(Zorán: Ezer Alakban)
Leejtett szemüveg szilánkjában Novembert ölelő félhomályban Égre mutató kiszáradt ágban Szavakat rejtő némaságban
Gazdátlan kutyák tekintetében Síró ablakot ringató szélben Könyvembe préselt naplementében Biciklin bolyongó csengetésben
Ahogy az időn átrohantam Elkísértél ezer alakban Amikor majdnem magam maradtam Visszatértél ezer alakban
Behunyt szememen átsütő napban Virrasztó csendet vigyázó falban Egymásba fonódó félszavakban Titokban intő kézmozdulatban
Amikor majdnem, majdnem feladtam Velem voltál ezer alakban A reményt már-már veszni hagytam S megtaláltalak önmagamban
Ajtód vagyok. Nyithatsz, csukhatsz, átléphetsz rajtam bármikor oda, ami csak mi vagyunk. És kiléphetsz onnan bármikor. Amikor csak jössz: zárva találsz, érintésedre- nyílóan, könnyen, zajtalanul.
Szabolcsi Erzsébet: Várok
Csendben várok... átvillan rajtam néhány cikázó gondolat, felsejlik néhány arc, mind a te arcod... harcod folyik tovább idővel, térrel, túlerővel... Legyőzhetetlen ellenséggé válik a távolság... Hiába nyújtom karom, szavaim nem toldják meg a szűkreszabott lehetőségeket... Állok, s felkúszik a lélek mélyéből egy elfojtott sóhaj, mely kiáltássá szeretne magasodni bércek csúcsán hűs fenyvesek biztonságos árnyán, hogy szétterüljön hegyvölgyek fölött, s rátaláljon arra, akiért megszületett...
Te nem véletlenül vagy itt. A létnek szüksége van rád. Nélküled a létből hiányozna valami, amit senki más nem képes pótolni. Ez ad neked méltóságot: az egész lét hiányolna, ha nem lennél itt. A csillagok, a Nap, a Hold, a fák, a madarak, a Föld - a világon minden érezné, hogy valahol egy pici vákuum van, és ezt az űrt rajtad kívül senki más nem töltheti be. Az, hogy a léthez tartozol, és hogy a lét szeret téged, hihetetlen örömöt, megelégedettséget ad. Amint megtisztulsz, látod, hogy minden irányból csak hatalmas szeretet árad feléd.
(Osho)
Kell bele magány, kell bele társ is. Kell bele élet, s kell a halál is. Kell kicsi félsz és félelem is: nagy. Kell bele nap, hold, s távoli csillag. Szerelem is kell, ölelés és görcs. Kell bele gyökér s vastagodó törzs, meg a nőtt lomb és füttye madárnak. Kell bele mosoly, kell bele bánat. Retinák s a szem mögött az álom, kell büszkeség és a szánom-bánom. Kell utazás is, vad hullám-emlék, kell a mennyország, és kell a nemlét. Kell bele homlok s hajlabirintus, kell gyönge járás, és kell a virtus. Gondolat is kell, bele a lélek, egy kis könny, kicsi bú, s kell egy vércsepp. Messzi út is kell, várakozás, bölcs, mint ki az erdő méhe-szülött tölgy. Kell pihe szó és harang zúgása, s kell, hogy ki megjön, valaki várja. Kell egy háztető s padlás sötétje, kell a gyerekkor virágos rétje. Hancúrozás kell szénabogolyban, s elrejtőzni kell kiflinyi holdban. Kell fegyelem még: fénye alázat. S kellesz, gyönyörűm, vesd le ruhádat. Kell a kezed, szád szép íve is kell, s vén szárnyú kamasz, aki nem ismer. Kell hűvös este s ránca mosolynak, hajnali forrás, őzike holnap. Szemem becsuknám. Simogatnálak. Vakon tanulnám, ma azt, hogy nálad.
