Ezentúl majd próbálom minden hozzászólásom után beírni, hogy melyik forrásból szedtem az infókat, nehogy az legyen, hogy a Milyennincs kartács megint megszóljon, hogy én találom ki a betyárokról szóló sztorikat:-))
Igen, ez nagyon valószínű. Azért az még figyelemre méltó, hogy egy nála idősebb férfi is Sándor bácsinak szólította, ami egyértelműen a tisztelet jele.
A degenerált, szellemileg elmaradott, a közjóval mit sem törődő, zabáló, ivó, kártyázó, kurvázó vidéki magyar nemességet Móricz Zsigmond többször is kipellengérezi műveiben (pl. Úri muri, Rokonok), a Rózsa Sándor-regényekben is pedzegeti ezt a témát...
...de nem is merem folytatni a gondolatmenetemet, mert a végén még megvádolnak azzal, hogy hasonló véleménnyel vagyok a magyar nemességről, mint Iván Dubov vagy a Jenő Tokióból...
Egyébként a Sándor 1859-1868 között börtönbüntetését töltötte: 1865-ig Kufstein várában, utána Theresienstadtban, majd Péterváradon.
1868-ban amnesztiával szabadult. Megpróbált tisztességes életet élni, de nem sikerült neki. Újra összeszedte a bandáját meg újakat is vett föl és ismét rabolni kezdtek: ezúttal azonban már nem jószágokat hajtottak el, hanem postakocsikat, sőt egy alkalommal vonatot fosztottak ki.
Az egyik ilyen vonatrablás alkalmával fogták el ismét Rózsa Sándort, mivel pechjére a vonaton egy szakasz katona utazott Szeged felé, akik 7 társa nagy részét lelőtték.
A Sándor is golyót kapott a térdébe, így fogták el.
Nem védve a betyárokat, hiszen a legtöbbjükben megvolt a hajlam a bűnözésre, de azt azért látnunk kell, hogy sokukat a feudális, majd félfeudális magyar társadalom igazságtalanságai elleni lázadás hajszolt bele ebbe a törvénytelen életmódba.
Hacsak a Rózsa Sándor esetét nézzük:
ő már 1845-ben kegyelmi kérvényt nyújtott be az uralkodóhoz, miszerint szeretne becsületesen élni, de kérvényét elutasították.
1848-ban Kossuthtól amnesztiát kapott minden bűntettéért, mivel hajlandó volt támogatni a szabdságharcot.
Miután a betyárcsapatot feloszlatták, csikósnak állt Szeged környékén és meg is nősült, de a szabadságharc után - mint Kossuthék hívét - ismét üldözni kezdték.
A Szeged környéki tanyavilágban volt kénytelen bujdokolni az üldöző hatóságok elől, egy alkalommal tűzharc közben megölt két katonát, mire fokozták az üldözését.
1856-ban szokatlanul magas vérdíjat túztek ki a fejére, amint a körözését korábban már belinkeltem.
1857-ben a tulajdon komája, bizonyos Katona Pál tanyásgazda adta föl a hatóságoknak a vérdíj reményében. Ezt a vérdíjat Katona Pál és családja egyébként soha nem kapta meg, mert a hatóságok azzal vádolták őket, hogy együttműködtek a betyárokkal.
Egyébként Ráday V. Gedeon, a Szeged-környéki betyárság kegyetlen üldözője az ikladi temetőben nyugszik a családi sírkertben: túl sok gyertyát nem szokott gyújtani a nép a sírján Mindenszentekkor...
Szűkebb hazám, a Galga-vidék kívül esett a betyárvilág földrajzi elterjedéséne: nincs nyoma a helytörténeti anyagokban, hogy valamelyik - akár országos, akár helyi jelentőséágű - betyárunk megfordult volna ezen a vidéken.
Földrajzilag a legközelebb még a börzsönyi Benkó István (betyárnevén Sisa Pista) működése esett ide a legközelebb, de nincs nyoma hogy ő valaha is elhagyta volna a Börzsönyt, ill. az Ipoly-völgyet.
Mindezek ellenére a betyárfolklór bizonyos elemei a Galga völygébe is eljutottak: az ittenniek is fújták Az Alföldre menő Angyal Bandi nótáját vagy éppen Rózsa DSándor balladáját (Esik eső, szép csöndesen csepereg...).
Ikladon kialakult egyfajta helyi hagyomány, amely szerint Rózsa Sándor többször is megfordult a község határában, sőt az egyik verzió szerint a Futloch-dűlőben volt neki búvóhelye. Egy másik elbeszélő azt is tudni vélte, hogy Rózsa Sándor akkora pofont lekevert Rádaynak, hogy az megsüketült a fülére..(no szép, Sándor).
