piros tetők fölött a kék ég kis semmi felhők akár gyerekkoromban festhettem volna még alig használt paletta alig használt világ ilyen fehér ilyen kék ilyen tetők alatt mintha kezdődne mintha valami mintha kezdet no szólj már rám ne nézd el némán hogy megcsalódjam időben légy kegyetlen ne hagyj remélnem újra rohannom esztelen kört fáradt vagyok ne engedj
Már csak a kényszer ölel át őszi fák alatt ő szeret miközben pereg a nap s hullanak szüntelen levelek a mindennapok akár egy bő ruha lötyögnek rajtam, nyoszolyám takaróját gyönggyel lelkem égi malaszttal rég kivarrtam fekszem halkan a csöndben köröttem rőt mókus netez, s őrült szerelmek emlékével szállnak tova a levelek egyedül vagyok, de nem elhagyott messze tőlem a sivatag szívemet belepi a pára szemem körül az ősz matat meleg és sima a keze sokat tudó és eres pergamen neki az arcom látja rajta a jelet mit én a balga meg nem fejthetek s tovább fekszem a csöndben s hullanak szüntelen levelek
Aki nagyon hű, megtagadtatik: mintha nappali fényben ég a lámpa, a délelőtt hideg kékjén alig érezhetőn üt át a sárga, úgy sejtem csak létemben létedet: egyanyagú a vágy s a tárgya. S hogy elfakult a külső kép, melyet forgatva kétely és emlékezet meddő lángjának fénykörében, nem marad, csak foszló gyönge háló, puszta semmi, világtalan szín, hámló árnyalat, mezítelen lélek: kívánnád magad súllyal, sötéttel, sárral elkeverni.
Kihez a leghosszabb út sem vezet, bár mindöröktől fészke bennem : szárnyas reménység, égő üzenet – mivel túlságosan szerettelek, veled laknom már nem lehet, kifordul földedből szerelmem. Te, kinek tisztaságát földalatti téboly táplálja: engedd fölfakadni lelkem valami másban, külsőben, idegenben. Körülötte pörögve tehetetlen örökre veszíts, veszíts el engem.
Lehet, hogy mégis van egy és csak egy érvényes megoldás: nagyjából egyremegy, hogy kőtáblák vagy bridzsszakkönyv, avagy menetrend… Fő csak egy: “Így és nem úgy!” kimondja kereken. És nincs hivatkozás a körülményekre, léha érzelmi fénytörésben szivárványosan elkent él, kivételek se. …Ahogy gyerekkoromban, ha jól emlékszem, Sch.-ék ebédlőjében a szent- vagy csataképnél is inkább tiszteletet parancsoló nagy vadkacsás csendélet – a megbízható fényreflexek a kés ezüstjén, a borostyán- és indigószínű rendkívül anyagszerű szőlőszemek mindegyikén egy-egy görbült fénynégyszög, egy fürt ablakszem – olyan lidércesen valódi volt, amilyen sosem lehetett fény s idő önkényének kitett modellje. Nemkülönben azok, akik efféle nehéz aranykeretben díszlő öröklét-szeletek, több nemzedékre tervezett komódok, tükrösszekrények között éltek – a szőke, körteforma nők, korán kopasz, gyanútlan kékszemű férfiak –, úgy kitöltötték saját helyzetüket, ki-ki szabott helyét, olyan ingadozás nélkül valóak, merő cselekmény voltak, ahogy csak – állítólag Isten vagy legfeljebb még talán a kezdőknek szánt nyelvkönyvek példa-családja. Igen, ők tudták, illik-e kockáshoz pöttyöset viselni, házasságot törni, vagy vörösbort inni halhoz. (Mellesleg arra, hogy hogyan ismerszik föl az ilyesmi? ihlet hasító fényén? hibátlan következtetési lánc végső szemeként? – én nem tudtam sehogy rájönni, máig sem.)