Szemeimet behunyom, hogy lássak, nevemet keresem, magamat keresem, a lényeget látszatok sűrű fátylai alatt. Mint éjféli órán rém-idéző szólítja mágus körökből szellemeit, így szólongatom én magamat. Én? - ez nem név, okoskodó fogalompótlék - a nevemet keresem, ahogy majd Isten szólít egyszer. Törvényes jelzőm, nyugtán s bejelentőlapon, cim és rang - ez sem vagyok én. E nevet régebben ismerem, mint viselőjét, gyermeki hódolatom ragyog kedves betüiben - egy suta raggal megtoldva: ez volnék én? Ünnepi diszem, sulyos büszke ékszer, de nem engem jelent, nem engem a könnyüt, kicsit és magányost... - Tanner - kiáltottak utánam gyermektársaim az iskolában. Régen se több, se más nem voltam, e név befoglalt - ma értelmetlen szó, távoli emlék egy idegen leányról, kinek fakuló képét közömbös társak képével elkeverem. - Sophie! - viccelnek felém tréfás ismerőseim. - Emlékül Zsófikának! vihogja szemembe egy falusi vásárból ajándék-főzőkanál. De nem én vagyok ez, - csak jelmez rajtam, kicsit kétszinü, töübbfélét mond s többfélét takar. Írónév, részlet-énem, néma betülény, arcomba kiáltva csak tféra lehet s indiszkréció. Olykor talán szép vizitruhám, amilyet fekete taftból kaptak rég anyáink stafirungban, de én volnék? óh, belül semmi viszhang szivemben - hiába hivod Kingnek a kutyát ha Pajtás a neve. Legrégibb gyermekálmom, könnyes félelmes álom - hogy Ilonka elveszett! Így ismertem magam első eszmélettel, szép keresztnevemen, mit német anyám, mig születésemre várt, magyar szót tanulva a költő verséből ábrándozott elő nekem. Költészet hatalma törte meg nevemben a családi hagyományt, s anyám az elsőszülött Antóniák közül kiváltva a szép erdészlány nevével becézett, mielőtt megszülettem. Szelid név, könnyü csillogó - illik reám. Ábránd és messzeség, vers, romantika, illik reám! Bánat és nehéz öröm, választott sors, szomoru vég - hisz minden vég szomoru! igy illik reám... Behunyom szememet, szólongatom a mellemben szorongó nehéz magányt. Nevem befutja lelkemet, mint egyetlen ut, sem fal, sem hamis elágazás nem töri meg tiszta menetét. Otthon vagyok, látom magam, a legismerősebb tekintetet felel szememnek. Már nem vagyok néma sem magányos. Keresztnevem, titkaim szelid feloldója, összeforrasztóm! Te egyetlen hullám, borits be engem...
Este ha álom szárnyán repülök Egy szép világba kerülök Vágyaim életre kelnek Nem kell többet féljek
Békére lel kicsi szívem Boldogság önti el a lelkem Mert a vágyaim beteljesülnek. Álmodnék csak semmi más Legyen itt a boldogság
Keresem kutatom az utat Hogy most már ne búslakodjak Tudom sok múlik rajtam is Az élet megerősit De ha erős vagyok mi teszek Azt csak a szív értheti meg
Próbálok változni és nem bánkódni Szeretek álmodni, egy szebb világba eljutni Most még csak álmodom De egyszer talán eljutok És végre nem kell álmodnom...
butterfly
Része az életnek, de biz vállalom Kiálltam az álmot meg a borúságot, A fájdalom csak mostanra kérdéses. Hiába darabja világnak, nem kétség ez!
Elmúlik bizony de akarni kell Hinni a jóban és a megoldásban Keresni a derűt és a boldogságot. De ha megtalál minket a sors mosolya, Adjuk át magunkat, a változás javíthat!
Ezen idő míg összeszedem magam, Rájövök hogy nem is kerestem én a sorsomat! Mert a sors vezetett engem ide, Nevezzük csak másabb útnak ezt a helyet! Ezen megyek jelenleg se széle, vagy hossza.
Az élet vagy sors mindig segített, Tanít addig míg teljesen engedem. Hol kemény, hol boldogító példák elé állít engemet, S hogy kiállom-e ezen próbákat? Rajtam múlik csupán s hitem voltára!
Ezek után csekély lesz a fájdalom Más értelmet nyer kócos kobakomon. De ennek ellenére vállalom-vállalom, Boldogságra, szépségre találok! Egyszer majd egy szép délutánon.
Rácz Péter
Na, én pedig Csokonaitól egyet, bocs, ez egy kicsit hosszú, de most ezt "találtam"..:)
Csokonai Vitéz Mihály
A Dugonics oszlopa
Az ő barátihoz és tisztelőihez Mit? hát valójában láttam e szememmel, Vagy csak álom játszott képzelődésemmel? De hát álmodhatik oly tisztán valaki, Hogy a való képét íly nyilván lássa ki? - Nem, nem; mert álmunkkal oda van mindenünk, Eltűnik árnyéka, mihelyt felserkenünk; De én, amit láttam, arra úgy eszmélek, Mintha kísért volna egy mennyei lélek.
A magyar Hélikon virágos tövében, A szelíd múlatság híves mezejében Apró violákat s nefelejcset szedtem, Egy kis bokrétába tarkán egyengettem; Víg énekecskéket, amint van szokásom, Danoltatott vélem nyájas andalgásom, Melyet egy zefirke, kerengvén lejtősön, A bokrokról visszasüvölte kettősön. A hegynek tetején, hová a szeretet S az édes vágyódás vélem felnézetett, Láttam, magam láttam... De mivelhogy nagyok A látások, és én kis éneklő vagyok: Te beszéld el, Klio! hogy raktak a kopott Kőmaradványokból egy dicső oszlopot? Kik rakták a hegynek tetején, és kinek? Hol már egy nagy oszlop állott Gyöngyösinek.
