Albius Tibullus
A BARÁTOKHOZ
Ott vagytok, hol az etruszk források vize csobban,
melyet messze kerül nyár derekán az okos –
most oly kellemes ott, mint Baiae habjai mellett,
most, amidőn a tavasz-pírra fölenged a föld.
Ámde nekem végórám hirdeti Persephone már:
istennő, szánd meg bűntelen életemet!
Nem tanitottam senkit a nagy, dícséretes Úrnő
férfi unak tiltott, isteni titkaira;
más poharát soha nem fertőzte halálos itallal
jobbom, nem törtek mérget e tiszta kezek.
Templomokat sem gyújtottam fel, a lelki nyugalmam
nem zaklatta gonosz tett, sunyi bűn sohasem;
nem lázongtam a bajt rám küldő istenek ellen
oktalanul, nem szállt pörbe a szám, se szivem.
S íme, sötét hajamat még nem csíkozza fehér szál,
görnyedt vénségem nem közelít bicegőn;
abban az évben volt születésem napja először,
melyben két consult vitt el a mostoha vég.
Vajh mi öröm féléretten dézsmálni a szőlőt,
épphogy gömbölyödő alma felé ki kacsint?
Ó, kíméljetek engem, a sápadt nagy vizek és zord
lenti vidékek sors-adta, kemény urai!
Hadd lássam majd akkor az Elysium mezejét, bús
Lethe sajkáját s kimmeriek tavait,
hogyha a ráncos öregségtől sárgán fiaimnak
emlegetem, hogy s mint voltak a régi idők.
S bár le ne döntene, rémítgetne csupán e gonosz láz!
Lám, tizenöt nap telt el, s csak emészt konokul.
Ám ti imádjátok csak a friss etruszk hegyi forrás
isteneit, könnyen szelje vizét karotok!
Boldogul éljetek, éljetek és ne feledjetek engem,
sem ha leszek még, sem hogyha a múltba tünök.
S most Disnek bárányt, feketét, ígérjetek értem,
s színborral vegyitett, hószinü, tiszta tejet.
