FIGYELEM! A topicban sajnos már nem lehetséges egyenesen az azt indító szakemberhez - Dr. Treuer Tamáshoz - fordulni az esetleges panaszokkal! Kérjük kedves látogatóinkat, hogy amennyiben sürgős segítségre lenne szükségük, ne a topicban próbálkozzanak, hanem forduljanak a megfelelő szakrendelésekhez!
Megértésüket köszönjük:
a moderátorok
Az a baj, hogy az emberek azt nem értik meg, hogy te ilyenkor beteg vagy, nem úgy gondolkozol, mint egy egészséges. Tudom, mert voltam ebben a cipőben. Ma már el nem tudom képzelni, hogy gondolhattam ilyen marhaságokat, de akkor nem így éreztem. Nem voltam százas....
De amikor az evészavarost etetni próbálják az olyan, mintha egy szerettüket akarnák mindenáron visszatartani attól, hogy leugorjon egy hídról. Értem én, hogy a leugrani készülő repülni akar, de én nem akarom, hogy baja essék, ergo ne akarjon már repülni:-)
Sziasztok ! én azt hiszem, hogy betegségek terén nagyon buta voltam, vagyok...Én nemigazán hallottam ezekről az evészavaros dolgokról...véletlenül jöttem rá...és nem tudok vele mit kezdeni...saját magammal....sem
Így már értem. Igazad van... az egészséges embernek ez tényleg felfoghatatlan... ennek ellenére én úgy gondolom, lehetnének megértőbbek (pl. nem kellene kinevetni, kapásból elítélni).
Nem mondtam, hogy téged is belehajtottak. Én is rosszul fogalmaztam. Azt akartam mondani, hogy az az ember, aki ilyenkor magára gondol és nem a betegre, az nem sokkal különb a szememben, mint aki buzdít a dologra. Mert láthatóan nem érti és nem érdekli, mi történik veled.
Na jó, egy fokkal jobb.
És persze lehet, hogy tényleg a verseny volt neki a legfontosabb, de azért kitartok amellett a véleményem mellett, hogy egy egészséges embernek ez felfoghatatlan. Valszeg ő sem nagyon tudott mit kezdeni vele, és próbált valahogy motiválni.
Akkor tenyleg sokat jelentett nekem az a verseny... volt egy ertelmes cel, volt miert kuzdeni. Azt viszont sajnos nem hiszem, hogy azert buzditott ezzel, mert mar nem tudott mit kitalalni, hogyan segitsen... ugy erzem, a verseny volt a fontos, nem en.
"Ha engem valaki belehajtana anorexiába, vagy bulimiába, azt kizsigerelném, az tuti." Ezt hogy erted? Lehet, hogy rosszul fogalmaztam, engem nem hajtott bele senki egyikbe se...
Még annyit akartam hozzátenni a szomorú tapasztalatodhoz, hogy sajnos az evészavarosaknak is meg kell érteni az egészségeseket, akik nem tudnak mit kezdeni ezzel a problémával. Egy egészségesnek elképzelhetetlen, hogy valaki önként és dalolva hányatja magát, tűri a kibírhatatlan éhséget, vállalja a szervezet totális összeomlását és akár a halát is olyan hülyeségért, hogy hány kilót mutat a mérleg. Ez józan ésszel felfoghatatlan, érthetetlen, és elfogadhatatlan. Az edződ önző volt, ez tény, de talán ő is csak azért buzdított a versennyel, mert nem volt jobb ötlete.
A stressz emeli a vérzukorszintet és csökkenti az éhséget. Gondolom, ilyenkor a falásrohamok sem jelentkeznek. Ha ideges vagyok, vagy izgulok, egy falat sem megy le a torkomon, ezzel biztos mindenki így van.
