Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Pontosan tudom, a lakás mely pontján bukkansz fel a következő pillanatban, és mit fogsz mondani, valamit a házról, egy régóta esedékes orvosi vizsgálatról, valami gyerekkori emléket, melyet még sosem meséltél, s most hirtelen nagyon intenzíven ugrott felszínre benned. Számod ott van a mobilomban, sehogy se visz rá a lélek, hogy kitöröljem, akár fel is hívhatnám, de tudom, nem fog csörögni, a fiókban hever, lemerült rég, végül is annyi, mintha megint itthon hagytad volna, minek tartjuk, minek fizetjük akkor, ennyi erővel élhetnénk még mindig gyerekkorunkban, amikor nem léteztek efféle kütyük, s képzelet kellett, hogy elhiggyük arról, aki eltávozott, hogy ott van, ahová menni készült. Naponta többször hívnálak, olykor el is jutok a legelső körig, villámgyorsan fellapozlak a névjegyzékben, majd ólmos fáradtsággal veszem tudomásul, hogy lépre mentem, hogy magamnak kell eldönteni, mit vásároljak, rájönni, hova is kell mennem, s hogy nem tudom elmesélni, ami éppen történt, végül nem hívlak, hátha épp ledőltél pihenni, nagyon rád fér. Azért ez nem így működik, remélem, tudod, éppenséggel én is kiléphettem volna a kettőnk életéből csak úgy, egyik pillanatról a másikra, de nem tettem, igaz, még mindig megtehetem, veszem a kalapom, és akkor itt maradsz szépen, lesel, mint a moziban, mint például én most. Különben meg nem is mész te sehová, egy lépést se tovább, és olyan törékeny jéghártya a jelen, olyan könnyen roppan hogy rögvest visszaránt minden, ami eddig történt. A jövő, az egyenesen nincsen is, merő agytorna, kihuny, mire jelen lesz belőle, s máris múltként csimpaszkodik bokánkba. Tetszik, nem tetszik, innen nincs menekvés, nem számít, anyakönyvi kivonatok mit mondanak, boncolási jegyzőkönyvek mit hazudnak, hiába próbál bárki kioperálni téged belőlem, már szétterjedtél az egész szervezetemben, csak hiszed, hogy egérutat nyertél ilyen olcsó trükkel, mint a meghalás.
Csak két hónapja ismerlek, de ha összeadnánk a perceket, amikor hiányoztál, abból egy évszak is kijönne. Ezt egyszer hajnalban, részegen, egy aluljáró lépcsőjén ülve meg is írtam neked, először felkiáltójellel a végén, de azt töröltem inkább, nehogy felébresszen.
Ha gyorsvonat az életed, és menetrend szerint halad, nem bánod és nem élvezed, hogy minden élmény elmarad, ha látsz mezőt és kék hegyet és várakat és házakat és szélsörényes réteket és messze sziklaszálakat, ha nélküled fut minden el, de elfordulsz és rálegyintesz, mint akit már nem érdekel, mint aki untig látta mindezt - mindegy, hogy hol jársz, szállj ki gyorsan, érezd, hogy nem vagy még halott: mezítlábazz a meleg porban, indulj tovább gyalog.
A négyes-hatos villamosra vártam. Hallgattam: az éjjel elterült lazán, s fel se tűnt a kölcsön bőrkabátban, hogy fagyni kezdett és elkékült a szám. A villamos meg csak nem akart jönni. "Nem baj" - gondoltam. "Nincs vonaljegyem. Nem vár senki. Nincs mivel törődni - Esetleges, mi történhet velem." A körút mellett minden bérlakásban az összes alvó fogcsikorgatott, s összeadta szépen önmagában, hogy álmából levesbe aznap mit rakott. Gyalog sétáltam egészen hazáig. Fázni kezdtem. A körút gyorsított velem, figyeltem szedált országom, hogy ásít, majd tűnődtem, hogy mit jelent nekem.
