Keresés

Mandics György

TÉRMETSZET

Kihúzok egy fiókot, belenyúlok, és tapogatózással keresek egy ollót. Hirtelen úgy érzem, hogy pontosan ez,

pontosan így, pontosan itt már megtörtént velem. Nem tudom, mikor. Valamikor.    Mérei F. – V. Binét A.

Keresgélek önmagamban

mint folyófenéken –

Visszafojtott lélegzettel

merülök le mélyen –

Mintha itt már jártam volna

nem-tudom koromban –

Szétosztódom kontinensnek

sűrűsödöm pontba –

Hallgatózom – buborék száll

Nincs kiterjedésem –

Elvágtam a köldökzsinórt

Úszom a nincs-térben –

Érzik nyelvemen az idő-

erek vérsavója –

és elúszik lapáttalan

Ozirisz hajója –

Mint a raszterkép pontokból áll

össze ami szétment –

mégis dagad egyre jobban

nő emlékezésem –

Mint akin az elmebaj

vett tartós hatalmat

látom lüktetéseit

a csillag-anyagnak –

a Lét minden Ciklusát s a

Világkezdő Káoszt –

az Aranyfejű sáskát s az

árt mely fulladást hoz

a Nap végső perceit míg

kollapszusban robban

és az élet szertefutó

magvát érc-tokokban –

És tátogott és verdesett

mint fürjfiók kezemben

e Jelenési látomás

egyre sebesebben

míg megláttam azt az apró

vérrögöt alattam

mely úgy ötven év felé majd

megszorul agyamban –

és rám szökött a félelem

mely erre várt lesben

és széthullt az emlék-köd és

újra testre leltem –

Feküdtem az ágyamon sár-

hideg verítékben

tapintottam hallottam és

megdöbbenve néztem

hogyan indul el az idő

megy anizotrópon:

múltirányban fehéredő

kis hajszálrugókon – –

A megmérő idő [320-321.]

Malom Lujza (Arpadina)

A FÉRFIAK SZERELME…

A férfiak szerelme láng.

Magasra fellobog,

Vihartól él, vagy alszik el,

Túlságok közt forog.

A nő szerelme bolygó tűz,

Míg élő tárgya nincs,

És titkon senyvedő parázs,

Ha rajta a bilincs.

A férfiak szerelme tölgy,

Egy szirt vagy óriás.

De szétrombolja sors, idő,

Kicsiny vagy nagy csapás.

A nő szerelme könnyű nád,

Mindenfelé hajlong,

De mégis áll, és mindig áll,

A sors bármint borong!

Ámor kínja, mámora [30.]

Málnási Levente

CSENDES, SZERTELEN EST

Akár még várhatnál, amíg

homály tolakszik be a házba,

s a függöny lassan elsötétül,

és félénken kigyúl egy lámpa,

megindulnak az esti árnyak,

a csöndben lágy neszek motoznak,

kezed nyugodt virág, kinyílik,

hűs enyhet kínál homlokomnak.

A város szundikál a ködben,

fecsegve röpülnek az álmok,

és szállni kezdünk újra mi is

emelnek könnyű léghullámok,

a glóriás ég meg se rezzen,

keringünk fenn, szabad körökben.

Agria. 2013. nyár [181.]

Málnási Levente

KÉPEK

1

Fehér a fény, vakítón árad,

Vibrálva hullámzik a táj.

Szikáran, elmosódó sorban

Szaladnak remegve a fák.

2

Lágyan ringó karjaikkal

Átölelnek most a lombok,

S álmos szellő libben lassan,

Szertehordoz minden titkot.

3

Néhány percre megfontoltan

Vad bozótos mély ölében

Éles hangon felcsipognak

Szürke tollú borzas fürjek.

4

Egy ág, egy rügy: egy szökkenés

Kicsike, zöldes pörsenés

Napfény becézi kedvesen

Szellő ringatja csendesen.

5

Savósárga már az alkonyat

Elvérzik gyorsan, itt az est.

S a komor holdra felvakognak

Szanaszét kószáló ebek.

Agria. 2013. nyár [181.]

Málnási Levente

APRÓ MÁJUSI KÉPEK

Hogy tündökölnek már mezeink, a nap

lágyan füröszt lankákat a fényben és

huncut tücsök pendíti húrját,

víg futamot gyakorol merészen.

