„Hallgat a föld és hallgat az ég. Felhőbe vesznek a csillagok.
Egyszerre megzizzen a fekete csend. Hólepke száll a kerteken át és az avaron megül. Nyomában új meg új pehelyrajok... megtelik velük a tér.
A kék virradatból a hó kifehérlik. Reggelre kelve már vakitóan ragyog. Kristályvánkos terül el a földön, a mélyben szunnyadó magnak pehelymeleg. Pehelypamacsok... az ágon, bóbitakucsma a madárodún... mindenütt a ropogós, friss, fehér hideg és az első hó patyolating illata.
Beköszöntött a tél.”
Valló László – A Kiskertész
:-)))
JÉZUSKA KISCSIZMÁJA
Rossz a Jézus kiscsizmája, sír a ködmöne,
Ázik, fázik, megveszi az Isten hidege.
Hogyha kiscsizmám volna, néki adnám,
Báránybőrős ködmönkémmel jól betakarnám.
Akkor hozzám hajolna, megcsókolna,
Boldogabb a széles földön senki se volna.
Ha jól lakna, elalhatna, álmot láthatna,
Álombéli jövendőtől felriadhatna.
Hogyha szívem jó volna, néki adnám,
Sok szépséges hazugsággal vígasztalgatnám.
Akkor hozzám hajolna, megcsókolna,
Boldogabb a széles földön senki se volna.
Ghymes – Smaragdváros - Jézuska kiscsizmája – Szarka Tamás
*
KIS, KARÁCSONYI ÉNEK
Tegnap harangoztak,
Holnap harangoznak,
Holnapután az angyalok
Gyémánt-havat hoznak.
Isten-dicséretre
Mégiscsak kiállok,
De boldogok a pásztorok
S a három királyok.
Én is mennék, mennék,
Énekelni mennék,
Nagyok között kis Jézusért
Minden szépet tennék.
(Így dúdolgattam én
Gyermek-hittel, bátran,
1883
Csúf karácsonyában.)
Óh, ha tudtam volna,
Hogy ő volt Mária,
Aranyból is, ezüstből is
Ágyat adtam volna,
Aranyból is, ezüstből is
Ágyat adtam volna.
Ghymes - Kis, karácsonyi ének - Béhr László, Szarka Tamás - Ady Endre
*
Annyi jelvény, annyi ingen,
De csak egy jelez az égen,
Szép csillag szép jelt kapott,
Szép napunk feltámadott,
Egymástól az ég s a földje,
Ajándékot igy kapott.
Szarka Tamás – Mendika
*
„Nem hihető annyira félünk, könnyeiből megszületnünk,
Abban a nehéz órában, amikor Szent József megtudta, hogy családjával menekülnie kell Heródes gonoszsága elől, az angyal a szamarat is felébresztette az istállóban. „Kelj föl! – mondta neki a magasból az angyal –, Szűz Máriát urával most Egyiptomba fogod vinni!”
A szamárnak ez egyáltalán nem tetszett. Nem volt valami jámbor szamár, sőt egy kissé inkább csökönyös. „Nem tudsz erről magad gondoskodni? – kérdezte bosszúsan. – Neked szárnyaid vannak, nekem meg mindent a hátamon kell cipelnem. És miért éppen Egyiptomba, mért nem jó egy közelebbi hely?”
„Biztos, ami biztos!” – válaszolta az angyal. Ez egy olyan felelet volt, amire egy szamár csak azt mondhatja, hogy most már értem.
Kiballagott az istállóból és látja ám, hogy mennyi terhet gyűjtött össze számára Szent József: ágyneműt Máriának, egy csomag pelenkát a gyermeknek, egy láda aranyat, a király ajándékát, két tömjénnel és mirhával teli zsákot, egy egész cipót, sajtot és egy oldal füstölt húst a pásztoroktól, a víztömlőt és mindennek tetejébe még ott van Mária a gyermekkel! Ennek láttára a szamár újból megmakacsolta magát. És nem értette meg őt senki a gyermek Jézuson kívül. „Mindig ugyanaz történik. Ezek a koldusok úgy jöttek ide, hogy semmijük sem volt, most meg már annyi mindenük van, hogy két pár ökör sem tudná elvinni. Én azonban nem vagyok szénás szekér!” – mondta a szamár. Pedig úgy nézett ki, amikor Szent József mindent fölpakolt rá, még a patái is alig látszottak.
A szamár kidomborította a hátát, hogy helyreigazítsa a terhet, majd megkockáztatott egy lépést, óvatosan, mert azt hitte, hogy összedől a rajta levő torony, mihelyt egyik lábát a másik elé teszi. De különös módon, csodálatosan könnyűnek érezte terhét, mintha lábai csak saját testét vitték volna, valósággal táncolni kezdett a sötétben a tuskók és a kövek között. Persze, nem sokáig, mert újból elkezdett bosszankodni: „Miért kell belőlem gúnyt űzni? – mormogta. – Talán bizony nem én vagyok az egyetlen szamár Betlehemben, aki egyszerre négy zsák árpát is el tud vinni?” – Haragjában nekifeszítette lábát a fövenynek, és egyetlen lépést sem ment tovább arról a helyről. „Ha most még meg is üt engem – gondolta elkeseredve –, egész cókmókja az árokba repül!” József azonban nem bántotta. Egyik kezét a hátára tette, a másikkal a szamár fülei felé nyúlt, hogy megsimogassa. „Menj még egy keveset! – bíztatta szelíden –, hamarosan pihenni fogunk!” Erre a szamár felsóhajtott és újból baktatni kezdett, s közben így gondolkodott magában: „Ez valóban szent ember, még azt sem tudja, hogyan kell egy szamarat sietésre ösztökélni”.