Az én hazám nem hordoz pluszjelentést, de megmondja, hogy súlyom hány kiló, hogy nem vagyok eléggé jó keresztény, és nem vagyok eléggé jó zsidó. Hogy bárhogy élek, nem lesz semmi könnyebb - Vágyam sincs, hogy szívem hajtsa szét. Nehézkes, átizzadt érdekek jelölnek, és én vagyok már minden csőcselék. Az utcán, hogyha bárki szembejönne, amit szeretne, azt tehet velem, bevett dolog, hogy így jutunk mi többre - akárki megkap áfamentesen. Hazaérek. Minden növényem él még. A bérlakás szelíden rám köszön. A boldogságot nézem még a tévén - Van tiszta ágyam, van néhány söröm.
Ha csak akkor látlak először, s csak annyit, hogyan guggolsz le a kiskutyához, aki megállt előtted, s felkínálta magát; ha csak kezedet látom, a simogatást, amilyen gyengédséggel játszanak ujjaid a kutya testén, megszeretlek már akkor is.
ketten írjuk ezt a verset, te onnan, a paraván mögül lüktetéseddel, és én, a választón innen teljes valómmal, mert ott vagy, nem látlak, de érezlek. játszótérnek használlak, ahogy a levegő apró molekulái másznak légcsöved létráin, véred plazmája, játszik a körhintán, ahogy gondolataid kergetik egymást, egyre gyorsabban és gyorsabban. tudom hogy ott vagy, és te is tudod, hogy én itt, hallgatod, amint szívem libikókázik játszótereden, ahogy vágyakozik utánad. csak árnyad látom innen, de többet tudok tested működéséről mint aki ezt a falat közénk húzta, megakadályozván, hogy a sejtjeim közötti résbe sejtjeid behatoljanak, de szemeim folyton bőrünk határait fürkészik, ezt a finom, varázslatos paravánt, hogy átlátszó szövetein néha napján megpillanthassanak.
Látom, amint e. e. cummings rumot iszik tonikkal egy fehér ház verandáján ülve.
Látom, amint Ezra a létezését bizonyító látogatókat fogad St. Lizben.
Látom, amint Hart Crane elutasítja irodalomimádó hölgyek ajánlatait egy tengerjárón, a hajósinas után vágyakozva.
Látom, amint Hemingway vadász- puskájának tisztítása közben apjára gondol.
Látom, amint Dosztojevszkij mindenét elveszíti ruletten az Isten ellen.
Látom, amint Carson McCullers whiskybe mártja gyönyörű lelkét.
Látom, amint Li Po, az iszákos a szót szóba öltés hiábavalóságán nevet.
Látom, amint Sherwood Anderson lenyeli a fogpiszkálót mely végzett vele.
Látom, amint William Saroyan ihletet vesztve ül a malibui tengerparti házában hiába várva a visszatérő szerencsét.
Látom, amint Timothy Leary buliról bulira, asztalról asztalra járva reméli hogy felismerik.
Látom, amint Chatterton patkánymérget vásárol Látom, amint Pascal forróvizes kádba ül pengével felszerelkezve.
Látom, amint Ginsberg az Üvöltésről áttér tehénbőgésre a brooklyni egyetem professzori pulpitusán.
Látom, amint Henry Miller miután rég abbahagyta az írást, egyetemi lapoknál ad fel titkárnőt kereső hirdetéseket.
Látom, amint Richard Brautigan elhagyja kijelölt korát, senki nem veszi könyveit, szerelmi élete elrohadt, látom, amint felakasztja magát hegyháti faházában.
Látom az alkotás szükségességét, szerelmét és veszélyét.
Látom, amint az alkotás megszűnik, miközben a test tovább él bár gyakran kedve ellenére.
Megadatott még úgy szeretnem, ahogy még sosem szerettem, hogy kitárom az ablakot, és látom hogy a nap ragyog. Hogy bedől a fény a szobámba, a szemembe, szívembe, számba, és én magam is ragyogok. Megadatott. Szikrázik, száguld rejtekem lopódzik be a naplemente, mielőtt lebukik a nap, arany sisakban lássalak. Téged, akit még úgy szeretnem megadatott, ahogy nem szerettem senkit se, talán csak Istent, ki benned végül is fölismert: hogy fény vagyok, hogy szép vagyok, s övé vagyok.
