A világűr nem üres kutatási adatok szerint 1 köbcm, világűr átlag öt részecskét tartalmaz, ezt 1köbmm-es cső formájú tér gyanánt vizsgálva 1m. hosszú térrészben öt részecskét találunk. Vizsgáljunk most részecske átmérőjű világűr teret fényévnyi hosszban, tegyük fel, ha ebbe egy részecske esik, (most nem akarok nagy számokkal bíbelődni) akkor 12 milliárd fényévnyi hosszú térrészbe a valószínűség szabályai szerint 12 részecskét találunk. Ennyi részecskén küzdi át magát az a foton amelyik ilyen messziről érkezik hozzánk. A felkelő és a lenyugvó napból szemünkbe érkező fény valószínűleg ugyan ennyi részecskén verekedte át magát, mivel a sűrű légrétegen ferdén jutott el hozzánk.
„Ha te Dávid Gyula mondataiban valóban igazolni látod a "nyugalmi" és az "aktivált" mezőkre vonatkozó teóriádat, akkor félreérted amit a fizikai mezőkről és az ő leírásukra alkalmazott matematikai mezőkről mond.”
Ez könnyen lehet, mert csak következtettem az elmondottakból.
Azt nem tudom, hogy ő gondolt-e valamilyen fényhullámot közvetítő/hordozó anyagra, minden esetre a kijelentéseiből legalább az kiderül, hogy a matematikai mező egy anyagi mezőt ír le.
A fizikai mező alatt folytonos eloszlású anyagot ért, pl. fény.
Csakhogy a fény egy hullámjelenség, energia, ami önmagában nem anyag, bár elválaszthatatlan attól.
(Más hullámjelenségek is csak anyagi „közegben” jöhetnek létre, s csak az anyag rendelkezik energiával.)
"Vagy nem is félreértés, hanem már valami szócsűrés?"
"... szerintem csak látszólagos a rövidülés, vagy még az sem …"
A hosszkontrakció és az idődilatáció látszólagos vagy valóságos voltán értelmetlen vitatkozni. Ugyanolyan, mint amilyen értelmetlen volt már a korábbi fizikában vitatkozni a sebesség látszólagos vagy valóságos mivoltán. Egy test sebessége relatív fizikai mennyiség, s mint ilyen, az értéke nem csak a kérdéses testtől függ, hanem attól a másiktól is, amihez mérem. Ám erre hivatkozva nem lehet a sebesség látszólagossága mellett érvelni. Mint ahogy nem lehet a valódisága mellett sem, arra hivatkozva, hogy eléréséhez energiát kellett befektetni.
A sebességgel kapcsolatban ez hamis alternatíva.
A tényleges kérdés, hogy a sebesség nem abszolút, hanem relatív mennyiség.
A relativitáselméletben pedig már a távolságot és az időkülönbséget is relatív mennyiségként kell kezelni. Ebből származik a hosszkontrakció és az idődilatáció.
A körutazó és az otthonülő ikrek korkülönbsége viszont abszolút mennyiség, s nem relatív idődilatáció.
A forgó gyűrű kerületének rövidülése az állóhoz képest, szintén abszolút jelenség, és mint ilyen, nem hosszkontrakció.
Azért abszolút jelenségek, mert a létrejöttükhöz nem csak állandó sebességű inerciális mozgások, hanem gyorsulóak is szükségesek, amelyek viszont abszolútak.
De mégse maga a gyorsulás okozza őket, hanem a relativitáselmélet antiháromszög-egyenlőtlensége. Ez hasonló mint az Euklideszi háromszög-egyenlőtlenség, amiben két oldal összege mindig nagyobb mint a harmadik. De nem lehet mondani, hogy ezt a háromszög csúcsai okoznák egymagukban, sem azt, hogy az oldalai, hanem együtt az egész háromszög. Hasonlóan van ez a specrelben, ahol az oldalak képviselik az inerciális mozgást, a csúcsok pedig a gyorsulást.
Ennek örülök. Annak viszont nem, amit hozzátettél - az ugyanis szerintem nem oszt, nem szoroz. Az sajnos tudálékosság, értelemzavarásra igencsak alkalmas sallang.
