A férfi szó főnév, ezért: női cipő : férficipő. A te példáid is összetételek. Ha minőségjelzős szókapcsolat lenne, akkor érvényes lenne az átalakítás: *Ez a princípium férfi; *Ez az aspektus férfi. Márpedig a princípiumoknak és az aspektusoknak nincs nemük.
ismét ti vagytok az utolsó szalmaszál: egybe vagy külön: férfi+princípium, férfi+aspektus? (Vagy kérdezem így: mivel lenne indokolható a különírás?) Minél gyorsabb a segítség, annál hangosabban köszönöm, köszönöm, köszönöm...
> Én ezt nem így látom, persze mindent felrúghatsz, csak akkor
Persze, persze, természetesen én is úgy értettem, hogy azért jobb, ha az ember betartja különféle jelölési konvenciókat, de ezek mindenképpen sokkal gyengébb szabályokat jelentenek, mint a tartalmi dolgok. Nem hiszem pl., hogy egy cikket kivágnának egy folyóiratból azért, mert a szerző N-nel jelöl valamit, mit úgy általában K-val szokás. De azért a szemöldökfelvonás indokolt lehet.
A másik dolog meg ezzel kapcsolatban az, hogy minél apróbb dolgok felé haladunk, annál kevésbé van jelentősége a jelölési konvencióknak a megértésben. Tehát míg pl. a numerikus matematikában egy képlet kiolvasását nagy mértékben segíti, hogy a mátrix nagybetű, a skalár meg kicsi, ilyen egyszerű dolgoknál, mint az n-gram, ilyen szempontból nincs nagy jelentősége a konvenció betartásának.
> No ez pl. szvsz. egy igénytelen notáció.
Már megint ez az igénytelen szó. Mit jelent? Igénytelen=kevésbé elterjedt??
Amúgy meg lehet, hogy erősen programozós a gondolkodásom, mert a programozásban szokásos az, hogy a változókat jelölik kisbetűkkel, a konstansokat meg naggyal. de ez meg megint olyan, hogy nyilván van többféle iskola, aki ezen az egyetemen tanult, az így szokta meg, aki meg máshol, az máshogy. Ezért boldogulok nehezen én ezzel az "igénytelen" szóval. Meg amúgy sem érzem, hogy a gyakorlatban bárki is ekkora ügyet csinálna a jelölésekből. De könnyen lehet, hogy a mérnökök/programozók kevésbé igényesek e téren. De még az is lehet, hogy nem ők az igénytelenek, hanem te vagy a túl igényes :)
> Nem kell velem egyet értened, de ilyen jövőben esetleg megtörténhető dolgok felvetését ellenérvként én egy kicsit az én vitapartneri lebecsülésemnek érzem.
Nem jövőbeni dologról beszéltem, az "alakul" szót lecserélheted "alakult"-ra. Egyszerűen csak arra akartam ezzel utalni, hogy még a közeli tudományterületek között is gyakran egész kicsi az átjárás, és pl. teljesen különböző jelölésrendszer terjedhet el. És ehhez elég csak annyi, hogy az X tudományterület "atyja" milyen jelölésrendszert használt az alapműnek számító könyvében. Szóval szerintem van itt egy csomó véletlen faktor. Azt meg ismét csak sajnálni tudom, ha esetleg "vitapartneri lebecsülés" csengene ki a szavaimból, mert eszem ágában sincs ilyesmi.
Ja, de ha már a lélektannál tartunk, számomra meg az "igénytelen" szónak van ilyen "vitapartneri lebecsülés" kicsengése, azért is lovagolok rajta... :)
> Ide ezért csak azt jegyzem meg, hogy láthatólag itt még nem alakult ki a magyar szaknyelvi szegmens, hiszen magyar hivatkozásaid nem voltak. Ergo, amikor te magyarra fordítasz, éppen részt veszel annak kialakításában. Ez sokszoros felelősség ahhoz képest, mintha egy meglévő úzushoz alkalmazkodnál.
Ezt én is érzem, és pontosan ezért tartom is fontosnak, hogy itt meg tudjuk beszélni a dolgokat. Úgyhogy tényleg remélem, hogy sikerül felülemelkednünk a hiúsági tényezőn!
> Egyrészt ezek a matematikában szokásos jelölési konvenciók nincsenek kőbe vésve, bármilyen jelölést használhatsz, ha előtte rögzíted, hogy mit mivel fogsz jelölni.
Én ezt nem így látom, persze mindent felrúghatsz, csak akkor (1) terjengős jelölésjegyzéket kell készítened, amely végezetül meglehet nagyobb erőfeszítésedbe fog kerülni, mintha a hagyományos jelölésrendszert elfogadtad volna; (2) a hagyományok szocializálta olvasók azért csak fel fogják vonni legalább az egyik szemöldöküket, (3) főleg az olyanok, mint én, akik úgy tapasztalták, hogy a konvenciók felrúgása elsősorban azokra jellemző, akik a tartalom gyengeségét formai újításokkal hajlamosak kompenzálni.