Egymást rajzoltuk, mint Escher képén a kezek. S most lehet ezt is: kiradírozod belőlem, amit szerettél, s eltűnik belőled az, hogy szerettelek. Üres lap az arcod és az arcom. Egymást tagadó radírnyomok.
Széles országúton andalog a jobbágy, Végzi keservesen vármegye robotját. Kavicsos fövénnyel rakta meg szekerét, Annak terhe alatt nyikorog a kerék. . Tántorogva ballag a két kajla sőre, Alig tetszik rajta, hogy mozog előre, Méla mind a kettő, mintha gondolkoznék: Hány ízben hozott már és hány ízben hoz még? . Ott ül a szegény pór az első saroglyán, Elkopott ostorát a kezében fogván; Szomorú képére rőt kalapja alá- Hullna, ha négy-öt szál madzag nem tartaná. . Néha megszakasztja hosszu hallgatását, Biztatgatja két hű igavonó társát, De azok nem bírnak lépni sebesebben, Talpok a kőúttól ég eleven sebben. . Széles országúton, mint az ég morgása, Hallik a távolban hintó robogása, Csak imént dördült meg messzi földön, és lám, Perc alatt elétűnt, mint a fényes villám. . A négy szürke lónak a két kajla sőre Nagykeservesen tud kitérni előle, Pedig félni, félnek; mert az isten-adták Bírnák csak a jármot, mindjár' elragadnák. . Dölyfös uri kocsis űl a hintó bakján Félkezében cifra ostort suhogtatván; Jobban esik neki, a kényes lelkének, Ha nyakába sujt a két szegény sőrének; . Jobban esik neki, ha egyet kiálthat: Földi, a kerékagy siratja a hájat! Kár volt annak árát a csapszéken hagyni, Szegény tengelyedet siralomnak adni. . Föltekint a jobbágy, szomorúan felel: Hej! bíz a háj árát nem kocsma nyelte el, Ami volt körültem, egy kevés zsiradék, Gyors hintóitokra mind felkenegeték. . De a hintó népe nem hallotta e szót: Szegény ember! és ez így talán jobb is volt, Máskép ki áll jót, hogy e gyámságos kezek Nyers-nyakasságodért meg nem fenyítenek! (1847)
valamikor talán holnap talán még ma este de lehet hogy csak egy hónap múlva vagy később nem tudom hogy mikor bezárom az ajtót magam mögött úgy se jössz
Meguntam a szerelmet. Ostoba játszadozás testekkel, birtoklással, a fogadkozással, hogy nem, soha nem hagylak el, hogy szép lassan belássad, csak unalom maradt, csak megszokás, vagy halálig a bűntudat lesz társad, hogy elhagytad, bár valódi okát nem a másikban, magadban találtad.
Egy nagy szerelem eltart három évig. Az örök szerelem talán ötig. De ha róla van szó, az ember mégis elhiszi, hogy majd másként működik. Lejár a szerelem szavatossága: megízetlenül, megkeseredik, s csak néznek a hajdani galambpárra, ahogyan egymás húsát tépdesik.
Ha papír is volt, pláne esküvő, hamar múlt lesz a nászút: Korfu, Capri, és nem lehet elég édes cuvée a mézeshetek mézét visszakapni. Idegesít, pedig még meg se szólalt. Te szólalsz meg, és rögtön áll a bál. A gyűlölködés elnyel minden sóhajt, és minden testi vágyat felzabál.
A válás meg tényleg óvodás játék: az a tied lesz, de ez az enyém! A sorsára a gyerek is úgy vár még, mint egy bútor, könyv, konyhai edény. Kit szerettél, halálos ellenséged lehet, bíróság elé mész, pörölsz, s ahogy minden rosszat feledtél régen, most a szép emlék lesz, mit eltörölsz.