Közben megvirradt, és a nap melegen kezdett sütni. József egy cserjésre bukkant, amely azonban nagyon száraz és tüskés volt, hiszen a sivatagban jártak. Ennek gyér árnyékában akarta megpihentetni Máriát. Lepakolt tehát és tüzet gyújtott, hogy levest főzzön. A szamár ezt nagyon bizalmatlanul nézte. Ő saját takarmányadagját várta, de csak azért, hogy megvetően mondhassa: „Inkább megeszem a farkamat, mint a ti poros szénátokat!”
Szénát azonban nem kapott, sőt még egy harapás szalmát sem, mert Szent József – Máriáról és a gyermekről való gondoskodása közben – teljesen megfeledkezett róla. A szamarat óriási éhség fogta el. Olyat kordult a gyomra, hogy József ijedten nézett föl. Azt hitte, hogy egy oroszlán telepedett a bokorba, és az bődült ilyen nagyot. Időközben megfőtt a leves is, mindnyájan ettek belőle. Előbb Mária evett, majd utána József kikanalazta a maradékot. A gyermeket is megszoptatta anyja, csak éppen a szamár állt ott éhesen. Nem volt egyetlen fűszál sem, amit rágcsálhatott volna. Nem termett itt a kősivatagban semmi – néhány bogáncson kívül. „Kegyelmes Uram!” – mondta a szamár haragosan és egy hosszú beszédbe kezdett a gyermek Jézus előtt. Csak egy szamár-beszéd volt ez, de nagyon ravaszul volt kieszelve. Rendkívül éles ésszel és világosan mondott el mindent, amit csak egy szenvedő teremtmény Isten előtt elpanaszolhat. „I-Á” – kiáltotta végül, ami annyit jelent, hogy „Így igaz, én szamár vagyok!”
A gyermek mindent figyelmesen végighallgatott, s amint a szamár befejezte mondókáját, lehajolt, fölvett egy bogáncsot és átnyújtotta neki.
„Jó! – mondta a szamár, miközben szíve mélyéig megsértődött. – Nem bánom, megeszek egy bogáncsot. De te bölcs vagy, és előre láthatod, hogy mi fog történni. A tüskék úgy összeszurkálják a hasamat, hogy meg kell halnom, s azután nézhetitek, hogyan mentek Egyiptomba!”
Dühösen harapott a kemény kóróba, de rögtön tátva maradt a szája, mert a bogáncs nem úgy ízlett neki, ahogy várta, hanem úgy, mint a mézédes lucerna, vagy az illatos káposztalevél. Senki sem tudja elképzelni, csak egy szamár, hogy milyen finom dolog is a bogáncs!
Elmúlt erre a csacsinak minden bosszúsága. Áhítatosan egymás mellé rakta füleit, ami egy szamár esetében annyit jelent, mintha mi összekulcsolnánk a kezünket.
Egy szép, régi történet igy meséli el, hogy miért éppen a fenyőfából lett a karácsonyfa...
Amikor Jézus a földön járt, a gonosz, a rossz emberek elől bujdosnia kellett. Menekülés közben egy sűrű lombú fa alá bújt. Ez a fa odaszólt neki:
- Menj innen! Ha nálam találnak meg, engem is elpusztitanak!
- Félelmében a többi fa sem adott neki menedéket. Egy fenyőfa – amely éppen lombhullató volt akkor még, mint a többi – megszánta. Ágaival elrejtette. Üldözői nem találtak rá.
Jézus ekkor megáldotta a fát, s azt mondta neki:
- Leveleid soha ne hulljanak le! Télen is legyenek zöldek! Légy az emberek öröme; és emlékezetemre rajtad gyújtsanak karácsonyi gyertyát!
A hófehér, szikrázó országúton, ami az eget összeköti a földdel, s ami fölött úgy szálldosnak a csillagok, mint a falevelek, egy nagyon öreg, jóságos arcú bácsi haladt lefelé. Az út két szélén álldogáló, hólepte fák összesúgtak mögötte:
- Viszi már a jó öreg Mikulás a sok ajándékot!
Mert bizony ő volt az, a jó gyerekek öreg barátja, aki akkorákat lépdel csizmáiban, hogy egyetlen éjszaka bejárja a világ összes városait és falvait. S akinek puttonyából sohasem fogy ki az édesség, jut abból minden jó gyerek cipőjébe.
Most is alig lépett hármat-négyet, már lent volt a földön, és körülnézett, hogy melyik ablakban talál gyerekcipőt. Ahogy nézdegélt, észrevette, hogy valaki alszik az utcai padon. Odament hát hozzá, hogy megnézze, ki lehet az a szegény, aki ilyen hideg téli éjszakán az utcán húzza meg magát. Egészen föléje hajolt, és bizony majdnem elsírta magát a jóságos öreg. Megismerte az alvót. Sok, sok évvel ezelőtt cukrot és csokoládét vitt neki, s másnap még az égbe is fölhallatszott, ahogy nevetett örömében. De ez már régen volt, azóta felnőtt ember lett kis barátjából, s íme, most itt fekszik a hideg, decemberi éjszakában.