"Űrbéli túlélőverseny egyik csillagközi űrállomása fedélzeti computere - Hiperszupi - vészesen közeledő meteoritot észlelvén lőirányba állítja Overkill-t, a tömegpusztítót. Ám ekkor rádióüzenet érkezik:
Achtung! Hamarosan elvonul előttetek egy 2 fénymásodperc gyári hosszú, tök-egyenes, számotokra 0.86c sebességű, extrém szilárd katonai szabócenti.
Hiperszupi-t kiveri a víz - tudván, hogy a lőirányra merőlegesen elsuhanó cemópeti átmenetileg akadályozza a meteor szétzúzását, de aztán így szól: - Hála az égnek, a cemó minekünk csak 1 fénymásodperc hosszú!
Kérdés: Jól kalkulál?"
Persze. Jól kalkulál. Mert igaz, hogy a szabócenti rendszerében teljesen ki van takarva Hiperszupi, de a "ki van takarva" a két végpont egyidejűségével definiálható, az pedig kevésbé érdekli Hiperszupit, hogy más inerciarendszerekben mi egyidejű. Ha megadod a szabócenti és a lövedék világvonalát Hiperszupi rendszerében, akkor beláthatod, hogy a transzformált rendszerben is ugyanaz az eredmény.
Precíziós kozmológiai megfigyelésekből matematikai levezetéssel adódik. De kell hozzá még egy alig megkérdőjelezhető feltételezés is, mégpedig, hogy mi nem valami kitüntetett nézőpontból látjuk az Univerzumot, hanem akárhonnan nézve is ugyanilyennek mutatkozna, a nagy léptékű átlagot tekintve.
A mérési alap, hogy a mikrohullámú háttérsugárzás 10-5 K pontossággal egyforma hőmérsékletű minden irányból. Ha ez nem csak valami speciális nézőpontból adódó véletlen, akkor ilyen izotropnak kell mutatkoznia minden más helyről mérve is, ebbl pedig egyszerű geometriai levezetéssel belátható, hogy a háttérsugárzás nem csak izotrop, hanem homogén is. Vagyis a magyarázatának is egyformának kell lennie mindenhol.
Ez pedig úgy szól, hogy a CMB akkor keletkezett, amikor az ősplazma 3000K alá hűlt, és így az elektronok a protonokhoz kötődve H atomokat alkottak, s onnan kezdve már nem nyelték el rövid úton a fotonokat, hanem átlátszóvá vált a világegyetem. Amikor pedig hozzánk megérkeznek, azért csak 2,7K a hőmérsékletük, mert közben 1100-szoros vöröseltolódást szenvedtek az Univerzum lineáris skálafaktorának 1100 szoros nyúlása miatt. A 3000K-es lecsatolódási hőmérséklet kvantumfizikai okból egyforma kellett legyen mindenhol (egyszerűen ennyi a H atom elektronjának kötési energiája). Ha tehát a 2,7K a mért pontossággal egyforma mindenhol, akkor a skálafaktor nyúlásának is ilyen pontossággal egyformának kellett lennie. Vagyis a lecsatolódáskor szabad testek mindenhol 1100-szor voltak közelebb egymáshoz mint ma.
A trajektóriáik itt persze még nem metszik egymást, mindenesetre ha a mai hatalmas időtávlatból visszatekintve azt látjuk, hogy az első 380 ezredik év végére minden épp arányosan 1100-szor volt közelebb, mint most, az nagyon arra mutat, hogy a trajektóriák arányos közeledése egészen a találkozásig hasonlóan folytatódik. Vagyis ezeknek a vonalaknak (helyi időkoordinátáknak) van egy közös kiindulási pontjuk, ami lehetővé teszi egy kozmológiai idő definiálását.
Valójában azok a megfigyelők, amelyek végig nyugalomban vannak (azaz együtt mozognak a Hubble-áramlással, tehát semmi lokális sebességük nincsen például a háttérsugárzás gömbjéhez képest), azok nemcsak hogy véges sajátidőt mérhetnek a Nagy Bumm pillanatáig, de pontosan ugyanannyi sajátidőt.
Természetesen, amelyik megfigyelő már elmozdul a Hubble-áramláshoz képest, annak már van valami sebessége azokhoz a megfigyelőkhöz képest, amelyek legjobban megközelítik a "nyugalmi állapotot" egy táguló rendszerben. És mivel sebessége van ezekhez a nyugvó megfigyelőkhöz képest, az ilyen pekuláris mozgást is végző megfigyelő kevesebb sajátidőt mérhet a Nagy Bummig.
