Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Széles országúton andalog a jobbágy, Végzi keservesen vármegye robotját. Kavicsos fövénnyel rakta meg szekerét, Annak terhe alatt nyikorog a kerék. . Tántorogva ballag a két kajla sőre, Alig tetszik rajta, hogy mozog előre, Méla mind a kettő, mintha gondolkoznék: Hány ízben hozott már és hány ízben hoz még? . Ott ül a szegény pór az első saroglyán, Elkopott ostorát a kezében fogván; Szomorú képére rőt kalapja alá- Hullna, ha négy-öt szál madzag nem tartaná. . Néha megszakasztja hosszu hallgatását, Biztatgatja két hű igavonó társát, De azok nem bírnak lépni sebesebben, Talpok a kőúttól ég eleven sebben. . Széles országúton, mint az ég morgása, Hallik a távolban hintó robogása, Csak imént dördült meg messzi földön, és lám, Perc alatt elétűnt, mint a fényes villám. . A négy szürke lónak a két kajla sőre Nagykeservesen tud kitérni előle, Pedig félni, félnek; mert az isten-adták Bírnák csak a jármot, mindjár' elragadnák. . Dölyfös uri kocsis űl a hintó bakján Félkezében cifra ostort suhogtatván; Jobban esik neki, a kényes lelkének, Ha nyakába sujt a két szegény sőrének; . Jobban esik neki, ha egyet kiálthat: Földi, a kerékagy siratja a hájat! Kár volt annak árát a csapszéken hagyni, Szegény tengelyedet siralomnak adni. . Föltekint a jobbágy, szomorúan felel: Hej! bíz a háj árát nem kocsma nyelte el, Ami volt körültem, egy kevés zsiradék, Gyors hintóitokra mind felkenegeték. . De a hintó népe nem hallotta e szót: Szegény ember! és ez így talán jobb is volt, Máskép ki áll jót, hogy e gyámságos kezek Nyers-nyakasságodért meg nem fenyítenek! (1847)
valamikor talán holnap talán még ma este de lehet hogy csak egy hónap múlva vagy később nem tudom hogy mikor bezárom az ajtót magam mögött úgy se jössz
Meguntam a szerelmet. Ostoba játszadozás testekkel, birtoklással, a fogadkozással, hogy nem, soha nem hagylak el, hogy szép lassan belássad, csak unalom maradt, csak megszokás, vagy halálig a bűntudat lesz társad, hogy elhagytad, bár valódi okát nem a másikban, magadban találtad.
Egy nagy szerelem eltart három évig. Az örök szerelem talán ötig. De ha róla van szó, az ember mégis elhiszi, hogy majd másként működik. Lejár a szerelem szavatossága: megízetlenül, megkeseredik, s csak néznek a hajdani galambpárra, ahogyan egymás húsát tépdesik.
Ha papír is volt, pláne esküvő, hamar múlt lesz a nászút: Korfu, Capri, és nem lehet elég édes cuvée a mézeshetek mézét visszakapni. Idegesít, pedig még meg se szólalt. Te szólalsz meg, és rögtön áll a bál. A gyűlölködés elnyel minden sóhajt, és minden testi vágyat felzabál.
A válás meg tényleg óvodás játék: az a tied lesz, de ez az enyém! A sorsára a gyerek is úgy vár még, mint egy bútor, könyv, konyhai edény. Kit szerettél, halálos ellenséged lehet, bíróság elé mész, pörölsz, s ahogy minden rosszat feledtél régen, most a szép emlék lesz, mit eltörölsz.
Ajánlás
Maradj egyedül. Az a tiszta helyzet. Nem szenved tőled se társ, se gyerek. Épp csak osztódni akartak a sejtek, míg úgy érezted, szereted, szeret. Az ember mégis hisz: bár torz, mi most van, jön majd csoda. S e hitében konok. Közben fut agyában az ősi program, és tombolnak a győztes hormonok.
A halottakkal óvatos vagyok. Nem tudom, tudják-e, hogy nincsenek. Ahogy bejössz az ajtón, rám köszönsz – hát nem ilyenek a kísértetek. Mégis: nem csak én vagyok elfogódott. Úgy teszünk, mintha. Mint a nagybeteg az ágyban és az ágy szélén kuporgó próbálja egymást megsegíteni: oly hitelesen hiteltelenek!
Mennyi időd van? Mennyi van nekem? Még ugyanolyan őszinte a szájad, üdvözlő csókját nem csak mímeli. Valamiképpen vágyhattam utánad. A hóesésben elveszetten álltunk. Milyen hideg van. Nem kel még a nap. Szeretlek. Egyszer azt mondtad: szeretlek. A hó elolvadt, téged eltemettek, ez megmarad.