Nem sokáig gondolkodott Mikulás bácsi, levette puttonyát, és megtöltötte az alvó zsebeit csokoládéval és mogyoróval. Aztán piros köpenyét is ráterítette, hogy ne fázzon, s mikor észrevette, hogy milyen rosszak a cipői, levetette mérföldjáró csizmáit, és ráhúzta a szegény ember lábára. Azután szomorúan és mezítláb ment tovább, hogy elvigye ajándékait a gyerekeknek.
S amíg a jó öreg Mikulás vándorolt a messzi városokban, az alvó ember álmodni kezdett a piros köpeny alatt. Azt álmodta, hogy ismét gyermek lett, puha paplan alatt alszik, s cipői cukorral telerakva ott állnak az ablakban. S míg álmodott, az útszéli, kopár fák föléje hajoltak, és megvédték a széltől, a csillagok pedig egészen föléje szálltak, és simogatva melegítették az arcát.
- Álmodj, csak álmodj! - susogták a fák, zizegték a csillagok.
S ő álmodott. Álmában elmúlt az éjszaka, szép, világos reggel lett, s annyi cukor és csokoládé került elő cipőiből, hogy az asztalt is telerakhatta vele. Milyen boldog volt álmában, istenem, milyen boldog! A fák és a csillagok mondogatták is egymásnak:
- Csak föl ne ébredjen, míg ki nem tavaszodik...
De véget ért az álom, és véget ért az éjszaka, s a szegény ember csodálkozva látta magán a köpenyt és a csizmát. S mikor a zsebébe nyúlt, azt hitte, a tündérek játszanak vele, azok töltötték meg ennyi jóval a zsebeit.
Hát még mekkora lett csodálkozása, mikor a cukor és a mogyoró mind pénzzé változott zsebeiben. Csengő aranypénz lett valamennyiből, s most már vehetett házat, ruhát magának, s olyan lett az egész élete, mint az álom. Úgy nevetett megint, mint gyerekkorában.
Mikulás bácsi boldogan hallgatta a nevetést. S a tündérek hiába kérdezték a jó öreget, miért jött vissza mezítláb a földről. Mikulás bácsi nem felelt, csak szelíden belemosolygott hófehér szakállába.
Még sötét van, mikor már harangoznak a rorátéra. Hideg decemberi sötétség ez, csak alig áttetsző. Férfiak, asszonyok fekete árnyékokként mozognak benne a templom felé.
Az ablakom előtt egy-két kisebb árnyék válik el tőlük. A kis árnyékok betérnek az iskolába. Kisködmenek, nagycsizmák. Az arcát egyiknek se látom; de már az alakjáról, mozdulatairól megismerem valamennyit. Mindenik hoz a hóna alatt egy darab fát. Ledobják azt a kályhazugba. A kályha előtt Istenes Imre térdel. Teleképpel fújja a tüzet. A tűz pirosló fényt áraszt az arcára.
- Ég már - mondja, becsukva a kályhaajtót.
Ég; de még nincs meleg. A kályha úgy mormol, mint a fonó-macska.
A kisködmenek, nagycsizmák türelmesen állanak a kályha körül és hallgatva hallgatják a mormolást.
- Ki hoz ma gyertyát? - kérdi egy halk és vékonyka hang a sötétben.
- Gál Józsi - felel egy másik.
- De soká jön!
Nem jön soká. A pitvarban mankókoppanások. Ő az.
- Hoztál? - kérdi egyszerre három hang is a sötétben.
- Hoztam - feleli az érkezett hangja -, kinél van masina?
Masina minden gyereknél van télen-nyáron. Az egyujjnyi kis gyertyamaradék meggyújtódik és a kályha vállára tevődik.
Az iskolát gyönge világosság árasztja el.
Az előbbi sötétség helyén látszik most a vén zöldmázas kályha, körülötte a piros képű, kisködmenes, nagycsizmás gyerekek, akiknek árnyéka óriásokként mozog a falakon. A sarokban a számolótábla mintha még aludna. A földgömb mint valami görögdinnye áll az asztalon.
A gyerekek rá-rátapogatnak a kályhára.
- Már melegszik!
Egy vizes fadarab fölsziszereg a parázson, aztán a kályha buzgó mormolással dolgozik tovább.
Futva jön most egy tatársüvegű kisgyerek.
- Új tollam van! - kiáltja még a küszöbön.
A Gönczöl gyerek az. Lecsapja a süvegét a padra és a tarisznya mélyéből egy fényes tollacskát kapar elő.
A toll csakugyan új. Valamennyi gyerek mind összedugja fölötte a fejét. A toll úgy csillog a Marci tenyerében, mintha arany volna. Csodás szép. Rézkezet ábrázol. A rézkéz hosszúkás éket tart.
- Nézd meg, jó-e? - mondja Istenesnek.
Istenes Imre műértő komolysággal veszi kezébe a tollat. Hozzáérinti a gyertya mellett a körméhez és kijelenti:
- Jó.
Marcinak már akkor a markában van a tollszár is. Beilleszti a tollat és szétteríti az irkáját. A tollpróba általános érdeklődés mellett történik meg. A cigány Laci tartja hozzá a gyertyát, a szöszke Burucz Bandi meg a madzagra kötött kalamárist. Egy malac - amit a Marci gyorsan felnyal -, aztán az írás egy takaros G betűvel megkezdődik.
