"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
Sárga bundás sebes mókus Fölszalad a görcsös ágon. Merre szaladt el az én világom? Úgy elment, itt se volt a nyár, Hogy reszket a lomb közt a napsugár! Mézes, napos, egynapos ősz. Mit zörmöl a tél, amit megelőz? Uram, mit tartogatsz?
Verik a diófát, zörög a dió. Egy kérdés zörög a számon: Van-e még, van-e még, gyümölcs a fámon, Ajkakat édesíteni jó? Zizzen a sárga levél: Jelenti magát a tél. Mondjátok, mondjátok, rőt levelek, Van-e még bennem egy gyújtatnyi meleg, Egy lábasnyi levest megfőzni tüzemnél? - Uram, ha üzennél! Mire tartogatsz?
Megérted az őszt... a rövidült napok susogó alkonyát, levelek rozsdabarna szinét s a piros estet, melynek leple alá vonul álom felé ember és minden barma.
Megérted: rádesik az ablakon keresztül a napsugár: az égnek szőke, tömött haja. És mustszagot lehelve és mámorát kínálva nyílik meg lábad előtt a pince ajtaja.
Be jó is, hogy megérted. Helyetted most ki inná gyümölcsök sárga mézét és vágyódó rimek aromás teáját a csöndes kis szobában, amelynek ablakán a függöny széltül remeg.
Vedd a mosolygó almát és a csengő barackot, és vedd a szóló szőlőt s áldd meg a pillanat mennyei tisztaságát s csillagát életednek, mely akkor lesz legfénylőbb, amikor leszalad...
Köszönöm. :-) De biztos, hogy jó a link? Nekem a Fórum kezdő oldala nyílik meg. :-(
************
Tóth Árpád
ARANY TÓ AZ ÉGEN
Örülni, örülni de jó volna Lemenő nap aranytavának, Mely szétömölt amott a lombok Mögött az égen, s jobbra-balra Ringatják fejüket a vén fák Beleegyező mozdulattal, Bölcsen, halkan, hogy jól van, jól van, Lemegy a nap, és így kell lenni, Elhúnyni, elmerülni szépen, Lemenő nap arany tavában Elsüllyedni fekete csendben. Ó, élet, élet... ülök itt a Hegyoldali új játszótéren, A kisleányom karikázik, Csattog a bot vígan és fürgén Egy új, kis akaratos élet Bátor s tudatlan ritmusára. Szólnék utána, nem tudom mit: Becéző szót, korholó intést? Már ott nyargal az új játszótér Távol sarkán, már nem is látom, S vad érzés üt meg: látom-e újra? Bús érzés üt meg: vagyok-e én még? Elmúlt az arany tó az égről, És egyszerre nagyon sötét lett.
Csak most értettem meg, milyen találó a topikcím... és milyen gyönyörű a magyar nyelv. SZÉP VERSEK A TERMÉSZETRŐL... Az emberi természetről is, ugye?
************
Kosztolányi Dezső
Ezek a fák
Ezek a fák. a fák, a fák. A napsugár felé, a tág egekbe lustán nyújtózkodnak át a fák.
Nincs vége-hossza, mindig újra fák. Zsibongva-élő összevisszaság lélekzik és arcodba vág az ág, s nem múlanak, csak most kezdődnek el, a völgybe le, a hegyre fel. A fák.
Meddig? Tovább. Amerre nézel, itt és ott, a fák. Zsongítanak, altatva, mint a mák, és jönnek újra, rémszerűn, e fák.
A fák. Száz és ezer, fölebb-fölebb, alább, semmit se tudva állanak, fejem fölött, fejem alatt, mint bűvös, ifjú csemeték, mint agg, szakállas remeték mindig kimérten, ridegen, sok idegen, sok idegen. A fák.
A némaságba, indák, reszelős páfrányok közt cikáznak eszelős rendben tovább a fák. Ellenségesen, érthetetlenül lesnek ki, mint a szem s a fül. A fák.