> De például tényleg gyakori az, hogy a kisbetű a "futó" változó, a nagy pedig a konstans értékhatár.
No ez pl. szvsz. egy igénytelen notáció. Én olyasmihez vagyok szokva, mint a mellékelt kép mutatja (vö. pl. a produktumjelnél). Ebben nincs ilyen distinkció, mert nincs is itt különbség: a konstans értékhatár is változó, csak éppen nem teszünk megszorítást meg az értékére.
> Ez alapján e konkrét esetben - számomra - logikusabb a nagybetű, mert egy konkrét rendszerben mindig le van rögzítve az N, még a rendszer kifejlesztése előtt.
Ezek szerint te meg fogod különböztetni az n-gramot, mint elméleti fogalmat, és az N-gramot, mint ennek konkrét megvalósulását? Elviekben ezt persze meg lehetne tenni, de véleményem szerint az előfordulások többsége esetében a két aspektus nemigen válik el egymástól, így ezekre pedig egy harmadik jelölést kellene bevezetni, amely mindkettőt jelenti.
Szerintem ennél helyesebb csak az elméleti fogalmat venni, miközben tudjuk, hogy a gyakorlatban ez korlátok közt valósul meg. Ritka eset mikor ilyen formán különbséget teszünk az elméletben létező számok és a gépi reprezentációjuk közt.
> Én nem hiszem, hogy az n-királynő probléma itt releváns példa, könnyen előfordulhat, hogy erre meg egy másik fajta konvenció alakul ki (Végül is a mest. int. és a statisztikai nyelvészet elég különálló terület). Az idegen nyelvű n-gram esetét én erősebb befolyásoló tényezőnek érzem.
Nem tudom, emlékszel-e arra a nagy vitánkra. Úgy érzem, megint afelé haladunk. Nem kell velem egyet értened, de ilyen jövőben esetleg megtörténhető dolgok felvetését ellenérvként én egy kicsit az én vitapartneri lebecsülésemnek érzem. És hát hiú vagyok, legalábbis a nagy nyilvánosság előtt.
Ide ezért csak azt jegyzem meg, hogy láthatólag itt még nem alakult ki a magyar szaknyelvi szegmens, hiszen magyar hivatkozásaid nem voltak. Ergo, amikor te magyarra fordítasz, éppen részt veszel annak kialakításában. Ez sokszoros felelősség ahhoz képest, mintha egy meglévő úzushoz alkalmazkodnál. Itt kifejezetten elvált, hogy a lehető legkorrektebb megoldással éljünk, hiszen mi a normaadók egyike leszünk.
> Éppen a kialakult szokás és konzisztencia „védelmében” említettem az n írásmódját.
Értem. Én is csak ezt az egy érvet tudom elfogadni az n vagy az N mellett. Bennem eddig az élt, hogy e téren teljes a kavarodás, de az előbbi levelemmel sikerült magam meggyőzni, hogy valóban inkább a kis n felé billen a statisztika. Nyilván az is bejátszik, hogy én e témával nem foglalkozom behatóan, ezért mondjuk egy konferencián inkább csak a címekkel szembesülök, ott meg mindig N van.
> Ez a nyelvészeti n-gram jelölés
Most itt egy olyan probléma is felvetődik, hogy az az irodalom, amelyben én keresgéltem, sokkal inkább műszaki, mint nyelvészeti. Én még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a két tudományterületen más-más úzus rögzült (ld. még a szegmens-szegmentum problematikáját). Én például a tudományomat jórészt az általam említett Rabiner-könyvből szedtem (sok más magyar kutatóval együtt), ő pedig konzisztensen nagy N-t használ mindenhol. De azt teljes mértékben elfogadom, hogy a nyelvészek nyilván sokkal igényesebbek az ilyen kérdésekben, mint a mérnökök.
> Ez a nyelvészeti n-gram jelölés ui. abból a matematikai konvencióból ered, hogy az egyenletekben a egészszám-számváltozót rendszerint így jelölik.
Egyrészt ezek a matematikában szokásos jelölési konvenciók nincsenek kőbe vésve, bármilyen jelölést használhatsz, ha előtte rögzíted, hogy mit mivel fogsz jelölni. De például tényleg gyakori az, hogy a kisbetű a "futó" változó, a nagy pedig a konstans értékhatár. Ez alapján e konkrét esetben - számomra - logikusabb a nagybetű, mert egy konkrét rendszerben mindig le van rögzítve az N, még a rendszer kifejlesztése előtt. Na de persze eggyel magasabb szintről nézve N változtatható, és akkor máris változó, tehát legyen inkább kisbetű...