De íme, beharangoznak. Burucz Bandi egyszerre bedugja a tintásüveget. Rendre sorakoznak, s megindulnak a templomba.
A templom tele van már subával meg kacabájjal. A padokon fekete báránybőrsüvegek meg testes Rózsás-kertek és Lelkifegyvertárak fekszenek. Az oltáron minden gyertya ég, s a viaszillat belévegyül a be-beáramló téli levegő ködös ízébe. Imitt-amott bele-beleköhög az ájtatos csöndbe egy-egy öregasszony, vagy vékonyabb köhögéssel egy-egy iskolásgyerek.
Im azonban ott áll már a nagy miséskönyvvel a piros inges ministránsgyerek a sekrestyeajtóban. Vissza-visszapillant, hogy indul-e már a plébános úr? Egyszercsak megrántja a csengetyűt és előrelépked nagy méltóságosan a könyvvel a pap előtt.
Az orgona mély búgással ered szólásnak. Hangjától remeg a fal is. A pap violaszínű miseruhában áll az oltár előtt. Leteszi a kelyhet, aztán lemegy az első lépcsőre, hogy elmondja a gyerekekkel Dávid királynak azt a zsoltárát, amelyben az az oltárhoz visszatér.
Akkor meglágyul az orgona hangja. A sok száz esztendős adventi ének megzendül a templomban:
"Oh fényességes szép hajnal! -
Kit így köszöntött az angyal:
Üdvözlégy teljes malaszttal!"
Végigreszket idegeimen az a mennyi szent érzés, amely gyermekkoromban áthatott, mikor az első hajnali misén ezt az éneket hallottam. De micsoda nyomorult szerszám a toll és micsoda erőtlen erő az emlékezet, hogy egy éneket se lehet vele leírni. A hangokra nincs szavunk, mert az ének hangjai egy alaktalan álomvilágból valók. A szöveget, amely egy angyal földi látogatásáról szól, az ének a képzeletnek egy olyan birodalmába emeli, amelybe csak a szívnek szárnyazott sejtelmeivel juthat el az ember.
A második ének szintén ősrégi magyar ének. Megvan a Náray-féle énekeskönyvben is, amit még a Rákóczi-kor előtt nyomtattak. De nem tudjuk ezt mink és nem törődnek ezzel a gyermekeink. Éneklik és elringatóznak magasztos szépségű képeiken:
Oh nemes ékes liliom,
Szép és gyönyörű rózsa, Mária!
Ki szent malaszttal,
Mint gyöngy-harmattal
Neveltettél óh Mária!
Ezt az éneket nem csinálhatta latin nyelven beszélő klastromi barát. Ezt magyar poéta csinálta, aki a nazaréti istenszerette szüzet a maga képzeletében olyanná formálta, mint amilyen leányok a Tisza-Duna partján teremnek: rózsák, liliomok.
Varga Ádám kinyújtott nyakkal fújja mellettem az énekét. A gyerekek is odalenn buzgón énekelnek. A szentek a falon komoly figyelemmel hallgatnak. Bibliai áhítat van az egész templomban.
Mert hát szép is volt az, mikor az Úr elküldötte az ő követét a fényes magasságból a nazaréti szegény zsidólányhoz, akinek a neve Mária vala, szép és gyönyörű rózsa, Mária.
Az ágvégen lengedezik még egy-egy rozsdás falevél: tépett kicsiny vitorladarabja az elsüllyedt nyárhajónak. Lengedezik még, aztán lehull.
Csupaszon, pucéran állnak a fák. Nem rejti már a fészket a bokor, és elszállt a nyárral a madárdal is. A kert végében békaszemű, nyirkos köd leselkedik.
Fogy a nappal, nő az éjszaka. A nap messzire jár, kevesebb lesz a fény,több a sötét.
Hideg szél hajt komor felleget. Lombja vesztén nyöszörög az ág, hajlong a venyige, a szélbe siránkozik.
Komor, bús szemekkel korán jön az alkony. Ólom a fénye, szürke és sötét. Benne az ég a földdel összeér.
Földtakaróban didereg a mag és a fákon a rügyek becsuknak minden ablakot. Mert fagy lopakodik a sűrű éjszakában. És nyomában üveggé dermed a tócsák tükre, és kővé válik porhanyó göröngy.
Hallgat a föld és hallgat az ég...”
Valló László – A Kiskertész
*
KI LESZ A POSTÁS?
Nagy Annának hívnak, bár még kicsi vagyok. A Kis Anna sokkal jobban illene hozzám. Nem baj, majd megnövök. Majdnem elfelejtettem mondani, a barátaim Panninak, a még jobb barátaim pedig Pannának hívnak. TI is szólíthattok így.
Elárulom nektek: már iskolás vagyok. Igaz, csupán első osztályos, de már tudok írni, olvasni és számolni... S ez, akár hiszitek, akár nem, csodálatos dolog! E nagy tudományomból most az írás a legfontosabb!
Ezért teljesülhetett régi-régi vágyam: írtam a Mikulásnak. Fantasztikus voltl Nem a levélirás azt más is tud -, hanem ami utána történt. Elmesélem.
November végén, egy szép, csendes őszi délutánon éppen végeztem a tanulással. Ezután irtam a levelet...
H ogyan juttassam el a címzetthez? Ez ám a nehéz feladat! Az udvaron sétálgattam - közben bölcsen ráncoltam a homlokomat, ahogy a felnőttektől láttam - kezemben a levél, ám sehol a postás... Akárki nem alkalmas a feladatra!