Mostanra egy név maradt, semmi több, meg némi fájdalom, valami zacc, talán a gyomor- fenéken, talán egy súlyosan elcseszett életé. Vagy ki tudja. Azt pedig, hogy ki csesz- te el kiét, mikor és mivel, firtatni sem érdemes már, annyi gyilok esett, oda és vissza, meg olykor keresztbe is, hogy legföljebb a Jó- isten tudná kibogozni, ő viszont makacsul hallgatott, kezdettől fogva, és persze hallgat makacsul azóta is. Habár meglehet, hogy éppenséggel rö- högve nézte végig az egészet, úgyhogy egyszerűen csak nem volt érkezése közbeszólni. És tulajdonképpen egész jól szórakoztam volna én is, ha nem lett volna muszáj folyton beledögleni. Persze mindig csak szőrmentén, valahogy úgy, mint a színpadon. Lemegy a függöny, leporolod a nadrágod ülepét, nyak- kendő a helyén, séró belőve, és pár perc múlva már föl sem foghatod az iménti nagyhalált. Valami tanulság persze mindig adódik azért. Hogy, teszem azt, leg- közelebb majd elegánsabban kell homorítani zuhanás közben, vagy hogy nem csak állcsúccsal lehet tompítani, amikor talajt fogsz. Szóval megérte, már csak ezért is, kétségtelenül.
Különös valami a boldogság vele találkozva egészen felvidulhat az ember de elfoghatja szorongás is ácsorog kicsit csendben majd óvatosan előbbre lopakszik akárha valami aknamezőn s valahányszor anélkül éri lába a földet hogy levegőbe röpülne akkor vagy feledi élvezni ezt a boldogságot vagy azon kesereg hogy nem tudhatja milyen sokáig fog mindez itt tartani így mikor végre jelentkezik a kudarc megkönnyebbülést érez akárha biztonságba jutott volna ami bizony szégyenletes hisz van valami különös a boldogsággal amivel másképp nem találkozunk lehet a hiba abban van talán hogy túlságosan kevéssé ismerjük jobban el kellene mélyedni benne azt hiszem tréning dolga lenne az egész.
Ha nő vagy, férfiként szerethetsz macsót, lovagot, szépfiút, végül úgyis a gyermeked lesz, öledbe vágyik, s nincs kiút ebből a kényszer-anyaságból, szívedből szívja a tejet, és mint vak kismacska, nyivákol - a férfi mind csak kisgyerek.
Mint óvodás a homokvárat, épít izmot vagy karriert, de kérj egy apróságot, fáradt, unott lesz rögtön és ijedt. Nem lesz társad és nem lesz hősöd, magad vagy csatába menet utóvéded és előőrsöd, a férfi mind csak kisgyerek.
Most rád hasal, harapja nyelved, magáról úrként álmodik, ha nedve kiömlött, elernyed, s már alszik, nyála is folyik. Mert nő vagyok, oltalmat vágynék, de megtanultam, nem lehet, hiába szerelem, jó szándék, a férfi mind csak kisgyerek.
Herceg, ha sértő, amit mondtam, hajtsd az ölembe a fejed, csak altató volt, mit daloltam, hogy minden férfi kisgyerek.
Felnőtt csak akkor lesz a férfi, ha nem ringató anyja vagy, de akkor tűrd is, ha bajodban, ha menni kell, magadra hagy. Oltalom? Erő? Hősiesség? Ha követelik: csak szerep. Ne várd el, s akkor megkapod majd. A férfi nem örök gyerek.
Felnőtt csak akkor lesz a nő, ha nem fél harcolni egyedül, de ha a férfi segít néha, nem haragszik, hanem örül. Mit vársz el tőle? Hogy egyszerre apád legyen és Istened? Te is ember vagy - nézz magadba: benned is ott van a gyerek.
Ha nem nézel fel rá – lenézed? A szemébe nézz: ott a hit. Ha bízol benne, ő is felnő, csak támogasd a céljait. Mint Áron vesszeje, virágzik, és nem ernyedten szendereg. Ne gügyögj, ne csalj, és ne csábíts: a férfi ettől lesz gyerek.
Herceg...? Nem herceg. Nincs fehér ló. Ő király lesz – ha engeded. De ha szidod, hát ne csodálkozz, ha előtted csak kisgyerek.