> <n>-királynő probléma
Én nem hiszem, hogy az n-királynő probléma itt releváns példa, könnyen előfordulhat, hogy erre meg egy másik fajta konvenció alakul ki (Végül is a mest. int. és a statisztikai nyelvészet elég különálló terület). Az idegen nyelvű n-gram esetét én erősebb befolyásoló tényezőnek érzem.
> Végül is, ha ebből közszó lesz az adott szaknyelvben, akkor kilépve a direkt matematikai konvencióból éppen vonatkozhatnak rá a köznyelvi helyesírás szabályai.
Ja, persze, értem én, hogy erről van itt szó, meg az is világos, hogy nem értelemzavaró, de akkor is furcsa. Elvégre egyazon matematikai képletben könnyen előfordulhat n és N is egyszerre, és akkor fontos a méret. Na de ha elfogadjuk, hogy ez itt közszavasodott, akkor rendben van. Csak aztán a szövegben vigyázva kell használni az n-t és az N-t, nehogy valaki összekeverje az n-gram (és a címbeli N-gram) n-jével, ami már nem jelöl változót, mert közszavasodott...
> Az légyszives magyarázd meg nekem, hogy mi a csudától igényesebb a kis n mint a nagy N? A kialakult használati szokásokon és a konzisztencián kívül mi más szólhat még bele ebbe a kérdésbe?
Éppen a kialakult szokás és konzisztencia „védelmében” említettem az n írásmódját. Ez a nyelvészeti n-gram jelölés ui. abból a matematikai konvencióból ered, hogy az egyenletekben a egészszám-számváltozót rendszerint így jelölik. A változók a matematikai lejegyzésben pedig dőlt kis latin betűk használatosak.
Nem állítom, hogy túlzottan értenék a matematikához, de egyetemen tanultam analízist, valszámot, statisztikát, és szakmáim gyakorlása közben nem távolodhattam el teljesen. Az ennek köszönhető szocializáltságom mondatja velem, hogy a matematikában használt betűk mögött szabott konvenciók állnak: nem mindegy, hogy latin, görög esetleg arámi (újhéber) a betű; nem mindegy, hogy álló, dőlt vagy írott és nem mindegy, hogy kisbetű vagy nagy.
A nagybetűs matematikai címkéknek mindig valami plusz tartalmuk van: emlékeim szerint pl. vagy (analízisben) mátrixváltozót jelölnek, vektort, vagy (valszámban) eseményt és az ahhoz kapcsolódó függvényeket, vagy (statisztikában) tapasztalati, becsült változót; stb.
A nagy N úgy kerül ide, hogy ahol nem sikerül dőlten szedni az n-et, pl. (régebben) írógépen, (újabban) e-mailben, ott szokás (volt) így dőlt helyett nagybetűvel szedni, hogy grafikailag kiugorjon, hogy nem egyszerű betűről van szó. Ez a konvenció aztán átsugárzódhatott olyan forrásokba is, ahol már lett volna lehetőség visszatérni az eredeti jelöléshez, de nem hiába nagy úr a megszokás...
A felsoroltad irodalmak úzusán kívül tehát célszerű figyelembe venni más matematikai indíttatású forrásokat is, és ezek közt kiemelten magyarokat is, hiszen te angolról fordítasz magyarra. Ilyen esetben még az is előfordulhat, hogy az angol és a magyar szokások eltérnek, ekkor a magyar fordításban a magyar szokást célszerű tükröztetni. (Mondjuk itt a konzekvens angol szokás is a kisbetű felé billen.) Nem érvként, csak demonstrációként álljon itt egy ELTE-s angol-magyar kifejezésjegyzék ebből a tárgykörből (informatikában használt matematikai fogalmak), itt a <> jelpár jelzi a dőlt szedést, és itt olyanok vannak, mint „<n>-queens problem = <n>-királynő probléma”: http://people.inf.elte.hu/strack/infoszotar9p.doc [html].
> mondat elején N, mondat közben n. (Ez utóbbi számomra teljesen abszurd, szerintem a matematikai egyértelműségnek fontosabbnak kellene lenni a külalaknál.)
Végül is, ha ebből közszó lesz az adott szaknyelvben, akkor kilépve a direkt matematikai konvencióból éppen vonatkozhatnak rá a köznyelvi helyesírás szabályai.
Én pl. az n-tuple estén szoktam találkozni, a problémát megkerülő „holland*” módszerrel: itt ha nagybetűsíteni kell, akkor az első teljes szó nagybetűsödik, azaz: n-Tuple. De ez pedig szokatlannak tűnik a magyar hagyományban.