Ekkor váratlan dolog történt. Egy kicsi cinegemadár szállt a vállamra. Rám nézett, s mintha értené, mi az én gondom, kivette kezemből a levelet. Csőrébe fogta. Felrepült. Magasra, egyre magasabbra szállt, és távolodott... a végén akkora volt, akár egy aprócska pont, majd eltűnt a szemem elől... Boldogan kiabáltam:
- Édesanyám! Édesanyám! A cinege elvitte a levelemet a Mikuláshoz!
*
Napok teltek, hetek múltak. Izgatottan érdeklődtem: Édesanyám! Mit gondolsz, megkapta a levelemet...?
Mikulás nevét ki sem mertem mondani. Édesanyám mesélt nekem, gyorsabban múljon az idő. Vacsoráztam, megfürödtem, lefeküdtem, alig jött álom a szememre. Rosszat álmodtam! Üresek voltak a cipők, az ablakok; nem kaptam semmit... Sírva is fakadtam. Arra ébredtem, édesanyám kelteget:
- Jó reggelt, kicsi Pannám! Feledtem álmot, könnyeket, fürgén felugrottam. Az ablakhoz szaladtam. Ti ennyi ajándékot még nem láttatok! Eddig én sem. Felpillantottam. Az ablak előtti fa ágán egy cinege ült. Az én cinegém!
- Mintha mosolyogna! - ez jutott eszembe, meg még valami...
Hozzá sem nyúltam a sok-sok ajándékhoz. Megfogtam édesanyám kezét. Kimentünk a konyhára. Tűt és cérnát kértem. Töpörtyűt és napraforgót fűztem fel, majd a fa ágára akasztottam. Az én madaram odébb sem repült, tudta nem kell félni...
- Köszönöm, hogy elvitted a levelemet. Köszönöm! Jó étvágyat!
Ezután együtt örültünk az ajándékoknak. Később, amikor az ablakhoz mentem, boldogan néztem a sok kedves kismadarat, amint vidáman lakmároztak a fára akasztott füzéren.
No, gyerekek - szólott nagyapó -, hát ti tegnap engem szépen megköszöntöttetek, most, mert ilyen jók voltatok, elmondok nektek egy igen-igen cifra mesét.
Hol volt, hol nem volt, élt valahol hetedhét ország határán belül egy kakaslépéssel egy icipici szűcsöcske. Ez az icipici szűcsöcske annyira icipici volt, hogy bizony alig lehetett meglátni. Pedig nagyon híres emberke volt szegény, mert arról volt nevezetes, hogy olyan jó pecsenyét tudott sütni, amilyenhez fogható jó a világon sehol sem találkozott. Egyszer egy éhes versírónak eszébe jutott ez a sült húst sütő kis szűcs, s elment, hogy meglátogassa. Arra gondolt: hátha megkínálja őt azzal a világhíres, jó pecsenyével. Ment, ment, mendegélt, egyszer csak előtalálja a sült húst sütő kis szűcsöt. De hiába találta elő, mert akkor már ketten is várakoztak rá, hogy a pecsenyéjéből élvezhessenek. No, megálljatok - mondotta a versfaragó—, megbosszulom magamat rajtatok, írok én rólatok olyan verset, hogy aki egyszer megtanulja, sohasem felejti el. - És ezt írta:
Két szép
két pék
és két
kék pap
két nap
leste,
mit süt kis szűcs
ezüt üstön, sütőn.
— Sült húst sütsz-e, szűcsöm? -
kérdi két pék s kék pap,
Szép sípszóval sípol
sült húst sütve kis Szűcs:
- Kék pap ! Kék pap ! Kék pap !
Két pék! Két pék ! Két pék!
Húst süt kis szűcs sütőn,
nektek süt öt sült húst,
két pék, kék pap, - két nap.
Hát, gyerekek — mondotta mosolyogva nagyapó -, aki ezt megtanulja és nekem gyorsan elmondja, azt az icipici szűcsöcske két nap múlva szívesen látja az éhes versíróval együtt a jó sült pecsenyére, mert még két nap csak a két pék s kék pap lakmározhatnak.
Ül a bogáncson a sárga csicsörke, félszeme lopva az égre tekinget, másik a földre pillog ijedten. Ám, hogy a zord ég hirtelen enged, s fellege nyíltán ömlik a napfény, éneke buggyan: csókot igérő, angyali tiszta, mennyei nektár! S a Temetőkert és a November hallja s nem érti: honnan e bízás, e hihetetlen lelkierő, a tél küszöbén is, e cseppnyi madárban?
Tegnap reggel alig nyitom ki az ablakot, odaesik a párkányra egy levél. Ejnye, ki küldte, ki hozta ezt a levelet nekem kora reggeli időben ?
Odamegyek, fölveszem. Látom, hogy egy száraz hársfalevél ez az én levelem. Szélpostás hozta, Tél apó küldte, ezt már csak elolvassuk, ha tudjuk.
Nem kell ahhoz pápaszem, látni azt úgy is, hogy megcsípte már a dér ezt a levelet. Olyan, mintha ezüst porzóval volna behintve.
Jövök már egész hadammal együtt! - ezt írja Tél apó a száraz levélen. - Előttem a hideg szél, a kemény fagy, velem a zúzmara, sarkamban az ordító förgeteg. Mentsd meg előlünk, amit féltesz, takard el, ami drága.
