Keresés

Részletes keresés

Lajos bácsi Creative Commons License 2004.08.17 0 0 1

Eörsi István:

 

 

Sztálin.


A Betegség Híre. Az volt a legiszonyúbb,
Hogy elvesztette a szót és öntudatát,
ki a világon a legtöbb igazságot beszélte,
arra borul a némaság,
ki a világról legtöbbet tud, most önmagát
sem ismeri --- fekszik mozdulatlanul.
Remény az agya, remény száll feléje
s egyszerre az is a semmibe húll...
Kés Hasít így a húsba, a rádió szinte üvöltött,
vagy csak én hallottam úgy? nem, hisz
az éter megtelt a torlódó fájdalom nehezével
gyásszal teli drótok jajszava nyöszörgött,
zörgött sa csupasz fa ága a szélben,
de a sok hang és zörej,
nem akart szóvá összeállni mégsem, a hírt
akarata ellen jajongva cipelte mind...
a házakra leszálltak a fekete vásznak,
tépett madarak szárnyai, verődve verődtek,
alattuk emberek jártak, amott egy idősebb
férfi rángó arcai közt tévedezve, nehezen
gurúlt a könnycsepp...
nem hunytam le a szemem,
bennem is fénylő csillám remegett,
egymás felé tartott tükrök az arcok,
melyekben magára ismert a kínlódó szeretet...
Egyszerre agyamba nyomúlt a képe fekete
keretben, arca minden vonását ismerem,
de így mégis az egész annyira ismeretlen,
hogy elszorul a szó, nem is tudom, hogy
ezerszeresen megnő a szeretet a gyász lencséjén
keresztül...  csak most, hogy nézem az arcát,
mely sohasem rezdül aztán mosolyra száját,
mely nem nyílik szóra, nem szívja pipáját...
és mégis régikép ez... újra látom,
kisüt a keretből, szinte már kilép.
Ő maradt az élet, érzem tekintetét, arcomra száll,
majd végighullámzik az elárvúlt világon...
Mimindent vesztettünk örökre el...
gyár volt az agya jelen és jövő számára
szakadatlan termelő --- többé ez a gyár
nem munkál soha már --- mert elmosta a vér,
lerombolta a halál...
De termékeit nem rontja az idő, vésd mind az
eszedbe, szívd a szivedbe, hordozza véred,
s ahogy lángra lobog, vílágítson legbensőbb
rejtekeidbe, hogy még azt is megértsed,
amit Ő már nem alkotott...
A gondot , a munkát sose hűlt hitét, harcát,
hagyta reád, világ, dolgos ezernyi nép,
az Ö biztató szavát őrzi és adja gyászában is
a Párt tovább...sebek verdeső lobogók, feketék,
könnycsepp, mely vöröslő szemekben ég,
gyásznapok, halálig felejthetetlenek, de mind
nem elég --- nőnünk kell emberiség, hogy közösen
betölthessük helyét, az égbemerendő rettenetes
ürt, hogy jól használjuk, izmainkba gyűlt,
ölelő, sújtó roppant erejét...

Fedoszejev Creative Commons License 2004.08.17 0 0 0
A Párt egykori főideológusának maradandó alkotása:

Révai József: Tizenegyedik ige

Halált vonítottatok már első szemrebbenésemkor és azóta folyást!
Emberségem a butaságba ágyaztátok!
A televény föld biztonságát megingattátok alattam.
Hát dögölj meg első tanítóm!
Aki mondtad: kenyérrel dobjak vissza!
Dögölj meg apám!
Aki mondtad: te is fulladj hisz én is fulladtam.
Dögölj meg anyám!
Aki mondtad: az életem a zúzott szüzességed köszönése legyen.
Hát köszönet! köszönet! köszönet!
Hála, hogy a véretektől nyavalyás véremmel az értelemig rúgtam szét a hurkot.
Köszönet ok és okozat véletlenjének, hogy felemásul mégis az életünk szabadját rójjuk.
És azt a jót választjuk, ami magunknak is jó!
És azzal az asszonnyal szeretkezünk, akit megkívántunk!
És jaj! aki a horizont lehetőségeit a semmiig ringatja előlünk.
Mert tudjuk már: megdöglünk, ha hiszünk.
Jaj, láttuk hogy apánk a dögünkön új szajhákkal takarózik.
Jaj, láttuk anyánk vérünkkel szeszelt nászát új hímekkel.
Jaj, megtanultuk: magunk vagyunk a magunk karói -
és melegház és szeretet, tanítók és apák jósága üszök a jónak.
Már tereket akarunk, ahol a szabad levegővel pányvázatlan összeborulhassunk.
Minden megváltás kárhozottjai: elhivattunk végre is visszaütni, akár apánkat meg anyánkat gyilkolni
és vérünket vérrel hegeszteni könyörtelen örömmel.
Fedoszejev Creative Commons License 2004.08.17 0 0 topiknyitó
Kezdem Majakovszkij elvtárs versével.

Elment a nap, táskájába tevén
ügyeit, gondjait. Csönd lesz talán.
Ketten vagyunk most, Lenin meg én,
Lenin mint fénykép szobám falán.
Száját harsány szó feszíti szét,
bajusza mereven fölfele néz.
Homloka ráncában az emberiség,
hatalmas homlok, hatalmas ész.
Alatta sok ezer ember vonul,
lobogók erdeje, karok fûszálai.
Fölállok, arcomon az öröm kigyúl
jelentéssel kell most elébe állani:
Lenin elvtárs hadd szólok pár kurta szót,
nem szolgálatilag, szívbõl csupán
Lenin elvtárs, tudja, pokoli mód
nehéz amit végzünk egymás után.
Adunk már ruhát a mezítelennek,
több már a szén s az érc – ez, ugye, szép?
De persze, emellett – hadd mondom el Önnek,
sok még a szenny és a buta beszéd.
Míg átrágjuk magunk rajta, kimerülünk.
Ön nélkül sokan eltévedtek már,
ezen a mi földünkön, itt körülünk
s körös-körül igen sok gazember jár.
Nincs rá elég szám, snincs nevezet,
hogy hányan vannak e csirkefogók:
kulákok, szektánsok, részegesek,
talpnyalók és munkahalogatók.
Itt járnak és gõgtõl dagad a kebelük,
töltõtoll s jelvény pompázik a mellen.
Persze hogy megbirkózunk velük,
de rémes nehéz a harc ezek ellen.
Lenin elvtárs, füstös üzemeinkben
s havas tarlókon Ön itt van vélünk.
Az Ön nevével, a szívével szívünkben
eszmélünk, lélegzünk, verekszünk, élünk.
Elment a nap, táskájába tevén
ügyeit, gondjait. Csönd lesz talán.
Ketten vagyunk most: Lenin meg én,
Lenin mint fénykép szobám falán.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!