A valóságban nem bizonyítható, hogy Rózsa Sándor valaha is megfordult volna ennyire északon, hisz betyársága túlnyomórészt a Dél-Alföldre, azon belül elsősorban Szöged környékére korlátozódott.
Korábban nem említettem ugyan, de Ráday V. Gedeon (1829-1901), a "betyárbiztos" volt szülőfalum földesura is.
Igaz, hogy a jobbágyi függést akkor papíron már felszámolták és a parasztoknak önnálló kisbirtokaik voltak és a földesúr csak a majorság életét igazgatta (intézőin keresztül), de a nép még mindig az urának és parancsolójának tekintette.
Úgyis mondhatnánk, hogy a Magyar Királyságban a jobbágyság és a feudális kötelékek felszámolása csak papíron történt meg, az emberek lelkében - főleg vidéken - nem, de ez már OFF lenne itt.
Mindenestre megpróbálok ennek a Rádaynak majd alaposabban is utánanézni a helytörténeti művekben, de a "régi öregektől" azt hallottam, hogy az ikladi nép sem nagyon szerette.
Egyébként még valami jutott az eszembe! Mármint az irodalmi vonatkozások terén. Temesei Ferencnek van a Por c. könyve, ebben azt írja, hogy valami ükje-bükje csinált egy igen jó szekeret, ami Rózsa Sándornak is megtetszett, és ezt meg is mondta. Az ős ellenben némi óvatos hallgatás után azt mondta, hogy: magamnak csináltam, Sándor bácsi! Ezt "Sándor bácsi" némi hümmögés után tudomásul vette.
Igen, nagyon valószínű, hogy én is onnan emlékszem rá. De az is lehet, hogy Ráth-Végh Istvántól való, aki a Hatalom és pénz c. könyvében, ha érintőlegesen is, de foglalkozott a magyar betyárvilággal.
(figyelem, Móra Ferenc írása alapján való, a valóságtartamát tőle kérjétek számon, ne tőlem):
"Neves betyárunk, Rózsa Sándor elfogása után gyakorlatilag szinte mindent bevallott, de egy vonatkisiklatást s az azt követő rablást váltig tagadott. E helyen egyébként emberhalál is esett - jelesül egy, a fosztogatás ellen erőteljesen tiltakozó angol kereskedőt lőttek keresztül a hazai betyárok. A puszták vad fiai élénken élnek a magyarok képzeletében régi idők óta. A szabadságot, az idegen hatások elleni harcot jelképezik.
Mint Móra Ferenc "A Sándor körül" című írásából kiderül, Laucsik Mihály pesti igazságszolga, a rabló elfogására kiküldött Ráday Gedeon "betyárbiztos" közvetlen munkatársa a kényszervallatás kivételével minden lehetséges módot kipróbált a "király" szóra bírására - kevés sikerrel. Még a költői nevű Szépenlépő Katalint, a hajdani kedvest is sikerült ellene fordítania - ám érdemi információt így sem tudott kicsikarni a makacs emberből. Már-már lemondott az ügyről, amikor váratlanul maga Rózsa Sándor adott neki ötletet "megfogására".
A betyár - az őt övező respektus okán - viszonylagos szabadságban élt a szegedi várbörtönben, így többek közt bármikor betérhetett egy kis beszélgetésre vagy pipadohányra Laucsik irodájába. Egy borongós napon is így tett, ám mivel látta, hogy a főpandúr éppen olvas, illedelmesen leült, kivárta, míg az leteszi az újságot, majd megkérdezte, mond-e esőt a lap, vagy sem. Laucsik ekkor döbbent rá, hogy a betyár nem ismeri a betűket, így - kellő előkészítéssel - bármit el lehetne hitetni vele.
A legközelebbi találkozókor már egy olyan, titokban Pesten nyomott újsággal várta Rózsa Sándort, melyben kimondottan róla szóló hírek voltak. Az egyedi média megemlítette azt is, hogy az angol kormány a kereskedő halála miatt roppant módon felháborodott, s amennyiben a magyar hatóságok nem szolgáltatnak a szerencsétlenül járt személy családja részére igazságot, akár háborúra is hajlandó. Laucsik e napról-napra érkező híreket a megfelelő hangulati elemek kíséretében mindig előadta a betyárnak, így az - bár kezdetben bizonytalankodott azok valóságtartalmában - egyre idegesebben hallgatott. Ám vallani még ekkor sem akart.