Egy nagy setét barlang egyedűl magában, Mély torkolattal áll a hegy oldalában. Porlott kövét lepte a régiség moha, Mintha még kéz sem lett volna rajta soha. Rakás maradványok puszta dűledékit Az idő fogai lassan tördelék itt. Sok mauzoléumnak itt tört le a feje, Eltemetve van sok temetésnek helye. Kevélykedtek hajdan sok tornyok, templomok, Melyeknek a porban alig van már nyomok. Láss itt sok örököt ígérő oszlopot, Melynek már a darab köve is elkopott. Kőhalom már, amit rakott Szemiramis, Kőhalom sok ezer kolosszus, piramis. Sok nagy nevek s becses érdemek egysorban Megvetve hevertek mohosan a porban. Sok vitézek, derék hérók itt valának, Agamemnon előtt akik virágzának. A feledékenység űlt ezek tetején, Vastag gyászos daróc volt burkolva fején; Érzéketlen, némán, siketen és vakon Hevert a láb alá tapodott hamvakon; Két kezét bágyadtan tevén két szemére, Bocsátotta gőzös fejét a térdére; Egy homályos felhő, mely a mélységről jött, Körűlötte sűrű ködkárpitot szövött. - A néma hallgatás őrzi e barlangot És nem ereszt belé semmiféle hangot: Olykor, ha ide jut világunk lármája, Egy fél rekedt hangot ád a barlang szája; De az is oly zavart, oly lassú és siket, Hogy már kettő közűl nem hallhatd egyiket. Az örökös álom, a halálnak bátyja, E környékre hideg szárnyait bocsátja. Az avúlt régiség magát itt hízlalja, Amit a századok szűltek, ő felfalja: Torka nagy, s még nagyobb gyomrában a verem, Melybe megy, valami a világon terem. Acél fogak márvány ínyében pengenek, Minden elmúlandót rakásra őrlenek. Minthogy ez hely a fényt éppen nem szenvedi, Az örök éjtől szőtt vastag szőnyeg fedi. Útja is mély vőlgyben vagyon s tekervényes, Igen omladékos, dudvás, szövevényes. Nem volt a Labirint oly tévelygős régen, Mely épűlt Krétában titkos mesterségen, Dédal annyi ezer vakos fordúlatot Ezer ösvényébe annak nem rakhatott, Mint amennyi öszvekevert tekervények Között tétováznak ebben az ösvények: Ténari öblei poklok üregének Oly kietlen ködbe tán nem kerengének, Amilyen homályba úszik e tartomány, Hol hamar eltéved maga a tudomány. x Itt láttam Dugonics lábainak nyomát, Hogy járta fel ezt a régiség templomát. Itt van pálcája is feltéve s lámpássa, Hogy amit ő már itt látott, más is lássa. Ezért érdemlette, hogy Hélikon hegyen E régi kövekből néki oszlop legyen, Melynek buzgó szívvel első talpot vetett A háládatosság s hazai szeretet. A feledékenység setét barlangjába Szedett követ ezek rakták fel sorjába, Melyet sok csókok közt a hív emlékezet Háláló könnyekkel öszvecémentezett; S akkor a gráciák csínosra faragták És reá a szépség mázát bőven rakták. Egy babérkoszorút e nagy oszlop felett Trombitálva tartott az érdem s tisztelet. Mihelyt az oszlophoz közelebb eshettem, A darab köveket rendre nézegettem. Némelyik a Trója öszvetört falából Volt faragva, Párosz fejér márványából. Némelyeket köves sziklájából raka Bőlcs Uliszesének a sovány Ithaka. Sokon vésve látszott a kolkisi házon Argonautáival vitézkedő Jázon. Karjeli kőszálon volt metszve Etele, Etele és kedves Etelkája vele. Kún maradványok is közötte látszottak, Melyeket Lászlónak a kúnnék hordottak. Láttam még iszonyú nagyságú köveket, Tíz ember is alig bírná fel ezeket. Roppantak valának, mint amiket maga Hercules Abila- s Kalpénél faraga: Toldi állította ezeket magának, De már hasadásin bokrok származának. Két dicső szűz is volt, Bátori, Macskási, Amint mutatták a kövek mohodzási. Ezekből építék az oszlopot ezek A Dugonics hírét felépítő kezek. Sok helyen a kövön Árpád, Taksony, Zoltán Triumfált az idő elmúlandó voltán. Sok dicső őseink nevei új fényben Kezdettek ragyogni e nagy építményben. - Ezek között látszott, a főtiszteletű Dugonicsnak metszve, néhány arany betű, Melyet a hív magyar kezek így metszének: A HAZA DUGONICS ANDRÁS NAGY NEVÉNEK! Szemét sok hazafi könnyekkel áztatta, Sok hév indúlatok buzogtak alatta. Azok közt bennem is az öszveolvadott Szív sok háládatos könnyekre fakadott. Tiszteltem, nagy tudós! ennyi érdemedet, S hazafi csókokkal értetvén tégedet, A magyarok kegyes istenét imádtam, Hogy íly magyar szívű polgártársam láttam.
Áldjon is meg az ég, édes hazámfia! Zengjen Duna, Tisza, s minden magyar fia. Ezt kívántam néked; meg ne szólj ezekkel A te érdemidhez illetlen versekkel. Én, mint Themistokles, oszlopodnál sírtam, És alá ez egy pár sorocskákat írtam: SZEMLÉLJÉTEK KÉSŐ UNOKÁNK FIAI! A NAGY DUGONICSNAK A HÍV CSOKONAI!
