FIGYELEM! A topicban sajnos már nem lehetséges egyenesen az azt indító szakemberhez - Dr. Treuer Tamáshoz - fordulni az esetleges panaszokkal! Kérjük kedves látogatóinkat, hogy amennyiben sürgős segítségre lenne szükségük, ne a topicban próbálkozzanak, hanem forduljanak a megfelelő szakrendelésekhez!
Megértésüket köszönjük:
a moderátorok
Teljesítőképesség... most már állandóan fáj a fejem. Nem értem, hogy tanultam olyan jól, amikor elkezdtem eme pályafutásom... evés nélkül. Most már nem nagyon merek elmenni a suliba reggeli nélkül.
"Felmerült bennem, hogy vajon nem tévesztitek-e össze a "teljes őszinteséget" és az "igazság keresését" (ami nincs) egyszerűen azzal, hogy ha valaki épp csak felismeri az érzéseit meg az érzelmeit..." Ezt kifejtenéd? Nem teljesen értem.
Val. sokan így gondolják, ahogy én: Önértékelésemet és hangulatomat nagyban befolyásolja az alakom és a súlyom. Ha behorpadt a hasam és korog a gyomrom, lötyög a gatyám akkor jobban érzem magam pszichésen, ugyanakkor romlik a teljesítőképesség...és ehhez még
Sokszor túlzásba viszem a gondolkodást. Boccs, ha túl furán írok, vagy ilyesmi. Ismerem a fájdalmat és a szenvedést. Ennyi. 25 éves vagyok, de még mindig gyereknek néznek sokszor. Éretlennek is tartanak, pl pszichiáterek. Így nem hiszem, hogy túl sokat öregedtem volna. Viszont belátom, hogy az anorexia és a bulimia eredete a szánalmas társadalom és média befolyása alatt terjedt el olyan mértékűvé és vált olyan felületessé, hogy ma már "divatbetegségként" is említik. És a szenvedésen nem csak a fogyást, vagy ilyesmiket értek. Sokkal többről van szó. Sajnos "rút kis kacsa" voltam a többi gyönyörű, fehér gyerek között. Pedig csak más voltam, ennyi. Mások is vannak ezzel így. Csakhogy ehhez jött még az, hogy nem örököltem "happy-géneket" a szüleimtől. Erről sem én tehetek. Mindemellett végeztem egy egyetemet, ami nagyban befolyásolja a gondolkodásomat. Viszont megértem a gyerekeket és fiatalokat, de tisztelem az időseket is. Ha ez nem szimpi, sajna ez van. Ha ez koravénségnek számít, hát legyen az.
Nekem folyton olyan érzésem van mikor olvaslak, mintha egy 40 éves nő fogalmazását olvasnám arról, mit érezhet és gondolhat egy krónikus anorexiás ... némi morális célzatossággú önostorozással fűszerezve. Persze nem írtad hány éves vagy, meg aztán az anorexia is gyorsan öregít - 10 év alatt le lehet annyit keseregni mint mások 50-60 alatt.
Hát igen. Mit nem adnék azért, ha ez az egész meg se történt volna. Ha nem fogyom le és nem "szeretek bele" a soványságba. Azt hiszem, talán mindenki hibázik legalább egyszer egy nagyot az életben, s nem hallgat az idősebbre, bölcsebb családtagra vagy a barátra. De fiatalság, daccal jár. Legalábbis nálam. Ez az élet. Nem örültem, s nem tanultam meg örülni annak, amit kaptam az élettől. És most elvesztettem minden értékemet emiatt. Nem vagyok most pedig elég intelligens hozzá, hogy egyedül, így magamra maradva (hisz így már senkinek nem kellek, semmire nem vagyok jó), kimásszak abból az állapotból, amiben vagyok 5 éve. Ez egyre elviselhetetlenebb, hogy tudom, hogy rosszat teszem. Pedig csak meg szerettem volna felelni azoknak az elvárásoknak, amit a világ (gondoltam én) el vár tőlem... Talán sokan így vagyunk ezzel....sajnos zárkózott gyerek és fiatal voltam mindig is, és csak magamat okolhatom, hogy egyedül maradtam a problémámmal.... Ugyanakkor sokszor elgondolom, hogy ahelyett, hogy sajnálkozom magamon, tennem kéne konkrétan valamit. Csak kéne egy energia-bomba és egy nagy agymosás, hogy ésszerűen tudjam cselekedni... Kicsit irigyelem azokat, akik már lábadoznak kifele, vagy akik nem szenvednek pszichiátriai zavarban...de azoknak is biztos meg van a maguk baja....ráadásul nem maguk tehetnek róla, erről pedig csakis én. Már a családom sem tud mit kezdeni velem....legszívesebben eltűnnék, vagy meg se születtem volna...
