.

Vagy csak gondolok rád s elhatározom:

ma minden mosolyom téged jelent, –

vagy csak kivánlak és elhatározom:

ma minden kézfogásban a te kezedre

ismerek. Vagy csak érezlek

behúnyt szemmel, átlehelni a lelkemen,

mint a legtitkosabb legédesebb

hangulatot, mely egyedül köt

a földhöz, drága nyomorúságaimhoz.

Mint a napot, mely bőrömre süt

s melyet némasággal siratok meg,

mikor lehull a hegyek mögé.

Légy már legenda, 1923 [320.]

Dsida Jenő

ŐSZI DAL

Őszi levélke

Őszi szél hajtja,

Nyitva az ablak,

Berepül rajta;

Sápadt kezemre

Leül pihenni…

Pihenj levélke

Nem zavar senki!

Amíg ringatlak,

Amíg becézlek,

Aludj és álmodj

Tündérmeséket;

Aztán menj tovább

Csendesen, halkan…

Hogy itt tartsalak,

Nincsen hatalmam.

Te előtted már

Lehullt a fátyol

Arról a titkos

Sejtett világról,

Ahonnan senki

Vissza nem tért még,

S viszontlátsz sok-sok

Levéltestvérkét.

Lesznek közöttük

Kikért remegtem,

Kik után vágytam,

Kiket szerettem

S kiket a zord ősz

Elragadt mégis…

Súgd meg nekik, hogy

Megyek már én is…

Légy már legenda,

1923 [314-315.]

Dsida Jenő

HÁLAADÁS

Köszönöm Istenem az édesanyámat!

Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!

Körülvesz virrasztó áldó szeretettel,

Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.

Áldott teste, lelke csak érettem fárad.

Köszönöm, Istenem az édesanyámat.

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este

imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.

Köszönöm a szivét, mely csak értem dobban

– itt e földön senki sem szerethet jobban! –

Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,

Istenem köszönöm az édesanyámat.

Te tudod, Istenem – milyen sok az árva,

Aki oltalmadat, vigaszodat várja.

Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,

Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!

Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,

Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!

Áldd meg édesanyám járását-kelését,

Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!

Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,

Áldd meg két kezeddel az édesanyámat!

Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:

Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!!!

Új aranyhárfa, (1923-1927) [257.], Légy már legenda [287.]

Dőry Szép Ágnes

PILLANTÁS A HAJNALBA

Nem reméltem, hogy valaha

oly fenségbe érek, mint a fák

békés taván, a lombok tengerének

lassú hullámain, ha járok.

Alkonyba merülve, tiszta szemmel

nézem a kihűlt árnyakat,

hogyan kúszik a csöndes reggel

nyák-testük fölé – jő a pirkadat.

Pillantás csak az éjszaka,

elhal szava míg a dombokhoz ér,

mint köpeny suhogása, ha

a fáradt vándor pihenni tér.

Nincs még arca a napnak,

csak selyemfénye simítja

végig a fenyvest. Mint papnak,

nyújtja áldozatát az erdő;

A föld lehelete, a harmat

foszlik szét fényfátyla ormán

az éjszaka könnyei így nyújtanak

hűvös árnyat az égő keblű napnak.

Az ég diadala ez a föld felett,

de a káprázat harsona dala mellett

nem hallja a menekülő éj susogását;

visszatér még látni a napfény bukását.

Szép írások, 2008 [17-18.]

Dömötör Tibor

KARÁCSONYKOR

Karácsonykor

angyalok szállnak,

híradást hoznak,

béke jegyében,

élet fényében,

szentség lelkében,

hívők hitében,

Krisztus képében

Földön jár az Isten.

Karácsonykor

harangok zúgnak,

szent igék szólnak,

imádság szárnyán,

szíveknek vágyán,

zsoltárok hangján,

szeretet hídján,

bocsánat útján

mennyben jár az ember.

Isten tenyerén [156.]

Dömötör János

BÉRCEK KÖZT

Lehajlik rám a fának enyhe lombja,

S megsimogat, miként dajkám ha volna,

S örömre bátorít.

A föld, a fák szép zöldbe öltözének

S meglankadt lelkem a derült mennyégnek

Bámulja sátorit.

A zaj, zsivaj, bent a város rajában

Ott volt, ott járt előttem és utánam –

– Oly csendes minden itt!

Amott a forrás, a patak folyása,

Itt a lombok üdítő suttogása, –

Oly kedves mindenik!

Boldog, ki csendben itt lefolytatja éltét –

Ha én ilyen nyugodt magányban élnék,

Mily áldás volna rám!

De bár meg-meglebben vélem az ábránd,

A zord való egemből ah! aláránt:

Sok is lesz már talán!

Sok volt nekem még minden, amit adtál,

Élet! Beh ott is tartottad magadnál

Az én kis részemet!!

Az élvek kelyhe nem enyhíti szomjam’;

Nyúlok felé, hogy ajakamra vonjam,

S nyúlván megdermedek.

El-el, mézedben undorító méreg,

Melytől beteg, üres, sivár a lélek –

Éreztem, s hányszor ah!