Nagyon emberséges ellenség vagy te, Tél apó, köszönjük is alássan a barátságodat, ámbátor hasznát nemigen vehetjük neki. Magunkfajta szegény embernek hátán háza, kebelén kenyere. Nincs nekünk egyebünk a kerek világon egy-két rózsafánál.
Az ám, a rózsafák! Azok teszik széppé a mi életünket. Rózsák lágy szirma simogatja el homlokunkról a kenyérkereső gondot. Rózsák árnyékában tanulunk nótát a fülemülétől. Rózsánál egyebet nem tudunk adni azoknak, akiket szeretünk. Még Pannika is elpityeredik, mikor elújságolom neki, mit írt Tél apó a száraz levélre.
- Apukám, én sírok.
- Már miért tennéd azt, édes-madaram?
- Hát mit csináljak egyebet, ha az a gonosz Tél mind elpusztítja a rózsafáinkat?
No hát, azért se pusztítja. Fogom a kertészollót, veszem az ásót, kapom a kapát - gyerünk, Panka, a kertbe!
- Mit csinálunk ott, apukám?
- Rózsafákat temetünk, Pannikám.
Szelíd bókolással fogadnak bennünket a rózsafák, mintha csak tudnák, mi járatban vagyunk. Nagyon megtépázta már szegényeket az ősz, levél nélkül maradt ágaikat csupa kolduskák gyanánt nyújtogatják elibénk:
- Segítsetek már rajtunk, édes gazdánk! Nincs már nekünk keresnivalónk ebben a szomorú világban. Nincs már dalos madár, nincs már enyhe szellő. Megdermed a harmat, nem tud éleszteni! Sápadt a napsugár, nem tud melengetni. Cudar télidőnek haragja közelget: rejtsetek előle, mentsetek meg tőle!
Azt akarjuk mi is, szegény rózsafáink. Azért nyesem le rólatok ezt a sok mihaszna hajtást, amely úgyse hozna már virágot. Azért ásom ezeket a gödröket, még ki is párnázom jó puha homokkal, hogy jobb fekvése legyen bennük letarolt fejeteknek. Azért hajlítom meg gyönge derekatok, gyöngéd vigyázattal, hogy meg ne pattanjon, gondos szeretettel, hogy nektek ne fájjon!
Rendre, sorra járjuk a rózsabokrokat, valamennyit megollózzuk, valamennyit meghajlítjuk, mindnyájának koronáját föld alá bújtatjuk. Jöhet már a Tél apó gonosz hadserege! Nincs már ág, amit letörjön, rügy, amit megdermesszen, bimbó, amit lepergessen.
Legutolsó ágán a legutolsó rózsafának megtaláljuk a legutolsó rózsát. Fáradtan ing-leng, bágyadtan mosolyog, s ahogy hozzáérünk, egyszerre szétomlik. Illata még egyszer betölti az egész kertet, szirmait táncra kapja a forgószél, s viszi szét a világba, ahány, annyifelé. Vidd, szél, vidd a rózsák gyászjelentését, vidd el mindenkinek, aki szereti a rózsát!
Nini, ahol vánszorog a tarka szárnyú folyosópille! Szállna szegény, de csak lebeg.
Előcsalta a haldokló rózsa illata, azt gondolja a bohó, megint kitavaszodott már.
Eredj csak vissza, jámbor pille, a tornác sötét zugába, tedd el magad télire! Istenhozzád volt az az illat, nem isten hozott. Nem ébrednek a rózsák, inkább most mennek aludni.
Aludjatok, álmodjatok, kertünk rózsafái! Mentül jobban üvöltözik sírotok fölött a tél, aludjatok annál jobban, álmodjatok annál szebbet. Álmodjatok a föltámadásról, álmodjatok a Pannika csengő kacagásáról. Álmodjatok üde lombot ifjú ágon, üde lomb közt ringó bimbót, s ha majd föltámadást hirdet a Pannika csengő kacagása, hozzátok el nekünk az ifjú ágat, az üde lombot, a ringó bimbót!
Volt egyszer egy takácsműhely, benne hét szövőszéken szőtt egyszerre a takács, akkora volt a szövőtudománya.
De ha jól meggondoljuk, nem is volt ebben semmi csodálatos, hiszen a Pók volt a takácsmester, a pókok meg úgy jönnek erre a világra, hogy már töviről hegyire ismerik a takácsmesterséget.
Egy napon a káposztapille kopogtatott be hozzá.
- Jó napot, jó napot, Pók mester! Neked is jó napot, kis káposztapille! - Látom, látom, sző kegyelmed...
- Selyemszövet kellene nekem is... Pilleruhának való jó selyem!... Minden lepke olyan fényes, olyan kényes, szivárványos, ragyogó, csak én vagyok ilyen szegényes...
- No, ezen könnyen segíthetünk! Hétszer hétféle csillogó selymem van... Mindből lehet pilleruhát varratni... A feleségem szépen varr... Olyan ruhád lesz, kis káposztapille, hogy a Pillangók Királynője sem visel különbet!...
Válogatott, válogatott a káposztapille, mire kiválasztotta, Pókné asszony már mértéket is vett róla, mire kifizette a selyem árát, már kész is volt a selyemruha.
Hej, pomádé, parádé, karalábé! A káposztapille nem ismert magára. Hálálkodott a Póknak, hálálkodott a Póknénak, s kilibegett az ajtón.