Ez sem igaz. Meg lehet, csak ennek az is feltétele, hogy az új elképzelésnek több dolgot kell megmagyaráznia, mint a réginek, és az sem árt, ha tudja mindazt, amit a régi. Itt a fórumon éppenhogy nem tudományosan (körültekintően, kritikusan) kérdőjeleznek meg tücsköt-bogarat.
"határozott függvényeket kapunk a távolságok csökkenésére, amelyek szerint a világvonalak egy téridő pontban találkoznak, s bármelyik megfigyelő sajátidejében fejezzük is ki, ez a pont véges időre esik a jelentől."
Ez matematikailag bizonyított?
Amúgy ez a jelenlegi tudásunk szerint igaznak látszik, csakhát mindig ott van a "jelenlegi tudásunk" bizonytalansága. Ha tudománytörténelileg tekintünk a problémára, akkor eddig mindig az derült ki, hogy amit alapértelmezetten "stabilnak", "mozdithatatlannak" hittünk (persze szimbolikusan), az soha nem volt az. Például ilyen milliárdos időintervallumokkal összefüggésben meg lehetne kérdezni, hogy miből gondoljuk, hogy 1 milliárd év múlva is a gravitációs állandó ugyanakkora lesz, mint most? No persze ezt tudományosan nem lehet megkérdőjelezni, maximum itt a fórumon. Viszont lehet, hogy majd mérnek valami olyan jelenséget, melyet csak úgy fog lehetni beilleszteni valami rendszerbe, ha feltételezzük, hogy a gravitációs konstans millió évek alatt változik. Mert bizony a milliárd év az nagyon sok :-) Sokszor elgondolkodtam azon, hogy mekkora értékig értelmes az a kérdés, hogy "mi lesz "x" év múlva"? Mert azt még elvileg meg lehet kérdezni, hogy valami hogy fog kinézni pár milliárd év múlva. De a számoknak nincs felső határuk!! Az a kérdés vajon értelmes, hogy mi lesz milliárdszor milliárd év múlva? Mert valaminek akkor is lennie kell. Persze lehet, hogy ez az idő is valamiféleképpen görbül. Tehát pl. 10 a 18-ik hatványon a jővő időbe, ugyanannyi, mint 10 a 18-ik hatvány a múlt irányába.
Az áltrel önmagában valóban nem tünteti ki egyetlen megfigyelő (vagy objektum) sajátidejét se, a Nagy Bumm léte mégis lehetővé teszi egy közös kozmológiai idő definiálását. Ami azon alapszik, hogy a különböző objektumok világvonalait a múlt felé követve, azokat egymáshoz közelítőnek tapasztaljuk, sőt az Univerzum tágulásának különböző korszakait vizsgálva, határozott függvényeket kapunk a távolságok csökkenésére, amelyek szerint a világvonalak egy téridő pontban találkoznak, s bármelyik megfigyelő sajátidejében fejezzük is ki, ez a pont véges időre esik a jelentől.
"és az idő máshogyan telt 1 milliárd évvel ezelőtt és majd 1 milliárd év múlva is máshogy fog telni."
A kozmológiai idő skálázását a mi mai időskálánk alapján végezzük. Az valóban felvethető, hogy a kozmológiában célszerű lehet áttérni egy ettől "természetesebb", a jelenség természetéhez, dinamikájához jobban illeszkedő paraméterezésre, mondjuk a megszokott lineáris időskála logaritmusára. E szerint a találkozási pont a mínusz végtelenben található. Mint ahogy bizonyos megfontolások szerint, az abszolút hőmérsékleteket is jobb lenne a jelenleg használt skála logaritmusával jellemezni, hogy az abszolút nulla a mínusz végtelenbe tolódjon. És mint ahogy a frekvenciaskálát a technikai gyakorlatban is logaritmikusan ábrázoljuk, így a 0Hz a mínusz végtelenbe tolódik.
Ezt talán amiatt nem fogják bevezetni, mert a tágulás időfüggvénye korszakonként nagyon eltérő volt. Ha a mai időskálában paraméterezzük,
az inflációs korban exponenciális: a(t)=Ai.etH,
a sugárzás dominálta korban a(t)=As.t1/2 hatványfüggvény szerinti,
az tömeges anyag dominálta korban a(t)=At.t2/3 hatványfüggvény szerinti,
6-7 milliárd év óta pedig újra exponenciálisan gyorsuló.
