a másik a pszichiáter kérdése, pontosabban egy vetülete. én régebben úgy gondoltam, hogy a gyógyszerfelírás a csúcs, az megold sokmindent, a többinek nem sok értelme van, kivéve néhány speciális helyzetet.
másrészt viszont lehet, hogy nem így van, nem értek hozzá, meg mások tapasztalatai ellentmondanak ennek, tényleg igaz lehet, hogy egy "kis beszélgetés"-hez is mekkora tudásra lehet szükség, meg való igaz, hogy az általad is leírt pszichiáter személytelen kicsit, pont akkor mikor a legnagyobb szükség lenne a személyes kapcsolatra.
Örülök annak, ha mások is leírják a tapasztalataikat, szeretek másoktól tanulni, (mondjuk az én tudásszintemen inkább csak tanulni lehet másoktól ) szeretem az ütköző véleményeket, igazából csak kisszámú dologban van nagyon merev álláspontom (de ott igen).
igazából fogalmam sincs, milyen lehet a jó pszichoterápia. akinél én voltam régen, az írt hangulatjavítót, de látszott rajta, hogy nem érdekli egyáltalán a dolog (ez úgy 10 éve volt)
nem szeretek sírni mások előtt félek h. kinevetnek -ezeket tényleg nehéz leküzdeni."
hát igen, én félek attól hogy bizonyos dolgok milyen reakciót váltanának ki bennem. ehhez sok félelmem kapcsolódik, azokról most nem szeretnék írni, csak annyit említek meg, hogy lehet, hogy bizonyos dolgok kihoznának belőlem is mondjuk egy nagy sírás, vagy éppen kiabálás és dühöngést... mások előtt nem akarom.
mindig szégyelltem kimutatni az ilyen érzelmeimet, visszafojtottam őket, máig szégyellem, mikor nem sikerült (idegenek előtt)
nos, megint sokminden jutott eszembe, de kicsit össze is vagyok zavarodva, úgyhogy most azokról nem beszélek, van még amin gondolkodnom kell, aminek még ki kell kristályosodnia, sokmindent nem látok/érzek még világosan gondolom te is voltál/vagy így ezzel, sokminden van az emberben, amit nem ért pontosan, időre van szüksége... ezekről tehát most nem beszélek, csak két dologra regálok
A pszihiáterrel nekem az a bajom, hogy olyan mintha igazából nem foglalkozna veled, mert csak a gyógyszert írja fel ezenkivül feltesz neked 1-2 kérdést mintha érdekelné..
Tehát nem túl lelkiismeretes.
De ez az én véleményem.
A pszihológus viszont egész más. Annál is gondoltam,hogy mert sok betege van csak egy vagyok a sok közül és nem lesz olyan személyes. Ami igaz is vmennyire meg érthető, mert hát neki ez a munkája.
Ettől kicsit el kell tekinteni, de ennyire ez sem vészes, mert mikor pánikoltam nagyon akkor pl. mindig szorított nekem több időpontot, mert látta ,hogy nagyon nem vagyok jól.
Meg azért nekik se olyan könnyű az összes beteg összes "hülységére" emlékezni ezenkívül jártas lenni sok témában, hogy el tudjon veled beszélgetni arról is ami a te érdeklődési köröd, meg ne égesse le magát esetleg, ne mondjon nagy butaságot...
Írtad, hogy általános dolgokról van szó. Arról is lehet szó, de azért jársz oda hogy a lelki gondjaid elmondd neki, persze nem tudom hogy egyből bele kell vágni a közepébe vagysem,
én így csináltam mivel zárkózott vagyok és lassan egy éve járok , de még sok minden van amit én se tudtam elmondani, mert igaz is, nehéz ilyen dolgokról beszélni.
neten valóban könnyebb. De úgy érzem vmennyire már sikerült megnyílnom.
Egy picit bennem is megvolt ez a szégyellősdi ezzel kapcsolatban is. Most már ezzel úgy vagyok le sz.rom ki mit gondol ...