De mondd, mi ez? Ez a kimondhatatlan, ezernyi nesz, mely ágról-ágra pattan?
E suttogás, melynek nincs soha vége, csak megtöri a csöndes csöndet és remegni kezd, s a tücskök jelbeszéde a szakadatlan, csöndes csöngetés?
Mi ez az ünnep itt, ez a parázna örök tenyészés és a tétova ölelkezés a forró-nyári lázba, az élet, élet roppant tébolya?
Megyek az erdőn, egyedül, zilálva bús álmaikból a bús lombokat, mint villany és hő meddő óceánba, én árva ember, fájó gondolat.
Hajdan a tudósok mélyen hittek benne, - s nem hiszem, hogy ma is megcáfolva lenne, hogy írva az égen, ami bajt vagy jót hoz, s minden lélek kötve van a csillagokhoz.
/Az éj csodájának e magyarázatát Sokan kinevették, nem is gondolva át, hogy kacajuk milyen nevetséges, fáradt./
Nos, kik a szellemek sápadt csillagának, a Szaturnusznak a jegyében születtek, azok, megírva áll, oroszlánrészt vettek mindenből ami fáj, mindenből ami baj.
Képzeletük, amely törékeny és szilaj, nem törődik azzal, hogy mit akar az Ész. Ereikben a vér mindent áttörni kész, lángol, zuhog, ömlik, miként a lávaár Szikrákká hull benne a fájó ideál.
Így kell kínlódniuk, s meghalni is talán, - - ha ugyan halandók vagyunk egyáltalán - életük térképét vonásról-vonásra egy átkos Befolyás logikája ássa.
Kél és száll a szív viharja Mint a tenger vésze; Fájdalom a boldogságnak Egyik alkatrésze; Az örömnek levegőjét Megtisztítja bánat, A kizajlott búfelhőkön Szép szivárvány támad.
Tegnap a remény is eltört, Az utolsó árboc, Csupán a kétség kötött egy Gyarló deszka-szálhoz: Ma fölöttem és alattam Ég és tenger síma; Zöld ligetnek lombja bókol Felém, mintegy híva. -
Nem törik a szenvedő szív Oly könnyen darabbá, Csak ellágyul, s az örömre Lesz fogékonyabbá; Mint egy lankadt földmüvesnek Pihenő tanyája: Kész boldogság lesz neki a Szenvedés hiánya.
Nincsen olyan puszta inség Hogy magának benne A halandó egy tenyérnyi Zöld virányt ne lelne; És ha ezt a szél behordta Sivatag fövénnyel: Megsiratja... de tovább megy Örökös reménnyel. -
Sivatagja életemnek! Van pihenő rajtad; Vészes hullám! szív-hajómat Nem szünetlen hajtod; Ha nehéz bú és nehéz gond Rossz napokat szerze: Kárpótolja a nyugalom Enyhületes perce.
Nagyon köszönöm, az volt! :-) Szép hetet Neked, és minden betérőnek! :-) Egyik kedvenc versemet hoztam, szomorú.. és talán az emberi lélek természetéről és kertészkedéséről szól.. nagyon szeretem.
************
Arany János
KERTBEN
Kertészkedem mélán, nyugodtan, Gyümölcsfáim közt bíbelek; Hozzám a tiszta kék magasból Egyes daruszó tévelyeg; Felém a kert gyepűin által Egy gerlice búgása hat: Magános gerle a szomszédban - S ifjú nő, szemfödél alatt.
Kevés ember jő látogatni, Az is csak elmegy hidegen: Látszik, hogy a halott szegény volt, Szegény s amellett idegen. Rokonait, ha van rokonja, Elnyelte széles e világ; Nem nyit be hozzá enyhe részvét, Legföljebb... a kiváncsiság.
Műhely körűl a bánatos férj Sohajtva jár, nyög nagyokat; Ide fehérlenek deszkái, Épen azok közt válogat. Amaz talán bölcső leendett, Menyegzős ágy eme darab: Belőlük elhunyt hitvesének Most, íme, koporsót farag.