S ha főm a föld fényében és zajában

Kábult: – a szent természet templomában

Eloszlott mámora!

Ti üde lombok, áldásom vegyétek,

Napfény, eső váltva járjon felétek,

Szépen viruljatok;

Fáradt utas, fáradt lélek, miként én,

Ha jár eme halmok, völgyek vidékén,

Árnyékot adjatok.

Biztassátok, vidítsátok susogva:

Az ég a fák, vizek, füvek, lombokba’

Mind gyógyszert rejteget.

Kicsinyhitű, kétségbe’sett, elaggott,

A nagy világ fényét, zaját ah! hagyd ott,

Itt ápold lelkedet.

S majd zendül ajkán a magasztaló dal,

Hogy megriad rá a termő hegyoldal,

Erdő, völgy és halom:

Az úr dicső, az úr hatalmas és szent

Nevét dicséri minden itt lenn és fent:

Én őt magasztalom!

Hét évszázad magyar

költői [891-892.]

Döbrentei Gábor

A PHANTÁZIÁHOZ

Arany sugárod ujra terjedez

S lelkem levonzó élte terheit

Szétrázva, röppen boldog képeken

A szüntelen kivánt és mindenütt

Fellelni vágyott bájvilág felé.

Csapkodva ver túl a gőzök körén,

Mindég merészben tisztábban röpül

S nem félve néz le, mint midőn

Az óceán felett hasít el a sas

S kevély szemet vet és lehullni büszke.

Királyi arccal jő a nap, keletjén

S nyugvása táján általellenében

Ragyogva égnek a szirt bércei,

Mig önvidéke árnyékban dereng:

Úgy bár nyomomban éj homálya jár,

A képzelet mennyének messze táját

Áradt özönben tündökölteted.

Amint phoenix égve tisztító tüzében

Hullong körültem a durvás salak.

Már élem érzem Lethe cseppjeit,

Az elfelejtő csésze ajkomon!

Itt e magasban, aholott örök

Szépnek s dicsőnek fénye folydogál,

Teremnek édes álmodásaim.

Innét tekintem a szél szárnyain

Elfolyt időkből, egybeállt zavart,

Mely semmiségre menni úgy tolong,

Mint a haragját völgybe csapdozott

Felhők csoportja hegytető megé.

S tisztábba kélvén a lement idő,

Repeső örömmel, remegő kebellel

Hevesen megindúlt meleg érzetek közt

Karolom mellyemhez mosolygva zengő

Víd képezetjét a még vesztegetlen

Természet áldott ártatlan korának.

Az istenek leszálltak akkoron,

S a gyermek ember hajnallásinak

Magok valának hív vezéreik

S nem esett el a menny s földi részből

Gyarlón s keményen egybefont alak.

Magában érzé ez tettekre kész

Hév indulatja hánykódó tüzét,

S belszabadság önhatalmait,

Követte ösztönharcát, s fékjei

Köze bonyolgva röppent s elbukott.

Hősök s pulyák ti, mondák a vezérek,

Maradjatok hát kényetekre már!

S vezesse azt a bízó önerő. –

Azolta tévelyg sokba’ s küszködik,

Ezer vakítás szenderítgeti.

Jelesse vágyik s bukdozásiban

Hamis dicsőség fojtó füstjein

Hizlalja félreértett tetteit.

Gyöngén legyinted e megtévedést,

Te képzeletidnek nyájas Grátiája.

S a szív felolvad rajzod bájain,

Békére hajtja a gigász erőt,

S a féletlenség józanná leszen;

Igy égető könny, megtörő keserv

Ölelni kísztvén a természetet,

Az elröpült vezérlők visszatérnek,

S mennyet mosolygnak a kebelbe bé.

Még napjaimnak reggelén mikor

Csak a jelenre függeszteni szemem,

És vágyam ahogy kelt már nyúgodott

Elsőbben is te édesítgetél,

Te gyönge érzés közt nyiló virág;

Fellobogó láng járt rajtam keresztül,

Melyen feszülve terjengett, hevűlt,

S én azt nem értem, merre és hová?

Az önmagokkal háborúra kelt

S magokba néma érzések közűl

Felszárnyalál, s egy új világ közét

Jártad be mint önalkotásodat.

A pálya-vívott lelkek sírjain

Előttem egy szép csillag járdogált,

A komoly dicsőség Elyzéuma

Lengvén keresztül szent magányomat,

Isten’sedésnek nimbusában állva

Bámultam azt a fénytetőt, hová

Felvívja létét a pornak fia.

Késő nyomokba átható napok!

Ti vagytok a lángifjú ősei,

Kik intve visztek lakhelytek felé,

Osztozn’ abból amit birtatok,

S a szépet, a jót szent nyomdoktokon

Mint hív öröklők híven míveli.

Ah! mennyetekben mért zudít zavart

A földi élet forgó szélvésze?

Melynek sötéte jót, rosszat sodor,

S malasztja zúzza a fő célokat.

Ott vívod akkor a szép s nagy csatáját,

Te fenremegve járdalt s megtörött szív.

