"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Kedvese vagyok a télnek. Szobámba köd szökik be az ablakon, szétcsurgó változás csöpög a falakon. A nyirkos kedv átkúszik mindenen. Az illúziók nem akarása, az élet tagadása. Az életben való kétely-métely emészt, gyermekdalt dúdolgatok. Arcomon arany üti a fényt, sugárzik belőlem sápadt vér. Készülök feszülni a kereszt hamis aranyán, fagyott távoli mosoly melege fehérlik rám. S ezeregy Krisztus bohémkodva fordít hátat, az ösztön-vágyak világának. S zúgnak a jégharangok.
Alszik a párnán a kedves. Szeme körül álompillangó kerget szivárványtüzű árnyékvilágot, most talán eléri amire vágyott.
Haja mint hullámzó tenger szétterül, s mint megannyi huncut, csillogó patak, futnak ki tincsei a párna redői közül, hogy végül a félhomályba elbújjanak.
Az ablakon bekukucskál a hold. A vén kukkolló, ily csodát ritkán lát, rá is teríti puhán ezüst sugarát.
Oly szép e kép, mozdulni sem tudok, nem csábíthatnak el most dévaj démonok. Torkomban érzem a vágy lüktetését, érte mozduló testem minden rezdülését.
A világot most intettem csendre! Minden, s mindenki fogja be! Tücsök!- nem kell most harsány zene, valami halk duruzsolóba fogj bele.
Alszik a párnán a kedves, s én lélegzet visszafojtva hallgatom, ahogy piheg a levegő a csepp ajkakon.
Létem ha végleg lemerült ki imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantú mezővé a szikla- csípőket ki öleli sírva? Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist? Létem ha végleg lemerült, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra!”
Rózsa vagyok, rózsa, szerelem virága, vadrózsából lettem kertek rózsaszála, sziromruhám, kelyhem illatárját szórja, de tüskés az ágam, le ne téphess róla, le ne téphess róla!
Rózsa ha nem volna, talán nyár se volna, pille nem csapongna, madár se dalolna!
Égő piros rózsa, rózsaszínű rózsa, hófehér, halovány, sárga tearózsa. Ahányféle rózsa, mind a világ szépe, annyifélék vagyunk, mint a világ népe, mint a világ népe!
Rózsa ha nem volna, talán nyár se volna, pille nem csapongna, madár se dalolna.
Fölszisszentél: ez a rózsa, ha porcelánból volna, micsoda bárgyú giccsbe fagyna ugyanaz a langy tea-szín, a sugaras vörös erezet, a szűz szirom, a gyöngypermet a csöpp bolyhokon, mily torz volna ragyogása is, milyen esetleges és hamis. ;
Mert nem attól szép és igazi, hogy kelyhét így csak ő bontja ki, hogy porzói ( épp ennyi s e kép) körülállják óvón a bibét, hogy való példány s botanikát igazol, - de attól, hogy virág, hogy a húsán nem szintétikus harmat pereg, de ott záporoz gyönge rostjaiban az idő, hogy levágottan is egyre nő, hogy most ilyen s egy perc múlva más, hogy szüntelen, lázas virulás, hogy elhull és többé nem terem eleven mása már sohasem, hogy nem örök benne semmi, csak az ezer halandó változat.
Lényegét ha kőbe költenéd, ne testét mintázd ; az életét, illatát, mely oly illanó, mint kimondva elhaló a szó; azt a titkát kell megfejtened, hogy miképp egy és ezerszeres, sorsát kell alakká öltsed itt: miként tölti be törvényeit, hogy micsoda zuhogásban áll, míg kigyújtja s elfújja a nyár.
Mi az öröm? Szép nyári reggel, A rét még harmattal teli, Tizenhat év, fehér ruhával Vidám falusi reggeli. Napos tornácnak, lágy kalácsnak A régi népes ház örül: A pázsitot holnap kaszálják, Ma még zöldell körös-körül. - S a szerelem? - A mesék könyvét Elejti lankadtan a kéz, Még tegnap, tegnap más világ volt, A könnyű szív ma oly nehéz. Futó percek, halk lámpafénynél Pírban izzó találkozás, Mi tegnap fakadt, máma nyílik, Nehéz kehelyben hervadás. S mi aztán jött, csend és magány volt: A szürke órák és kemény Szavaknak fájó horzsolása, Hosszú napok, kevés remény, Az ólmos keblű szürke éjek, S a nehéz, tehetlen kezek! Szívembe' fájva bontakoznak Lehulló rózsalevelek.
Ingó árnyékunk összeér, esőhízott lombok remegnek száradó madarak csevegnek napfoltokat rezget a szél;
zöld tenyeredben ringok én, te emelsz vízirózsaszőnyeg, víz lettél? lágy hullámok nőnek, te hűlsz, te melegszel körém? párában zsibbadó karok üresen nyúlnak ki utánad, - elfelejtem mit akarok - illattal érinted a számat, megcsókolsz átfutó eső. Most felleg vagy? emelkedő? eltűnsz a téged kereső vágyó szemek látóteréből, átlátszó, fényes lebegő. Képlékeny lettél? légnemű? betöltöd a teret köröttem. Átengedsz. Hangtalan kinyílsz s hangtalan bezárulsz mögöttem.
Nagy mellei ringnak a vászoningben, kapál, de mintha szoptatná a vad, pucér, sikongó tengeriszárakat- Mozdulatai lágyak, mint este, ha maszatos kölykeit vetkőzteti a tej- szagú konyhában, a tűzhely előtt- Bokáján, inain duzzadt gyökércsomók, és vaskos, formátlan törzsén, akár borzas eperfaág, leng éneke.