"Azonban a gondolatmeneted egy módon megmenthető. Ha a lineárisan telő idő képzetét lecseréljük egy történések darabszámával arányos időre, akkor az időskála természetes módon logaritmikus lesz, azaz az ősrobbanás - bár mostani lineáris skálán véges idővel ezelőtt történt - végtelen számú eseménnyel ezelőtt történt meg."
Valahogy, ösztönszerűen én mindig a "történések darabszámával arányos" időre gondoltam, csak nem fogalmaztam meg ennyire pontosan. EGyébként pont azt is akartam mondani, hogy ez a "lineáris idő" csak egy valóságtól elrugaszkodott absztrakció, ami az általunk megélt kis (rövid) idők tartományában kitűnően működik - amiképpen a kis sebességek tartományában a newtoni fizika is működik - , viszont milliárd évekkel kapcsolatban már használhatatlan. Ezért sem tudtam kibékülni avval, hogy a Villágegyetem 13,7 milliárd éves. Nem a szám értéke nem tetszett, mert teljesen mindegy, hogy a 13,7 helyén milyen más szám van. Bármely szám teljesen ellenőrizhetetlen, főleg akkor, ha ráadásul még kitüntetett idő sincs és az idő máshogyan telt 1 milliárd évvel ezelőtt és majd 1 milliárd év múlva is máshogy fog telni. Aztán állítólag a naprendszerünk jelenleg a Galaxis középpontja felé halad, tehát egy óriási tömeg felé, ami természetesen kihat az óráinkra. Nemhogy azt nem tudjuk, hogy 1 milliárd év múlva a jelenlegihez viszonyítva mennyivel lassabban vagy gyorsabban fog telni az idő, de még azt sem, hogy a jövő héten. Aztán meg ott van az az ismeretlen sötét anyag, aminek csak a gravitációs hatása van, és az is hat az órákra. Annyi bizonytalanság van, hogy ez a 13,7 milliárd nevetséges.
Az én fantáziám szerint ez a 13,7 milliárd valami olyasmi, mint a fény sebessége.
Tegyük fel, hogy most a számítások szerint a Világegyetem kora 13,7 milliárd év. Tegyük fel, hogy 1 milliárd év múlva újból (a mai módszerekkel!!!!) elvégezzük a megfigyeléseket és a kiértékeléseket, és a (mai :-) logika szerint akkor 13,7+1 milliárd évet kéne kapnunk. Szerintem lehet, hogy vagy ugyanaz a 13,7 milliárd év fog újra kijönni, vagy ha esetleg több, akkor semmiképpen nem 1 milliárd évvel több, hanem csak egy kevéssel több. Ugyanúgy mínusz irányba is. Ha 10 milliárd évvel ezelőtt mértük volna ugyanolyan módszerekkel a Világegyetem korát, akkor nem 13,7-10 azaz 3,7 milliárd évet kaptunk volna, hanem pl. 12 milliárdot. De az is lehet, hogy 20 milliárdot :-)) tehát még többet. Szerintem a milliárd évekre semmiféle extrapoláció nem móködhet, mert maga a bizonytalanság annyira felhalmozódhat, hogy az egész csak egy nagy humbug lesz.
Az egyidejűség mindaddig relatív, amíg az univerzumot belülről látjuk. Mivel kívülről nem láthatjuk úgy, mint egy üveggolyót, az egyidejűség, relatív marad. Akár véges, akár végtelen az univerzum térben és időben, alkotó elemeinek összessége sem létezhet egy-időben. Még akkor se, ha isteni szemmel kívülről szemlélnénk, mert az idő és a tér, vagyis a téridő kvantumos. Ráadásul egyszer van, egyszer nincs. Találóan kezdődnek a magyar népmesék: egyszer volt, hol nem volt…
"Oldjuk fel ezt a dilemmát egy gondolatkísérlettel:
Tételezzünk fel egy harmadik, nyugalomban lévő megfigyelőt, aki felé balról jön a létra 1/2 sebességgel, a garázs pedig jobbról szintén 1/2 sebességgel. Így a létra és a garázs is egymáshoz képest az eredeti sebességgel fog egymással szembe száguldani. Mindkét velük haladó megfigyelő érzékel valamilyen mértékű relativisztikus rövidülést a vele szemben haladó tárgyon."