Én ilyenkor azon szoktam gondolkodni, hogy az evészavarosok többsége azt szokta mondani, hogy "teljes őszinteség kell". Hogy ez mitől van? Miért gondoljátok azt, hogy hazudnátok? Vajon mi az oka annak, hogy önmagatokban a "rosszat" keresitek? Mi ez a különös nyomozás önmagatokkal szemben?
Felmerült bennem, hogy vajon nem tévesztitek-e össze a "teljes őszinteséget" és az "igazság keresését" (ami nincs) egyszerűen azzal, hogy ha valaki épp csak felismeri az érzéseit meg az érzelmeit és tisztában van azok változatosságával, intenzitásuk változásával, stb. A kettő nagyon hasonlít. De nem ugyanaz.
tegnap voltam koncerten a barátnőimmel, s előttünk állt egy csaj, komolyan mondom, hihetetlen, hogy mennyire sovány volt, de látszott rajta, hogy nem az alkat miatt, mert 5 perc szünet volt a két lába között, méregettem, hogy a felkarom kb az ő combjának felel meg, beesett arc, meg a szemei is karikásak voltak. Mindenki bulizott, táncolt, ugrált, láttuk rajta, hogy élvezi, de az áldogálásom és tapsoláson kívül nem volt másra ereje.
Scheli kérdezte, hogy mit bámulom úgy, 2 évvel ezelőtt ugyanolyan voltam. Ezt sosem tudtam.
Tavaly ilyenkor elbíztam magam, hisz azt hittem meg fogok gyógyulni és magamhoz tértem. De mindig megcsap a soványság kultusz szele...Mindenesetre tudok egy lányt, aki anorexiás volt még tiniként, s most 28 éves. Egészséges és boldog családban él. Elsődlegesnek a gyógyulásban a köv. dolgot gondolom én: környezetváltozás (költözés, családi kapcsolatok, vagy több friss levegő és természet...stb.) és sok-sok hit, amihez kell a bíztatás is! Szerintem nagyon nagy pálfordulás kell ahhoz, hogy az ember teljesen meggyógyuljon. Mindenképpen a legőszintébben kellene az embernek magába néznie, ami nem is olyan egyszerű, még ha nagyon akarja, akkor sem... Remélem egyszer sikerül...val. sikerült volna már, ha nem lennék depressziós alkat. De most nyakig benne vagyok. De legalább már tisztában vagyok az állapotommal. A pszichiáterekkel és az agykutatókkal szemben én is kritikus vagyok, mert nem veszik figyelembe ill. fogalmuk sincs arról, hogy valójában gyökerében mi képes megváltoztatni vmit....gyógyszer és idegen emberek (akik csak elméletben ismerik a táp.zavarokat) -azaz pszichiáterek...hát mit mondjak, nem nagyon hiszek bennük, hiszen ők is csak emberek....Bocsánat, ha valakit megsértettem, nem volt szándékomban.
tényleg piszkosszürke. Viszont szépen barnulok! Épp pogácsát kajálok a rendelőben :-] tök jó, magamtól tudok enni, napjában úgy 6-7x valami apróságot, és felfogtam, hogy ha cukorral iszom a kv-t édesítő helyett, az nem egyenlő a "megebédeltem"-mel. :-D na jó, ez nem vicces, csak örülök, hogy megy magától a kajálás.
Remélem 1-2 héten belül most már kiengednek, mert csak hülyülök bent, mert annyival jobban vagyok az "újakhoz" képest... ők sem értik, mit keresek még ott... de ezek szerint van még valami, amit találnom kell, hiába érzem, hogy kész vagyok, rajta a helyes úton... talán van még valami, csak még nem tudom, mi az.