Ha engem valaki belehajtana anorexiába, vagy bulimiába, azt kizsigerelném, az tuti. Kívülállóként nézve olyan szinten agyrém éhen halni egy olyan országban, ahol nem kell éhezni, hogy az nem lehet elmondani. Minden és mindenki, aki erre "buzdít", vagy ezt egyáltalán elfogadja, és nem tiltakozik kézzel-lábbal, az nem emberi lény. És az sem, aki még ebben a helyzetben is magára gondol először és nem arra a megkattant szerencsétlenre, aki éppen az életével játszik:-(
Hali! Köszi, s Neked is a legjobbakat! Remélem jobban érzed magad. Te dolgozol egyébként, vagy tanulsz? Azt vettem észre, hogy ha stresszes vagyok, akkor ismét kisebb a kísértés. Csak stresszben élni sem nagyon egészséges, de egyelőre nekem a "stressz az élet sója"... De nem szeretném elkiabálni a dolgot, hisz ez csak a kezdetek kezdete. Még most jön a java, a neheze....hajjaj, már előre félek magamtól. De muszáj a munkám miatt is! De próbálok apró lépésekben haladni előre.
Már nem gondolok róla csúnyákat... de még mindig nagyon bánt, pedig ez 6,5 éve történt... 3 éve szinte nem is találkoztunk, max. havonta versenyeken, de akkor se beszélünk. A gyógyulásnak meg sajnos nem lehet örülni, mert olyanom (még?) nincsen.
Igaz, ez a részéről tetű módon önző volt, de nézd a jó oldalát. Segített, és ebben a helyzetben minden ilyesmi jól jön. Örülj a gyógyulásnak, és gondolj magadban csúnyákat róla nyugodtan:-)
Kezdetben ne tűzz ki túl nagy célokat Magad elé, mert ha esetleg mégis kudarc érne, nagyobb lesz a csalódás... Voltak olyan időszakaim, amikor napi 3-4 H... mostanra sikerült eljutnom odáig, hogy október óta """csak""" 3-szor volt... de volt... Fokozatosan haladj, és ne ess kétségbe, ha nem megy minden úgy, ahogyan eltervezted. Nagon nagy szó, hogy ennyire küzdesz! Örülj minden eredménynek, ami lehet, hogy aprónak tűnik, de valójában nem az, fontos állomások a célod felé vezető úton. Hajrá, drukkolok Neked! :)
Amikor kórházban voltam, sokat jelentett, hogy meglátogatott az edzőm. Hozott nekem szív alakú fasírtot, és azt mondta, az az ő szíve, nekem. Nagyon meghatódtam... később sajnos sokmindenre rájöttem, voltak nézeteltéréseink, még azt is a fejemhez vágta 2 évvel később, hogy de ő bejött ám hozzám a kórházba, emlékszem-e erre... Utólag úgy érzem, csak azért jött, mert fontos volt, hogy induljak egy versenyen... addigra híznom kellett... Emlékszem, mondta is, hogy mennyire fontos az iskolának az a verseny, és hogy jó eredményt érjünk el... ennem kell... de akkor nem ezt láttam benne, mert annyira jól esett, hogy gondolt rám. Nagyon csalódtam... :(
Ja, és még valami. Nem szeretnék assziszálni senkinek a halálához. Ezek után, s amiket Orlando írt, felelősnek érzem magam. Bár nemrég ismerem a fórumot, mégis. Sajnálom, ha olyat írtam le, amit nem kellett volna. Úgy érzem mostanában, mintha most nőnék csak fel, s érnek bennem a dolgok. Most vagyok hálás olyan dolgokért, amiket már nagyon régen kaptam (tanácsok, nagymamám bölcs szavai, mert ő roppant egy okos asszony volt), még gyerekkoromban. Sosem lehet tudni, mi miért történik, de hiszek abban, hogy mindennek oka van, s csak akkor értjük meg, ha visszanézzük az életünk filmjét....több halálközeli élmény és szenvedés nagy lökés, s nehezen fogtam fel, hogy nagyon sok rajtam múlik. Nem számíthatok, csak magamra és Istenre. S utána már tud segíteni a család is, mert én nem ellenkezem. (Elnézés azoktól, akik nem hisznek, de én nem hagyhattam ki őt, mert fontos része az életemnek). Minden jót!