Egy kereskedo elküldte fiát minden emberek legbölcsebbikéhez, hogy tudakolja ki tole a Boldogság Titkát. A fiú negyven napig vándorolt a sivatagban, míg egy magas hegyen álló pompás várkastélyhoz nem ért. Ott élt a Bölcs, akit keresett. Hosünk, ahelyett hogy egy szent embert talált volna ott, a vár nagytermébe lépve zajos forgatagba csöppent: kereskedok jöttek és mentek, a sarkokban emberek beszélgettek, egy kis zene- kar kellemes dallamokat játszott, s egy hatalmas asztalon a vidék legfinomabb ételei sorakoztak. A Bölcs mindenkivel beszélgetett egy kicsit, s a fiatalembernek két óra hosszat kellett várakoznia, míg rá került a sor. A Bölcs figyelmesen meghallgatta, amikor vendége elő adta jövetelének okát, de azt mondta, éppen nincs ideje arra, hogy a Boldogság Titkát elmagyarázza. Azt ajánlotta neki, hogy járja körbe a palotát, és két óra múlva jöjjön vissza. "De szeretnélek valamire megkérni - tette hozzá a Bölcs, és a fiatalember kezébe egy kiskanalat adott, amelybe két csepp olajat töltött. - Fogd ezt a kanalat, és figyelj, hogy útközben ne lötyköld ki az olajat." A fiatalember így járkált föl- le a palota lépcsoin, és szemét le sem vette a kis- kanálról. Két óra múltán visszaért a Bölcshöz. "Nos hát - kérdezte a Bölcs -, láttad a perzsaszonyegeket az ebédlomben? Láttad a kertemet, amelyet a kertészem tíz éven át épített? Észrevetted a gyönyöru pergameneket a könyvtáramban?" A fiatalember szégyenkezve ismerte be, hogy semmit sem látott. Csak azzal törodött, hogy ne löttyintse ki az olajat, amit a Bölcs rábízott.
"Akkor menj vissza, és nézd meg világom csodáit - mondta a Bölcs. - Nem bízhatsz olyan emberben, akinek a házát nem ismered."
A fiatalember már nyugodtabban fogta meg a kiskanalat, és ismét sétára indult a palotában, ez- úttal megfigyelve minden muvészi alkotást a mennyezeten és a falakon. Látta a kerteket, körös-körül a hegyeket, a gyönyöruséges virágokat, felismerte a kifinomult ízlést, amellyel a mualkotásokat méltó módon elhelyezték. Amikor visszament a Bölcshöz, részletesen beszámolt neki mindenrol, amit látott. "De hol van a rád bízott két csepp olaj?" - kérdezte a Bölcs. A fiatalember rápillantott a kanálra, és látta, hogy az olajat kilöttyintette.
"Nos, ez az egyetlen tanács, amelyet adhatok neked - mondta a Bölcsek Bölcse. - A Boldogság Titka abban rejlik, hogyan lássuk a világ minden szépségét úgy, hogy közben ne feledkezzünk meg egy pillanatra sem a kanálban lévo két csepp olajról."
Váci Mihály
Ha szereted magad azért mert az enyém vagy, becsülöd tisztaságodért, mely nekem fényt ad;
ha akarod, hogy büszke légy magadra s joggal, s magadig naponként felérj tiszta homlokoddal;
ha akarod, hogy az maradj, ki vagy- szememben, s nyitott szemmel nézhess- magad magaddal szembe;
ha önmagadhoz hű maradsz: -hű énhozzám is; maradj mindig az aki vagy, s a szívem már hisz.
Egymást nem látásunk Puszta ünnepe, Semmit nem mondásunk, E hangtalan zene, A pogány pillantások, Hogy hová hulljanak, S az öröm: könnyfolyások, Hogy bőven folyjanak, S e Moszkva-táji rózsa, E vadrózsa, mely itt – S mert szerelem a sorsa, Hát örökkön virít.
Bolondnak születni kell, ezt hittem sokáig nem fognak csodák, és nincs az a fohász itt ami kiránt a körből. S lám, a körön kívül, vagy éppen bent, az origo hív. Ül az egyetlen pontban a mindenség. Csak véletlen van. A direkt még most születik. Vajúdik szép reményen s tudom, nem lesz majd enyém sem. Ez itt a minden, és nincs ha akarom. A végtelent úszom. Visszatérő alkalom. A körben vagyok. Te kívül a körön. Kezdetben volt a nem tudom, kör ön? Vagy szabadúszó a mindenségen? A körben vagy, és a tehetségen érintők pontokba rendeződnek. Nincs jelentősége már ősznek, percnek, térnek és távolságnak. Ezredév óta várok rád. Nagy út és körvonalak követtek idáig. Léptünk magabiztos, szikár. Sík talajon ér a reggel. Ne nézz hátra! Az árnyak nem követnek, és most hátha sikerül átlépni a vonalat neked, vagy nekem. Merengek. Körökön, érintőkön, hogy vagy nekem, s hogy kezdetben voltak a körök, voltak óvatos szavak és hátrahőkölök, és aztán megszületett bennem száz bolond, aki egyet csinál, nyakamban kolomp. A végtelen idő bőrömbe billogot éget. A körben a pont, előttem vonal. Lépek.