Kiváló!
Sikerült helyből elvétened a létraparadoxon lényegét!
Lényeg ugyanis nem valamiféle látszólagos vagy tényleges megrövidülésben van, hanem AZ EGYIDEJŰSÉGEK RELATIVITÁSÁBAN. Így pedig ha beleveszel a gondolatkísérletbe egy harmadik mozgásállapotú megfigyelőt, akkor az egyidejűséget már nem kettő, hanem három megfigyelő szempontjából kellene vizsgálni. Sokan még a kettőt sem értik meg, pedig a létraparadoxon magyarázata abban rejlik, hogy ami a létra szerint egyidejű a két végén, az garázs szerint nem és vice versa.
„Az a gond a szöveges kiegészítésekkel, hogy gyakran nincs megfelelő szavunk a jelenség olyan magyarázatára, ami korrekt lenne.”
Ez alapvetően igaz, mert a tudomány gyorsabban fejlődik a nyelv kifejezőképességéhez viszonyítva. Ezért is ismertem el, hogy a szakkifejezések ismerete elengedhetetlen a megértéshez. Azonban ettől még egy képlet szavakba öntése nem okozhat gondot. – Amennyiben a képlet ismerőjének (értőjének) tudatában nemcsak számok, betűjelölések matematikai összefüggései, hanem a képletek fizikai tartalma is megjelenik, azaz át tudja ültetni a valóságba azt, amit a matematika a saját nyelvén megfogalmaz.
„Gondolj csak a specrel hosszkontrakciójára.”
- Amire van egy talán kifejezőbb fogalom is: relatívisztikus rövidülés.
- Ezt is szépen el lehet magyarázni érthetően, bár szerintem csak látszólagos a rövidülés, vagy még az sem…
Az ún, „Létparadoxon” címszó éppen a relatív rövidülést tárgyalja:
( https://hu.wikipedia.org/wiki/L%C3%A9traparadoxon ) s magyarázza, miért fér be a létra a kisebb garázsba, pedig szerintem pusztán arról van szó, hogy a garázs szempontjából fény-közeli sebességgel haladó létra épp annyival látszik rövidebbnek, mint amennyivel a garázs lesz rövidebb a létrán ülő szemszögéből. Következésképp a létra hossza nem változik...
A választ az Einstein által felállított tétel adja: „…a fizikai törvények szempontjából nemcsak az inerciarendszerek, hanem minden vonatkoztatási rendszer egyenértékű.”
Tehát az eredeti paradoxonban szereplő megfigyelők és tárgyak saját vonatkozási rendszerei egyenértékűek, nem lehet megállapítani, hogy melyik áll és melyik mozog. Azt gondolom, ha két vonatkozási rendszer "kölcsönhatását" vizsgáljuk, akkor nem lehet csak az egyik, vagy csak a másik szemszögéből megtenni.
Oldjuk fel ezt a dilemmát egy gondolatkísérlettel:
Tételezzünk fel egy harmadik, nyugalomban lévő megfigyelőt, aki felé balról jön a létra 1/2 sebességgel, a garázs pedig jobbról szintén 1/2 sebességgel. Így a létra és a garázs is egymáshoz képest az eredeti sebességgel fog egymással szembe száguldani. Mindkét velük haladó megfigyelő érzékel valamilyen mértékű relativisztikus rövidülést a vele szemben haladó tárgyon.
A harmadik megfigyelő úgyszintén, de ő a fele akkora sebességek függvényében arányosan kisebb mértékűt, és ami fontos, mindkét tárgyra vonatkozóan egyformát.
A létra megint nem fog beférni...
Továbbá gondoljunk a fényre. Milyen rövidülést szenved a fénysebességgel haladó fényhullám a mi szemszögünkből nézve? Tudtommal semmilyent. Pedig neki igazán le kéne rövidülnie…- Nullára!
„Hogyan lehet a de Broglie hullámhosszt elmondani?”
A matematikai nehézség, akár a nemzetközi helyzet, egyre csak fokozódik.