Ajánlás
Maradj egyedül. Az a tiszta helyzet. Nem szenved tőled se társ, se gyerek. Épp csak osztódni akartak a sejtek, míg úgy érezted, szereted, szeret. Az ember mégis hisz: bár torz, mi most van, jön majd csoda. S e hitében konok. Közben fut agyában az ősi program, és tombolnak a győztes hormonok.
A halottakkal óvatos vagyok. Nem tudom, tudják-e, hogy nincsenek. Ahogy bejössz az ajtón, rám köszönsz – hát nem ilyenek a kísértetek. Mégis: nem csak én vagyok elfogódott. Úgy teszünk, mintha. Mint a nagybeteg az ágyban és az ágy szélén kuporgó próbálja egymást megsegíteni: oly hitelesen hiteltelenek!
Mennyi időd van? Mennyi van nekem? Még ugyanolyan őszinte a szájad, üdvözlő csókját nem csak mímeli. Valamiképpen vágyhattam utánad. A hóesésben elveszetten álltunk. Milyen hideg van. Nem kel még a nap. Szeretlek. Egyszer azt mondtad: szeretlek. A hó elolvadt, téged eltemettek, ez megmarad.
Mostanra egy név maradt, semmi több, meg némi fájdalom, valami zacc, talán a gyomor- fenéken, talán egy súlyosan elcseszett életé. Vagy ki tudja. Azt pedig, hogy ki csesz- te el kiét, mikor és mivel, firtatni sem érdemes már, annyi gyilok esett, oda és vissza, meg olykor keresztbe is, hogy legföljebb a Jó- isten tudná kibogozni, ő viszont makacsul hallgatott, kezdettől fogva, és persze hallgat makacsul azóta is. Habár meglehet, hogy éppenséggel rö- högve nézte végig az egészet, úgyhogy egyszerűen csak nem volt érkezése közbeszólni. És tulajdonképpen egész jól szórakoztam volna én is, ha nem lett volna muszáj folyton beledögleni. Persze mindig csak szőrmentén, valahogy úgy, mint a színpadon. Lemegy a függöny, leporolod a nadrágod ülepét, nyak- kendő a helyén, séró belőve, és pár perc múlva már föl sem foghatod az iménti nagyhalált. Valami tanulság persze mindig adódik azért. Hogy, teszem azt, leg- közelebb majd elegánsabban kell homorítani zuhanás közben, vagy hogy nem csak állcsúccsal lehet tompítani, amikor talajt fogsz. Szóval megérte, már csak ezért is, kétségtelenül.
Különös valami a boldogság vele találkozva egészen felvidulhat az ember de elfoghatja szorongás is ácsorog kicsit csendben majd óvatosan előbbre lopakszik akárha valami aknamezőn s valahányszor anélkül éri lába a földet hogy levegőbe röpülne akkor vagy feledi élvezni ezt a boldogságot vagy azon kesereg hogy nem tudhatja milyen sokáig fog mindez itt tartani így mikor végre jelentkezik a kudarc megkönnyebbülést érez akárha biztonságba jutott volna ami bizony szégyenletes hisz van valami különös a boldogsággal amivel másképp nem találkozunk lehet a hiba abban van talán hogy túlságosan kevéssé ismerjük jobban el kellene mélyedni benne azt hiszem tréning dolga lenne az egész.
Ha nő vagy, férfiként szerethetsz macsót, lovagot, szépfiút, végül úgyis a gyermeked lesz, öledbe vágyik, s nincs kiút ebből a kényszer-anyaságból, szívedből szívja a tejet, és mint vak kismacska, nyivákol - a férfi mind csak kisgyerek.
Mint óvodás a homokvárat, épít izmot vagy karriert, de kérj egy apróságot, fáradt, unott lesz rögtön és ijedt. Nem lesz társad és nem lesz hősöd, magad vagy csatába menet utóvéded és előőrsöd, a férfi mind csak kisgyerek.
Most rád hasal, harapja nyelved, magáról úrként álmodik, ha nedve kiömlött, elernyed, s már alszik, nyála is folyik. Mert nő vagyok, oltalmat vágynék, de megtanultam, nem lehet, hiába szerelem, jó szándék, a férfi mind csak kisgyerek.