Lehet kéne vmi apróbb cél neked is.
Van amiben jó vagyok és sikerem is volt a dologban ezen a téren van egy kevés önbizalmam, de ezt nem tudom a többi dologra átfordítani pl az emberi kapcsolatokra...
Élőben azért is nehéz sokszor beszélni ilyenekről mert könnyen befordulok esetleg, nem szeretek sírni mások előtt félek h. kinevetnek -ezeket tényleg nehéz leküzdeni.
amúgy de jó így beszélgetni, ha IRL lennénk, biztos nagyon zavarban lennék, nem nagyon menne a beszélgetés ilyesmiről, így meg lehet. ez csodálatos dolog, szerintem. nem tudom, te élőben mennyire tudnál ilyesmiről beszélni...
" felnőtté válás is nehéz pont ezek miatt, ha nincs túl sok jó élményed tapasztalatod az élettel kapcsolatban.Meg ezek után még talpraesettnek is kell lenni. Ez a tulajdonság bennem sincs meg."
így van. szerintem is genetika+ gyerek és fiatalkori élmények eléggé meghatározóak
"Úgy érzem én is ,hogy kell segítség, de ugyanakkor szerintem nyűg vagyok, mert elvárnák, hogy normálisan tudjak élni.Saját magamtól is elvárnám."
igen, ez részben ismerős, mert tőlem is elvárnák és szükségem lenne valakire, de mivel nyűg vagyok, nem találok olyat. A másik részét pedig megértem teljesen, de nálam nem így van, igazából én magamtól nem nagyon vártam el semmit (lehet, ez baj) mert úgy érzem, úgyis csak kudarcot vallanék
pszichiáternél régen voltam, mivel kisvárosban lakom, kevés a választék és nekem elég rossz a tapasztalatom, nem igazán lenne olyan, akihez szívesen mennék... ami meg fizetős, hát nem tudom nálunk mi lenne, de anyagilag egyelőre kizárva.
meg bevallom, elsüllyednék szégyenemben, ha mondjuk járnék és kitudódna... vannak olyan munkahelyek, olyan emberek, ahol-és akiknél ez nem gond, hát sajnos ez kevés hely, ember.
ugyanakkor örülök, hogy neked jól működik. gondolom, ez olyan általános beszélgetés lehet...
Fizikai értelemben, és nem is akarom feleslegesen rabolni mások idejét, se szórakozni az illetővel.Tudom hogy nekem se esne jól."
ez így van, ezért szigetelődünk el a többiektől...
de nálam a végtelen távolság annak a triviális ténynek az _érzése_, hogy csak testileg tudunk egyesülni, lelkileg soha, nem tudunk egymás fejébe, lelkébe bújni, így összeolvadni...
de igazából akkor kezdődtek a bajok, mikortól felnőtté kellett volna válni, döntéseket hozni, én úgy tűnik gyenge vagyok ehhez, rettegek az ilyesmitől, erre persze az utóbbi időben jöttem rá, korábban egyáltalán nem így láttam... úgy érzem, nem megy nekem ez az egész, segítség nélkül legalábbis nem
"Ennek is ki kellett alakulni valahogy. Rossz volt a gyerekkorod, tiniédzserkorod ? Ha nem akarsz róla beszélni nem kell, mert tudom hogy nehéz meg esetleg ha szégyelled. én se szivesen beszélek róla, mert szánalmasnak találom :S"
semmi olyanról nem kell beszélni, amiről nem akarsz, nekem is van olyan.
a kérdésre válaszolva: egyszer erről írtam magamnak, sok oldalas szöveg lett, de azóta eldobtam, és igazából sokmindent most sem akarok mondani.