Ujjongva pezsdül most a kamasz határ,

harsányan és büszkén pazarolja el

kincsét, a dús tavasz virágát,

száz szirom úszik a szélben árván.

Fülledt az éj, elülnek a csillagok,

érzéki csönd, meleg bujaság hevít,

s egymásnak áldoz minden érzőt

indulatos szerelemre szítván.

Ezüstdelej szállong: derüjét a hold

leküldte, nézd, hogy csillog a néma táj,

lankái nyújtóznak fehérlőn

s messze szaladnak a kékes éjben.

Agria. 2013. tavasz [121.]

Málnási Levente

CSÍKSOMLYÓ

Itt, ahol egykori székelyek elhullt vére piroslik

Bokrokon és füvek élén, fenyves zöld gyűrüjében;

Itt, hol a szél zúg fenn a tetőn és látszik egész Csík

Nap süti még Somlyó szép zöldjét, s lengnek a lombok.

Békés most ez a fenséges hely, távoli hangok

Mormognak csak a fülbe, kutyák csaholása se’ hallszik.

Álomból ébreszt fel érc-zengése harangnak,

Indul a lelkes, fellobogózott ünnepi tábor,

Úgy, ahogy akkor, vész idején indultak a harcba,

S vad tömegét a tatárnak hősen visszavetették.

101 vers és ének Csíksomlyóról [150.]

Málinger Zsolt

IDŐSZÖVŐ

Peregnek az élet homokszemei,

Minden perc egy lassú tánc.

Lassan szövöm az Idő fonalát;

Készül a végtelen, gyönyörű lánc.

Ruhát adok neked halovány selyemből;

Testvérem, rá jól vigyázz!

Végtelenség van beleszőve,

Minden szála az elmúlás.

Maksay Albert

ÉJJEL AZ ÓCEÁNON

Az Óceánon szörnyű mély volt a csend;

Szél nem hárfáz a hab felett,

Sirály nem száll sikítva fent:

Az Óceán most szendereg

S álmán komor, zord hallgatás az őr.

– Kelet felé már elmaradt a part,

Nyugat felé a nap lement,

Körös-körül mindent homály takar:

Fent egyetlen csillagfény sem dereng,

Lent mindenütt egyforma víztükör.

A tévedt vándor, ha ráterül az éj,

Felnéz a csillagokra

És tudja, merre jár…

Itt: nincs előre, nincsen balra, jobbra

És hátra sincs, amerre visszatérj,

Itt nincs különbség és nincsen határ.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Csak mélység van és fenséges magasság!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Itt nem segít tudás s megáll az ész:

A Semmi és a mindent bíró Nagyság

Egy pillanatra szembenéz.

De ez a pillanat: a  m i n d ö r ö k k é,

Mikor a vert, vergődő, árva lélek

A vak sötétből önmagára ébred

S a semmi megnő végtelen körökké!

Oh, csillagtalan éjszakák és néma tengerek…

– Sötétség volt a mélységnek színén,

De, bizony mondom, láttam én:

Amint Isten lelke lebeg a víz felett!

Isten kezében [259.]

Maksay Albert

ESTE

Már őszre járt. Szeptember vége táján

Nagyon sárgára festett gondoláján

Az éj vizére szállt a hold.

Komor, sötét szőlőhegy volt a part.

Az ajkam tarka rímeket dalolt

S a csend a völgyben álmokat takart.

Nem volt ilyen szép még egy este sem…

Hisz’ egymásmellé állított Veled;

Csengő szerelmet öntött győztesen

Alélt szivem csodátváró tavára

S lelkem lakatlan, árva, néma vára

Kaput nyitott Neked!

Versek, … [109.]

Maksay Albert

ŐSZI ALKONYAT

Az őszi esték néha csodaszépek.

Nézd, nézd az alkonyt, a bíboros sötétet,

Amint haló fák dérverte lombú sátrát

Puhán karolja – s elomló haját rád

Borítja csendesen:

Ugy-e, nem láttál még szebbet te sem?

Óh, mennyi szépség van a csendbe rejtve,

Mikor lelkünk elől lehull a szavak csalfa leple;

Mondd: olyan órát valaki felejt-e,

Melyben ajkát az áhítat szent némasága lepte?