Siránkozik a kisded árva, Amott sir öntudatlanul; Ha nő szegény, az életkönyvből Nehéz első betűt tanul! Ölében rázza egy cselédlyány, Duzzogva fel s alá megyen: "Sirj no, igazán sírj!" kiált rá, S megveri, hogy oka legyen.
Kertészkedem mélán, nyugodtan, A fák sebeit kötözöm; Halotti ének csap fülembe... Eh, nékem ahhoz mi közöm! Nem volt rokon, jó ismerős sem; Kit érdekel a más sebe? Elég egy szívnek a magáé, Elég; csak azt köthesse be.
Közönyös a világ... az élet Egy összezsúfolt táncterem, Sürög-forog, jő-megy a népség Be és ki, szűnes-szüntelen. És a jövőket, távozókat Ki győzné mind köszönteni! Nagy részvétel, ha némelyikünk Az ismerőst... megismeri.
Közönyös a világ... az ember Önző, falékony húsdarab, Mikép a hernyó, telhetetlen, Mindég előre mász s - harap. S ha elsöpört egy ivadékot Ama vén kertész, a halál, Más kél megint, ha nem rosszabb, de Nem is jobb a tavalyinál.
Hazája álom és titok, szem-nem-legelte pázsitok. Egyszer csak itt van s mint kis ér, csilingel és kísér, kísér. S fürtös csengő lesz: hangpatak, amelybe új csengés szakad. Mentát locsol, szirmot sodor és illatos lesz, mint a bor. És mámoros lesz, partot ont, kurjongató, vidám bolond. A mély felé örvénnyel ás, hogy belenézni: kábulás. A fényen tündökölve fut és fényes tündérvölgybe jut. S tó lesz, virágot úsztató, habnyugtató és tiszta tó. Nem ás, nem ont és nem kering --
Próbálgatom, tanulgatom, hogy ne szeresselek nagyon. Félelmesek a viharok, s én romló törzsű fa vagyok. S minden nagy érzés új gyökér, mely földbe köt, ha mélyet ér. Magam hullásra készítem, gyökereimet gyengítem: Ha a viharban dőlni kell,
Femisnek ezt a versét nem ismertem, köszönöm, hogy elhoztad.
****************
Fuchs Éva Titok
Álmodtam magamnak egy kertet, ahol mindenkit szeretet vezérel nincs ott viszály, téboly, elkerüli gyűlölet, terror - mosoly az arcokon öröm az ajkakon.
Különös, kifinomult álmomban keskeny virág-szőnyegen térdelnek a lelkek, ott a kertben, békére leltek! Érvekből kifogytam: odajárok éjjelente titokban.
Gesztenye gurul, mint a nevetés: puttó-hasát csiklandozza a fény. Levelek cseppje sárgáll, mint a méz. Darazsak dongnak rakott venyigén.
Szüreti idő, késő-indián-nyár. Ha ki most nem szed, bort másnál iszik. Méz hulló cseppje – akáclevél sárgáll. Langy sugár: tarts meg, tarts ki tavaszig!
Tengerek hava szakad ránk nemsokára, jég-fog őröl majd, zabál a fehér. De most még késő-indián-nyár van. Darazsak dongnak rakott venyigén.
Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda. Zizegő szép zabkéve-hajadról nem álmodom többé már soha. Arcod haván bogyók bíbor vére - szép voltál, te kedves, illanó! Szelíd, mint az alkony puha fénye, s fehéren sugárzó, mint a hó. Szemed magvai kihulltak régen, neved, a törékeny, messzeszállt. Gyűrött sálam őrzi már csak híven fehér kezed hársméz-illatát. Amikor a háztetőn a hajnal macskamódra, lustán lépeget, emlegetnek tűnődő szavakkal vízimanók, dúdoló szelek. Kéklő esték azt suttogják rólad: álom voltál, elhaló zene. De tudom - aki formálta vállad, fénylő titkoknak volt mestere.
Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda. Zizegő, szép zabkéve-hajadról nem álmodom többé már soha...
Szergej Jeszenyin