… Hogy mosolyogtak szánakozó fölénnyel, leghalványabb jelére a kételynek: az ártatlanság sónehéz, vak bálványbabái… Persze, egy rendes házban gondosan eltömik a rést, amelyen át különben épp a ház szilárdnak hitt alapja illanna el: az a megnyugtató tudat, hogy ami van, másképpen nem is lehetne… Mígnem a ház gondatlan asszonya egy reggel arra ébred, az éjszaka széket-asztalt kicserélt egy ismeretlen rosszindulat: mint a valódiak látszatra mind, de anyaguk merő szeszély, s a szerződést bármelyik pillanatban fölbonthatják egyoldalúan; színre megvan minden részlet a hajnali, bizonytalan világításban: égésnyom gyűrűje az ágytakarón, víz alatti színükkel a szőnyeg bolyhos mértani rózsái… de mintha egy-egy örvény lakna mindent, vagy ajtó, melyen a mágneses, üres sötétbe billen az épp elalvó ólom végtagokkal… De mindez még hagyján. Nagyobb baj, hogy lassanként az ember önmagán is fölfedezi a rejtélyes ragálynak összes tüneteit: hogy többé semmi több, csak illékony állapotok laza csokra, áramszünetkor plafonon gesztikuláló vízfejű árnyék; székre szórt kabátból, sálból megképző ülő alak… s ami még ezután történik, mintha csak térképen sem szereplő idegen ország pénzneme lenne, mit az ember – indák, folyók, divatjamúlt királynők arcképe – puszta játékszernek érez, s kidobja könnyű szívvel ezüsthajú babára, felhúzható madárra, zenélő fogkefére.
Üzenem az otthoni hegyeknek: a csillagok járása változó. És törvényei vannak a szeleknek, esőnek, hónak, fellegeknek és nincsen ború, örökkévaló. A víz szalad, a kő marad, a kő marad.
Üzenem a földnek: csak teremjen, ha sáska rágja is le a vetést. Ha vakond túrja is a gyökeret. A világ fölött őrködik a Rend s nem vész magja a nemes gabonának, de híre sem lesz egykor a csalánnak; az idő lemarja a gyomokat. A víz szalad, a kő marad, a kő marad.
Üzenem az erdőnek: ne féljen, ha csattog is a baltások hada. Mert erősebb a baltánál a fa s a vérző csonkból virradó tavaszra új erdő sarjad győzedelmesen. S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda a gyilkos vasat rég felfalta már s a sújtó kéz is szent jóvátétellel hasznos anyaggá vált a föld alatt... A víz szalad, a kő marad, a kő marad.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt: ha egyenlővé teszik is a földdel, nemzedékek őrváltásain jönnek majd újra boldog építők és kiássák a fundamentumot s az erkölcs ősi, hófehér kövére emelnek falat, tetőt, templomot.
Jön ezer új Kőmíves Kelemen, ki nem hamuval és nem embervérrel köti meg a békesség falát, de szenteltvízzel és búzakenyérrel és épít régi kőből új hazát. Üzenem a háznak, mely fölnevelt: a fundamentom Istentől való és Istentől való az akarat, mely újra építi a falakat. A víz szalad, a kő marad, a kő marad.
És üzenem a volt barátaimnak, kik megtagadják ma a nevemet: ha fordul egyet újra a kerék, én akkor is a barátjok leszek és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag. Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk és leszünk Egy Cél és Egy Akarat: a víz szalad, de a kő marad, a kő marad.
És üzenem mindenkinek, testvérnek, rokonnak, idegennek, gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak, annak, akit a fájás űz és annak, kinek kezéhez vércseppek tapadnak: vigyázzatok és imádkozzatok! Valahol fönt a magos ég alatt mozdulnak már lassan a csillagok a s víz szalad és csak a kő marad, a kő marad.