A motiváció nagyon fontos, ez így van. Nekem igazából az hozta az áttörést, hogy 13 évesen még nem serdültem (naná, egy gereblye alakjával és súlyával mire számíthat az ember), az osztálytársnőim bezzeg....
A hetedikes osztálykirándulásom ebből a szempontból nagyon motiváló volt, mert a többiek testi fejlettségét látva akkor határoztam el, hogy ez így nem mehet tovább, és akkor kezdtem el a víz/híg málnaszörp/ diétámról átállni a leves/tejbegríz/krumplipüré/híg banánturmix étrendre. Fél évig pürés és félig folyós kajákon éltem, de ez megtette a hatását. Na meg az, hogy anyámék és a pszihomókus nagyon örültek a dolognak. Kellett a pozitív megerősítés.
Persze minden falat kajáért tapsolni... Szánalmas egy helyzet, máig sajnálom őket azért, aminek képes voltam kitenni szegényeket.
Üdv Csincsilla. Teljesen igazad van, és korrigálok a felszólításomon is: " Küzdjetek a betegség ellen, (!) mert később nagyon bánni fogjátok!" Próbáljatok ne csak a mára gondolni, hanem, hogy túl kell élni valahogy. Sokat gondolkodtam a nagymamámról, aki már sajnos nem él. Ő nagyon karakterisztikus személy volt, és makacs is. Sokszor erőszakos, de mindezt teljesen másokért, értem csinálta. Most hálás vagyok neki azokért az évekért, amikor rávett olyan dolgokra, amikre nélküle nem lett volna bátorságom. Azt hiszem csodálatos családom van, ill. családban nőttem fel. Így nagy pofon szegényeimnek, hogy ilyen lett belőlem. De nem adom fel!! :) Ja, és mégvalami: NE KONCENTRÁLJATOK ARRA, HOGY BETEGEK VAGYTOK! Mert pszichésen nagyon lehúz ám!! ÚGY KELL NEKI ÁLLNI: nem búsulok, mert:
Minden emberi lényben megvan az életösztön (még bennem is, ki hitte volna - én, aki mindig az öngyilkosságra gondoltam)-, mert biológiailag ez bennünk van! A természet része vagyunk, s a természet törvényei szerint képesek vagyunk élni!! Én megszegtem a természet törvényét, s nagyon meg is fizettem érte!!)
Személy szerint: van lábam, kezem és megvan minden szervem. Mégha kínoztam is magam, elviselem a következményeket, mert azokról én tehetek.
Ha nem is vagyok nyakigláb, de lábaimmal olyanokat tudok csinálni, amire talán egy hosszúlábú divatbaba nem képes.
A fenekem nem hasonlít a deszkához, sőt normál súlyomon igenis van. De ezen ültem és tanultam és vittem véghez olyan dolgokat, amire büszke vagyok...
stb.
Próbáljátok meg TI is!!!! Ne adjátok fel és mégegyszer küzdjetek azért, mert egészségesek vagytok, CSAK egy csúnya, gonosz "manó", aki bebeszéli nektek, hogy betegek legyetek!!!
Hát, az én esetem nem tudom, mi volt. Nem vagyok pszihomókus, de felnőttként visszagondolva pánikbeteg lehettem, evészavarral (mivelhogy a nyelés okozta a pánikot:-) Persze gyönyörűen anorexiás voltam, ma is elborzadok az akkori fotóimon (nem is nagyon engedtem magam fényképezni, iszonyatos voltam, és ezt tudtam is).