----- * vö. holl. s’-Gravenshage ’Hága hivatalos neve a XVII–XX. sz-ban’, továbbá egy holland vers kezdete:
’s Morgens vroeg
Zij stiet de vensterluiken open: Een winterdag, een grauwe mist. Daar komen rasse stappen nader: ’t Zijn vier soldaten met een kist.
N-gram kérdésben átlapoztam az Eurospeech 2003 absztraktfüzetét (azért ezt, mert ez volt kéznél). Ebben elég meggyőzően a kis n felé billen a mérleg, kb. 90:10 arányban a nagy N ellenében. Megjegyzem viszont, hogy ahol címben előfordul, ott mindenhol nagy N-nel van írva. Én továbbra is elég zavarónak érzem azt, hogy egy matematikai jelölés változtassa a betűméretét attól függően, hogy hol található a szövegben.
Másik megjegyzés: a Wikipédia szócikket is az általam említett Manning-Schütze könyv alapján írták, vagy legalábbis azt adják meg hivatkozásnak.
>A két forma szétválasztása tehát némiképp mesterséges, én pl. a kilogramm-ot rendszerint rövid m-mel ejtem, de a diagram-ot hosszúval. Ha ilyesmi nálad is előfordul, akkor ez oka lehet annak, hogy a helyesírási normával szemben kiejtés szerint írod le az adott szót.
Igen, én is hosszúval ejtem a diagramot. Ha mindig is egy m-mel kellett írni, akkor nincs jobb kifogásom, mint hogy nyilván a kiejtés miatt hittem azt, hogy írni is kettővel kell. Meg talán a kilogramm miatt is. (Amikor én helyesírni tanultam, még nem volt Excel, úgyhogy nem hiszem, hogy általános iskolában sokszor kellett volna leírnom a diagram szót.)
> Nem kívánok itt veled vitatkozni, de fenntartom a magánvéleményemet: amely forrás ezen a téren igényes, az szerintem kis dőlt n-t ír.
Nézgelődtem egy kicsit, és elég nagy a kavarodást látok az írásmódban. Abban mindenképpen igazad van, hogy elég sok az ilyen téren igénytelen írás - főleg a konferenciaanyagok, amelyek általában nincsenek nyelvileg lektorálva. Ezért lekaptam három könyvet a polcról, és ezekben az alábbiakat találtam:
Rabiner-Juang: Fundamentals of Speech Recognition, Prentice Hall, 1993:
mondat elején és mondat közben is N.
Manning-Schütze: Foundations of Statistical Natural Language Processing, MIT, 2000: mondat elején és mondat közben is n.
Huang-Acero-Hon: Spoken Language Processing, Prentice Hall, 2001: mondat elején N, mondat közben n. (Ez utóbbi számomra teljesen abszurd, szerintem a matematikai egyértelműségnek fontosabbnak kellene lenni a külalaknál.)
Az légyszives magyarázd meg nekem, hogy mi a csudától igényesebb a kis n mint a nagy N? A kialakult használati szokásokon és a konzisztencián kívül mi más szólhat még bele ebbe a kérdésbe? A használati szokás pedig erősen kaotikusnak tűnik, legalábbis e csekély minta alapján.
> Ez mindig is így volt, vagy régebben a két mm-es volt a szabályos, és változott a szabályozás?
Az 1959–1962-ben kiadott Értelmező szótárban már a mai állapotot találjuk: <http://romanid.fw.hu/DT2/?s=gram%2B$>. Most nincs időm jobban utánanézni a korábbi gyakorlatnak, de etimológiailag az m hosszú mindkét esetben, sőt mindkettő ugyanarra az etimonra megy vissza: lat. gramma ’betű, írásjegy; kis görög súlymérték, latinul scripulum = 1/24 uncia = 1,137 g’ < gör. γράμμα ’írásjel, betű; írott szöveg, levél, könyv, okmány stb.; kis súlymérték’. Sőt azokban a származékaiban, ahol nem utótag, magyarul is mm-mel írjuk, pl. grammatika. A két forma szétválasztása tehát némiképp mesterséges, én pl. a kilogramm-ot rendszerint rövid m-mel ejtem, de a diagram-ot hosszúval. Ha ilyesmi nálad is előfordul, akkor ez oka lehet annak, hogy a helyesírási normával szemben kiejtés szerint írod le az adott szót.
> A kis n - nagy N kérdésében kénytelen vagyok a nagyhoz ragaszkodni, mert ez a nemzetközi irodalomban bevett szokás.
Nem kívánok itt veled vitatkozni, de fenntartom a magánvéleményemet: amely forrás ezen a téren igényes, az szerintem kis dőlt n-t ír.