Mostanában néha megkérdezik, hogy voltaképpen ki is vagyok. A barátok elmaradnak, vagy nem is ismernek rám. Feleljek! Mintha az, hogy az ember megmutassa önmagát, magától értetődő jó és erkölcsileg helyes döntés volna. Micsoda önhittség! Mintha volna valaki, akit megmutatnunk közérdek és érdekesség, mintha lenne mihez képest őszintének lenni és hazugnak. Akik naplót vezetnek, ők hibáznak a legtöbbet. Akik nem vezetnek, a leginkább ők csalódnak. Hiszen tévedés azt gondolni, hogy van egy szöveg, egy ismeretlen, de felfedezhető, amelyhez minden hozzámérhető. Az igazság ezzel szemben az, hogy én az vagyok, aki este tízkor kinéz az ablakon. Odakint váratlan vihar, az eső súlyos függönye, morajló dörgés, és a lámpa fénye csak úgy imbolyog a lombok súlyos rengésén keresztül. Villámlik. És én voltaképpen az vagyok, aki tudja, hogy mindez gyönyörű.
Mert éltem én oly korban is e földön, mikor a bűnös bűntudatot érzett, a bunkó meg szégyenkezve leszegte üres fejét – rossz volt hülyének lenni. Ma szinte sikk. S nehéz bármit remélnem. Azt még talán, hogy késő unokáink arra ébrednek egyszer, hogy javakból nem csak pénzzel szerezhetőkre vágynak, hanem szívekbe vermelt ősi kincsre, melytől ködös korszakokkal korábban két lábra állt a fáról földre pottyant bozontos emlős, majd előre lépett. S emberré válni újra kedvük támad.
A földeken néhány komoly paraszt hazafele indul hallgatag. Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én, gyenge füvek alusznak a szívem alatt.
A folyó csöndes, nagy nyugalmat görget, harmattá vált bennem a gond és teher; se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér, csak megfáradt ember, aki itt hever.
A békességet szétosztja az este, meleg kenyeréből egy karaj vagyok, pihen most az ég is, a nyugodt Marosra s homlokomra kiülnek a csillagok.
a zörökkének van egy vékony kis vonalkája amivel nagy dolgokat lehet grafikázni a zéletre aztán satírozni meg színezgetni végül fekete kontúrokat húzni a lényeg kiemelésére
a zember addig-meddig firkál vonalkáz csíkoz sraffol és árnyal míg semmi nem hasonlít semmire olyankor csalódottan leteszi a tollat nézi a zarcát és fogalma sincs mit akart eredetileg
mert a zörökkét is tönkre lehet tenni akár egyetlen oda nem illő színnel vagy vonallal aminek nincs köze valódi lényegéhez ezért tűnik úgy hogy nem működik a többi smafu
Úgy keresem a rossz legelejét, ahogy gyerekkoromban az eső szélét. Lélekszakadva rohantam, hogy elérjek oda, és lekuporodva megpillanthassam végre a határt: egyik oldalán esik, a másikon nem. De az eső mindig elállt, mielőtt felfedezhettem volna határait, és újra eleredt, mielőtt megtudtam, meddig tart a derűs ég. Nem ér semmit felnőttnek lenni. Fejvesztve szaladok most is a hely felé, ahol leülhetnék egy percre figyelni a választóvonalat jó és rossz között. De a rossz mindig eláll, mielőtt felfedezhetném határait, aztán újra égszakadás-földindulás, mielőtt megtudnám, meddig tart a jó. Keresem a rossz legelejét ezen a földön, rendre hol borús, hol napos időben.
Jól vagyok. Tényleg. Nem számítva persze a világállapotot. Hogy mindannyiunkat elborít a nagy szürkület, hogy gagyi diktátorok emelkednek fel, és eladják az álmainkat a használtcikkpiacon, hogy az emberek titkos széfekbe zárják a szívüket, hogy ne okozzon véletlenül galibát az állásinterjún, és aztán elfelejtik a számkombinációt. Meg azt is, hogy hova írták föl. De ezekre a dolgokra nem muszáj gondolni, úgyhogy jól vagyok. Tényleg. Elmúltak azok a hónapok, azok az évek, amikor minden órában az járt a fejemben, hogy elvesztem, és nincs hová mennem, és aztán persze mégis mentem valahová, de mindenütt lágy völgyeket kerestem kétségbeesve, hogy ne maradjak örökre egyedül. És versekkel béleltem ki az ágyamat, és verssorokat sodortam magamnak, amikor lépcsőkön mentem fölfelé, vagy a liftben néztem magam, hogy elszívjak majd egyet-egyet a hideg ellen. És olyan otthonossá tettem a magányt, hogy néha ma is hiányzik, és nem értem, hogy lehetek jól. Pedig jól vagyok. Tényleg. Kopasz fejemen a hajnal, talpamon az alkonyat. Védve vagyok észak s dél felől. Mióta megjöttél.