Csend lett; madár se szól; már nincsen semmi hang;

Csak messziről hoz valami halk sírást az est.

Azt hinnéd: késett, bús lélekharang?

– A szivemet, a szivemet keresd!

Hajnalt, aranynapot és vidám kék eget

Oh, dícsérjenek csak mások!

Enyém: a bánat, amit az őszi alkony festeget,

S a régi, néma búsulások…

Versek, … [105.]

Makkai Ádám

MAGYARORSZÁG NEVÉRE

Neved Arkangyali Rendek

ragyogóra aranyozzák –

neved édes, neved áldott,

gyönyörűszép Magyarország!

Ki nem ért meg, ne dicsérjen!

Ki nem áld meg, ne is értsen!

Aki hangod sose hallja,

ne kívánd, hogy elítéljem.

Neved ember-kezű szívek

az erőre alapozzák –

neved édes, neved áldott,

gyönyörűszép Magyarország!

Ne dicsérjen, ki nem áld meg.

Ki nem ért meg, ne is áldjon.

Hatalommal ha le is dúlt,

neki rosszabb e világon.

Ha ki olvas: neved könyvét

az igazságra lapozzák!

Neved édes, neved áldott,

gyönyörűszép Magyarország!

Ki nem ért meg: belehaljon!

Szava semmis, szava ósdi.

Lepörögjön – takarodjék,

aki nem... idevalósi!

Nem az osztály, nem a vallás,

nem a faj kell e vidéknek –

az az ember, s az a testvér,

akiben magyar – a lélek!

Neved elszánt, neved érces,

neved Isten maga írta

– tizenötször millió szív veri –

nem sárga papírra.

Neved édes, neved áldott,

neved elszánt Bibliája:

nem erős az, aki adja –

a legény az, aki állja!

Hatalommal te ne társulj.

Ne vakítson soha méreg.

Te kibírtad, te legyűrted:

neked dolgoztak az évek.

Ha kivénült ez a század,

de a poklot te kibírtad:

szabadítsd fel te a foglárt –

szeretetre te tanítsad!

Neved elszáll csuda-szárnyon,

fiait meglepi sorra:

kiragyogsz a nagyvilágban

a határt is letiporva!

Neved Arkangyali Rendek

ragyogóra aranyozzák –

neved édes, neved áldott,

gyönyörűszép Magyarország!

Jézus és a démonok imája, Lake

Bluff – Chicago, 1972 [411-412.]

Makkai Ádám

ŐSZI NAPHIMNUSZ KRISZTUSHOZ

Ápolsz, rejtesz hó-tűzű égi katlan,

hűvös-forró nap-menedéke, felhő!

    Széjjelnyílsz, s a reggeli égen feljő

        Krisztus a Napban.

Üdvözlégy, ó fény, te örök teremtő!

Egyformán jókra s gonoszokra tűzöl –

    kardoddal ha árnyakat éjbe űzöl

        s ébred az erdő,

mind ránk öntöd zúgva teremtő véred.

Ősz van bár, kik lángpatakodból ittunk,

    ráállunk még egyszer a tettre; izmunk

        megfeszül érted:

kőbe vésnők lángod örök szerelmét,

ám a várost sár bitorolja régen –

    fázós gondok ördöge hajt az égen

        s ölti ki nyelvét.

Könyvbe írnók, hittel elébed vágyva –

s tesped rajtunk őszi reménytelenség:

    bűnünk súlya mind. Ez a gyáva restség

        önmaga mása.

Hirdetnők, hogy jössz, hiszen égre vártunk –

s mégis néma szánkban az Isten-várás.

    Őszbefordult, néma a táj és párás,

        ködbe zihálunk.

Ám vígaszként fölfele törnek egyre

büszke fáid: titkuk a bölcs önérzet:

    végük földdé vonzza erős gyökérzet

        téli melegre,

s egyre folyton zúg sokezernyi forrás

hegymélyekben, emberi indulatban.

    Bölcsességed ránk mosolyog, kék paplan:

        – „Törpe vagy, óriás!”

Ápolj, rejts el, százszínű égi katlan,

hűvös-forró napmenedéke, felhő!

