FIGYELEM! A topicban sajnos már nem lehetséges egyenesen az azt indító szakemberhez - Dr. Treuer Tamáshoz - fordulni az esetleges panaszokkal! Kérjük kedves látogatóinkat, hogy amennyiben sürgős segítségre lenne szükségük, ne a topicban próbálkozzanak, hanem forduljanak a megfelelő szakrendelésekhez!
Megértésüket köszönjük:
a moderátorok
Nem szeretnék papolni, mert tudom milyen tehetetlennek érzi magát az ember. Mindenesetre ajánlanék egy irodalmat: Cooper P.: Farkaséhség. Ha tudjátok, próbáljátok beszerezni (pl könyvtárból., vagy kérj meg vkit, hogy segítsen ebben...szerintem anyukád segíteni fog. :))
kliensként képesek vagyunk-e motiválni a terapeutát, hogy erőfeszítéseket tegyen és a legjobbat hozza ki önmagából is
Szerintem nem a paciens dolga a terapeuta motiválása. Biztos mindenkinek örömet okoz, amikor a paciens fejlődik, de vannak olyan szakaszok egy terápiában, amikor stagnál valaki vagy épp visszaesik, ami lehet a terápiás folyamat normál "rendje" szerint. Az tény, hogy azzal a pacienssel aki rendre nem "akar" tudatosan vagy tudattalanul fejlődni kevés sikerélmény éri a terapeutát, de alapvetően (hüvelykujj szabály szerint) ezt a nehézséget is ki kell bírnia (gyakorta hosszú ieig).
Tudom, hogy nem vagyunk ugyanabban a cipőben, de én, ha sok a dolgom (munkahely, kert, lakás, mittudomén), nem gondolok az evésre, addig, amíg tényleg meg nem éhezem. Ha akkor épp nem tudok enni (mert mondjuk dolgozom), akkor iszom egy-két pohár vizet, oszt vissza a munkához. (Így még bírom egy darabig, amíg le nem tudok ülni enni). Nem tudom, hogy működnek a falásrohamok, de ha sűrűn elfoglalod magad, akkor az nem jobb? Az ember akkor hajlamos nassolni, ha nagyon ráér.
Vagy például, ha nem vagy otthon, hanem szomszédolsz, barátokkal lógsz, kirándulsz, strandolsz, szóval valami házon kívüli tevékenységet végzel, olyan helyen, ahol nem tudsz nekiesni a kajának. Az nem segítene? A mozgás meg ugye jót is tesz:-)
Nagyon rendben van, amit írtál. Tul.képpen én még örültem is, hogy nem kerültem kórházba! Nem ment volna, hisz nem bíztam volna abban, hogy jót akarnak nekem. Akkor. Akárhol, de egyedül kell lerendeznem a dolgot magammal.
Próbálj meg hinni abban, hogy jobbra fordul a sorsod. Most pl. fontos, hogy helyt álljak a munkahelyen, így nem H-ok. Egyelőre. Remélem ez nem átmenetileg, de megfogadtam, hogy leírom nektek a sikerélményeimet. Így nem gyengülhetek el. :)
Egyszerűen csak gyerekkorom óta utálom magam kivül és belül. Pesszimista vagyok. Mégegyszer kéne születni vki más bőrében. :-) Mondjuk egy macskáéban. (egyébként nem hiszek az ilyesmiben.) Most azért kicsit jó érzés, hogy nem eszem sokat, s nem foglalkozom annyit a kajálással. (mármint a kalóriákkal, s a gyomrom is hálás, h nem H-ok :). De lekopogom...
sziasztok! teljesen visszaestem bulimiaba es kenyszer evesbe. a (volt?) pasim szerint az en hibam, o probal segiteni csak en annyira utalom magam,h nem akarom eszre venni,inkabb szakitok vele. szerintem meg az,hogy H utan sirva hivom es annyit mond,hogy "dobd ki" vagy "minek etted meg?" nem valami nagy segitseg. ilyenkor annyira felidegesit,h ujra zabalni kezdek a H meg nagyon nem megy mostanaban pedig akkor legalabb a lelkemnek jobb lenne ha meg tudnek szabadulni... de anyam is elkepeszto,hiaba konyorgok neki,h ne vegyen nutellat,mert megeszem es kihanyom(legalabbis megprobalom,de ha agyverzesig probalnam se jonne ki) megis mindig vesz es nem zarja el,pedig erre is kertem mar,mert szegeny batyam mit fog akkor enni. nem hiszem el, ennyire nem kepes ertem :'(((
Sziasztok! Olvastam egy érdekes cikket az anorexia neurológiai alapjairól a Scientific American Mind című angol nyelvű, Amerikában megjelenő tudománynépszerűsítő magazinban; talán benneteket is érdekel:
Már itt a topikban is volt orvos-gyerek akit a második ülésen passzolt a terapeuta, míg reménytelenebbnek tűnő esetekkel hónapokig küszködött. Hangsúlyoznám, hogy a következők merőben az én spekulációim!:-)
Azt tényként írják, hogy pszichoterápiára leginkább az átlagos vagy felső-közép intellektusú ember alkalmas. A primitív (és empátiásan is primitív) ember nehezen veszi a terápiás finomságokat, a magas intellektusú pedig intellektualizálja, esetleg mindent jobban tudni vél mint a terapeuta. Méginkább jellemző ez a nem-pszichiáter orvosokra, akik egészen más módon látják a problémákat. Például meg akarják gyógyíTTatni a gyereküket (és nem megoldani a problémát - bárhogyan). Azt minden szülő úgy gondolja, hogy ő az elképzelhető legjobb módon viselkedett szülőként - legalábbis az adott lehetőségek között. Nem semmi élmény amikor szembesül néhány dologgal, és a legtitkosabb tabukhoz is hozzá kellhet nyúlni, vér és veríték csordogál a szoba küszöbén kifelé - a legnehezebb munka ez amit az ember életében végzett.