Ez persze általában nem a legjobb érv, de most mégis bedobom, mert nincs időm jobbat keresni: kis dőlt n van a Wikipedia-szócikkben is.
Köszönöm a választ. A kis n - nagy N kérdésében kénytelen vagyok a nagyhoz ragaszkodni, mert ez a nemzetközi irodalomban bevett szokás. A döntésben teljesen egyetérünk, én is meg szoktam dönteni, csak most lusta voltam. A két mm-mel kapcsolatban viszont tejlesen meg vagyok lepődve, de saját magamon. Bennem valamiért az élt, hogy az általad felsorolt szavak két mm-mel irandóak a végükön. De látom, hogy eggyel. Ez mindig is így volt, vagy régebben a két mm-es volt a szabályos, és változott a szabályozás? (Ezt persze csak azért kérdezem, hogy mentségem keressek a saját butaságomra....)
Az egybe-, ill. különírást tekintve jó, azonban én feltétenül csak egy m-mel írnám a gram-ot: a gramm írásmód a mértékegységnek van fenntartva, a 'regisztrátum' jelentésben csak gram van, vö. autogram, diagram, kardiogram, monogram, program, radiogram, telegram.
Még egy megjegyzés: ahol lehet dőlt betűt szedni, ott én a nagy álló N helyett kis dőlt n-et preferálnék, de ez az előbbovel szemben, inkább stiláris, és nem helyességi kérdés.
Szerintem a Máriavalériahíd-futás semmi esetre sem jó, mert sérti a tulajdonnevek változatlanságának imperatívuszát.
Ellenben van a 140. b) pont, amely ilyesmiről rendelkezik: „Ha egy tulajdonnév egy köznévvel vagy egy (rendszerint -i, -s, -ú, -ű, -jú, -jű képzős) melléknévvel valamilyen jelöletlen összetételt alkot, kötőjellel kapcsoljuk őket össze: Afrika-kutató, Ady-szobor, Kazinczy-verseny, Mátyás-templom; Balassi-strófás, Kossuth-díjas, Mária-arcú, Herkules-erejű; József Attila-díj, Apáczai Csere János-emlékünnepély; stb. (Vö. 168., 169.)”
Mivel a tulajdonnév a három szóba írt Mária Valéria híd, ez változatlanul marad és kötőjellel kapcsolódik hozzá a futás szó: Mária Valéria híd-futás.
Abban viszont igaza van Kis Ádámnak, hogy célszerűbb lenne kiváltani valamivel: a Mária Valéria hídi futás nem is áll olyan messze.
Ha az AkH-t, azaz a normát akarjuk követni, akkor a második mozgószabálynak megfelelően (139/b)
Máriavalériahíd-futás
a szabályos. Nem hiszem, hogy lenne ember, aki ezt így leírná.
Viszont a kérdezett forma, amely a leginkább várható, teljesen kiiktatja a helyesírás értelmező szerepét. Ezért nem helyesírási, hanem szintaktikai megoldás ajánlható:
> az inkriminált szó nem tűnik a vezérszó részének (azt ki-XXX-elted)
Ja, kiikszelte?? Én meg itt agyaltam, hogy mégis mi a frász az az XXX. Harmincadik? Az inkább csak pártkongresszus szokott lenni, vagy filmszemle... :)
Alapvetően jól van leírva a tekintetben, hogy „távhővezetékgyártó” kifejezést egybe kell írni. Nincs alkalmazva viszont az AkH.11 139. pontjában említett, és a „6 : 3-as szabály”-ként becézett mellékszabályt. E szerint, ha egy összetett szó több mint 6 szótagos és legalább 3 tagból áll, akkor a fő összetételi határon kötőjellel kell tagolni.
A példaszó 7 szótagos és 4 tagú, így alkalmazandó a mellékszabály, tehát helyesen távhővezeték-gyártó.
A cégnevekre a vezérszó kivételével a magyar helyesírás szabályai vonatkoznak, így mivel az „XXX Távhővezetékgyártó Vállalat” névben az inkriminált szó nem tűnik a vezérszó részének (azt ki-XXX-elted), így itt is a XXX Távhővezeték-gyártó Vállalat írásmód az elvárt.
Azonban: a szótagszámlálásnak ez a precíz szabálya tudtommal csak a 11. kiadás, azaz 1984 óta létezik. Ezért, ha ez a cégnév 1984 előtt keletkezett, akkor szerintem tolerálható, hogy megmaradt az akkor még joggal rögzített írásmód. Végül is ez valahol a vállalat goodwilljének a része is lehet, bár ilyen megfontolások ált. azért csak a vezérszót illetik.
Ez nagyon jó volt, köszi szépen! Én is valami hasonlóra gondoltam, csak nem tudtam ilyen szépen megfogalmazni. (((-: Ezzel a logikával "nemesfémforgács"? Hiszen azt sem "gyártják", hanem "képződik". Ellentétben a nemesfém tárgyakkal.