Nem én kiáltok, a föld dübörög, Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán, Lapulj a források tiszta fenekére, Símulj az üveglapba, Rejtőzz a gyémántok fénye mögé, Kövek alatt a bogarak közé, Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben, Te szegény, szegény. Friss záporokkal szivárogj a földbe – Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat. Légy egy fűszálon a pici él S nagyobb leszel a világ tengelyénél. Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok! Meddő anyánk gyerekért könyörög. Barátom, drága, szerelmes barátom, Akár borzalmas, akár nagyszerű, Nem én kiáltok, a föld dübörög.
Magyarország messzire van. Magyarország hegyeken túl van. Onnan, rigókkal, éneklőkkel, Jönne rövidke szoknyácskában, Hajnal volna, Szellős, Világos, Szép, tiszta üllők csengenének.
Uram, nem látta Magyarországot? Tudom, nehéz a nyelve. Tudom, nehéz a szívem. Uram, nem látta Magyarországot?
Lányok, sokan, szaladnak, Akár a reggeli szél, Hajuk lobog a keleti égen. Ő pedig kövér kalácsot fon, Karcsúbb ő a liliomillat estéli árnyékánál.
Uram, nem látta Magyarországot? Ott ősz van, Kicsike kertjeinkbe Zörgő, száraz virágokat ültet Az Úr.
József Attila: (Az Isten itt állt a hátam mögött...)
Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot .................................. .................................. Négykézláb másztam. Álló Istenem lenézett rám és nem emelt föl engem. Ez a szabadság adta értenem, hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.
Ugy segitett, hogy nem segithetett. Lehetett láng, de nem lehetett hamva. Ahány igazság, annyi szeretet. Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.
Gyönge a testem: óvja félelem! De én a párom mosolyogva várom, mert énvelem a hűség van jelen az üres űrben tántorgó világon.
Tudjátok-e, a szerelem mit ér, s hogy megkettőzik értékét az évek? A szerelem nem sóhaj, sétatér, nem holdvilág, padok, beszélgetések. Lesz benne minden: hó, latyak, vihar - az életet is együtt kell szeretni. A szerelem, az olyan, mint a dal. S azt hiszitek, könnyű jó dalt szerezni?
uram szólítsd fel a szomorúság hivatalait amik a nyugalom és a szerelem ellen munkálkodnak hagyják abba a felszólító levelek küldözgetését hogy az életünkből ennyi meg ennyi remény befizetésével tartozunk
Mikor a test, e durván belepő fehér és piros átokteritő, melyet rád dob egy óriási kajla, a féltett lelket végképp eltakarja, s oly alaposan, hogy minden hited vad leple alatt baljósan kileng, de nem fog az emlékek szárnya táncba, a halálfejes lepke kényes szárnyán nem tapos az öröklét görbe lába, s megijednek a lélek leple láttán, e súlyos, érdes, vérszagú lepelnek, de mégse érzik a testet tehernek: olyankor bárhol állj a testek útján, vagy fuss kéjekbe önkínzón, de durván, vagy étteremben éhesen figyeld, hogy fogy amott a füstölt marhanyelv; vagy fáradtan, nő oldalán kezeddel érintsd a mell alatt a lusta holdat; vagy téli erdőn, melyet dér lepett el, állj meg, mint kinek nyomában loholnak; vagy a repülő apró ablakán szédülj, ha félsz, mert nem vagy túl vagány; vagy idegen nyelven törve keresztül állj meg a múlt időn csodálni lentről a távol lelkek kusza fonalát, a nyelv és lélek kettős vonalát; vagy épp egy belső útra mész, de tudva, hogy lángot hűt le a vízipipád, merengsz a testi útra visszajutva, egy ének szőnyeget terít alád, elmúlt korodból, mely miként a bűnös testrészek kéje van is még, de nincs is, melynek érzése sohse lehet hűvös, melynek emléke kínos is, de kincs is: ott rémülettől terhes nejedet gyávaságoddal elcsüggesztheted: csupa vétség közt is gyönyörben járva mégis csak attól fogsz koldulni, gyáva: ez a sok rútság mind mitől menő? mégis arra tudsz gondolni már ma: minek a magzatvíz, e tarka láva? minek a test, az átokteritő? miért a gombok és miért a combok, s a hajlatokba mért vet magvető? minek az árak, minek a vágyak, mért nem elég az ember magának, miért az égő emlékeztető? miért a fényképek, miért a holtak? mért gyújtunk magunknak lámpát vagy holdat? miért a végét meglelő idő? vagy vedd példának a piciny szekercét: miért dolgozol, hogyha már letennéd? s ez miért égi emlékeztető?