    Ó nyílj meg, s mi látjuk, az égen feljő

        Krisztus a Napban.

Zengj vak ének, s mondj könyörögve áment!

Hullunk mind bár, tarka levél az ágon,

    bennünk kél holtunkban az új karácsony

        s gyúl ki az Ádvent,

szomjas lelkem vágya ezért csak annyi:

olvasszák meg lángjaid elhűlt testem,

    s átúszván a hegykoszorúzó esten

        Napba zuhanni.

Jézus és a démonok imája,

Budapest, 1954 [57-58.]

Makay Ida

SZÉCHENYI TÉR, VASÁRNAP REGGEL

Galambok szárnyán ível fel a reggel:

görög csarnok a nyugodt tér fölött.

A szél – ünneplő tóga – meg-meglebben,

a változásban bennfoglalt örök

ragyog meg most. Formák összhangja zendül

a lélek csöndjén: antik térzene,

arányok forrnak össze boldog rendül,

(most megpihenve, mintha értene,

a soha meg nem nyugvó értelem).

Ragyog a reggel ógörög nyugalma,

gyöngyözik, pezseg, megcsordul a fény.

A dómnál egy lány: remek, eleven

szobor. A szóraváró csönd lehajtja

nemes fejét. – És Szokratész beszél.

Makay Ida

AUGUSZTUS, ÖRÖKRE

Látom most is: ölel a nyár.

    Amely nem fordul

          többé őszbe.

Azúrral izzó nyárutó.

Már augusztus van

          mindörökre.

Lángol a szerelem-zenit.

Eléd és Rád szórja

     a kigyúlt

          éj

     a Tejút hulló,

          égő

     gyöngyeit.

Se fény, se ke-

gyelem [47.]

Makay Ida

PARTOT ÉRNI

Beleúszom ebbe a nyárba,

A vadvirággal habzó rétbe,

      Az ég homorú tengerébe,

      S ott érek partot, hol az árny

      ölelő-hűsen hull le rám.

            Ahol örök a délután.

            Ahol nem lobban sose el

            a Naplementék örökmécse.

Se fény, se kegyelem [39.]

Makay Ida

MINTHA SOHASEM

Lombkoronákon átszűrt fényben,

nyárég alatt, sugárzó kékben,

míg pilleszárnyú szél emel.

Verset, zsolozsmát zsong a tenger.

Mintha most, itt kezdődne minden.

Mintha semmi nem múlna el.

Se fény, se kegyelem [32.]

Makay Ida

AHOGY RAGYOGSZ

Ahogy szétrezegsz a vizekben,

ahogy rezsgő hőben parázslasz,

s a lángnyelvekkel égrecsapva

a forró szélben újratámadsz,

ahogy a páfrányokban zöldellsz,

ahogyan jelen vagy a fényben,

ahogy a csillagokban hallgatsz,

ahogy a tengerekben áradsz.

Ahogy ragyogsz az öröklétben.

Kövület [58.]

Makay Ida

A FÉNY SODRÁBAN

Koraősz délutánok,

zöld fények zuhogása:

szeptember vízesése

omlik füvekre, fákra,

koraősz délutánok,

hogy ránk borulnak végül,

szemünk – szívünkre hullnak

hűs fátylak, szemfödélül,

a fény sodrában ringnak,

visznek magukba rejtve

– ragyogó, zöld hajóraj –

a nyíló végtelenbe.

Kövület [35.]

Makay Ida

ISTEN CSÖNDJÉRE

Fölzúgnak sötét fenyvesek.

Orgona. Ünnep-induló.

A tél leomló hermelinje

föd be már üszkös múltakat.

Hallgat a csillagövek éje.

Isten csöndjére hull a hó.

Hamu, márvány [80.]

Makay Ida

FÖLGYÚL A LÉT

Az ősz oltárán fölgyúlnak a gyertyák,

százados fák és parányi füvek.

Gyümölcs, virágraj tornya nő fel,

lobog a csönd. Nem kérdezzük, kinek.

Fölgyúl a lét, mélypirosa világít,

máglyák sercegnek, delek, alkonyok.

Míg csönd és a szó hamuvá nem mállik,

amíg az évszak s élet ellobog.

Hamu, márvány [78.]