A főpandúr e makacsságot tapasztalva egy hét után végül bevetette utolsó aduját: a Szeged környéki dombokra kivonatta a vár öreg ágyúit, s onnan fojtás nélkül kezdett lövöldözni. A messze hangzó dördülések hatására a várban - előre elrendezve - nagy rohangálás kezdődött: látszólag mindenki menekülni akart. Többek közt Rózsa Sándort is elővezették, megbilincselték, s egy szekérre helyezve már-már útnak indították, amikor az, észrevéve a közelben intézkedő Laucsikot, rákérdezett a fejetlenség okára. A főpandúr - aki vélhetőleg színésznek sem lett volna utolsó - keserű szavakkal hozta fel, hogy Szeged éppen az ő makacssága miatt lesz nemsokára a lángok és az ellenség martaléka. S ez volt az a pont, ahol a városát szerető ember végül megtört, s ott, a szekéren állva beismerte a rablást...
Rózsa Sándor a börtönben Estók János: Boldog békeidők. Új képes történelem. Magyar Könyvklub-Helikon Kiadó, Budapest, 1998, 16. oldal.
Laucsik, miután rájött, hogy a bandavezér ellen tökéletes biztonsággal alkalmazhatóak a pszichológia fegyverei, újabb lépésre szánta el magát. "Kitalált" két betyárt, akik úgymond kisajátították a Rózsának tulajdonított egykori bűntetteket. A nyomozó - aki az esetet szépen megörökítő Móra Ferenc szerint színésznek sem lett volna utolsó - napról-napra egyre mérgesebben fogadta a szobájába be-belátogató rablóvezért, aki eredendő kíváncsiságától vezérelve nem tudta megállni, hogy rá ne kérdezzen a szemmel látható bosszúság okára.
Laucsik a húrt feszítve több napig halogatta a választ, majd egy kiválóan megrendezett jelenet kíséretében kitört: elmondta, nagyon meggyűlt a baja két útonállóval, akik - s itt kapott szerepet a furfang - a rablóvezérnek tulajdonított bűnöket követték el. S hogy tovább fokozza a hatást, azt állította, a két lovas bandita úton-útfélen a tetteivel dicsekszik, s azt híresztelik, hogy Rózsa Sándor hozzájuk képest csak silány kapcabetyár lehet.
A nyilvánvaló sértés annyira elevenébe vágott főhősünknek, hogy ott helyben mindent bevallott; megnevezte az esetek tanúit, a bűntársakat, s végül az anno titokban elásott bizonyítékok (fegyverek, pénz) helyét is felfedte.
A bíróság hosszas tárgyalás után halálra ítélte Rózsa Sándort, ám a királyi curia határozata nagy visszatetszést keltett a közvéleményben. A felháborodás oka többek között arra vezethető vissza, hogy a vezér 1848-49-ben csapatával önkéntesként harcolt a magyar szabadság védelmében, s így egyfajta respektus fűződött személyéhez.
Az ítélet a kor szokása szerint jóváhagyásra felkerült az uralkodóhoz, ám I. Ferencz József hosszas mérlegelés után életfogytiglanra változtatta Rózsa büntetését. A határozatot a nemzet - a korabeli lapok tanúsága szerint - nagy tetszéssel fogadta. A hajdani rablóvezér sorsa ezután egyenes úton haladt: a szegedi börtön lakójaként élte le maradék életét. Az annalesek tanúsága szerint a rettegett haramia az utolsó években jobb híján kötögetéssel ütötte agyon az időt... "
Egy szóval sem állítottam, hogy Rózsa András valóban létező személy volt, csak megemlítettem, hogy nem elhanyagolható szerepet játszik a Rózsa Sándorról készült regényben és fiilmben.
Nem tom, mi a bajod ezzel, hiszen más topikokban is szoktunk hivatkozni irodalmi vagy filmművészeti alkotásokra és összevetjük azzal a valósággal, amit a történelemkönyvekből és a forrásokból ismerünk.
Amiket ide beírtam a korabeli magyar betyárokról ebbe a topikba, annak túlnyomó többségét komoly, hitelt érdemlő könyvekből szedtem ki.
A maradék (talán 2-3 %) pedig egy kis bolondozás, hogy milyennek is szeretnénk látni a betyárokat.
Mellesleg maga a téma jellege is olyan, hogy nagyon sok dolgot éppen hogy nem a szakirodalomból, hanem a néphagyományból tudjuk a betyárvilágról.
Történelem és néprajz ennél a topiknál elválaszthatatlan szakterületek.
"Te mindig a lesvonalon kalandozol, hogy mai szóhasználattal éljek. "
Tudod, hogy hányszor engedik el a bírók lesről a csatárokat?..:-)))
Te mindig a lesvonalon kalandozol, hogy mai szóhasználattal éljek. A valóság és a fictio határán.