Azonban a természet leírásához, modellezéséhez nincs jobb eszközünk. Meg kell várnunk, amíg az evolúció, létrehozza a szuperagyat birtokoló embert, aki megalkotja az azt is felülmúló gépet. :))
"Talán azért, mert nem tudnak az eseményhorizontok alá bekukkantani?"
A helyzet ennél sokkal prózaibb: Őrületes matematikai nehézségek ...
Miközben egyesek így elkendeznek - Oh, mily mázli, hogy matematikánk oly remekül alkalmazható a természet leírására! - aközben mások összeomoltan vetik tűzre formulákkal teleírt papírjaikat ...
„Az elméleti fizikusoknak erre van egy jó tippjük, hogy a kvantumhatásokat kell a leírásba beemelni, de ezidáig senkinek sem sikerült a - jó előre - "kvantumgravitációnak" elnevezett új modell kidolgozásában valami konzisztens eredményt lerakni az asztalra.”
Talán azért, mert nem tudnak az eseményhorizontok alá bekukkantani?
(A fekete lyukak létezése már bizonyított, legalább is jó modell van a feltételezésükre. Ami szerint különböző méretűek,(3,8-2000 naptömegű) lyukak is léteznek. Minden fekete lyukhoz tartozik eseményhorizont, amely mögött szingularitás van, ahol érvénytelenné válnak az Általános relativitás szabályai. A kvantumfizika is tartalmaz egy eseményhorizontot, miszerint a Planck-hossznál és a Planck-időnél kisebb intervallumoknak, nem határozhatók meg a fizikai paraméterei. Másként fogalmazva, ezek már nem a klasszikus fizikai objektumoknak, hanem a szabad TÉR tulajdonságainak jellemzői. Azt is mondhatnánk, hogy ezen eseményhorizonton belül, a téridő kvantumai vannak, amelyek határozatlanságát az adja, hogy megnyilvánulva a kiterjedt téridőt, megnyilvánulatlanul a hamis vákuumot, mintegy mikro szingularitást képviselnek. A végtelen számú téridő kvantum, a megnyilvánulások fluktuációjában leledzik, ami a kvantum fluktuáció, amelynek időperiódusa lokálisan meghaladhatja a Planck időt is, ami a mérhető idő megjelenése.
Amint a Fekete lyukak is összeolvadhatnak, úgy a mikro szingularitások is összegződhetnek. Vagyis az üres, vagy anyagmentes tér is képezhet magában egy „kvázi objektumot”, ami valóban egy Anti-lyuk a térben, ami megnyilvánulatlan téridő kvantumokból, mikro szingularitásokból áll. Ez az „objektum”, mint egy katalizátor biztosítja a tömeggel rendelkező anyag kicsapódását úgy, ahogy egy porszem az esőcsepp kialakulását. A kvantumgravitáció alapját a hamis vákuum és a benne összegződő mikro szingularitások képezik. Amelyek szétfeszítik azt az eseményhorizontot, ami a határozatlanságot zárja magába, és ezzel megszülik a határozottsággal bíró anyagot, amely további összegződéssel tömeget is képez, ami már visszahat a téridő struktúrájára, eldeformálja azt.)
Hűűű de izgi,...biztos abból a sok "valódi ismeretből" majd pont itt ebben topikban fogjuk megtudni, hogy miként keletkezett/nem keletkezett a világmindenség. Az viszont megnyugtat, hogy azért vannak olyanok - mint te is - akik megértik az erről szóló szakirodalmat.
Pedig amit Elminster most írt, és korábban írni szokott, hasznosak annak, aki a sok felületes bombasztikus népszerűsítés mögött meg akarja találni a valódi ismereteket tartalmazó írásokat. Ez még nem szakirodalom, de lehetőség szerint annak hiteles tolmácsolása. Mert az igazi szakcikkek megértéséhez tényleg nehéz út vezet el. Persze a "szakirodalmat" így idézőjelben emlegetve könnyedén felmentést adhatsz alóla magadnak.
"Olykor-olykor egy adott témában a laikus és a "szakértő" közötti határvonal igen keskeny lehet vagy nem is létezik,"
Ez nem igaz.
"a nagy bummról mindenki csak ötletel,"
Ez sem igaz.
"már vagy könyvtárnyi "szakirodalmat" írtak eme témában, mégsem tudja biztosra senki, hogy mi is lehet a "valóság"."
Na, ez viszont igaz, de nem azért amit te sugallni akarsz.
