:-)))
ISTAR POKOLJÁRÁSA
BABYLON REGE
Ama honba, amit ismersz — onnan soha nincs visszatérés —
küldte vágyát Istar úrnõ, Hold leánya, emberek anyja,
vonuló felhők szép nővére, mint nyil-idegről, lőtte vágyát
árnyak házába, a sötétség hajlékába,
ama házba, hol a betérő befele fordul, vissza se pillant,
amaz útra, mely lefelé visz, vissza nem hoz soha többé,
ama házba, hol a kapun világosság nem világol,
ama helyre, hol agyaggal táplálkoznak, iszapot esznek,
ama házba, hol madárként öltözködnek toll-ruhába,
ama partra, hol a sás közt hódként fészkelnek a lelkek,
ama házba, hol sírás sincs, féltés se sajog, vér se lüktet,
ajtó és zár porlepett.
Mikor Istar a határt elérte,
A kapu őrének kiáltott:
„Hej te, kapus, te
nyisd ki a kapudat!
Hogyha nem nyitod ki,
letöröm a lakatot, szétverem a kapufélfát,
fölvezetem a holtakat, hogy egyenek, éljenek,
az élőknél többen legyenek a holtak!”
Szólt Istarhoz a kapu őre:
„Állj meg, úrnő — hej, ne rombolj!
Megyek, jöttödet megjelentem,
hadd tudjon róla Allatu asszony.”
Amint Allatu hallotta a beszédét,
a levágott fához, a levágott nádhoz
lett hasonló
és sikított:
„Mi vezette szívét hozzám?”
„Menj, víz őre, nyisd neki kapuidat,
bánj vele rendjén: áll a törvény.”
Ment a víz őre, nyitogatta kapuit.
Első kaput rányitotta, koronáját elrabolta.
„Mélység fia, koronámat mért veszed le rólam?”
„Csitt, te, szót se… jőjj be, jőjj be: Allatu parancsa.”
Másodikat rányitotta, ékes övét elrabolta.
„ Mélység fia,ékes övem mért veszed le rólam?”
„Csitt, te, szót se… jőjj be, jőjj be: Allatu parancsa.”
Harmadikat rányitotta, mellkendőjét elrabolta.
„Mélység fia, mellkendőmet mért veszed le rólam?”
„Csitt, te, szót se… jőjj be, jőjj be: Allatu parancsa.”
Negyediket rányitotta, szőttes ingét elrabolta.
„Mélység fia, szőttes ingem mért veszed le rólam?”
„Csitt, te, szót se… jőjj be, jőjj be: Allatu parancsa.”
Hold leánya, emberek anyja, vonuló felhők szép nővére
szült-meztelen fényességben
álldogált a sötétben.
„Siratni jöttem az ifjakat, kik szerelmük előtt elpusztultak
siratni jöttem a lányokat, kik hasztalan vártak, elhervadtak,
siratni jöttem, a férfiakat, kik asszonyuk mellől földbe-rogytak,
siratni jöttem az asszonyokat, kik emberükről leszkadtak,
siratni jöttem a nyíl halottait, kiöntött vérükbe roskadókat,
siratni jöttem az aggokat, kik háznépük közt elszáradtak,
idejük elpusztuló picinyeket siratni jöttem.”
Hömpölygette, kondította Istar hangját a pokol öble,
árnya oszlott, csöndje foszlott,
víz szállt a magasból, láng tört a mélybõl,
tűz hullt a magasból, hab kelt a mélyből,
a halottakba élet nyilallott,
jajgatás, kiabálás verte a házat,
vergődtek a porban, nyüzsögtek a sárban,
látták a fényességet és feléje tülekedtek,
bokáját húzták, térdét ölelték,
kezét kapkodták, lábát marták,
Istar szívét átfogta a mélység.
Mikor látta Allatu asszony,
kiáltott Namtarnak, szolgájának:
„Vidd őt, Namtar, lökd a zuhogóba,
szemét sujtom sötétséggel,
derekát sujtom dermedtséggel,
lábát sujtom súlyossággal,
szívét sujtom homályosággal,
fejét sujtom bénasággal,
egész erejét semmiséggel,
mind e világ végeztéig.”
Vitte Namtar, a zuhogóba lökte:
hideg ér csordul a falakról,
üres visszhang csörög a mélyben,
ki itt alszik, ki itt alszik,
Hold leánya, ki itt alszik,
tiszta derekát nem fedi inge,
keblét kendő nem takarja,
fekszik a vízben, mint a szikla,
mint ár ellen beledült szálfa,
halántékán zuhan a zúgó,
térdhajlásán zubog az örvény
mind e világ végeztéig.
Akkor fölkel Ea isten,
emeli fejét, szól fennszóval:
„Férfit alkotok, harcost teremtek
Uddusu-namirt, a győzhetetlent,
fordítsa szemét az éj házára,
négy kapu nyíljék sorra előtte,
Allatu örüljön jövetelének:
hárfákkal vigadjon és fuvolákkal,
szálljon öröm az éj házára!”
Amint Allatu látja a harcost,
csipejét veri, ujját harapja,
rikoltoz a sötétségben:
„Ostoba dolgot kértél tõlem,
tűnj előlem, Uddusu-namir,
a mélység iszapja legyen lakásod,
az ösvény homokja legyen ételed,
szemétdombot túrj körmeiddel,
élő csontod kásává rohadjon,
véred megbüdösödjön,
fuldokolj saját szagodtól,
mert te házamba törtél,
odavan az én uralmam —”
„Kidöntöm a kapufélfát, szétzúzom a palotát,
beverem a boltozatot, kővel, érccel összelapítom,
tövig rontom a falakat!
recsegjenek a küszöbök, hulljanak az eresztékek,
égjen ami éghet, törjön, ami törhet,
a kapukat széthasítom, forgáccsá verem!”
Majd Istarhoz megy a harcos,
megtört szemét megsimítja,
dermedt derekát megsimítja,
nehezült lábát megsimítja,
homályos szívét megsimítja,
béna fejét megsimítja,
ruháját, ékét visszaadja.
És majd fölkel Istar úrnő és majd fölkel és megindul,
nyomában az ifjak, lányok mennek a földúlt palotából,
tolonganak a férfiak, asszonyok, tódulnak a csecsemők, vének
és a nyíltól elesettek, kiontott vérnek halálát haltak
mennek-mennek nagy tömegben, áradatként föl a mélyből,
lobogó lángból, törmelékből, mennek-mennek énekelve,
majd ha fölkel Istar úrnõ, majd ha fölkel és megindul,
mennek mögötte a hosszu sorokban, mint nagy folyamok hömpölyögve,
mennek-mennek koszorús fejjel, fadobokkal, fuvolákkal
s raknak négy szép magas máglyát édes-füstű ritka füvekbõl
s fényük mint a nagy erős dél, beragyogja a négy tájat,
látja Istar a máglyákat, táncol és tapsol örömében,
odalép az első tűzhöz, beledobja koronáját,
odalép a másodikhoz, beledobja ékes övét,
odalép a harmadikhoz, beledobja mellkendőjét,
odalép a negyedikhez, beledobja szőttes ingét,
szült-meztelen fényességben
világol a teljességben.
Weöres Sándor
:-)))
/kép: Képes krónika kódex/