(na, ezt félúton elnyomtam) Az előző egy akceptálható értelmezés, de bele lehet kötni, hogy ebben az esetben tekinthető-e a műanyag anyagnévi jelzőnek. Értelmesebbnek tűnik jelentéstömörítő szerkezetnek ('műanyag tárgyakból képződött hulladék') elemezni, és akkor a műanyaghulladék egybeírandó (az OH is így írja), és a
műanyag- és fémhulladék
a jó megoldás. De azt hiszem, a kötőjel nélküli változat is elfogadható.
115. Anyagnévi jelzős kapcsolatnak azokat az alakulatokat tekintjük, amelyekben az előtag azt jelöli, hogy az utótagként megnevezett tárgy abból az anyagból készült. Az anyagnévi jelzőt, ha egyszerű szó, egybeírjuk a nem összetett főnevekkel: aranygyűrű, alumíniumedény, faburkolat, gyapjúsál, kőfal, platinatégely stb. – Ha azonban az anyagnévi jelzős kapcsolatnak valamelyik vagy mindkét tagja összetett szó, az anyagnevet különírjuk jelzett szavától: acél mérőszalag, bőr pénztárca; nyersselyem ing, vasbeton gerenda; műanyag padlóburkolat; stb.
Kedves rumci! Köszönöm kielégítő válaszod,különösen a történelmi áttekintést. És azt,hogy gúnyolódás nélkül válaszoltál,mivel itt egyeseknek ez a hobbijuk. Nagyon tudom őket sajnálni,javaslom nekik,hogy először önmagukkal béküljenek ki,önmagukkal rendezzék dolgaikat,mert minden ebből fakad. Akár tőlem is kérhetnek időpontot. Én nem sértődtem meg semmin,már megszoktam. ;) Ez természetesen nem Rád vonatkozott.
Nem jött be a felkészülésed, a kellett szóba nem kötöttem volna bele, legalábbis azért nem, amire gondolsz, hiszen helyesírási kérdésről lévén szó elég egyértelműen odaképzelhető a mondatba „a helyesírás szerint” kitétel. A megfogalmazott állítás azonban valóban nem pontos, de egész más ok miatt. A problémát ugyanis az jelenti (s ez nem helyesírási kérdés), hogy a [margitsziget] két különböző fogalmat jelöl: 1. egy szigetet és 2. ezt mint Budapest városrészét. És mivel a szigetek (általában térszínformák) és a városrészek (általában települések) nevének helyesírása eltér, a [margitsziget] két osztályba is sorolható. És akkor most nézzük, mikor hogyan kezelte ezt a kérdést a helyesírás.
Horváth Endre (szerk.) 1913. A magyar helyesírás szótára és szabályai. Az Iskolai helyesírás alapján. Athenaeum, Budapest. [Tehát ez nem akadémiai szabályozás, akkoriban egyébként is párhuzamosan létezett az akadémiai és az iskolai helyesírás, továbbá a sajtóban követett nyomdai gyakorlat, ami inkább az utóbbival állt összhangban, viszont helyesírási szótár ez az egyetlen, az iskolai helyesírást követő volt.] Szótárban: Margitsziget. Szabályzati részben (272–3): példaként, indoklás nélkül: Margitsziget, Csepelsziget; Lipótváros, Belváros.
Magyar Tudományos Akadémia 1922. A magyar helyesírás szabályai. Hornyánszky, Budapest. Szigetekről nem szól, városnevekről igen: „201. e) […] kötőjellel írjuk […] a városrészeket is, ha előtagjuk tulajdonnév: az Erzsébet-város (Budapest VII. kerülete, de Erzsébetváros, erdélyi város), ha nem, akkor egybeírjuk: a Belváros, a Viziváros.”
Balassa József, dr. 1929. Az egységes magyar helyesírás szótára és szabályai. Budapesti Korrektorok és Revizorok Köre, Budapest. [Ezt szokás nyomdai helyesírásként említeni. 1922-ben ugyanis azzal, hogy az Akadémia elfogadta az 1903-as Iskolai helyesírás újításainak túlnyomó részét, az iskolai helyesírás létjogosultságát vesztette. Továbbra sem volt gondoskodott azonban használható helyesírási szótárról az Akadémia, így a nyomdászszakma szükségesnek találta saját, az akadémiai helyesírástól kismértékben eltérő helyesírás használatát (a kiadvány elsősorban szótár, csupán másodsorban szabályzati összefoglaló).] Szótári részben: Margitsziget [Margit-sziget] – a szögletes zárójelben az akadémiai helyesírás szerinti formát jelöli a szótár.
