Keresés

Makay Ida

ISTEN CSÖNDJÉRE

Fölzúgnak sötét fenyvesek.

Orgona. Ünnep-induló.

A tél leomló hermelinje

föd be már üszkös múltakat.

Hallgat a csillagövek éje.

Isten csöndjére hull a hó.

Hamu, márvány [80.]

Makay Ida

FÖLGYÚL A LÉT

Az ősz oltárán fölgyúlnak a gyertyák,

százados fák és parányi füvek.

Gyümölcs, virágraj tornya nő fel,

lobog a csönd. Nem kérdezzük, kinek.

Fölgyúl a lét, mélypirosa világít,

máglyák sercegnek, delek, alkonyok.

Míg csönd és a szó hamuvá nem mállik,

amíg az évszak s élet ellobog.

Hamu, márvány [78.]

Makay Ida

ÖRÖKLÉT

Pillanat gyémánt örökléte!

      amikor megáll

      minden óra:

ez a dérszentelte kert itt.

Itt ez a decemberi rózsa!

Hamu, márvány [76.]

Makay Ida

MINT EZER ÉVE

Diófasátor. Itt rejtőzöm el

virágok alján, páfrányok közé.

A lomb betakar. Mézízű álom

hullámzik rám. Már mintha zöngené

szimfóniáját milliárd bogár.

Mint ezer éve s ezer év után,

mikor már nem lesz változás, idő.

Megrészegedve hempereg fölém

kigyúló testtel a parázna nyár.

Hamu, márvány [46.]

Makay Ida

MINDSZENTI NYÁR

Az óriási selyeming, az ég

kéklik a fák ágaira vetve.

Extázisában letépte a rét.

Tárul a bokrok parázna teste.

Millió nap sok sötét ághegyen.

Tüzes korongok zuhognak az útra.

A kő-Krisztus töviskoronáján

részeg, szép lepkék pogány koszorúja.

Hamu, márvány [46.]

Makay Ida

A SZÍNEZÜST HALÁLIG

Ezüstös nyírfalomb fölött

bronz pillangó cikázik.

Arannyá lobbant alkonyat

kísér el hazáig.

A nehéz aranytűz mögött

a nyír ezüstje játszik,

és amikorra este lesz,

ellátni már a fák között

a színezüst halálig.

A hetedik szoba, 1986 [95.]

Makay Ida

AKÁRHA GYÖNGYÖK HULLANÁNAK

Eső permetez lassú csöndben,

akárha gyöngyök hullanának

egy szőnyeg bíbor bársonyára.

A nyárutó hallgat a csöndben,

figyel az ősz arany szavára.

Érnek a lombok, gyöngyök égnek

virágon, kerten, házakon.

Csöpp másai a fényes égnek,

diadémok álmaimon.

A hetedik szoba, 1986 [79.]

Makay Ida

JÚNIUS

A hárs tömjéne fojtogat.

A liliomok kivont kardok

egy örökös nyár kapujában

a lankadt, boldog dombokat

pipacsáradás önti el.

És zsong a betelt délutánban

a vadgalamb gregoriánja:

Himnusz. – Vagy már a rekviem?

A hetedik szoba, 1986 [64.]

Makay Ida

NYÁRI PILLANAT

Már áttetsző, és nem rezdül a csönd,

akár a sás közt fénylő tó vize.

Madarak V-je villog messze fönt,

az ösvényeket fénnyel hinti be,

gyöngyös záporral június szeszélye.

Már maguk fölött lebegnek a rétek:

tündérjáték. Egy pillanat, s talán

a gyerekarcú, pajkos délután

egy piros hintán föllendül az égbe.

A hetedik szoba, 1986 [59.]

Makay Ida

A NAP

A Nap! A Nap! Megérkezett.

S ölelkezik toronnyal, réttel,

milliárd éve szüntelen

a győztes tűz, mely sose ég el.

Ő a tűnődő, bölcs derű

csöndes október délután,

s felhőtengerbe elmerül

a telek sötét alkonyán.

A Nap! A Nap! A hatalom,

ki megmér percet s éveket.

Szerelmes, bolond trubadúr.

Lobog az asszonyföld felett.

A hetedik szoba, 1986 [53.]

Makay Ida

HOLDTÖLTE TAORMINÁBAN

A forró Hold az égre égett.

Vörös lángokban áll a ház.

A tenger kéktűzű igézet.

Álomi út. S akár a láz,

átsüt rajtuk az égő mértan.

Lobog a vászon. Megvakít.

Az őrület fölizzó fénye

a menny s a föld között a híd.

A hetedik szoba, 1986 [47.]

Makay Ida

VARÁZSLAT

Újra a folytonos varázslat!