És meg vagyok győződve, hogy nincs még egy ilyen lüke, aki ilyen hülyeségtől félne. De igazából örültem, hogy nem kellett hasonló problémájúakkal találkozni, szégyelltem magam a külsőm és a félelmeim miatt, beszélni egész biztosan nem mertem volna. Lehet, hogy ezt ismerte fel a pszichológus? Bár a megjegyzése emlékeim szerint általános volt.
Még korrigálok: olyan csoportba, amely vegyes összetételű, tehát nem kizárólag anorexiásoknak meghirdetett, lehet menni, amennyiben a (csoportvezetésben képzett) csoportvezető is javasolja.
Picit korrigálok: az evészavaroknak annak a variációjánál nem jó a csoportterápia, ahol a háttérben / előtérben túlzottan és nem jó irányban erős a versenyszellem. De van olyan evészavar, ahol bejön, pl. a nem bulímiás túlsúlynál. Egyébként stimmel.
Elnézést, hogy így ismeretlenül megnyilvánulok közöttetek, de egy ideje olvasom a topikot, és orlando megjegyzéséhez hozzáfűznék valamit. Most 35 vagyok, de 11 évesen nekem is volt egy másfél éves időszakom, amikor nem ettem. Nem fogyókúrás okokból, hanem egy hülye agymenésem miatt: nyári táborban tanúja voltam annak, ahogy egy mohó gyerek torkán akadt a falat, a kaja egy része le is csúszott a tüdejébe, kiköhögni nem tudta, ezért intubálni kellett, mentőt hívni, majd a kórházban műtéttel szedték ki neki:-( Annyira sokkolt a dolog, hogy egyszerűen nem mertem enni, nehogy én is így járjak. Persze vittek pszichológushoz, próbáltak etetni is otthon, mert csontra-bőrre lefogytam, de én féltem. Amit mondani akarok: a pszichológus anno azt mondta (erre nagyon emlékszem, mert anyámék sokat vitáztak erről), hogy abszolúte nem tartja jónak a csoportterápiát az evészavarosoknál, bármi is váltja ki a dolgot, mert, bármennyire fura is a dolog, sokszor nem javít a helyzeten, hanem inkább megerősíti az adott viselkedést, mert azt sugallja, hogy nem vagy egyedül, és ez fonák módon elhiteti veled, hogy ez annyira nem is abnormális, hiszen más is jár ebben a cipőben. Arról nem beszélve, hogy így nemcsak a saját, hanem a többiek problémája is tied lesz bizonyos mértékig, plusz találsz megértő embereket, akik nem ítélnek el amiatt, amit teszel, nem próbálnak rábeszélni az evésre, és a többi. Hogy igaza van-e vagy sem, azt nem tudom megítélni, de gondolom, a tapasztalat beszélt belőle. Ma már örülök, hogy anyámék hittek neki, így nem találkoztam hasonló betegekkel, erőltették az evést, és egy pillanatig sem engedték, hogy elfogadjam a helyzetemet.
A bulímia nálam olyan helyzet, mint amikor a strucc a homokba dugja a fejét. Legyengít, s nem hagy gondolkodni, s így a problémákon sem. Nálam erre lett jó a végére. Olyasmi lehet, mint az alkohol. Nagy szenvedés áll előttem. Talán, csak hinni kell benne. Majd írok, hogy ment.
Most kezdem el az új életem. Remélem nem lesz kudarcom. Most a gyomrom is jobban van. :) Istenem, csak meddig leszek erős?! Képzeljétek, tegnap nemhogy étvágyam lett volna, de kimondottan undort kaptam az ételtől. De a gyomrom sem kívánta egyáltalán. Talán azért is. A lényeg, hogy lassan elhatározásra jutok, hogy ez így nem mehet tovább. Először megpróbálok felhagyni a bulímiával. Ha nem eszem, jobban tudok gondolkodni is. Aztán (persze kicsit fogytam, de legalább nincs bűntudatom), valami diétát keresek magamnak, ami segít átmenetileg. Aztán elmegyek talán egy pszicho-dokihoz, vagy egy ferences atyához, még nem tom, melyik a helyes. A pszichoterápia nagyon okos dolog. Elbűvöl a tudomány, s az emberi agy működése, csak a betegeken ez valóban segít-e? Nem hosszú távú(1-1 alkalom), de elég rossz tapasztalataim vannak a pszicho-dokikkal. S sajnos mindenütt a pénz beszél.