címszavakban:
negatívumok voltak, hogy apám egy időben alkoholt fogyasztott és ebből voltak problémák, féltem tőle kisgyerekkoromban, még ma is félek, nálam sokkal agresszívebb. igazából engem nem bántott komolyan (fizikailag) de lelkileg megviselt, nyolc éves korom előtti idők szintén negatívum volt anyám betegsége, a viszonylag zárkózott életmód, némiképp problémás anyagiak
pozitívum volt, hogy törődtek velem, eltartottak, valamennyire még ma is bár anyagilag most már nem fog menni, meg igazából eseménytelen, de nem viselhetetlen tinédzserkorom volt, sokkal rosszabb is lehetett volna az egész gyerekkor
Ha nem foglalkozunk vele mikor kinevetnek akkor mindegy komolyan gondolták e vagy sem."
értem én, de ezt szerintem nagyon nehéz elérni, én nem tudok nem foglalkozni. Mert ahhoz jól kellene lennem, meg kellene tudnom élni egyedül, kellene minden téren önbizalom, amíg ez nincs, addig nem megy. Én ráadásul "remek" helyzetben vagyok, mert mint írtam, csak bizonyos helyzetekben, személyekkel kapcsolatban jelentkezik, amúgy meg nem. akinek általában így van, annak még sokkal-sokkal szörnyűbb lehet...de ott már szvsz tényleg csak szakember segíthet, én még tanácsot sem tudok adni
"Érdekes ,hogy így el tudod képzelni a dolgokat h. ha nő lennél milyen lennél:) nem akarom részletezni miért nehéz nőnek lenni ...:)"
jaj, de nehogy véletlen úgy gondold, hogy szerintem könnyű nőnek lenni, dehogy, meg persze hogy nem tudom elképzelni, milyen lehet. amúgy meg ha valakinek baja van, az fáj az illetőnek, nemtől függetlenül. igazából én is csak vigasztalom magam
de tényleg, viccen kívül ezzel senkit nem akarok megbántani vagy valami, többet nem mondok ilyet... igazából bunkóság is volt, úgy tűnik mintha ezzel kisebbíteni akarnám a problémájukat...pedig tényleg nem
"Mikor kezdett volna valami kialakulni hirtelen szétfoszlott ,csak egy illúzió volt az egész." -szóval erről csak annyit , pl vki közölte ,hogy nem is akar barátnőt.
ez nem volt akkora csalódás, így utólag se bánom, mert én se szerettem az illetőt...és még a legelején mondta.
a másik amit még ide sorolhatnék hát azt kicsit hosszú lenne leírni, meg nem is akarom részletezni. mivel az illető beteg is volt , néha úgy tűnt mintha viszonozná , de mégse...
ez bonyolult. lényeg hogy rosszul végződött ez is.elég mély nyomot hagyott bennem.
Érdekes akkor nálad fordítva van, mert nálam inkább akkor , ha el kell mennem és bizonyos helyzetekben, sokszor váratlanul.
Meg szeretek egyedül lenni voltam már max 1-2 hét és jól éreztem magam. Lekötnek a teendők. Nem tudom ugyan meddig bírnám ,mert akkor is előfordult h. urrá lett rajtam a depi.
"az életemet teljesen kilátástalannak és értelmetlennek érzem, a kedélyállapotomtól függetlenül, és ráadásul egyedül megélni sem tudnék, kell valaki, aki figyel néha rám, kicsit törődik velem. "
Hasonlóképpen érzek én is. Valószínüleg ez a baj, mert másoknál nincs meg ez az érzés ilyen formában,
Ennek is ki kellett alakulni valahogy.
Rossz volt a gyerekkorod, tiniédzserkorod ? Ha nem akarsz róla beszélni nem kell, mert tudom hogy nehéz meg esetleg ha szégyelled. én se szivesen beszélek róla, mert szánalmasnak találom :S
A ruhás témával kapcsolatban annyit, hogy ezzel egyet értek. Volt olyan korszakom mikor elég fiúsan öltözködtem most utólag így szégyellem is. szerencsére ezen változtattam, de mai napig nem bírom az olyan kivágott testhez simuló ruhákat. megpróbálok úgy öltözni ,hogy jól érezzem magam ,de azért nőnek nézzek ki. :)
legalábbis igyekszem néha még ígyis "igénytelen" vagyok...