Ott okulanak ledőlve váraid

S füstben gamolya a fényes tördelék.

Magányosan állsz büszke könnyeiben,

Mint győzödelmét vesztve Honnibál.

Ha feltalálál, sejtve szüntelen

A millióknak változón zsibongó

Sergében egyet, egy hozzád rokont,

Ki visszazengi minden hangodat,

Mindent felejtve csüngsz annak mellyén,

S csalatkozásid fájdalmát sirod.

Majdnem megedzi azt a férfi kéz,

Ha a szelíden fejlett bizalom

Magasba lépett elpuhult panasznál,

S az ömledett sziv még nyiltan marad,

De már magának oly paizst vivott,

Melyet kitűzvén a csafart gonosznak,

Ő csendesen marad, nagy a pulyák

Irtózatos rab századában is.

Te ingerelted e csatás tüzet,

Te gyönge érzés közt nyiló virág!

S belé ragadván, játszva elhagyád,

S felette tündér arccal röpdezél,

Hogy önmagától légyen csendesebb,

S nyomosb erővel hasson alkotása.

Te andalítni tudsz csak s nem vezetni,

S a szenderegve néző ifju ész

Hamar fogollyá hajlik lépiden.

Magyar költők 18. század [818-821.]

Dózsa Dániel

VÁROSON

Harsogó zenék

Zúgnak szerteszét,

Vidám arcok jőnek-mennek;

Hejh de boldogok lehetnek!

Jár-kel, mint a habzó tenger,

Úton-útfélen az ember;

Fényfogatok törnek-futnak,

Rőt kufárnék síkoltoznak;

Éktelen sípját kínozza

A zsemlének árulója.

Tarka nősereg

Jön és ellebeg;

Hosszúfejü arszlán népek,

Megrakott kalmár legények,

Csörgő kardú hős vitézek,

Nyirott bajuszu szinészek,

Tarka livreü apródok;

Futkorászó schusterpúbok,

Fagylaltozó delnők, tisztek,

Jőnek, mennek, hoznak, visznek!

Úgy zajlik itt minden, mintha

Tán valahol égés volna;

Fejem kábul, szemem szédül…

Elszoktam az efféléktül!

Beh untatnak e mismások,

E betanult kacsintások,

A farizeus mosolygás,

Mely egyet mond és érez mást;

Ez a nagy álarcos élet,

Hol más testet hord a lélek,

Mint ahogy azt eleinte

Az Uristen teremtette.

Oh mint szédül fejem ettől

A mesterkélt báb élettől;

E sok bajtól, e sok zajtól,

E sok mindenféle hangtól!

Hozzászoktam a magányhoz,

A falusi némasághoz,

Hol élünk, de nem cselekszünk,

Egy virágos sírban fekszünk,

Hol előttünk minden óra

Hosszu, mintha láncon volna,

És utánunk puszta emlék,

Elfeledt gond, bús sötétség;

S még nem tudom elitélni

Falun jobb-e vagy itt – élni?

Ott az unalom,

Itt a lárma nyom.

Ott van érzés, de nincs ember,

Itt van ember, de nincs nyíltság,

Egymás mellett nyargalunk el,

Nincs időnk rád, szent barátság;

Jár az ember ábrándjával,

Mint a hangya tojásával;

S álmai után mig ásit,

Szíve apránként elvásik.

Így megy aztán a tömeggel

Küzdve, mint küzd, minden ember,

Nem gondolva más dolgával,

Lássa mit tesz az magával!

Városi, falusi élet!

Az ember százszor cserélhet,

Lelke mégis békületlen,

Nincs jól ottan, nincs jól itten,

Földről esd a mennyországért:

S onnan ismét visszavágynék!

Forró gőzféle a lélek,

A vágyak tűzétől éled;

A test tartja őt sokáig,

De ő szabadulni vágyik,

S hányja-veti érzetünket,

Pihenést csak néha enged,

S addig küzd a poranyagba,

Míg azt végre szétpattintja.

Magyar költők 19. század. 1. [606-607.]

Donászy Magda

BÚCSÚ AZ ÓVÓDÁTÓL

Hároméves voltam, mikor idejöttem,

Most a búcsúzkodás bizony nem megy könnyen.

Másé lett a fogas, az én kedves jelem,

De az iskolában vár már az új helyem.

Másé lett a kedves, kékvirágos csésze,

A kékrózsás tányér, s más ül a kis székre.

Ma még én öntözöm itt a sok virágot,

De holnap iskolában tanuláshoz látok.

Búcsúzzunk el babák, morgó mackóbácsi,

Holnap a betűkre leszek már kíváncsi.

Fehér köténykémben nem leszek már napos,

De majd megtanulom, hogy milyen a hatos.

Szállnak az évek, hónapok és napok,

Napos naptárunkban fordítsunk egy lapot.

De nincs már több lap a napos naptárban,

Búcsúzó karomat ölelésre tárom.

Fáj a búcsúzkodás, a szó sem jön könnyen,

Ugye, nem csoda, ha kicsordul a könnyem?