Tényleg van könyvtárnyi szakirodalom, és érdemes elolvasni és megérteni, mielőtt az ember ehhez a kérdéshez hozzászól.
Viszont azért nem tudja senki biztosra, hogy mi a "valóság", mert a "valóságot" soha nem ismerhetjük meg. Mindig csak egy modellt ismerünk, ami jellemzőiben megfelel a "valóságnak", és nem mond ellent a "valóságban" megfigyelt tényeknek. Az ősrobbanás kozmológiai modellje ebben az értelemben nekünk itt és most a valóság, mivelhogy nem mond ellent egyetlen megfigyelési ténynek és ellentmondás mentes magyarázatot ad azok összességére.
Olykor-olykor egy adott témában a laikus és a "szakértő" közötti határvonal igen keskeny lehet vagy nem is létezik, a nagy bummról mindenki csak ötletel, már vagy könyvtárnyi "szakirodalmat" írtak eme témában, mégsem tudja biztosra senki, hogy mi is lehet a "valóság". Lehet, hogy soha nem is volt nagy bumm, vagy az is lehet, hogy végtelen számú nagy bumm van, meg a legrosszabb esetben az is lehet, hogy már maga a világegyetem sem létezik.
"Azonban a gondolatmeneted egy módon megmenthető. Ha a lineárisan telő idő képzetét lecseréljük egy történések darabszámával arányos időre, akkor az időskála természetes módon logaritmikus lesz, azaz az ősrobbanás - bár mostani lineáris skálán véges idővel ezelőtt történt - végtelen számú eseménnyel ezelőtt történt meg."
Az eseményszámmal definiált idő szerint nem még kevesebb időt kapunk az univerzum korára, mint a lineáris idővel?
"Ez a pontszerűnek hirdetés/sulykolás talán arra való, hogy a laikus bekajálja a Hartle-Hawking legendát, mely szerint a VE átmérője hajdanán kisebb volt az ún. Planck-hossznál"
Nem.
Ez a "pontszerűség" az általános relativitáselméletből következik egyenesen a Penrose-Hawking szingularitási tételek alapján.
Azonban maga a "szingularitás" felbukkanása a megoldásban, jelzi azt, hogy pusztán az általános relativitás elveszíti az érvényességét az ilyen körülmények között. A fekete lyukak és Nagy Bumm szingularitások "közelében" már más fizikai törvényeket is fel kell használni, nemcsak a puszta általános relativitást. Az elméleti fizikusoknak erre van egy jó tippjük, hogy a kvantumhatásokat kell a leírásba beemelni, de ezidáig senkinek sem sikerült a - jó előre - "kvantumgravitációnak" elnevezett új modell kidolgozásában valami konzisztens eredményt lerakni az asztalra.
"Ám tudok olyanokról, akik szerint a VE sose volt pontszerű, hanem mindig is végtelen kiterjedésű volt, ám "kezdetben"csak őrületesen sűrű, és őrületesen forró volt."
Igen, egy végtelen kiterjedésű rendszer mindig is végtelen kiterjedésű volt. Ez esetben azt lehet mondani, hogy a mi általunk belátható rész kiterjedése volt a kezdetben "pontszerű". És itt a lényeg! Már eleve a kvantumfizika alapján értelmetlen dolog Planck-hossznál (és Planck-időnél) kisebb kiterjedésekről beszélni. Azaz hiába geometriailag azt mondja az áltrel, hogy az univerzum anyaga egy kiterjedés nélküli 0 dimenziós pontban volt az Ősrobbanáskor, ez kvantumfizikailag értelmetlen. Egy Planck-időnél fiatalabb, vagy Planck-hossznál kisebb univerzum nem különböztethető meg önmaga hiányától. Valószínű tehát, hogy az univerzum nem nulla dimenziós pontból indult, hanem legalább egy Planck-hossznyi átmérőjű tartományból, amely tartomány viszont egy kiterjedtebb rendszer része kellett, hogy legyen.