A szakirodalmak szerintem nem sokat érnek itt... Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nincs olyan, aki meggyógyult (bár én sajnos már nem tudok hinni a _teljes_ gyógyulásban, nagyon boldog lennék, ha úgy élhetnék, hogy nem ez irányít... azt akár "gyógyulásnak" is nevezném). Ami eszembe jutott a szakirodalommal kapcsolatban: a pszichológusom (nr. 2) azt mondta, ne mondjam, amit mondok, mert ezzel átírom a szakirodalmat, és olyan nincs, amit én érzek. Ez persze általánosítás, hogy a szakirodalmak ezzel kapcsolatban szerintem (!) nem sokat érnek... de azért... általában olyanok írták, akik sosem élték át ezt... úgyhogy én mindenképpel kritikusan szemlélem. .. :)
A segítség alatt nem azt értem, hogy az ő úri kedvéért gyógyulsz ki, hanem életedben való jelenlétével képes vagy (esetleg pszichológiailag kénytelen vagy) úgy másként viselkedni amire egyébként képtelen lennél. Például elmondhatod egy közösségben, hogy "ma sem, és mindezt a magam kedvéért", mire elismerően néznek, de az sem baj ha valaki elvárásának akarsz (szükségét érzed) megfelelni. Ha magunkra vagyunk utalva, legalább egymillió érvet tudunk felhozni, hogy miért ne változzunk, míg a legnagyobb tartalékaink a szociális kapcsolatainkban rejtőznek - mint tőlünk nagyobb erő. Ebből a katyvaszból nincs elegáns és intellektuális gyógyulás - csak nyomorult szenvedéssel, eleinte instabilan és visszaesésekkel, aztán majd megerősödik.
Sokszorta többen olvasnak itt a topikban mint írnak, majd megkérjük ha erre jár valaki gyógyult, eresszen el egy mailt neked.
Magamért kell meggyógyulnom! Ha másért teszem, csak törékeny illúziót kapok, s ha az a "más" eltűnk az életemből összaomlik a kártyavár. Valóban jó lenne segítség. Ha azt veszsük ez az oldal is az. Igazából olyan embert kerestem aki kigyógyult. Mert a szakirodalmak emlegetnek ilyen egyéneket, de én még eggyel sem találkoztam?! Lehet hogy nem is léteznek???
Bármit is tettél vagy akartál tenni, mégis így vagy ahogy. Én nagyon kellemes helyzetben vagyok, tét nélkül csak olvasok és szurkolok, hogy ki mire jut, és azt gondolom 10 év ebben nagyon sok, és 4 év próbálkozás kijutni is nagyon sok. A nagyobb erő alatt sokmindenre gondolhatunk - egy személyre akibe belekapaszkodhatunk illetve aki elkötelezett erővel átsegít (átrugdal?) .. például szülő vagy férj , vagy terápia ami változásra indít, vagy akár valami spirituális hatalomra mint amire az AA 12 pontja céloz, vagy csak maga egy közösség - nem tudnám előre megmondani kinek mi segít, de talán valami más valami erősebb attól mint ami eddig nem segített. Szívesen olvasok olyasmi víziókról, hogy miként fogunk x idő múlva élni, hogyan telnek majd napjaink, és persze ez mikor lesz és hogyan jutunk el odáig.
Köszi a hozzámszólás, nem tudom mire gondolsz. Vagyis gondolok valamire... A gond ezzel a betegséggel, hogy éveket, én konkrétan 10et éltem le úgy, hogy nem gondoltam, hogy beteg vagyok. Úgy véltem teljesen normális amit teszek és nem is értettem mások miért nem csinálják... Hát ezért fránya! Ha rákos vagy, diagnosztizálják, és megérted, felfogod. De ez a titkok betegsége, senki nem diagnosztizál, ha te nem eszmélsz fel. Tehát amikor feleszméltem orvoshoz fordultam. De ez még kevés. Sok összetevős dologról van szó. Mint mondtam, az evészavar csak egy tünet, a gyökeret kell kiírtani és elmúlik magától. De ha megszoksz egy életet, nehéz változtatni, viszont tudom egyszer voltak olyan napjaim amikor IGEN-nel tudtam felelni a kérdésekre:
"Képes vagyok-e normálisan enni, a súlyomra és alakomra gyakorolt hatás miatti aggódás nélkül?
Képes vagyok-e normálisan enni anélkül, hogy szigorúan előre terveznék és feljegyzéseket készítenék?