Szétfoszló testek, zsigerek,

ibolyák már és lepkeszárnyak.

Igérik, én is ez leszek:

Tavasszal barka fénye, hamva,

vadrózsatűz az ősz felett,

Télben a volt nyár forradalma,

nyárlázadás hólepte sziklán.

Némán is szóló. Ige a testben.

S a csöndre vésem versemet.

A hetedik szoba, 1986 [37.]

Makay Ida

HÉT KÍVÁNSÁG

Egyetlen percet a szökő időből

a múló rétből egy vadrózsaágat,

azúros nyárból egy kék lepkeszárnyat,

egy lobbanást a bronzzal égő őszből.

Egyetlen arcot milliárdnyi arcból,

egy homlok holdját, fényben fölkelőt,

őrízhessem, mint foglyát a borostyán,

egy vers zengését még a csönd előtt

A hetedik szoba, 1986 [34.]

Makay Ida

AZ A RÉT

Szikrázó gyerekkori rét!

Kék lepke villog fölötte.

Már soha többet az a kék!

Az ég üvegje összetörve.

Emlék kékje: vakító nyárég!

Aranykor, alvó öntudatlan.

Szívben fénylő holdmessze tájék.

Azúr lepke boldog magasban!

Ha csak egyszer egy rebbenésig!

Ha nemcsak a versbe, a szóba…

Ha csak egyszer még az a rét.

Ha egyszer még az az óra!

A hetedik szoba, 1986 [33.]

Makay Ida

VALLOMÁS EGY TÁJHOZ

Te gyűjtöd össze minden utamat,

mint termésüket a nyugodt parasztok.

Mert egy maradsz. A változás alatt

őrized néma, mozdulatlan arcod.

Összebékítesz halált, születést:

csontkemény érveit az elmúlásnak;

a csupasz fákkal megfogalmazod,

s ujjongsz a vad vadrózsalázadásnak

(lázas jelvénye hó fölött lobog).

Nem hívsz. Nem nyugtatsz. Meg se vallatsz.

Vagy. Mint a föld. A létezés. Az ok.

Nézlek, s látom változó válaszok

meddő harcát. Már kérdezni se mer

az ész. S megtörhetetlen hallgatásod

kimondhatatlan kérdésre felel.

Verses országjárás [214.]

Makay Ida

KÉRDÉS ÉJSZAKA

Majd megjelensz-e álmon innen is,

földerengsz-e a vágy alatti mélyből?

Lesz-e erőm, hogy lényeged kivéssem

a mozdulatlan-tömbű szenvedésből?

Lesz-e ígém, hogy szólhassak veled,

vagy így maradsz már örökre bezárva

a tiltó- meg a tagadószavaknak

irgalmatlan-szép, halott nyelvtanába?

Fejem fölül, ha elforog az ég

teremthetek-e arcodból napot,

adsz-e majd törvényt, mint a barbár földnek

a csillagpercre járó évszakok?

Ha megidéz az óra, az utolsó,

ha bűneimet már nincs hová rejtsem,

leszel-e akkor kegyelem, föloldó,

a legutolsó mentség magam ellen?

Mindörökké, 1973 [29.]

Makay Ida

EGYRE JOBBAN SZÁNLAK

Sokasodnak a tárgyaid.

S én egyre jobban szánlak.

A gyémánt tó, rét elveszett.

Csak rangod van, csak házad.

Lepkeszárnyon már nem repülsz.

Van telked. Nincsen vágyad.

Álmoktól óv a bankbetét.

Fukar féltéstől szűk szemed.

Züllött-józanul elprédáltad

örökséged: az egy eget.

Mindörökké, 1973 [21.]

Makay Ida

MARADJ A VÁZ

Az arany partok rendre elmaradnak.

Egyre kevesebb, megszűrtebb a fény.

Szegélye nincs, csak rajza az utaknak,

mindig keményebb, konokabb a szél.

A lombjuk-oldott fák lényeg-szikárak.

– Hová lobbant a pompa évszaka? –

Nincs dísze már, sem varázsa a tájnak,

csak éggel-metszett, pontos mértana.

A szenvedés megvallat – és nem oldoz,

egyazon kín, ha szólsz, ha nem felelsz,

a fájdalmat nem hordja már a homlok,

de viseli, mint számát a fegyenc.

Amit a csönded őriz, az a többlet.

Leválik rólad csöndben, lomb az ágról:

– maradj a váz –

a gyönyörű fölösleg.

Mindörökké, 1973 [25.]

Makay Ida

SZERELEM

Időfölötti boldog délután!

Görnyeszt a fény, hogy összeroskadok.

Megtelt veled a föld, és hord a nyár,

a lét-előtti öröm fölragyog.