Libegett, libegett a kertben.
- Nicsak, de kiöltözködött a kis káposztalepke! — szólt le a nap az égről.
- Rettentő! - komorodott el a lepke, - Megismert a nap! Nem elég díszes a pilleruhám!!!
Azzal visszaszállt a Pók műhelyébe.
- Takácsom, takácsom, én kedves takácsom, egy a kívánságom: szebb ruhára vágyom!
Hét szövőszéken szőtt a Pók, úgy felelt munka közben:
- Válassz magadnak selymet... megvarrja a feleségem!...
Válogatott, válogatott a káposztapille, mire kiválasztotta a legtarkábbat, Pókné asszony már mértéket is vett róla, mire kifizette a selyem árát, már kész is volt a selyemruha.
Hej, pomádé, parádé, karalábé! A káposztapille nem ismert magára. Hálálkodott a Póknak, hálálkodott a Póknénak, s kilibegett az ajtón.
Libegett, lebegett a réten.
- Nicsak, de kiöltözködött a kis káposztalepke! - nevetett le rá a kék ég.
- Rettentő! — komorodott el a lepke. - Rám ismert az ég is!...
Azzal visszaszállt a Pók műhelyébe.
- Takácsom, takácsom, én kedves takácsom, egy a kívánságom: szebb ruhára vágyom!!!
Hét szövőszéken szőtt a Pók, úgy felelt munka közben:
Válaszd ki a selymet... majd megvarrja a feleségem!...
Válogatott, válogatott a káposztapille. Válogatott három nap és három éjjel. Mire kiválasztotta a legcsillogóbbat, Pókné asszony már mértéket is vett róla, mire kifizette a selyem árát, már kész is volt a selyemruha. A legcsillogóbb pilleruha.
Hej, pomádé, parádé, karalábé! A káposztapille nem ismert magára. Hálálkodott a Póknak, hálálkodott a Póknénak, s kilibegett az ajtón.
Libegett, lebegett a tó felett.
- Lám, a kis káposztalepke!... — mosolyodott el a tó. - A ragyogásával akarja becsapni a világot...
Elszégyellte magát a káposztapille. Szégyenében visszaszállt a takácsműhelybe. Bekopogott az ajtón, de senki sem válaszolt a kopogásra, mert a Pók feleségestül elutazott ezüstös ökörnyálón.
A káposztapille levetette a csillogó pilleruhát, s odaakasztotta a kilincsre. Még most is ott van, ha el nem fújta a szél.
De azóta, ha bárhol lebeg a káposztalepke, így szól a nap, az ég, a tó:
- Nézzétek, milyen szép ez a kis fehér káposztalepke!
Ettem szőlőt, most érik, most érik, most érik. Virág Erzsit most kérik, most kérik, most kérik. Kihez ment a levele? Garzó Pista kezébe. Hej, rica, rica, hej, Pista te!
Ez a szőlő hegyen nőtt, hegyen nőtt, hegyen nőtt, Nálam van a keszkenőd, keszkenőd, keszkenőd. Én azt vissza nem adom Virág Erzsi, angyalom. Hej, rica, rica, hej, Pista te!
Csicseri, ficseri, Őszi szelek fúnak, Holnap, holnapután Indulhatunk útnak. Oda szép tavaszunk, Lombnövelő nyarunk! Búvik már a bogár, Sárgul a falevél. Elbúvik a nap is, Közeledik a tél. Hulladoz a rózsa, Isten veled, róna!
Csicseri, ficseri, Tudtok-e mind szállni? Fényes napkeletig Meg se fogunk állni. Messze van az, messze, Szegény vándor fecske! Erős-e a szárnya Minden fiókának? Se vége, se hossza A tenger habjának. Gomolyog a felhő, Isten veled, erdő!
Csicseri, ficseri, Mért is kell elszállni? Jaj, de nehéz is a Hazától megválni! Hogy bólogat rája Kertünk diófája! Járjuk be még egyszer A határt dalolva, Ringva ringatózzunk Bokorról bokorra. Tán vissza se térünk? Isten veled, fészkünk!
Bársonyosi erdőszélen, öreg makkfa hűvösében olyan jóízűt szundított a bársonyosi bíró malaca, hogy még a füle se mozgott.
„Ha te úgy, én is úgy" - gondolta magában a kis kanász, s ahogy a feje alá rakta a két tenyerét, egyszeribe úgy aludt, mint a tej.
„Ami neked jó, nekem is jó" - fohászkodott a nagy kanász, s ahogy az egyik fülét vánkosnak vetette, a másikkal betakaródzott, mindjárt úgy aludt, mint a juhászbunda.
Nincs is ebben eddig semmi hiba. Alvó malacnak nem kell éber pásztor. Nagyobb baj az volt, hogy a nagy kanász egyszerre akkorát horkantott álmában, amilyent még sose hallott az öreg makkfa. Meg is rázkódott szegény a leghegyéig, s éppen onnan a leghegyiből úgy ugrott ki egy makkocska a szakajtójából, hogy kipp-kopp, meg se állt addig, míg éppen az orrára nem pottyant a kismalacnak.
Ennek se kellett egyéb a jámbornak. Felugrott fektéből esze nélkül, s úgy nekiiramodott a világnak, hogy még tán ma is szalad, ha szélét nem érte. Fölugrott a kiskanász is, fölugrott a nagy kanász is: nem ért már az semmit, akkorára a hetedik határban volt a malac.