Érdekes ,hogy így el tudod képzelni a dolgokat h. ha nő lennél milyen lennél:)
"Talán az lenne a megoldás, ha azzal se foglalkoznánk mikor a számunkra fontos emberk kinevetnek. Biztos ők se gondolják komolyan, csak nekünk rosszabbul esik mint másnak, mert érzékenyebbek vagyunk. Könnyű most ezt így leírni, mivel az adott helyzetben nem így cselekszünk."
hát igen, de honnan tudjuk, hogy nem gondolják komolyan? ahhoz nagyon kell ismerni valakit, nagyon meg kell bíznunk benne....
"Igen jobb szerintem is, mert nem tudnám elképzelni,hogy csak azért , hogy ne legyek egyedül járjak vkivel, számomra ez undorító. Alapból bennem van egy undor nem is szeretek érintkezni senkivel."
és ez fizikai vagy általános értelemben? én inkább fizikai értelemben vagyok így, mondjuk kézfogással semmi gond, de bizonyos távolságot meg kell tartanom, és nem nagyon szeretem az egyéb fizikai kontaktust. vágyni persze vágyok sokmindenre, de a gyakorlatban hosszabb idő kellene, hogy valakinek az érintését el tudjam viselni.
egyébként viszont próbálok kijönni emberekkel, persze van mikor nem sikerül, de nagoyn barátságtalannak nem akarok látszani
"Nem mondom, találkoztam már olyannal ,akivel nagyon jól kijövök és szinte mindenben egyetértek, de nem akarok belemászni az életébe. Az is elszomorító, ha valaki talál magának valakit , ugyanúgy depressziós és öngyilkos lesz."
hát ez is nagy baj, mert tényleg én sem akarok máséba, meg nem akarnám, hogy rossz hatással legyek rá... ugyanakkor vágynék arra, hogy valakivel mintegy összeolvashassak, tapadnék rá bizonyos értelemben, de ez csak vágy, a gyakorlatban nem teszem
ennek aztán eredménye valószínűleg sokunknál egyfajta elszigetelődés, a végtelen távolság érzése
Szóval írjátok, hogy szégyenlősség, meg nem tudjuk saját testünket elfogadni...
hát jó, de bizonyos értelemben ez nem természetes? egyrészt ha nincs nagyon jó testünk, persze hogy némiképp elégedetlenek vagyunk
bizonyos testrészeinket meg nem mutogatjuk másoknak, intim dolgok, tartozik az orvosra, a párunkra, ha van, másokra meg nem. és szerintem egy fürdőruha nem takar eleget, minden látszik lényegében. nem az én stílusom, ha nő lennék, sem szeretném szvsz a nagyon kivágott vagy nagyon testhez simuló ruhát...
persze férfiként tetszik nézni:) de tudom, hogy ha nő lennék, biztos zavarna, hogy bámulnak, pláne ha nincs nagyon jó testem
majd inkább az itt felvetettekre reagálok, most csak annyit írok magamról a korábbi kérdésre válaszolva, hogy nálam a pánik akkor jön, ha egyedül vagyok a házban, rövidebb ideig bírom, hosszabb ideig nem. depressziós nem igazán vagyok, néha igen, de az úgy inkább csak depi, sokszor kifejezetten jókedélyű ember benyomását tudom kelteni, csakhogy.