Maradnak az igazak és a jók. A tiszták és békességesek. Erdők, hegyek, tanok és emberek. Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasszák már az égben fönt a rostát s a csillagok tengelyét olajozzák szorgalmas angyalok. És lészen csillagfordulás megint és miként hirdeti a Biblia: megméretik az embernek fia s ki mint vetett, azonképpen arat. Mert elfut a víz és csak a kő marad, de a kő marad.
Jön az ősz, már hullnak a cifra virágok szirmai, rongyban, mint farsangi plakátok, ha süvít a böjti szél: »Nincs szükség rátok! Már vége a násznak, megestek a lányok.«
Komolyan és szürkén, mint a gőgös szerény, fiait ringatva ül a termés, helyén, kész elbocsájtani a Szentmihály szelén s hős anyaként halni a November derén.
S már érzi az éh nyúl, hogy a fű kopaszabb. Jajgat a sok madár, folyton vérzik a nap. Megy a gőzös, Pestre, füstje a földre csap.
Ideges a farkas a gyürött erdőben. Ideges az ember szíve a mezőben. jön valami amit minden ért, csak ő nem.
Weöres Sándor: Hetedik szimfónia – Mária mennybementele (részlet)
Kóda
Csillag-pályák asszonya, Mária, Oltalmazd Máriát, édesanyámat, Szememtől elszakadt útján ne érje bánat. Aki hallottad ezt a dalt, egy szilánkját annak a dalnak, melytől a világ szíve szakad meg: aki hallottad ezt a dalt: ocsudj lomha szörnyeidből
Atyám, ám nem futotta vagyonom csupán szerényebb vonatjegyre így nem jutottam messzire... ...állok a peronon...
Szerettem volna első osztályon utazni, de jól tudom annak mi az ára, így csak álom maradt, keresem az átjárót, de nem találom ...ülök a peronon...
Igazad van! máshogy is mehettem volna kopott marhavagonon lopott kabátban, vidáman lábat lógatva, talán e vers is másról szólna... ma már sajnos nem tudok továbbmenni elrohant a sorsvonatom egy állomáson lemaradtam... ennyi ...térdelek a peronon...
Az Úrhoz fohászkodom... de semmi... És láss csodát! egy hang a fülembe súgja: Mázlista! és valóban: vonatfütty látszik a ködben... Ezt a szerencse-szerelvényt most elkapom! a távolban tépett, apró betűs árlista a bőröndömet ledobom szaladok, ránézek... fordulok is vissza üvöltésem messze száll a csöndben: Istenem! Mennyi? ...fekszem a peronon...
A Pest-Szolnok vasútvonal megnyitása – 1847. szeptember 1.
A rövid életű Magyar Középponti Vasúti Társaság az ország második vasútvonalát az 1846. július15-én üzembe helyezett első, pest-váci vonal elkészülte után alig több mint egy évvel nyitotta meg. Az Nyugati Pályaudvarról indult két gőzvontatású szerelvényt a szolnoki
Tisza-pályaudvaron ünneplő tömeg fogadta. Az ünnepi beszédet Kossuth Lajos mondta el, a rendezvényen részt vett Széchenyi István is.
Petőfi már 1847-ben végigutazott a Szolnokig megnyitott vonalon. Ez az utazás ihlette a Vasúton című vers megírására.
Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1997. MTESZ /Suba Gábor)
Mint a fecske, repülj messze földre, Színarany szárnyú gondolat repülj el! Rég nem látott hazámba kerülj el, Vár a hõn szeretett szép otthoni táj. Üdvözöld várunk száz õsi tornyát, Nézz az áldott, az egykor oly virágzó völgybe... Tudd meg bús földünk szánalmas sorsát, Ó az emlék, hogy kínoz, hogy fáj! Bölcsek lantja a fûzfának ágán Ó miért lett oly néma a húrja? Zengjen áradjon dallama újra Mondja el, hogy mily szép volt a múlt. Keljen életre mindenki száján, Szálljon bátran a feltámadt ének. Adjon hangot e sorsûzött népnek, Mely a bús szívbe új lángot gyújt. Fényes új lángot gyújt!