Képes vagyok-e saját értékemet elfogadni, mint emberi lényét, anélkül, hogy ez a súlyomra és alakomra vonatkozó véleményemtől függene?"
...és hiszek magamban és meg fogom találni a régi ösvényt. Meglásd!
Elvileg van csak igaza a tesódnak, ha a döntés lehetséges lenne - mintha a féllábúnak adnánk tanácsot gátfutás ügyben. Ha nem vagy képes dönteni, akkor csupán elméleti lehetőség a "mi lenne ha ...". Így most - a valóságban - csak egy tőled nagyobb erő segíthet. Te próbálkoztál, türelmes voltál, nem sikerült ... fölösleges évek után is ugyanazzal próbálkoznod (el tudod-e határozni, meg tudod-e álni - hiszen nem), ráadásul még haragszol is magadra miatta ... esetleg másra is. Egy dolgod lehet, megkeresni a nagyobb erőt - ha már az nem keres meg téged. Nemigazán tudok - pléne nem akarok - konkrétat mondani, de bármi megengedhető ez ügyben.
Egy újabb pocsék nap, egy újabb "elhullás". Tudjátok senki mást nem okolhatok azért amit teszek, csak saját magamat (ez persze nem teljesen igaz hiszen a bulímia csak egy kisérő tünete egy komoly lelki gondnak; olyan mint mikor megfáztál és folyik az orrod). Na hát nekem ma folyt :( sajnos. Persze erre számítottam. Egyedül vagyok egy csomó kajával "éhesen". Lelkileg éhesen. És tök mindegy mit és mennyit eszek, jóllakni úgysem bírok.. Ez van. Most hogy magamba pumpáltam egy pohár bort, kissé illumináltan azon tűnődök megvágom magam. Jobb lenne meghalni mert a holnap sem lesz különb. Ettől a k.rva betegségtől nem bírok szabadulni:
I don't know the first time i felt unbeautiful The day i chose not to eat What i do know is how i've changed my life forever
Tesóm szerint ez csak döntés kérdése. Mámint a gyógyulás: abbahagyom a zabálás-hányást vagy nem. És igaza van! És ezért haragszom magamra végtelnül! Mert abba akarom hagyni, de nem bírom. Mert a "társammá" vált. Ez most itt hosszú, ha valaki meg akarja érteni olvassa el a Mérgező szülők c. könyvet.
"Embernek lenni nagy betegség. És gyógyíthatatlan is."
ne tessék engem tetemre hívni. Bambuló látja jól a helyzetet, ez van. Ő meglátogat (ez most senkinek nem szemrehányás, én se sokat érek rá amúgy odabent, elmúlt az "unatkozás"), szóval elég sokat beszélgetünk és látja a képeimet, satöbbi.
Kib. sokat fejlődtem. Rengeteg szenvedéssel és sírással jár, és a dilidokim mondta, hogy ez gyakran a tünetek felerősödéséhez vezet (lásd nemevés, mint az elején, amikor bementem). Jelentem, küzdök, eszem, és gobozom kifelé a fejemben, miért ilyen problémás is az evés-nemevés-dolog.
Hehe, Orlanda, ne haragudj, de annyira felületes volt a hsz-od, hogy röhögnöm kell. Rengeteg betegtársam kap ilyen visszajelzéseket a családjától(!!!), munkahelyétől, hogy ő konkrétan üdülni ment Tündérhegyre. Na köszi.
Ez az én harcom (mein Kampf, pffffff), nekem kell kihúznom magam a szarból. Nem adhatom át azt a felelősséget a Balázsnak, hogy körmömre nézzen, mikor mennyit takarmányozok, mert még egy 5éves is képes nem éhenhalni, ha van kaja a környezetében. Szóval épp csak életben maradni nem tudok egyedül, kicsit sarkítva, de dolgozom az ügyön. Élni akarok, boldog vagyok, kezdem megkedvelni magam, akivé alakultam, mert bizony sokat változtam, és most már én vagyok én :-) és úgy érzem, lassan kiengednek és kint is tudom majd folytatni az utat.
"Ha nem vagy kész változtatni az életeden, nem lehet segíteni rajtad." Hippokratész
Mindenki döntse el maga, kész e változtatni az életén a gyógyulása érdekében vagy jó neki így ahogy van... Mindenkinek lehet hazudni, de magadnak úgysem tudsz.