Mindenütt te. Szerelmed ég a napban.

A kő föllüktet izzó válaszul.

Veled vagyok, ki az éggel maradtam.

Nem érint meg, s örökre rám borul.

Mindörökké, 1973 [17.]

Makay Ida

LÁZADÁS

Mint a bevégzett mű és mint a holtak,

olyan lezárt és teljes most a táj,

a dombsor lánca nyugodt-ívű mondat,

amit a fáknak karcsú jele zár.

A színek lázas jelzői lobognak:

végleges, biztos megfogalmazás;

mímelt tudása célnak és az oknak,

törvény ellen törvénnyel lázadás;

ahogy az ég szigorú gömbje zárul

mindenre körben, s mindent összefoglal;

tagadva: a határtalanba tágul,

s már eszelősen, egyre konokabban

akar formát az áradó tenyészet

az oldó végtelennel perlekedve;

ahol a formák káosszá enyésznek,

s nincs kezdet, amely folytatás ne lenne.

Reménytelen-szép dac a földön, égen,

mindig újuló embersorsunk mása:

az izzó kényszer, hogy felelni kell

minden miértre, bár – tudjuk – a válasz

belévesz új kérdések áramába.

Mindörökké, 1973 [16.]

Makay Ida

CSAK A HATÁRTALANBA

Szépnek láss: eleven lángban

naponta magam megmosom;

olyan véglegessé égjek,

mint tűzben-edzett bronzszobor.

S egyszer jöjj mégis, amikor majd

a csönd szólít már, nem szavak.

Ha méhem megfogan a nyártól,

ha medencémből rét fakad.

Mikor már minden út világos.

Villanyok helyén ég a csillag.

Mikor az ablakok, az ajtók

csak a határtalanba nyílnak.

Mindörökké, 1973 [15.]

Makay Ida

ÖRÖK ALKONYAT

Csak veled érhetnék a messzi rétre,

ahol a délután ragyog időtlen;

izzókék lepkék villódznak a fénybe,

s nem tűnnek el a lehajló időben.

Csak veled rejtőzhetnék el az őszben,

– gyökereit nem nyújtóztatja nyárba –

kezdettelen; az emlékeken győzve

nem múlik el. Ég, önmagába zárva.

Csak veled állhatnék meg az időben,

hogy nézzem mindörökre arcodat,

míg nem moccan a perc. Amíg időtlen

lobog, lobog az örök alkonyat.

Mindörökké, 1973 [11.]

Makay Ida

AJÁNDÉK BETEGÁGYADHOZ

Feküdj csak csendesen,

ezt hoztam, mind a tiéd:

őszök megforrott nyugalma

bölcsesség fanyar hatalma

jégcsöndű téli vidék,

békesség sűrű méze

fájdalom komor éke

íme: kibontom eléd

Érzed? a holdnak űri jege

hűsíti szép lobogó homlokod

nyújtsd ide: öblös poharadba

hangtalanul a kristály csönd csorog.

Lengő fényhidak, 1964 [49.]

Makay Ida

PÁRBESZÉD

   Föloldták arcod éjek, nappalok

– Perceid tükrén az arcom ragyog. –

   Némább a csöndnél rég elhalt szavad

– A szavam hallod minden csönd alatt –

   Emlékek alján fekszel mozdulatlan

– Én folytatódom minden mozdulatban –

   Akár a holtak jeltelen gödörbe

– Gyökér alattad, fönt lomb mindörökre –

   Nem ismerlek és nem tudom neved

– A neved mondod: szólítsz engemet, –

   Minden napomban hétszer megtagadlak

– Árulója vagy hétszer tenmagadnak –

   Nincs út, amelyen rád találhatok

– Minden utadnak vége én vagyok! –

Lengő fényhidak, 1964 [44.]

Makay Ida

ŐSZUTÓ

Most árad a szín a fény meg a forma

mindent elönt a győztes áradat

egy őrült s áldott varázsló megoldta

a zárt fegyelmet, tündöklő tavak

merítik mélyre a lázkék eget

most minden sápadt körvonal felizzik

s felmagaslik a forma diadallal,

hogy égremutassa a lényeget,

igazabb lesz most minden önmagánál

a jelentések mind jelképesek

ha kék szirom hull, holdak alszanak ki

már mély a csönd, mint néma tengerek.

A vágy fölível: lengő karcsú dallam,

a lélek is a fény felé feszül most:

könyörgő fa a későőszi napban.

Lengő fényhidak, 1964 [41.]

Makay Ida

OKTÓBERI ZSOLTÁR

Bölcs tékozlásnak boldog évszaka!