Behúnyt szemekkel újra látlak, Kedves, szép hely, köszöntelek!... Májusi szellő, virágillat Elhozta hozzám képedet. Görbe utcáid újra járom, Rabjául ejt sok régi álom S álmomban látlak tégedet.
Erdőd, hegyed már lombot öltött, Kertedben nyílik a virág, Az áldott nap meleg sugárit Fényes kévékben szórja rád. Fény és illat a szívbe tódul, Mely mámoros ez égi csóktul, Fellángol és szeretni vágy.
A te napod, a te virágod Ejté meg egykor lelkemet; Azt a napot, azt a virágot Feledni nékem nem lehet! Ébredő szív első szerelme, Van-e ki téged elfeledne?... Van-e ki téged eltemet?...
Köszöntelek, tündéri, szép hely, Köszöntelek, szép barna lány, Fényes sugárba öltözött nap Első szerelmem hajnalán. Elmult szivem sok régi álma, De május fénye, illatárja Virágot és fényt szór reám - Jöhetsz hát, élet éjszakája!
- mondta. Nincsen több beszédem az egymás szavába vágó évszakokkal, a lépcsőn lepörgő levéllel: mindenre van már hallgatásom. A szó nélkül hagyott virágzás, nem mondom, zavarba hoz néha, ilyenkor félrefordulok, vagy úgy teszek, mintha mit se tudnék. Memorizálok. Megjegyzem a dombot, ahogy a domb is elismétli a vonatot, naponta kétszer, és az eloszló füst után a látvány helyreáll. Keret vagyok. Megőrzök, átfogok. Bevéstem régen tenyerembe az összes járható utat: csukott, járhatatlan tenyér. Az időt úgy mérem, ahogy a kérgen megtett hosszú-hosszú nap után a gyantacsepp leér.
Fekete országot álmodtam én, ahol minden fekete volt, minden fekete, de nem csak kívül: csontig, velőig fekete, fekete, fekete, fekete, fekete. Fekete ég és fekete tenger, fekete fák és fekete ház, fekete állat, fekete ember, fekete öröm, fekete gyász, fekete érc és fekete kő és fekete föld és fekete fák, fekete férfi, fekete nő és fekete, fekete, fekete világ. Áshatod íme, vághatod egyre az anyagot, mely lusta, tömör, fekete földbe, fekete hegybe csap csak a csáklyád, fúr be furód: s mélyre merítsd bár tintapatakját még feketébben árad, ömöl nézd a fü magját, nézd a fa makkját, gerle tojását, csíragolyót, fekete, fekete, fekete, fekete kelme s fekete elme, fekete arc és fekete gond, fekete ér és fekete vér és fekete velő és fekete csont. Más szin a napfény vendég-máza, a nap a színek piktora mind: fekete bellül a földnek váza, nem a fény festi a fekete szint karcsu sugárecsetével nem: fekete az anyag rejtett lelke, jaj, fekete, fekete, fekete.
Lírai szenvedély híján üres a vers, szerelem nélkül hasztalan az élet, magára hagyott kisgyerek sírdogál bennem, elvesztett játékai végett, elgurult labdája miatt az egész földkerekséget kellene megtalálnom, s kezébe adni újra, hogy ne fájjon hiánya, s játsszon, játsszunk költeményt.
Barátom, barátom, Beteg vagyok, nagyon. Magam sem tudom, mi ez a fájdalom. Talán mint szél süvít Ember nélküli mezőn, Talán mint a ligeten a szeptember, Az alkohol átzúdul az agyon.
Fejemen úgy leng a fül, Mint madárka szárnya, Lábak nyakon! Hiszed, nem lehet kibírni. A fekete ember. Fekete, fekete, A fekete ember, Itt ül az ágyamon, A fekete ember Egész éjjel nem hagy aludni.
A fekete ember Ujja egy förtelmes könyvön, És rekedten fölöttem Mint halott fölött a szerzetes Életem könyvét olvassa, Valami pimasz, részeges alakét, A lelkemben támad bánat és rettenet. Fekete ember, Fekete, fekete.
