Az athéni pestis emlékére irta.
A sablonosabb művészi megközelités azt kivánná, hogy az emberi tragédiák, a társadalmat sujtó csapás, a küzdelem és a tulélés legyen a téma.
Itt azonban a tüneteggyüttes és az orvosi diagnozis ami a verset ihlette. Ugy is lehet mondani, orvostudományi megközelités ihlette a művészi alkotást.
Valljuk be , ez még a kortársművészetben is ritka.
Még annyi, ez nem a kortárs pestis, hanem egy 400 évvel korábbi, a nagy athéni pestisjárvány, amiről Thuküdidész tudositott.
Titus Lucretius Carus
AZ ATHÉNI PESTIS
Egyiptomban ütötte fejét föl először a járvány,
hullámzó habokon s levegőn által tovaterjedt,
s teljes terhe a Pandíón népére szakadt rá.
Ettől fogva sokastul dőltek az ágynak, a sírba.
Kezdetben fejüket hőség hevitette belülről,
vérbe borult a szemük, s vörösen tündökleni kezdett.
Hozzá, megfeketült torkuk vércsöppeket izzadt,
és a fekélyektől megszűkült útja a hangnak;
vért izzadt ki a léleknek tolmácsa, a nyelv is,
érdes lett s lassan forgott, megrontva a kórtól.
Majd, amikor behatolt a torokból mell üregükbe,
s kínba-alélt szívükbe magába hatása a bajnak,
megrendültek az élet minden zárai bennük.
Visszataszító bűzzel dőlt a lehellet a szájból,
mint szaga künn heverő, már oszladozó tetemeknek.
Bágyadt lelkükből már minden erő tovaszállott,
és a halál küszöbén nyúlt el tehetetlen a testük.
Szörnyű állapotuknak kínzó fojtogatása
és a panasszal elegy sóhaj nem hagyta el őket.
Éjjel-nappal erős csuklás vett rajtuk erőt, hogy
rázkódott testük s minden kicsi porcika benne,
s bágyadtabbra csigázta az úgyis bágyatag embert.
Egyiknél se tapasztalhattál mégsem igen nagy
forróságot a testnek külső részei táján,
ott a tapintó kéz inkább csak langymeleget lelt,
míg ugyanakkor a test vöröses kiütései szinte
izzottak, mint hogyha pokolvar terjed a bőrön.
Ezzel szemben a belső részek a csontokig égtek,
mint mi kemencében lángol, láng marta a gyomrot.
Nincs a világon olyan könnyű takaró, mit a testük
megtűrt volna magán, hűs szellő volt csak a vágyuk.
Kórtól áttüzesült testük hűsíteni, részint
hűs folyamokba merültek, pőrén bukva a vízbe.
Többen a kútüregek mélyébe ugortak, ezek meg
már zuhanás közben tátogtak, mint aki innék:
el nem csillapodó szomjuk számára, merülvén,
mindeme víztömegek gyér harmat cseppjei voltak.
Nem volt megpihenés: tikkadva hevertek a testek,
titkolt félelmét rejtvén, hebegett csak az orvos,
ó, pedig annyi betegnek csüggött rajta szünetlen
kórtól áttüzesült szeme, nélkülözve az álmot.
Számos más tünet is jelzé a halál közeledtét:
gyászos féltében megháborodása az észnek,
ráncok a homlokon és keserű, harag-ülte tekintet,
zúgással teli fül, mely túl érzékeny a zajra,
gyors, lihegő légzés, olykor meg mély, ki-kihagyva,
izzadságcsöppek, leperegve a nyak töve táján,
gyér sós nyák, mi a sáfrány színét ölti magára,
s melyet a megduzzadt torkon kiköhögni keserves.
Görcsbe szorult a kezük, végtagjaik egyre remegtek,
lábukból lassan-lassan terjedt a hidegség
mind följebb. S végül, hogy utolsó percüket élték,
összeszorultak az orrcimpáik, az orr hegyesebb lett,
majd beesett szemük és a halántékuk, s a kihűlt bőr
arcukon érdes lett, szájuk tátott, az egész arc
megnyúlt, s tagjaik is tüstént holttá merevedtek.
Többnyire nyolc napon át látták, mint pirkad a hajnal.
s volt, ki utána, kilencednapra lehelte ki lelkét.
S hogyha akadt, hisz akadt, ak
i megmenekült a haláltól.
rút kelevényei és a sötét bélsárral ürülő
has nyavalyája miatt senyvesség és kora vég várt
arra is, és megesett, hogy főfájás közepette
duzzadt orrlyukain bőven tódult ki a rossz vér,
úgyhogy az életerő minden maradéka is elfolyt.
S hogyha a romlott vér ömlését bárki közülük
szívósan túlélte, a kór rátört az inakra
és idegekre, s a nemzőszerveket is fenyegette.
Jónéhány, a halál küszöbétől visszaijedvén,
hímvesszőjét és a monyát irtatta ki késsel,
nem kevesen kéz s láb nélkül tengődtek azontúl,
megmenekülve eképp, többjük megvált a szemétől:
oly hevesen tört rá a haláliszonyat valahányra.
Sőt sokakat megszállt minden dolog elfeledése,
s fel sosem ismerhették többé önmagukat sem.
Bár temetetlen holt seregestül lepte a földnek
felszínét, nem gyűltek rájuk messzi vidékről
dögmadarak, se vadak, kikerülte az orrfacsaró bűzt
mind, s ha beléjük kóstolt egy, hamarost belepusztult.
Nem lehetett akkor madarat sem látni az égen,
nem mertek közeledni, s a kártékony vadak el nem
hagyták erdejüket. Betegen sínylődtek ezerszám,
s elpusztultak. A hű ebek adták leghamarább ki
párájuk, keserű kínok közt, szerte az úton,
testükből az erőt hogy a gyilkos kór kifacsarta.
Kíséret nélkül folytak sietős temetések,
és a közös bajban közös orvosság nem adódott.