Az viszont nem igaz az idézett kijelentésedből, hogy "kezdetben őrületesen sűrű és őrületesen forró" volt az univerzum. Ugyanis ezek is a puszta geometria időben visszafelé extrapolálásából származnak. Valószínűbb, hogy valami nulla közeli energiasűrűségű, hamis vákuum állapotú rendszer volt, amelynek egy pici pontja kezdett inflációs tágulásba, amely során energia "keletkezett" a semmiből, és a hamis vákuum lebomlásakor (az infláció leállásakor) ez a potyaenergia csapódott ki sugárzásként és anyagi részecskékként egy sűrű és forró masszát alkotva. Azaz a "sűrű és forró" csak az infláció után jellemző az univerzumra (és mivel a térfogata nem kiterjedés nélküli pont, a sűrűség és a forróság sem végtelen), az infláció beindulása előtt bármilyen lehetett az univerzum, nem volt kötelező sűrűnek és forrónak lennie.
" ... A (majdnem) pontszerű Vilgegyetemben a (majdnem) végtelen tömeg következtében az idő olyan lassan telik, hogy majdnem áll. ..."
Ez a pontszerűnek hirdetés/sulykolás talán arra való, hogy a laikus bekajálja a Hartle-Hawking legendát, mely szerint a VE átmérője hajdanán kisebb volt az ún. Planck-hossznál, s ezáltal tuti-biztosan érvényesült a határozatlanság elve - így aztán bármiféle isteni akarat nélkül - csupán a véletlennek köszönhetően - szinte a semmiből tudott kibontakozni.
Ám tudok olyanokról, akik szerint a VE sose volt pontszerű, hanem mindig is végtelen kiterjedésű volt, ám "kezdetben"csak őrületesen sűrű, és őrületesen forró volt.
( Megj: forróságra persze csak azután tehetett szert miután létrejött az idő, hiszen mozgásmentes forróságot elképzelni totális agyrém.
Mint mondják korunk nagy krónikásai - a BB előtt se idő, se tér nem létezhetett ám! :)
"Egy másik helyen Hawking arról ír, hogy az órák a nagy tömegek közelében egyre inkább lelassulnak. Az elmondottakból viszont az következik, hogy nem igaz az a tétel, hogy a Világegyetemnek volt időbeli kezdete. Azért nem volt, mert közben az "idő" is gyorsult. Az órák egyre gyorsaban mennek. Régebben ugyanis a Világegyetem sokkal kisebb térrészben összpontosult, az órák közelében sokkal nagyobb tömegek voltak, tehát az óráink laassabban jártak. A (majdnem) pontszerű Vilgegyetemben a (majdnem) végtelen tömeg következtében az idő olyan lassan telik, hogy majdnem áll. Ezt szerintem így is lehetne szemléltetni."
Ebben a gondolatmenetben több dolog is összekeveredik.
Az első az, hogy a gravitációs idődilatáció pontosan arról szól, hogy a görbült téridőben lévő óra lassabban jár a sík téridőben lévő órához KÉPEST. Ha viszont nincs mihez viszonyítani az órát, akkor honnan vesszük, hogy lassabban jár?
Az univerzum tágulása egy speciális téridő-görbület. Speciális abban az értelemben, hogy térszerű 3D metszetei síkgeometriájúak, viszont a belső méretek az idő irányában növekednek. A "görbülés" csak a növekedés "sebességében" nyilvánul meg, és semmi másban. Így viszont itt és most semmivel sem vagyunk "síkabb" univerzumban, mint amilyenben lettünk volna az ősrobbanás idején, azaz nincs semmi alapunk azt feltételezni, hogy itt és most az órák gyorsabban járnának, mint az ősrobbanást követő percekben. Az univerzum általános téridő-görbülete az időben gyakorlatilag állandó, ellentétben az olyan lokális esetekkel, mint mondjuk egy fekete lyuk, ahol van egy koncentrált nagyon görbült tartomány, és azon kívül gyakorlatilag sík a téridő (eltekintve az univerzum tágulásától). Egy ilyen fekete lyukas esetben tényleg másképp járnak az órák a két helyen. De az univerzum történetében általánosságban nincs ilyen eltérő geometriájú két hely (eltekintve a fekete lyukaktól meg a nagy tömegektől).
Azonban a gondolatmeneted egy módon megmenthető. Ha a lineárisan telő idő képzetét lecseréljük egy történések darabszámával arányos időre, akkor az időskála természetes módon logaritmikus lesz, azaz az ősrobbanás - bár mostani lineáris skálán véges idővel ezelőtt történt - végtelen számú eseménnyel ezelőtt történt meg.