Szabolcsi Erzsébet: Boldog morzsák
Derengő álmok közt ránk hulló hajnali fény csillan csapzott hajadon. Arcodon még boldog morzsák mosolyognak. Csak pillantásom simogat. Talán megérzed. Szemed lehunyva nyújtod felém kezed. Összekulcsolódunk. A kíváncsi napfény glóriába fon minket. Nekünk születik a reggel.
Ligeti Éva:Felhők
felhőfoszlányok szállnak felettem szétfutnak, mint egy riadt birkanyáj elterelődnek mindent feledtem öröm, s boldogság – között nincs határ
kék égen fehér felhők cikáznak bennem is annyi érzés kavarog amíg magasban együtt cicáznak addig a szél, vízparton csavarog
tündöklő fényben, ezüstös ágyban összeborulva, nászuk szivárvány- kapun átvezet, érzéki vágyban tüzessé válva, mint egy cigánylány
könnyen felfedi, ritka szép báját magához vonja az egész teret formákat formál, tereli nyáját közben merengek – mégis csak szeret...
"Többségünk csendesen, minden felhajtás nélkül éli végig életét e földön. Aligha fogadnak bennünket vörös szőnyeggel, nem emelnek tiszteletünkre pompás emlékműveket. Ez azonban nem csökkenti fontosságunkat. Százszámra várják ugyanis az emberek, hogy egy magunkfajta odalépjen hozzájuk: emberek, akik hálásak lesznek a mi együttérzésünkért, bátoritásunkért... Valakinek boldogabb lesz az élete, mert nem sajnáltuk az időt, hogy megosszuk vele, amit adni tudunk. Többnyire alábecsüljük egy mosoly, egy simogatás, egy kedves szó, egy figyelő tekintet, egy őszinte bók vagy csekélyke törődés erejét, pedig mind képes rá, hogy új irányt szabjon az életnek. Nem is gondolnánk, mily végtelen sok lehetőség adódik nap mint nap, hogy szeretetünket kimutassuk."
(Les Buscaglia)
Mindent, mindent tudhattok rólam! Nagy bűneim ólmos sötétjét... Átkos életem hogy hajol a sors korbácsa alatt kétrét...
Botlásaim pojáca-táncát, tévedt siklásait kezemnek... A keserű falat izét, mikor elrejtőzve eszem meg...
Hisz csontig meztelen vagyok, akárki a szivemig láthat... A szent ledérség árkain hagytam el színes, rongy ruhámat...
Mindent, mindent tudhattok rólam! Még azt is, hogyha jót cselekszem... De ha én kérdem: ki vagyok?! - nem felel rá, csak két meredt szem
A szív forrong, lázad - de vár is... Látod, hogy eljött ez a nyár is... Hallod-e, hallod-e, kedves?
Fogd le a szíved, zárd le a szádat. A nyár a fénybe hullott alázat. Csitt, csitt... Légy engedelmes...
Forró a szél, hozzád nem enged. - Köztünk a mély jázminlehellet... Érzed-e, érzed-e, drága?
Az úton százszor elakadnak, akik egymás felé rohannak, nézve a hold sugarába...
Két szív suhan... S történjen bármi; oly szép: nem remélni, de várni... A száj ég, a szem szöge nedves...
Egy nap, egy perc egyszer majd hírt hoz... Közeledünk... a csókhoz?... a sírhoz?... Ki tudja, ki tudja, kedves...