Ja és az egymás az előttem szólókhoz: ha megértjük egymást, jó érzés kezdetben. Ha mélyponton van az ember. S hogy végre gátlások nélkül kibeszélhetjük magunkat. Nekem is sokat segített, hogy tudom, hogy nem vagyok egyedül. De küzdeni kell. Meg kell találnod, hogy miért nem csinálhatod ezt tovább!! Én nagyon sokat gondolkodtam az életemről. Arról, hogy mire voltam képes azelőtt, s mivé váltam most. Egy nagy 0-vá. Pedig kb egy évvel ezelőttig végig, mint a gép úgy hajtottam magam (az egyetemen, s emiatt biztosan utáltak is, ha sikereket értem el), s lefoglaltam magam minden féle külön tevékenységgel. Csak közben kimerültem, s meggyengített az, hogy bebeszélték nekem, hogy nem bírom én ezt, ha nem eszem. S jött a drágalátos bulímia!!!! Gyűlölöm. Emiatt csomó emberke kárörvend!!!! Tudom, hogy örülnek, s mondogatják egymásnak: tudtam én, hogy nem fogja bírni!! S örülnek, hogy nem mentem PhD-ni, s nincs már vetélytársuk. Hogy egyem a kis zuzájukat!!
Na ennyit nagy rólam. Nektek annyit kívánok: adjatok bele apait, anyait!!!! Küzdjetek!
ez a hely nem jó nektek, mert bár értem, hogy megértésre vágytok, egymás őrületébe nőttök bele és csak annyi történik, hogy kizárjátok magatok közül a valóságot :)
Köszönjétek meg egyszer azoknak, akik "tömni" szeretnének Benneteket, hogy megpróbálnak életben tartani titeket, ha már ti úgy döntöttetek tudatosan vagy tudattalanul, hogy fontosabb nektek az, hogy ne maradjon rajtatok zsír, mint az, hogy életben maradjatok. :)
Mindezt a saját érdeketekben mondom, mert a jelenlétem 7 éve alatt már több, mint 5 halálesettel találkoztam és rájöttem arra, hogy helyettetek sem életben maradni, sem enni nem tudok.
én erre 2 dolgot mondanék,de szerintem ezt magadtól is tudod: 1.mondhatsz bárkinek bármit,neki kell oda eljutni,mert hallgatni,tudni,megérteni és érezni és ezek után cselekedni más és más szinteket adnak,ahova el kell jutni,ezt végig kell járni és talán elzi azt is,hogy hogy/hol állsz a gyógyulással...és ennek az "én korábban megmondtam" megkoronázása nem épp adekvát. 2.azt,hogy amit mondasz (ami szvsz esetedben sokszor nem lenne hülyeség) hogyan fogadja a hallagtóság,nagyban előrejelzi az a stílus,ahogy kifejezed magad...
egyébként ja,tudom (de sztem ezt írtam is),nem lett volna sok értelme,ha mondom neki,max az,hogy most-ennek ellenére-jobban érezném magam...
Hm, hm. Nézzük csak: mennyit mondogatom, hogy az evészavaros topic nem a legjobb hely egy evészavarosnak, ha épp gyógyulni szeretne (sőt): van hatása? Legfeljebb annyi, hogy felháborodva közlitek velem, hogy igenis segít, mert sorstársakkal beszélgetni milyen jó.
Na kb. ennyit segített volna az is, ha ezt te mondod neki.