Magyar Tudományos Akadémia 1950. A magyar helyesírás szabályai. Kilencedik, átdolgozott és bővített kiadás. Akadémiai Kiadó, Budapest. [Szándékosan vettem a címbe a kiadásjelölést, ugyanis 1922 és 1946 között lényegében változatlan formában jelentek meg 8 kiadásnak, valamint további 14 lenyomatnak számozva, csupán egyetlen esetben, az 1938. éviben enyhén módosítva, „javított és bővített kiadás”-ként jelölve akadémiai helyesírási szabályzatok. Ehhez mint egységhez képest sok újat hozott az 1950-es, rendszerváltás utáni első szabályzat – ezt már lényegében az a társaság csinálta, aki tulajdonképpen máig meghatározza a helyesírást. Egyébként ez a kiadás az, amit Faludy György híres-hírhedt röpiratában, amely tartalma legalábbis zavaros, magára nézve kötelezőnek ismer el.] „181. Egybeírjuk a városrészek összetett nevé: Ferencváros, Erzsébetváros, Józsefváros, Belváros stb.” Szigetekről, általában térszívformákról itt sincs szó, de az akadémiai helyesírás történetében először bő szójegyzékben a Margit-sziget alak szerepel.
Magyar Tudományos Akadémia 1954. A magyar helyesírás szabályai. Tizedik, átdolgozott és bővített kiadás. Akadémiai Kiadó, Budapest. [Ez az a helyesírási szabályzat, ami lényegileg máig meghatározza a helyesírást, ez után pusztán 1984-ben volt egy kicsiny igazítás, de lényegében mondhatni, hogy 1954 óta nem változott, csupán néhol finomodott a magyar helyesírás. Hozzáteszem még, hogy birtokomban a még szintén 1954-ben megjelent 2. lenyomat van, ami két dolog miatt érdekes. Egyrészt megtalálható a szójegyzékében a vajas kenyér és a zsíros kenyér, egyaránt különírva. Tudni való, hogy az 1954. évi 1. lenyomatban a zsíroskenyér – sajtóhiba folytán – véletlenül egybeírva jelent meg, és ennek nagyon nagy visszhangja lett (általában helytelenítették, de Veres Péter például pártolta). És hát hiába javították ki e hibát még abban az évben, mai napig hallani a vádat, hogy a magyar helyesírás annyira következetlen, hogy másképp rendeli írni e két ételnevet. Másrészt azért érdekes az 1954-es példány, mert ez még az 1956–57-es rendszerváltás előtti, azaz teli sztálini példamondatokkal, amit 1957-ben már kigyomláltak belőle; pusztán a példaanyagon változtatva, szabálymódosítás nélkül.] Ez a szabályzat alkotta meg a földrajzi nevek helyesírásának részletes szabályozását, amelynek a vonatkozó részei a következők: „245. A városrészek összetett nevét egybeírjuk: Belváros, Ferencváros, Józsefváros, Víziváros stb.” „**248. Ga a két főelemből álló összetett földrajzi név utótagja köznév, a nagy kezdőbetűs tulajdonnévi vagy köznévi előtaghoz általában kötőjellel kapcsoljuk a kis kezdőbetűs köznévi utótagot […] – Egybeírjuk azonban a szorosabban összeforrott kapcsolatokat: Gellérthegy, Margitsziget; Nagyerdő, Népliget; stb. Mindig egybeírjuk természetesen az ilyen jellegű összetett helységneveket és tájegységneveket” [A szabálypont elején álló ** jelentése: eddig még meg nem fogalmazott szabály.] A szójegyzékben ezek után várható módon a Margitsziget áll. Ez a szabályzat tehát már világosan elkülöníti a településnevek és a térszínformanevek kategóriáját, de leegyszerűsít annyiban, hogy nem tér ki mindkét olvasatra, gondolván, a Margit-sziget írásmód szinte csak a hegy- és vízrajzi térképeket készítő térképészek számára fontos.
Fábián Pál–Földi Ervin–ifj. Hőnyi Ede 1965. A földrajzi nevek és megjelölések írásának szabályai. Akadémiai Kiadó, Budapest. „6. Víziváros [Bekezdés.] A belterületi helységrésznevek helységnévtárban nem szereplő összetett nevét általában egybeírjuk” „14. János-dűlő [Bekezdés.] Az olyan földrajzi nevet, amely egy (egyelemű vagy egybeírt) tulajdonnévből és egy ez után álló földrajzi köznévből alakul, a következőképpen írjuk: A nagybetűvel kezdett tulajdonnevet és a kis kezdőbetűvel írt földrajzi köznevet kötőjellel kapcsoljuk össze” Ez tehát teljességgel összhangban áll a korabeli köznyelvi helyesírással.