Ligeti Éva Csillaggá válvaVágytam rád kedves Mint harmatcseppre Vár szomjas sziromÉs minden egyes Érintésedre - Már, alig bírom Mohóságomat Titkon tartani Hiszen szeretlek Lázas lángomat Vízzel oltani Lásd, nem is lehet Aranyló fényben Szivárvány hátán Hozzád simulok A messzeségben Magunkat látván Veled indulok Végtelenségben Jeleket hagyunk Utat találva A kéklő égen Eggyé olvadunk Csillaggá válva
Nagy Ádám
Angyali hang
akkor úgy szóltál hozzám... lágyan marta belém magát hangod a lelkemig ért hangod a szívemig ért
nyitogatva lelkem rejtett ajtaját mely mögül fény és élet tör elő még ijedezek
mi minden törne még elő adj még időt szoknom a jót a szépet van ekkora energia
mely beteríti az eget és a földet? még visszacsuktam gyorsan azt az ajtót
túl sok volt a fény és érzés sötét lelkem mélyén de már hiányzik
érzem olvad már a jég a jégkirálynő sírva fakadt a páncél olvadna már? talán már van remény?
nem készültem rá csak úgy spontán egy aluljáró zajában úgy szóltál hozzám hogy
hangod a lelkemig ért hangod a szívemig ért lágyan mart belém akkor kincsre leltem én....
Kovács-Cohner Róbert
/Holdfényben ültünk.../
Holdfényben ültünk, az ősz derékig ért. Átölelt a csend, csak belül zakatolt A ritka néma vendég; nem tudom, miért Voltam boldog - a csend is boldog volt. Tartson még, csak tartson egy keveset A rét legyen még kicsit ugyanilyen Látszódjon ugyanígy kéken lehelet Ne kérdezzük meg, hogy a halál milyen Akartam én s akartad te is ott De egy fűszálra hópehely esett Feltámadt a szél, és hideget hagyott Meghirdette a közelgő telet. És akkor én ott gondolatlanul Mozdultam, s gomboltam kabátom S mint alvó lányra hogyha könnycsepp hull Elmúlt az ősz és véget ért egy álom. És felnéztem és a rétet láttam Hóba, jégbe, sárba öltözött Te eltűntél, lúdbőrös lett a hátam Felkeltem, s elmentem nád között. Azóta őszre várok hasztalan Várom a vendéget kopogjon végre A rét ugyanúgy mindig nesztelen De ha éjjelente felnézek az égre Ahogy értem kiáltasz, hallom hangodat, S ha a derékig érő rétre visszanézek Senki nem ül szemben, csak a csend marad. Elfordítom arcom, elmúlik hát a nyár, S ha fázom is, kabátot nem veszek, Megfagy a rét, s már havas a határ, De míg jön újra ősz, én mindig itt leszek.
A sötét éjben ragyognak a messzi égi régiók, Fényük postalován utaznak az évmilliók. Nem látod a magasban a Létezés ködét, Avatatlan szemek elől takarja a sötét.
A távol csillagok közt fogantak lelkeink, Csak az istenek tudhatták, mik lesznek terveink. A lelkek ketten egy testvérpárt alkottak, A bölcsesség adományán egyformán osztoztak.
Időtlen időkig keringtek egymás mellett, Majd helyet kerestek ahol fejlődni lehet. Egymás után indultak a nagy útra, Előbb egyik, majd a másik zuhant az alagútba.
A szárnyas lelkek testgúnyába öltöztek Csillagok honából földi házba költöztek. Így a lélek-testvérek egymásról mit se tudtak, Gyermekek voltak még, nevetve tanultak.
De szívük mélyébe ezer karcot véstek A szellőként szárnyaló, tovafutó évek. Útjukon sokáig egyedül haladtak, Ám eljött az idő, és egymásba botlottak. Mostantól fogva közös pályán járnak, Szellemük ezentúl a messzeségbe szárnyal!
Fodor Ákos
Váci Mihály
Ha szereted magad azért 
Szabolcsi Erzsébet: Boldog morzsák
Derengő álmok közt ránk hulló 
Kellemes szép napot ,jó pihenést kívánok Mindenkinek! Sziasztok :))
Somlyó Zoltán
Somlyó Zoltán
Csorba Győző
Ligeti Éva
Nagy Ádám
Angyali hang
akkor úgy szóltál hozzám...
Kovács-Cohner Róbert
/Holdfényben ültünk.../
Holdfényben ültünk, az ősz derékig ért.
Huszti Sándor