Súlyos kincsüket szétszórják a fák

gond nélkül, mint király a mesékben

az érés erjedt, csípős illatát

szívükig szívják földek, emberek

és fénytől részeg méhek szállnak át

a csordulni-kész völgykádak felett

a sima ég nagy, tiszta abroszán

kidöntött méz, a sűrű nap csorog,

a csönd ikrás lesz tőle és a csöndben

a mozdulat s szó tűnődőn megáll

A számadásnak komoly évszaka!

Mert könyörtelen mérleged lemér

minden gyümölcsöt, tettet, alkotást

s már ítéleted is készen: mit ér?

Ráeszmélésnek fényes évszaka!

Ím renddé tisztul minden kuszaság

az örömök és gyötrelmek leforrtak

most megsejtjük a Törvény válaszát

amit rettegve egyre vallatunk

eszméletünktől, és választ nem ád.

Örök szertartás, ünnep évszaka!

Tavaszunk, nyarunk füzérré fonod

oltárodra. Máglyává tornyozod

minden termésünk. S amíg ráaggatod

büszke testére nehéz ékszered,

az elmúlás hűs tükrébe hajol már

az élet. S érett arca-percre-megragyog.

Lengő fényhidak, 1964 [39-40.]

Makay Ida

AKÁR A TELJES ÉG

Majd egyszer nyár lesz. Teljes.

Amilyennek a kamasz Isten

eltervezte egykor,

a megfogamzott első nyár előtt.

Könnyű, nyújtózó árnyékok hevernek

a fény tövében. Örök délelőtt.

Arcunkról forró fény pereg,

kitárva fekszünk ott az ég előtt.

Nem tudunk semmit. Csak leszünk

akár a teljes ég és a tenger

a Mindenségből kimetszetlenül.

A mozdulatlan déli nap lobog.

                Elindulunk

          a láthatár szegélye

megvillantja a hűvös végtelent.

Meredek, boldog villanásokon

futunk bele a habzó messzeségbe.

Lengő fényhidak, 1964 [37.]

Makay Ida

NYÁRI REGGEL

Megállok a tékozló ragyogásban.

Most hallani a lassan forró csöndet,

mint akkor, ott a föld előtti nyárban.

Mikor még nincs se ég, se víz, se táj.

Csak árva izzás. Magányos meleg.

Az idő bezárt méhében lebeg

az egypetéjű élet és halál.

Lobog a nyár. Nincs kezdete, vége.

A ragyogásnak puszta tetőin

névtelenül nyújtózik a béke.

Lengő fényhidak, 1964 [34.]

Makai Emil

SZERELMES ÉJSZAKÁK

A meztelen fák rügyeit kicsalva

Künn már az új tavasz fuvalma jár,

Mig én, szivem szerelmét öntve dalba

Didergek itthon, mint a rabmadár.

Ki a hibás? A kandalló-e, én-e? –

A tűzbe új faóriást vetek,

Leirom lázasan: szeretni kéne

S reszketve érzem, hogy nem szeretek!

Rügyfakadáskor dideregni, fázni

Fiatalon – tudjátok, hogy mi az:

Egy életet könnyelmün elhibázni,

Kergetni álmot, amely nem igaz;

Beteg sóvárgás rabja lenni éjjel,

Egykedvü arccal ölni a napot,

S ha lepereg az óra, várni kéjjel

Az áruló, a bünös holnapot.

...Az ablak résein szobámba tódul

Olajfaillat, violák szaga...

A szellő szedte fel utravalóul,

Hogy ide vándorolt egy éjszaka.

Ugy lopta őt is – mért ne tékozolná?

Felzúg, mintha beszólna: jer velem,

Ha nem követnél, oh mily bamba volnál,

A földön nincs egyéb, csak szerelem!

S én, mint a szökevény rab, fázva, félve,

Csak ezt a hivó alkalmat lesem

S kisurranok a márciusi éjbe,

Mely átölel buján, szerelmesen.

Magyar költők 19. század. 2. [716-717.]

Makai Emil

SZERET!

Juliusi rózsák az utcaszögellőn,

Ma ti lengtek a légbe, ti usztok a szellőn

A máskor oly unott utca felett.

Ma kigyullad a sziv, amelyen elégtek –

Juliusi rózsák, ki mondta meg néktek,

Hogy engem a legszebb lányka szeret?

A legszebb lányka szeret!

Ahány palota derűs, ragyogó mind,

Tárt kapujával hivogatón int.

Mely máskor elébem tiltva meredt:

Ereszén ma egy fecske talál menedéket –

Mondd, te nagy város, ki mondta meg néked,

Hogy engem a legszebb lányka szeret?

A legszebb lányka szeret!

Magyar költők 19. század. 2. [711.]