Magyar Tudományos Akadémia 1984. A magyar helyesírás szabályai. Tizenegyedik kiadás. Akadémiai Kiadó, Budapest. [Ez a ma érvényes helyesírási szabályzat.] „175. Alapformájukban nagy, -i képzős származékukban kis kezdőbetűvel egybeírjuk: […] b) a több elemből álló magyar nyelvű helységneveket, valamint általában a helységrészneveket” „176. Ha egy földrajzi név egy földrajzi köznévből és egy eléje járuló (egyelemű vagy egybeírt többelemű) közszóból vagy tulajdonnévből áll, a nagybetűvel kezdett előtaghoz kötőjellel kapcsoljuk a kisbetűvel kezdett utótagot.” A szójegyzékben így: Margitsziget (városrész), margitszigeti 175. b); de: Margit-sziget (természetföldrajzi név), Margit-szigeti 176. b)
Fábián Pál–Földi Ervin–Hőnyi Ede 1998. A földrajzi nevek helyesírása. Akadémiai Kiadó, Budapest. „3.6. Móraváros, Gesztenyésmajor, Kovácstanya [Bekezdés.] A bel- és külterületi helységrészek többtagú nevének írása általában a helységnévi egybeírást követi” „3.9. János-hegy, Kossuth-szobor [Bekezdés.] Az (egyszerű vagy összetett) tulajdonnévi előtagbó és (egyszerű vagy összetett) közszói utótagból álló földrajzi nevek és földrajzi megjelölések tagjait általában kötőjellel kapcsoljuk össze” – e szabálypont végén utalás található többek között a 3.6-ra.
Tehát összefoglalóan megállapítható, hogy a sziget neve Margit-sziget, a városrész neve Margitsziget. Ha nem egyértelmű, hogy az adott szövegben melyik jelentés is kerül elő, akkor az egyszerűség általános elvét követve (az Egyszerűsítő írásmód fejezete ennek csak nagyon szűk metszetét adja) az egyszerűbb, tehát a teljes egybeírás követendő. A különírás-egybeírás kérdésében az egyszerűtől a bonyolultig haladva ez a sorrend: különírás – teljes egybeírás – kötőjeles egybeírás – nagykötőjeles egybeírás (vö. http://ludens.elte.hu/~wad/ke/blokk.htm).
„jó lenne már egy kiadvány a változtatásokról” Nyitott kapukat döngetsz. A legutóbbi változtatás 1984-ben történt, akkor a Magyar Nyelvőrben részletesen megjelentek (és számos utánközlése is volt ezeknek) mind a szabályzatot, mind a szójegyzéket érintő módosítások, a szójegyzéki részt nemrég ide is feltettem digitalizálva. Az ezt megelőző: 1954-es módosításról külön kiadvány is megjelent, de magában a szabályzatban is sok lenyomaton keresztül jeleztettek a változások (a fenti idézetben is szerepelt az egyik ilyen jel, a **).
„nem is értem minek ennyi változtatás” Ebben az a vicces, hogy azt szokás mondani, hogy mennyit változik a helyesírás, holott a huszadik században összesen háromszor változott: 1922-ben, 1954-ben (illetve ezt előkészítendő 1950-ben, de ez inkább a szabályzat átfogalmazása volt, az output akkor még keveset módosult) és 1984-ben. Ezek a változások is nagyobbrészt nem szabályok módosítását jelentették, hanem korábban kodifikálatlan kérdéseket kodifikálták. Ennyi időközönként azért van szükség viszont a helyesírás kérdéseinek rendezésére, mert a társadalmi, nyelvi változások ennyi idő alatt már felgyűlnek annyira, hogy bántóan sok legyen a szabályozatlan terület, illetve a spontán alakuló írásszokás (hiszen tulajdonképpen mindig ezt követi a helyesírás) annyira eltávolodik a kodifikált normától, hogy ez egyre többek számára kellemetlen. De igazából az a móka, hogy amióta akadémiai helyesírás van, épp a mindenkori helyesírási bizottság az, amely leginkább fékje kíván lenni a változ(tat)ásoknak, azaz sokkal több változtatást szokott kívánni a köz; párhuzamosan azzal, hogy ugyanez a köz morog az állítólagos állandó változások felett. Ezek a változások azonban szövegelemzéssel egyszerűen kimutatható módon állítólagosak, csupán az emberi memória fogyatékos természetéből fakadnak.
No ez pl. szvsz. egy igénytelen notáció. Én olyasmihez vagyok szokva, mint a mellékelt kép mutatja (vö. pl. a produktumjelnél). Ebben nincs ilyen distinkció, mert nincs is itt különbség: a konstans értékhatár is változó, csak éppen nem teszünk megszorítást meg az értékére.