Midőn az est, e lágyan takaró fekete, sima bársonytakaró, melyet terít egy óriási dajka, a féltett földet lassan eltakarja s oly óvatosan, hogy minden fűszál lágy leple alatt egyenesen áll és nem kap a virágok szirma ráncot s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán nem veszti a szivárványos zománcot és úgy pihennek e lepelnek árnyán, e könnyű, sima, bársonyos lepelnek, hogy nem is érzik e lepelt tehernek: olyankor bárhol járj a nagyvilágban, vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban, vagy kávéházban bámészan vigyázd, hogy gyújtják sorban a napfényű gázt; vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel nézzed a lombon át a lusta holdat; vagy országúton, melyet por lepett el, álmos kocsisod bóbiskolva hajthat; vagy a hajónak ingó padlatán szédülj, vagy a vonatnak pamlagán; vagy idegen várost bolygván keresztül állj meg a sarkokon csodálni restül a távol utcák hosszú fonalát, az utcalángok kettős vonalát; vagy épp a vízi városban, a Riván, hol lángot apróz matt opáltükör, merengj a messze múltba visszaríván, melynek emléke édesen gyötör, elmúlt korodba, mely miként a bűvös lámpának képe van is már, de nincs is, melynek emléke sohse lehet hűvös, melynek emléke teher is, de kincs is: ott emlékektől terhes fejedet a márványföldnek elcsüggesztheted: csupa szépség közt és gyönyörben járván mégis csak arra fogsz gondolni gyáván: ez a sok szépség mind mire való? mégis csak arra fogsz gondolni árván: minek a selymes víz, a tarka márvány? minek az est, e szárnyas takaró? miért a dombok és miért a lombok s a tenger, melybe nem vet magvető? minek az árok, minek az apályok s a felhők, e bús Danaida-lányok s a nap, ez égő szizifuszi kő? miért az emlékek, miért a múltak? miért a lámpák és miért a holdak? miért a végét nem lelő idő? vagy vedd példának a piciny fűszálat: miért nő a fű, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?
Belém költöztél. Nyugodtan kiteheted a házszámot homlokomra, és kérheted ide a leveleidet. Érezd magad otthon. Akassz képeket a falra, tévézhetsz, vagy olvashatsz késő estig a kislámpánál.
Ha alszol, lehunyt szemhéjam őrzi álmod, a reggel gyengéd fényeit lassan nyíló szempilláim engedik be ablakodon.
De ha elmész, kérlek ne maradj sokáig. A lakás rosszul tartja a meleget.
Akik itt elmehetnek, csak menjenek. Nem kell őket kérni: maradjanak. Csak ők maradjanak, akik nem mehetnek. Hogy tartsuk vissza őket, Akik el is mehetnek? Embereket szorultságukban Nem marasztalhat senki. De a jobb időkben se Tartsátok vissza őket, akik mehetnek. Mert jöhetnek rossz idők. Velünk csak azok jönnek a harcba, Akiket, mint minket, fenyegetnek. Mi hasznunk abból, ha másoknak Tetszik a képünk? Mondjuk meg nekik: ma még Szabad az út, mely tőlünk elvezet Még nem zárult be a kör köröttünk. Mehet mindenki, akinek másutt búvóhely jut Akinek az ellenség közt még van barátja Az most még elmehet. Hogy végre magunk legyünk, leginkább olyanok Akik el nem mehetnek.
Megtudtad, amit mindenki öröktől ismer, és elfeledted amit senkise tud. Annyi vagy immár, mint a többi - most mutasd meg, mi telhet tőled. Mert könnyű, könnyű törpék között óriásnak lenni - de nehéz és jobb, ha törpék között derekabb törpe vagy a többinél.
Kovács, kovács, fölgyűrted jól az inget, aztán megemelted két szép gyereked és bemártottad a tűzbe. Most ott pirosodnak, ahol a fiatal madár! Meg ahol a sokkal nagyobb virágok, melyeket oda kéne tenni a házad elé. A nap is ott kél ha meglóbálod fejed fölött a kalapácsot s az üllő megcsendül belé, akár a dalolók szive. Ez a legkékebb tavon él, ahol a halak vert ezüst lelke nyugszik, este eljön tisztán, kéken, bekocog minden ablakon: Kalapálj csak, hiszen szépeket kalapálsz te! A juharfa is úgy nő, ahogy nagyot lépsz, fütyülsz és a homlokod megbököd! Te vagy a kovács és kikalapálod a virágokat.