Herceg, ha sértő, amit mondtam, hajtsd az ölembe a fejed, csak altató volt, mit daloltam, hogy minden férfi kisgyerek.
Felnőtt csak akkor lesz a férfi, ha nem ringató anyja vagy, de akkor tűrd is, ha bajodban, ha menni kell, magadra hagy. Oltalom? Erő? Hősiesség? Ha követelik: csak szerep. Ne várd el, s akkor megkapod majd. A férfi nem örök gyerek.
Felnőtt csak akkor lesz a nő, ha nem fél harcolni egyedül, de ha a férfi segít néha, nem haragszik, hanem örül. Mit vársz el tőle? Hogy egyszerre apád legyen és Istened? Te is ember vagy - nézz magadba: benned is ott van a gyerek.
Ha nem nézel fel rá – lenézed? A szemébe nézz: ott a hit. Ha bízol benne, ő is felnő, csak támogasd a céljait. Mint Áron vesszeje, virágzik, és nem ernyedten szendereg. Ne gügyögj, ne csalj, és ne csábíts: a férfi ettől lesz gyerek.
Herceg...? Nem herceg. Nincs fehér ló. Ő király lesz – ha engeded. De ha szidod, hát ne csodálkozz, ha előtted csak kisgyerek.
Mostanában néha megkérdezik, hogy voltaképpen ki is vagyok. A barátok elmaradnak, vagy nem is ismernek rám. Feleljek! Mintha az, hogy az ember megmutassa önmagát, magától értetődő jó és erkölcsileg helyes döntés volna. Micsoda önhittség! Mintha volna valaki, akit megmutatnunk közérdek és érdekesség, mintha lenne mihez képest őszintének lenni és hazugnak. Akik naplót vezetnek, ők hibáznak a legtöbbet. Akik nem vezetnek, a leginkább ők csalódnak. Hiszen tévedés azt gondolni, hogy van egy szöveg, egy ismeretlen, de felfedezhető, amelyhez minden hozzámérhető. Az igazság ezzel szemben az, hogy én az vagyok, aki este tízkor kinéz az ablakon. Odakint váratlan vihar, az eső súlyos függönye, morajló dörgés, és a lámpa fénye csak úgy imbolyog a lombok súlyos rengésén keresztül. Villámlik. És én voltaképpen az vagyok, aki tudja, hogy mindez gyönyörű.
Mert éltem én oly korban is e földön, mikor a bűnös bűntudatot érzett, a bunkó meg szégyenkezve leszegte üres fejét – rossz volt hülyének lenni. Ma szinte sikk. S nehéz bármit remélnem. Azt még talán, hogy késő unokáink arra ébrednek egyszer, hogy javakból nem csak pénzzel szerezhetőkre vágynak, hanem szívekbe vermelt ősi kincsre, melytől ködös korszakokkal korábban két lábra állt a fáról földre pottyant bozontos emlős, majd előre lépett. S emberré válni újra kedvük támad.
A földeken néhány komoly paraszt hazafele indul hallgatag. Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én, gyenge füvek alusznak a szívem alatt.
A folyó csöndes, nagy nyugalmat görget, harmattá vált bennem a gond és teher; se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér, csak megfáradt ember, aki itt hever.
A békességet szétosztja az este, meleg kenyeréből egy karaj vagyok, pihen most az ég is, a nyugodt Marosra s homlokomra kiülnek a csillagok.
a zörökkének van egy vékony kis vonalkája amivel nagy dolgokat lehet grafikázni a zéletre aztán satírozni meg színezgetni végül fekete kontúrokat húzni a lényeg kiemelésére
a zember addig-meddig firkál vonalkáz csíkoz sraffol és árnyal míg semmi nem hasonlít semmire olyankor csalódottan leteszi a tollat nézi a zarcát és fogalma sincs mit akart eredetileg
mert a zörökkét is tönkre lehet tenni akár egyetlen oda nem illő színnel vagy vonallal aminek nincs köze valódi lényegéhez ezért tűnik úgy hogy nem működik a többi smafu