Makay Ida

ÖRÖKLÉT

Pillanat gyémánt örökléte!

      amikor megáll

      minden óra:

ez a dérszentelte kert itt.

Itt ez a decemberi rózsa!

Hamu, márvány [76.]

Makay Ida

MINT EZER ÉVE

Diófasátor. Itt rejtőzöm el

virágok alján, páfrányok közé.

A lomb betakar. Mézízű álom

hullámzik rám. Már mintha zöngené

szimfóniáját milliárd bogár.

Mint ezer éve s ezer év után,

mikor már nem lesz változás, idő.

Megrészegedve hempereg fölém

kigyúló testtel a parázna nyár.

Hamu, márvány [46.]

Makay Ida

MINDSZENTI NYÁR

Az óriási selyeming, az ég

kéklik a fák ágaira vetve.

Extázisában letépte a rét.

Tárul a bokrok parázna teste.

Millió nap sok sötét ághegyen.

Tüzes korongok zuhognak az útra.

A kő-Krisztus töviskoronáján

részeg, szép lepkék pogány koszorúja.

Hamu, márvány [46.]

Makay Ida

A SZÍNEZÜST HALÁLIG

Ezüstös nyírfalomb fölött

bronz pillangó cikázik.

Arannyá lobbant alkonyat

kísér el hazáig.

A nehéz aranytűz mögött

a nyír ezüstje játszik,

és amikorra este lesz,

ellátni már a fák között

a színezüst halálig.

A hetedik szoba, 1986 [95.]

Makay Ida

AKÁRHA GYÖNGYÖK HULLANÁNAK

Eső permetez lassú csöndben,

akárha gyöngyök hullanának

egy szőnyeg bíbor bársonyára.

A nyárutó hallgat a csöndben,

figyel az ősz arany szavára.

Érnek a lombok, gyöngyök égnek

virágon, kerten, házakon.

Csöpp másai a fényes égnek,

diadémok álmaimon.

A hetedik szoba, 1986 [79.]

Makay Ida

JÚNIUS

A hárs tömjéne fojtogat.

A liliomok kivont kardok

egy örökös nyár kapujában

a lankadt, boldog dombokat

pipacsáradás önti el.

És zsong a betelt délutánban

a vadgalamb gregoriánja:

Himnusz. – Vagy már a rekviem?

A hetedik szoba, 1986 [64.]

Makay Ida

NYÁRI PILLANAT

Már áttetsző, és nem rezdül a csönd,

akár a sás közt fénylő tó vize.

Madarak V-je villog messze fönt,

az ösvényeket fénnyel hinti be,

gyöngyös záporral június szeszélye.

Már maguk fölött lebegnek a rétek:

tündérjáték. Egy pillanat, s talán

a gyerekarcú, pajkos délután

egy piros hintán föllendül az égbe.

A hetedik szoba, 1986 [59.]

Makay Ida

A NAP

A Nap! A Nap! Megérkezett.

S ölelkezik toronnyal, réttel,

milliárd éve szüntelen

a győztes tűz, mely sose ég el.

Ő a tűnődő, bölcs derű

csöndes október délután,

s felhőtengerbe elmerül

a telek sötét alkonyán.

A Nap! A Nap! A hatalom,

ki megmér percet s éveket.

Szerelmes, bolond trubadúr.

Lobog az asszonyföld felett.

A hetedik szoba, 1986 [53.]

Makay Ida

HOLDTÖLTE TAORMINÁBAN

A forró Hold az égre égett.

Vörös lángokban áll a ház.

A tenger kéktűzű igézet.

Álomi út. S akár a láz,

átsüt rajtuk az égő mértan.

Lobog a vászon. Megvakít.

Az őrület fölizzó fénye

a menny s a föld között a híd.

A hetedik szoba, 1986 [47.]

Makay Ida

VARÁZSLAT

Újra a folytonos varázslat!

Szétfoszló testek, zsigerek,

ibolyák már és lepkeszárnyak.

Igérik, én is ez leszek:

Tavasszal barka fénye, hamva,

vadrózsatűz az ősz felett,

Télben a volt nyár forradalma,

nyárlázadás hólepte sziklán.

Némán is szóló. Ige a testben.

S a csöndre vésem versemet.

A hetedik szoba, 1986 [37.]