Csakhogy ez azért van, mert nem csinálok egy ideje semmit és kevés stressz volt az életemben az utóbbi időben. rövidesen viszont változik a helyzet, és nem tudom, hogyan fogok vele megbírkozni, merthogy én magát az életemet teljesen kilátástalannak és értelmetlennek érzem, a kedélyállapotomtól függetlenül, és ráadásul egyedül megélni sem tudnék, kell valaki, aki figyel néha rám, kicsit törődik velem. ez jelenleg anyám, ha ő nem lenne, már rég öngyilkos lettem volna, vagy ki tudja hová jutok, elmeosztályra kerültem volna, vagy nem tudom. én nem olyan vagyok, mint azok, akik akár egyedül is megélnek, dolgoznak, háztartást ellátják, stb. én nem bírok meglenni egyedül, sajnálom, nem megy.
ráadásul arra sincs esélyem, hogy tisztességes munkát kapjak, így az anyagi kiszolgáltatottság is marad, pláne, hogy szülők is szegények.
na ez most kicsit zagyva volt, de mindegy, valami lejon belőle, hátha
"Én a magam részéről nem fürödnék olyan vízben,ahol ki tudja előttem ki áztatta magát."
Én se :D Tényleg undorító... Beleizzadnak meg annál is rosszabb...stb. Nem lehet tudni.
Fertőzésveszélyes az egész.
Olvastam, hogy te is pánikolsz, bocsi hogy ide írok ezzel a témával kapcsolatban.
Mennyire pánikolsz?
Remélem nem baj, ha leírom nekem mi segített benne.
Mindig is elleneztem a gyógyszereket, de kb 1 hónapig muszáj volt szednem, mert nem tudtam volna befejezni a suilt.
Aztán elhatároztam, hogy leállok róla, mert jöttek a mellékhatásai és úgy éreztem nem is segít már.
Homeopátiás kezelésre tértem át. Meg a nagy akaraterő, hogy így nem akarok élni és nem is fogok.
Ekkor éppen nem voltam depis ezért ment is.
Azért gondolom úgy ez jobb , mert mikor a szintetikus gyógyszert szedtem éreztem ,hogy függővé tudnék válni már mielőtt bevettem remegtem, mert féltem mi lesz ha nem veszem be. tehát elhatároztam ebből elég :)
A homeopátiásnál több félét írtak fel, de állítólag természetes alapanyagú és annál nem is éreztem ezt a plusz szorongást. Egy idő után elfelejtettem őket szedni, kimaradt néha egy -egy adag.
Nem mondom ,hogy 100%osan gyógyult vagyok, de jobb mint akkor.
Ezekből 100%osan csak úgy tudnál kigyógyulni, ha teljes lenne az életed, ha úgy tudnál élni ahogy szeretnél. Gondolom ezt te is tudod:)
Sajnos nálam ez nincs így ezért pánikolok még mindig és a depim is ezért van..
Ezek ilyen nehéz dolgok , sajnálom ,hogy te is pánikos vagy, mert depivel élni is pont elég :(
Azért írtam ide ,mert a pánikos topikban a legtöbben gyógyszeresek , tömik magukba ,de lehet úgyse értenék meg, mert nekik az a jó. A szintetikus gyógyszerek hamarabb hatnak a homeopátiás meg fokozatosan és ezért ugyebár lehet tovább kell tűrni a tüneteket.
Lehet ez a nehezebb út az akaraterő miatt.
Nem akarlak rábeszélni meg befolyásolni, a te döntésed.
Pszihológushoz is járok, ő is segít. Ajánlani nem tudok ,mert nem arrafelé lakom.
De mindenképp járjál, remélem sikerül találni egy jót.
Nekem azért is nehéz a párkapcsolatban,mert egyrészt féltékeny típus vagyok(azthiszem,persze ez sem volt mindíg így)másrészt még saját magamat is nehezemre esik elviselnem,hát még annak milyen lehet aki velem él.
Ez valószínűleg azért van mert nem csak szégyenlős vagy,de gátlásos is.Én is csupasznak érzem magam egy szál fürdőruciban,még othon sem szeretem ezt csinállni.Valamikor régen még nálam sem igy volt ez.Valószínűleg a régiek rám is csodállkoznának.Effyet kivéve.