Én azt gondolom, a terapeuta egy-két beszélgetés alapján is meg tudja ítélni alkalmas-e valaki az általa adható segítségre, tudja-e "venni a lapot". És alkalmas-e ő maga arra, hogy az adott családnak segítsen. Általában erős indulatok szabadulnak fel, és gyakran a terapeuta felé irányul - hiszen ő van jelen, ő váltotta ki. Ha bármilyen okból - tapasztalatai révén - nem találja reményteljesnek a terápiát, időt, energiát és csalódásokat takarít meg a kliensének és önmagának is ha nem vállalja.
A kliens(ek) bár szeretnének valami változást, de -szvsz- nem alkalmasak annak megmondására, hogy ez hogyan történjék, hiszen éppen e miatti képtelenségük miatt állt elő a helyzet, azért fordulnak szakemberhez, mert nem tudják kezelni a problémát. Márpedig mindannyian hajlamosak vagyunk kijelenteni, hogy nem tudom hogyan, de így ne. Különösen a magukat járatosabbnak tartó tanult embereknek vannak elképzelései. Valamilyen módon kell tudni "használni" a terapeutát, és ennek képességét érzi meg az amikor vállal valamit vagy nem. A "használat" alatt azt is értem, hogy kliensként képesek vagyunk-e motiválni a terapeutát, hogy erőfeszítéseket tegyen és a legjobbat hozza ki önmagából is - ez ugyanis kölcsönös dolog. Ha nem vállal vagy menetközpen passzol, az annak jele, hogy nem tudtuk eléggé motiválni. Az ilyen képességet inkább személyiségi kérdésnek érzem mintsem tanultságinak.
És persze a terapeuta ismeri saját korlátait is - elbír-e a konkrét esettel ... ami sosem csak maga a "beteg" hanem annak környezete is, valamint a saját képességbeli, időbeli, családi, munkahelyi ...stb lehetőségei.
belekotyogok az empátia-témakörbe. Az elején Tündérhegyen azt mondták, hogy rossz tulajdonságom, hogy túl kedves, túl empatikus, túl jó voltam. (Ez nem azt jelenti, hogy most már bunkó vagyok és meggyógyultam :-])
Az empátia jó esetben azt jelenti, hogy őszíntén átérzed a másik fájdalmát, szenvedését, de nem teszed magadévá. Nem kell szó szerint átélned. Attól még őszínte az együttérzésed. Én meg pont azt csináltam, mert elég megrázó élettörténeteket hallottam ott (mit kerestem én ott a gyakorlatilag tökéletes családi hátteremmel?!), de rosszabbul is lettem, persze senkinek nem volt jobb, hogy más helyett is szenvedtem. Meg kellett tanulnom, hogy saját magam számára az én problémám legyen az első, még ha csekélységnek is tűnik a többiekéhez képest (Betegsétudat?!), asszem sikerült is, de ez nem jelenti azt, hogy érzéketlen lennék vagy nem törődnék mással, csak a saját sebeimet nyalogatnám. A legkevésbé sem. "Kívülállóként" más szemszögből tudjuk vizsgálni a mások problémáit, szituációit, több szem többet lát alapon talán még segítünk is a véleményünkkel. Számomra nagyon fontos, hogy tanácsot ne osztogassak vaktában (nem vagyok én se orvos, se isten, se valami kurva okos ember), max. a szubjektív véleményemet, az érzéseimet mondom el, aztán a hallgató fél azt tesz belőle magáévá, amit akar.
off
gyártottam tequila sunrise-t próbából, holnap partizunk az egyik oszttársnőmmel, aki ma államvizsgázott sikeresen. Csak hármasban leszünk itthon B-vel (meg a dögökkel). Ez életem első koktélja, de hmmmm, jó lett :-] olyannyira, hogy ez már a második. De nem vág nagyon fejbe, elég lightos kis valami.
on
ma nagyon szépen ettem, reggeli, ebéd, vacsora, még egy kis csoki is belefért. és még életben vagyok. wow :-]
bocs a hosszú hsz-ért (szófosásom van a koktélomtól)