„Hallgasd csak, hallgasd - morogja nekem -, e könyvben sok a szép eszme, Gyönyörű tervek. Ez az ember A legundorítóbb Bűnözők és sarlatánok Honában termett.
Ott decemberben a hó Ördögien tiszta A hóförgeteg vidám Rokkákat pörget. Kalandor az az ember, De a legfölsőbb körből, A legjobb szerzet.
Elegáns volt, Méghozzá költő, Bár nem túl erős, De talpraesett, És egy negyvenes nőt Hol rosszlánynak, Hol kedvesének Nevezett.
A boldogság - mondta- Az ügyes ész és kéz. Az ügyetlen lelkek Boldogtalanok, tudott dolog Nem számít, Hogy annyi gyötrelmet Okoznak A csavaros és hamis gesztusok.
Zivatarban, viharban, A hétköznapi gondban, Súlyos veszteség után, Magad semminek érzed, Mutatni egyszerű mosolyt: Az ám a nagy művészet."
„Fekete ember! Elég, elég! Nem a te dolgod, Ne kutasd a mélyt, Nem érdekel Egy botrányos költő élete. Légy szíves másoknak Olvass és mesélj.”
A fekete ember Arcomba bámul. Szemét elfödi Kék színű hányás, Akár ha mondaná: Szélhámos, tolvaj, Szemtelenül, galádul Valakit megloptál- ………………………………….. Barátom, barátom, Beteg vagyok, nagyon. Magam sem tudom, mi ez a fájdalom. Talán mint szél süvít Ember nélküli mezőn, Talán mint a ligeten a szeptember, Az alkohol átzúdul az agyon.
Fagyos az éjszaka, A keresztutca csendes, Az ablaknál állok, Nincs vendég, sem barát. Könnyű, porló mész Borítja a felszínt, A kerti fák mutatják Gyűlő lovasok hadát.
Valahol sír Egy éjszakai baljós madár. A fa-lovasság Szétszórja paták csattogását , És az a feketeség Megint karosszékembe ül, Cilinderét megbillentve Hanyagul szétnyitja hosszú kabátját.
„Hallgasd csak, hallgasd!” Hörgi arcomba, Közel nyomul, És el nem enged. „Sosem láttam, hogy valaki Gazember létére Ilyen fölöslegesen és bután Álmatlanságban szenved.
Ah, tegyük föl, tévedtem! Hisz ma holdas az éj. Mi kellene még neked, Halvány virág, álommal töltekezett? Talán vaskos combjaival Titokban megjön „Ő”, És te előadhatod Silány, sötét verseidet?
Ah, szeretem a költőket, Vidám egy népség. Mindig találok náluk A szívemnek ismerős tirádát,- Világokról beszél Egy pattanásos növendéklánynak A hosszúhajú szörnyalak, Leplezve nemi vágyát.
Nem is tudom, nem emlékszem, Egy falucskában, Tán Kalugában, Talán Rjazányban, Élt egy fiú, Sárga hajjal, Kék szemekkel, Egy egyszerű parasztcsaládban.
És íme felnőtt lett, Még hozzá költő, Bár nem túl erős, De talpraesett, És egy negyvenes nőt Hol rosszlánynak, Hol kedvesének Nevezett."
„Fekete ember! Te ronda vendég. A kétes hírnév sok éve Terjed rólad” Dühös vagyok, dühös, Sétabotom repül A pofájába egyenest, Az orra tövébe. ……………………………… Meghalt a Hold, Kéklik az ablakban a hajnal. Ó, te éj! Ez az éj tönkretett. Cilinderben állok, Senki nincs velem, Magam vagyok, nézem Összetört tükrömet.
Szergej Jeszenyin (1895-1925) Orosz költő. A fordítóról Zöldi Péter (1937) Műfordító. | 2023. 07. 30. |