- Jaj, jaj - sopánkodott a nagy kanász -, nekünk is karikás ostorral mérik ma az ebédet!
- Ne félj, míg engem látsz - biztatta a kis kanász -, majd beszélek én a bársonyosi bíró fejével.
Reszketett a nagy kanász, mint a nyárfalevél, mikor a bíróhoz beállítottak, de bezzeg helyin volt a nyelve a kis kanásznak.
- Újságot mondok, bíró gazda.
- Újságot hallok, kis kanász.
- Tisztelteti bíró uramat a malaca, mert ő már nem jön vissza mostanában.
- Már miért ne jönne?
- Mert elment világot látni.
- Már miért ment volna?
- Azt mondta, nagyon szégyenli, hogy ilyen okos gazdának olyan tanulatlan legyen a malaca.
- Hej! - rikkantott örömében a bíró akkorát, hogy belerendült a faluháza. - No, ugye, mindig mondtam én, hogy nincs párja ész dolgában a bársonyosi bírónak! Lám-e, hogy még a malacom is megirigyelte tőlem!
- Úgy van biz az - erősítette a kis kanász. - Azt mondta a malac, hogy csak egy ember van, aki okosabb, mint a bársonyosi bíró.
- Ejnye, töröm a zúzáját annak a malacnak, ugyan ki lehet az, aki még énnálam is okosabb?
- Az iprityomi bíró. Azt mondta a kismalac.
- Hej! - kurjantott a bársonyosi bíró akkorát, hogy csak úgy repedezett bele a faluháza. - Hol az a hitvány malac, hadd lakoljon érte! Szaladjatok hamar utána, bársonyosi kanászok!
- Mennénk, gazduram, mennénk, csak előbb megabrakoltatnánk a csikókat, ha volna mivel - rázta meg a kis kanász az üres tarisznyáját.
De nem volt már az akkor üres. Kidagasztotta a bársonyosi bíró kis kalácscipóval, gömölyetúróval.
- Fussatok, fiaim, fussatok! Azt se bánom, ha térdig kopik a lábatok, csak a malacot visszahozzátok. Hadd mutatom meg neki, mit tud a bársonyosi bíró.
Szaladt is a kis kanász, futott is a nagy kanász egészen a makkfáig, kerek erdő sarkáig. Ott a tarisznyát fölakasztották az ágra, maguk meg alája feküdtek, úgy várták a déli harangszót.
- Haj, haj! - sóhajt egyszer a nagy kanász.
- Baj, baj! - mondja rá a kis kanász.
- Mi a baj, kis kanász?
- Unod magad, nagy kanász?
- Játsszunk vásárt, kis kanász.
- Azt se bánom, nagy kanász.
Fölugrik a nagy kanász, maga alá keríti a szűrét, rákuporodik, s csap olyan lármát, hogy belesiketül az egész erdő.
Én vagyok a gyolcsos tót.
Vegyen, öcsém, szűrposztót!
Bögrét, húgom, tálat, néni!
Ezt a bundát meg kell nézni!
Nincs több ilyen kalapos,
Csizma ilyen alapos!
- Ne hadarjon annyit, atyámfia - mondja neki a kis kanász -, inkább azt kérdezem: eladó-e a feje?
- Minek lenne az az úrnak?
- Cinegefogónak.
No, úgy megharagudott erre a nagy kanász, hogy leütötte a sapkát a kis kanász fejéről.
- Mért bántottál engem, hékás?
- É-én? - meresztgette a szemét a nagy kanász. - Mit tudom én, hogy ki ütött nyakon ebben a nagy sokadalomban. Tudod, tenger nép van a bársonyosi vásárban.
- Biz igaz az - csillapodott le a kis kanász -, hanem most már te légy a vevő, ha tele az erszény.
- Mit árul kend, komám? - kérdi a nagy kanász.
- Eladnám ezt a lovat, ha vennék.
- Szilaj-e?
- Mint a tűz.
- Kezes-e?
- Mint a bárány.
- Futós-e?
- Mint a szél. Jaj, jaj, már el is szalajtotta kelméd! Utána hamar, elejbe hamar, mert mindjárt kiszalad a világból!
Szaladt a szegény nagy kanász be az erdőbe a szilaj paripa után, a kis kanász meg ölibe vette a tarisznyát, lekuporodott vele a makkfa tövibe, s úgy behányta a kalácscipót gömölyetúróval, hogy öröm volt nézni, s mentől nagyobbakat nyelt, annál hangosabban biztatta a nagy kanászt:
- Szorítsd, nagy kanász! Hajrá, nagy kanász!
Mire a nagy kanász visszatért a lókergetésből, akkorára morzsája se maradt túrónak, cipónak. Szomorúan lógott az ágon a behorpadt tarisznya, s rossz volt hallani, ahogy zörgött benne az üresség, mikor hozzákapott a nagy kanász.
- Megrövidítettél, te gézengúz! - förmedt rá a kis kanászra.
- É-én? - vágott csodálkozó képet a kis kanász. - Hát már honnan tudjam én azt, hogy ki nyúlt a tarisznyához ebben a nagy sokadalomban? Tudod, tenger nép van ezen a bársonyosi vásáron.
Hanem ezt már csak úgy futtában kiáltotta vissza a nagy kanásznak. Ha a kis kanász kereket nem oldott volna, bársonyosi vásár tovább tartott volna.