Lépjél már vissza lesből (nem először). Az intelem, hogy milyen pályán játszol (tudod, Filosz-topik) az elsősorban Neked, mint kezdeményezőnek/felbújtónak/visszaesőnek/stb. (szabadon választható) szól. ;-)
Hidd el, kedves Zabfaló kartárs, hogy nincs is hasznosabb és kellemetesebb időtöltés, mint marhákat és lovakat elhajtani a kiskunsági homokpusztákon:-) DDD
Lehet, hogy Angyal Bandi volt az, aki a téns vármegye körözőlevelében mint"fájintos pofabőrű" szerepelt? A nemes vármegye pedig nem nevezhető szerelmetes leányzónak.
Angyal Bandi betyárnevének eredetére két magyarázat is van:
1) Szép sudár termete és szép arcvonásai miatt kapta az Angyal nevet.
2) Második felesége családneve után.
Életrajzírója szerint a második verzió a valószínűbb.
Halála után egyébként még két betyár vette fel a népszerűvé vált angyal Bandi nevet:
1) 1807-ben egy Horváth András nevű somogyi betyár, akiről viszont nem sok jó emléket őrzött meg a néphagyomány: állítólag ütötte-verte-kínozta áldozatait, tkp. közönséges útonálló volt.
2) 1825 körül a Bácskában tűnt fel egy Angyal Bandi nevű lovasbetyár, akinek eredeti nevét nem ismerjük. Róla egyébként is keveset tudunk, bár a néphagyomány megőrizte az ún. "Angyal Bandi fáját", amelyhez az egykori betyár gyakran kötötte ki a lovát és amely alatt állítólag szívesen pihent meg.
Nem baj. Van itt olyan is:1721.mindszent havából való-"Mint hogy Kún István, az ellene tet Magistrualis Causában spécificált Szarvas marhákat, nevezet szerint Rósa Gergelynek egy üszőjét Tizen három forintokon el atta, ugy Szintén Nemet Istvánnak tavaly borjat Thót György Mihálynak hat forinton el atta, mellyet meg ismervén Nemet István, mint Sajáttyát el vette. Kinek ismét Rósa Gergely más tinaját atta..." (és így tovább) Majd a vége:"Hogy azért efféle gonosz Tolvajságok Istentelen cselekedetek meg Zaboláztassanak, és Nemes Városunk Határj minden veszedelmettül békességessek legyenek, a Köz nép Kár nélkül csendességben élhessen, ezen Kún István, mint nyílvánvaló Tolvaj másoknak rettentő példájára, Országunk élő Törvénnyej Szerint, hogy fel akasztassék Közönséges voxal talaltatot és az ítéletet Anno 1721 Die 14.Mensis Aprilis in Comuni Domo Civica Sessio publica Liberae, ac Regiae Civitasis Szegediensis modo et ordine Sequentibus celebratur."
Mivel a Bandi gyerök nem volt bűnös, nem valószínű, hogy élete végéig börtönben lett volna, előbb-utóbb kiengedték volna. Azonban betyár sem akart lenni, se úgy, mint szökött rab, se úgy, mint elengedett rab, akin azért némi flekk maradt volna, ezért így tett pontot a kérdésre. Van ilyen...
A betyárságból egyébként nagyon kevesen, szinte senki sem tudott visszatérni a becsületes polgári életbe.
Az egyetlen ismertebb kivétel a börzsönyi Benkó István (betyárnevén Sisa Pista), aki - miután a váci püspök közbenjárására - kiszabadult a váci börtönből, egy uradalomban lett kocsis, majd uradalmi erdész.
Első országos hírű betyárunk, Szentmártonyi Ónody András (Angyal Bandi 1760-1806) élete vége felé szintén fontolgatta a betyárélettel való szakítást, elsősorban a két gyermeke miatt, de már elkésett ezzel a nemes elhatározással: 1804-ben országos körözést adtak ki ellene, 1806-ban pedig meghalt viszonylag fiatalon.
Ő volt az első alföldi lovas betyár, akiről a nép énekeket, balladákat költött.
Az Alföldre menendő Angyal Bandi nótája töredékesen ma is ismert:
"Ha a Sándor kivitte volna a börtönből, ami a szegedi vár vagy akár a Városháza pincéje is volt, akkor Bandi sorsa egyenesen vitt volna a betyárságba. Ő ezt nem akarta, más természetű lévén, inkább a halált választotta, mint a bűnt. "
Tiszteletre méltó felfogás, bár nem túl sokan választanának ezt.
Te például, kedves Zabfaló, mit választanál:
- elevenen elrohadni a szegedi Várbörtönben vagy
- tüzes pej lovon kószálni a nagy magyar rónaságban, ellopott gulyát terelni át a Tiszán, szép magyar menyecskéket ölelgetni a csárdákban?
